Nem tudom mi a véleményed, de én úgy érzem, a legtöbb barátság fiatal éveinkben kötődik, mondjuk, a tízen évek eleje és a 30. évünk között.

Nem tudom mi a véleményed, de én úgy érzem, a legtöbb barátság fiatal éveinkben kötődik, mondjuk, a tízen évek eleje és a 30. évünk között.

Ez nem azt jelenti, hogy nem tartunk barátságot korábbi gyermekkorunkból, és hogy nem lesznek későbbi barátaink, de az ember legszociálisabb korszaka ezek az évek.

A másik szexszel való ismerkedések zöme is ebben a korban zajlik, az ismerkedések, amik házassághoz vezethetnek, jó, sokak esetében az elsőhöz, legtöbbször e korszakban fogantatnak.

Harmincon túl, tapasztalatom szerint, főleg házasok esetében, a munka, a gyerekek nevelése, főként manapság, amikor nők sokszor idejekorán visszatérnek munkájukhoz, megnehezíti a barátság kialakulásához szükséges légkör létrejöttét.

Emigránsok esetében, mi ezeknek minősültünk 25 éves korunktól, a helyzet kissé más. Sok emigráns szeret olyan negyedbe költözni ahol hozzá hasonló emberek, honfitársaik, laknak. Így akkoriban, a 70-es években, Torontóban voltak olasz, portugál, kínai és zsidó negyedek. A magyarok azonban sosem csoportosultak egy helybe, talán számuk nem érte el a „kristályosodás fokát”, csupán élelmiszer boltjaik voltak a város egy meghatározott utcájában.

A mi első házunk, a városrész, ahol mi 18 évig éltünk, nem számított „bevándorló” negyednek. Szomszédjaink első házukat vásároló fiatal kanadaiak voltak, hozzánk hasonlóak, de csak kevesen „új kanadaiak”, mint mi. Mivel sokunk hasonló korú gyerekekkel volt megáldva, az iskola és a közelség révén, jó barátságba keveredtünk velük. Hozzá segített ehhez az is, hogy ebben az időben a nők a gyerekszülés után tovább maradtak otthon, mint manapság. Az én feleségem csupán tíz év után ment vissza dolgozni, ami ma ritkaság számba megy.

Az utcánkon, és annak környékén e hölgyek között hamarosan barátság alakült ki. Egymás gyerekére vigyáztak, hogy mások a városba tudjanak menni, néha közösen programokat csináltak, ebédelni, vagy moziba mentek.

Eredményeként ide oda hívtak minket vacsorára, amit persze viszonozni illett. Ez a baráti kör, az itt élő magyar ismerőseinken kívül, akik voltak ugyan szép számmal, de nem a közelünkben, nagyon kapóra jött. Mondanom sem kell, az óhazában kötött barátságaink, a karácsonyi lapok cseréjén kívül, jegelve lettek. Nem voltak elérhetőek, vagy tíz évig nem is volt ajánlatos haza utaznunk. Ez talán ma más, az e mail és a szociális média, hogy a Skypot meg se említsem, a kommunikációt távol élő emberekkel nagyon megkönnyítette.

Egy másik forrás ismerkedésre a munkahelyemen található hasonló korú és pozíciójú kollegáim között volt. Ezekkel családostól is sokszor összejöttünk, ebben az időben.

Meglepett, hogy a bennszülöttek, mennyire befogadóak, egészen a kezdettől. Voltak, akik sokáig minden évben meghívtak az őszi hálaadó pulyka vacsorájukra, míg mások a december 25-én tartott karácsonyi vacsorájukra… megint csak pulyka van ilyenkor szervírozva.  Az égvilágon semmi idegenkedést, távolságtartást mi nem tapasztaltunk, sohasem, inkább ennek ellenkezőjét, érdeklődést hogy mi hogyan éltünk Magyarországon, és hogy milyen az élet ott?