elso

ujrakezdek

A báty, akinek sikerült.

1970. január 01. - littke

Csónakból kimentve Líbia közelében, gyászolnia kellett, egymagában.

Ahogy azt Jenny Nordberg-nek elmondták.

Az alábbi fordítás egy cikk az Életek sorozatból, a New York Times 2015 október 4-i vasárnapi Magazinjából.

Csónakból kimentve Líbia közelében, gyászolnia kellett, egymagában.

Ahogy azt Jenny Nordberg-nek elmondták.

Az alábbi fordítás egy cikk az Életek sorozatból, a New York Times 2015 október 4-i vasárnapi Magazinjából.

A történet elmondójának neve: Nils Sandstrom

Kora: 37 év

A hely: Stockholm

Röviden róla: Sandstrom, egy korvettkapitány a Svéd Partvédelemnél. Julius és augusztus idején, a Földközi-tengeren, a K8V001 Poseidon fedélzetén szolgált, mint a mentőakciók részese.

xxx

Éjfél után, teljes sötétségben, végül is elértük, hogy mind a 665 embert kiemeltük a hajónkra. Néhány óra elmúltával, útban az olasz Taranto kikötőjébe, egy ember közelített meg a fedélzeten.

„Hol vannak a halottak?”- kérdezte. „Kiemeltétek őket?”

Pakisztáni volt, a hagyományos fehér cuccba öltözve, hosszú ing és széles nadrág. Egy jóval alacsonyabb ember állt mellette, farmert és sárga Adidas trikót viselve, cipők nélkül. A trikón az írás: „A LEHETETLEN AZ SEMMI”.

„Ennek az öccse egyike azoknak” - mutatott a pakisztáni az alacsonyabbra, és elmagyarázta, hogy ő csak fordít, mivel mindketten beszéltek egy másik nyelvet.

A svéd partvédelemi hajónk a Földközi tengeren volt, egy EU operációban vett részt, a csónakkal érkező menekülteket megmentendő, és az én feladatom volt a fedélzeten a rendet és a biztonságot fenntartani. Kicsit meglepett az ember kérdése, de emlékeztem, hogy az akció során mondták nekünk, hogy Líbiából jövet 14 ember meghalt, mielőtt a csónakjukat elértük.  Most előszörre jöttem rá arra, hogy egypár túlélő, természetesen, kell, hogy azokhoz tartozzon, akik meghaltak. Mi csak élőket hoztunk fel a fedélzetre.

Én meg nagyon is el voltam foglalva, túl sok minden történt, és mindenkit össze kellett gyűjtenünk. A leggyengébbekre koncentráltunk: a szomjazó gyerekekre, a betegekre, anyákra, akik szoptattak. Nem ettek napok óta, vizük sem volt. És 50 fok meleg volt a Földközi tengeren, gyilkos nap tűzött, és alig volt valami szellő.

Aki az öccsét elvesztette nepáli volt, együtt utaztak Nepálból Líbiába, jobbára gyalog. Ott hallották, hogy embercsempészek segítségével eljuthatnak Európába.

A nepáli semmit sem szólt, mialatt a pakisztáni elmondta útjukat. Csak nézett rám. Majd a földre tekintett, úgy, hogy a szemeit nem láthattam.

Miután a pakisztáni rábólintott, a farzsebéből egy útlevelet húzott elő, és átadta nekem. Plasztikba volt behengerelve, de a sós víz így is nedvessé tette. Próbáltam a lapokat fordítani, de össze voltak ragadva, és féltem, hogy még nagyobb kárt teszek benne, szóval visszaadtam neki.

Megértettem, hogy ruháján kívül, amit viselt, az útlevél volt az egyedüli tulajdona. Nem kérdeztem sokat. Csak azt mondtam: „Sajnálom, nem tudom. De meg fogom érdeklődni.”

Rádión egy másik tengerésszel értekeztem. Éppenséggel ráordítottam, emlékeztetőül, hogy az egyik csónakon emberek meghaltak. Az olaszok, akik a mentő akciót szervezték Rómából, tudhatnák, hol vannak a halottak.

Mielőtt a műszakomat befejeztem, láttam a nepálit a fedélzeten ülni. Egyedül volt, a pakisztáni sehol sem volt látható. Nemrég elvesztette az öccsét, és senki sem volt vele.

A következő műszakomon, hat óra elteltével, megint láttam. Dél Olaszország térképét tartotta és tanulmányozta elmerülten. Egyik kollegám mondta neki, hogy öccsének maradványai nem mentek az olasz félszigetre, ahova mi tartottunk. Szicíliába, Messzínába került, egy másik hajón. A távolságot próbálta megsaccolni.


A legénység próbált több információt szerezni az öcs helyzetéről. Egyikük azt mondta, hogy az összes pénzük az öcs ruhájába volt bevarrva. Egy vagy két alkalommal, amikor az élelmet osztották, még beszélgettem a nepálival. Ő 28 éves volt, öccse 25. Nem volt biztos, hogy családos volt, de az öcs egy feleséget és egy gyereket hagyott otthon. Mondtam neki, hogy nekem is van öcsém, és ő az én legközelebbi családtagom.  El akartam hinni, hogy megértett.

„Hova mész” - kérdeztem. „Merre tartottatok öcséddel?” Nem válaszolt, és erőltetni nem akartam. Gyászolt, és a tisztelet légköre uralkodott körülötte. Nem mintha valamit is ígérni tudtam volna, semmiféle segítséget felajánlani nem tudtam. Még abban sem voltam biztos, hogy az olaszok valamit is tenni fognak érte.  Egy ágyat akartam felajánlani, de az nem volt lehetséges. Nem tudtunk 665 ágyat felajánlani, csak a fedélzetet.

18 óra hajózás után végre Tarantóba érkeztünk.  Az olasz hatóságok felsorakoztak a menekültek fogadására várván. Biztosítottuk, hogy tudtak a migránsról a halott öccssel, és őt a hajóról külön engedtük le, úgy, hogy el ne vesszen mások között.

Mielőtt a pallóra lépett volna, odamentem hozzá és kezemet a vállára tettem: ”Jó szerencsét”- mondtam. Még mindig mezit láb volt és abban a sárga pólóingben. Elgondolkoztam, hogy megmondták e neki mit jelentenek ezek a szavak.

PS

Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az eredeti cikk itt található.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://fressstart.blog.hu/api/trackback/id/tr738269576

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

23353 1970.01.01. 01:00:00

re 1. pettra1 2015. 10. 17. 6:37 Köszönöm.

301782 1970.01.01. 01:00:00

Drámai...tragikus... :(

23353 1970.01.01. 01:00:00

re 3. Valika 2015. 10. 17. 6:53 igen, engem is megrázott. És persze nem kitalált történet......

23353 1970.01.01. 01:00:00

re 5. Hivatlan (látogató) 2015. 10. 17. 9:50 Danke

23353 1970.01.01. 01:00:00

re 7. Bogdán Géza 2015. 10. 17. 12:06 Szintúgy köszönöm.

csaszi 1970.01.01. 01:00:00

Valaha regen hasonlo jelenteket en is ateltem, vagy hasonlo parbeszedeket hallgathattam. Voltak hasonlo tortenetek es tragediak habar azok nem tengeren,szilard talajon jatszodtak. Remekul megirt cikk, jo a forditas, koszonet little-nek a faradsagaert, hogy kozolhesse. Kar, hogy nincs uj a Nap alatt,s ugy nez ki nem is lesz soha..........

23353 1970.01.01. 01:00:00

re 9. csaszi (látogató) 2015. 10. 17. 12:49 Hello, igen, és köszönöm.

338311 1970.01.01. 01:00:00

Sokszor fog ez még megismétlődni.... +

23353 1970.01.01. 01:00:00

re 11. BundiB 2015. 10. 17. 22:18 Egyesek embertelen áldozatot hoznak, és a kilátás, hát az tényleg ködös....