Az alábbi cikk a New York Times, 2015. július 18-i számában jelent meg. A szerző Carl Cederstom tanársegéd az Organizáció Tanulmányok Szakon, a Stockholm Egyetemen. André Spicer-rel társszerzője a “Wellness Syndrome” (Jólét Szindróma) könyvnek és Peter Fleming-gel a “Dead man working” (Halott ember dolgozik), című könyvnek.

Az alábbi cikk a New York Times, 2015. július 18-i számában jelent meg. A szerző Carl Cederstom tanársegéd az Organizáció Tanulmányok Szakon, a Stockholm Egyetemen. André Spicer-rel társszerzője a “Wellness Syndrome” (Jólét Szindróma) könyvnek és Peter Fleming-gel a “Dead man working” (Halott ember dolgozik), című könyvnek.

Amikor a boldogságról beszélünk, másról is szó van: az erkölcsről. Ha nem is tudjuk, mit jelent a boldogság, azt tudjuk, hogy történelmileg az erkölcsös életen alapszik. Miközben azon igyekszünk, hogy a boldogság legyen a legvégső célunk, úgy sajátunké, mint a társadalomé, talán nem árt, ha visszaidézünk a boldogság fogalmának néhány csodálatosan gazdag, és lehangolóan ellentmondásos történetét. Ez segíthet abban, hogy saját korunkat és annak erkölcsi értékrendszerét jobban megértsük.

Darrin M. McMahon, “A boldogság történelme” című könyvében elmondja, miként fejezték ki és hogyan karolták fel ezt a fogalmat az idők során, visszamenőleg a nyugati civilizáció szülőhelyén, az antik Hellászban.

Arisztotelész, egyike az elsőknek, aki jelentős figyelmet szánt erre a témára, úgy gondolta, hogy a boldogság egyenlő jó embernek lenni. A boldog élet, amit a görögök eudaemonia-nak hívtak, az, amikor etikusan élsz, és logikusan, az életedet az erényeid gyakorlásának szentelve. Nem sokkal ezután Epikurosz követői a boldogságot összekötik az élvezettel. Azt tartották, hogy a jó élet legyen összekötve azzal, ami örömet okoz. De nem voltak hedonisták, és a vágy szigorú korlátozását hirdették. Maga Epikurosz mondta, hogy ahhoz hogy ő boldog legyen, nincsen többre szüksége, mint egy árpasüteményre, és némi vízre.

A sztoikusok nem emelték ki a boldog állapotot, mondván: az embereknek adva van a kapacitásuk a boldogságra, függetlenül attól mennyire rémesek és fájdalmasak az életkörülményeik. Jóval később a kereszténység, ahogyan azt a középkorban tanították és gyakorolták, egészében elfordult a boldogságtól és a szenvedést tartotta a hasznosabb útnak, ha nem is egy boldogabb élet felé, hanem az Istennel való egyesülés felé, a másvilágban. Ez a kívánság itt a földön el nem érhető, ezzel csupán a jó Isten ajándékozhat meg, a mennyországban.

A reneszánsz azonban visszahozta a boldogságot, a mennyekből a földre. Egészen a felvilágosodásig tartott az amíg joggá vált – és amit mindenegyes egyén képes volt keresni és elérni. Amikor Thomas Jefferson leírta a Függetlenségi Nyilatkozatban, hogy a boldogság utáni igyekvés egy elidegeníthetetlen jog, nem csak azt akarta mondani, hogy az embernek joga van a boldogságát keresni, de azt is, hogy joga kell, hogy legyen a birtokra, és annak megszerzésére.

Annak, amit ma a gazdag nyugaton becsülünk, van egy különös íze.

A kereszténység mondanivalójával ellentétben, miszerint ne igyekezzünk másért, mint az isteni megboldogításért, mostanában arra kérnek minket, hogy a magunk céljait kövessük. Azokban az időkben, amikor az eredetiséget és a nárcizmust értékeljük, a boldogsághoz az igazi önmagunkat kell kifejeznünk, a mélyebb érzéseinket kell felfedeznünk, és egy olyan utat járnunk, amit így magunknak felvázoltunk.

Úgyszintén messze vagyunk az epikureusoktól, akik híresek voltak arról, hogy fizikai aktivitásoktól tartózkodtak. Manapság boldogságot keresünk saját testünk imádatában, amit hosszú távú futással, kemény gyakorlatokkal, vasember triatlonokkal és hasonlóakkal erősítünk.

És nem úgy, mint a munka szemérmes akkori görögök, minekünk a munkában és a produktivitásban illik a boldogságot megtalálni. Elváratik, hogy ápoljuk a tudásunkat, magunkat igazgassuk, mint valami vállalatot és hogy a vállalkozó szellemiség jegyében éljünk. Amikor nincs annál nagyobb vétek, mint a munkanélküliség, nincsen megvetettebb bűn, mint a lustaság, a boldogság csupán azoké lesz, akik keményen dolgoznak, jó a hozzáállásuk és küzdenek saját magukat jobbá tenni.

Íme, néhány erkölcsi érték, ami manapság látszólag a boldogság alapjait meghatározza: Élj a realitásban, légy erős, produktív – és legfontosabban, - ne támaszkodjál másokra a célod elérésében, mert a jövőd, magától értendően, a saját kezedben van.

Ez a népszerű üzenet, már egy jó ideje. Bele van verve a munkanélkülibe és a szegénybe, akiket arra hitre vezetnek, hogy a saját szerencsétlenségük a nem megfelelő hozzáállásuk és az életük irányításának elhanyagolásának a szimptómája. Ők, ahogyan azt Jeb Bush mondhatná, nem elég keményen dolgoznak.

Amikor a boldogságot úgy fogalmazzuk meg, hogy az az egyéntől függ, akkor a hozzáállás lesz minden, a körülmények nem jelentenek semmit. Martin Segelman, a pozitív pszichológia megalapítója keményen dolgozott ezen üzenet elterjesztésén, tanulmányokra utalván miszerint az autóbalesetek áldozatai se nem kevésbé, se nem többé boldogok, mint a lottó nyertesek.

Még ha az ilyen következtetéseket érdekesnek vagy inspirálónak is találjuk, nem szolgálnak hasznos alapot ahhoz, hogy a boldogság elérését a politika céljaként tűzzük ki. Ha mindannyian, körülményeinket nem tekintve, ugyanolyan boldogok lehetünk, akkor ez a politikusokat, olyanokat, mint Bush úr, egy kívánatos kifogással láthatná el, arra, hogy ettől kezdve ne keressék a szerkezeti okokat, mint például az osztálykülönbség, a szociális és gazdasági egyenlőtlenség és a szegénység.

Kísértő ebben a fényben nézni az angol konzervatív miniszterelnök, David Cameron hirtelen érdeklődését a boldogság iránt. Amikor pár éve a boldogság index bevezetését kezdeményezte, azt a megszorítások csúcsán tette, amikor visszavágtak a közköltségeken, és a “körülmények” rosszabbak lettek sok embernek, főként azoknak, akik segélyeken éltek. Történetesen ezt a felmérést, Seligman úr ihlette, és az a “körülmények nem számítanak” mantrát visszhangozta.

Manapság, amikor a boldogság előtérbe kerül és szünet nélkül vitatják, a legtöbb, amit remélhetünk, hogy felhoz más, univerzális témát - így az egyenlőséget, a jogot, az igazságot és az etikát -, mindazt, amit kétségbeesetten meg kell beszélnünk. A legrosszabb, ami történhet, - és sajna ez már folyamatban van – hogy a boldogságból egy olyan trójai faló lesz, ami normalizálja az egyenlőtlenséget és az elnyomást. A szegényeket boldogság kurzusokra fogják küldeni, hogy javítsanak a nézetükön, avagy kaphatnak személyükre szabott élet-edzőket, amit Paul Ryan (fordító: egyike, a sok repulikánus elnök jelölteknek) egyszer már javasolt egy bizarr anti-szegénység tervében.

“Hiszünk abban, hogy minden közösségnek joga a boldogság elérése”, Jeb Bush mondta, februárban, Detroitban mondott beszédében, ahol bemutatta az egyenlőtlen jövedelemmel foglalkozó tervét. “Jogunk van kiemelkedni”.

Légy óvatos. Ha a politikusok azt sugalmazzák, hogy a boldogság elérése a társadalom végső célja, nagy a valószínűsége, hogy egyáltalán nem a boldogságról beszélnek. Ideológiáról van szó: az ő saját politikai céljaikról. Álruhában.

PS

Az eredeti cikk itt található.

Köszönöm blog társunk segítségét fordításom átfésülésében.