Az alábbi cikk a New York Times-ban jelent meg 2014 Julius 29.-én. A szerző Roger Cohen, a NYT Vélemény rovatának egyik írója.
Ükapám bátyja, Michael Adler neves rabbi volt, aki 1916-ban az első világháborúban, a fronton összeállított egy könyvet, Imakönyv zsidó katonák és tengerészek számára. A csatatereken utazott és utolsó rítusokat végzett. A háború végén feltette a kérdést, vajon az angol zsidók becsülettel szolgáltak-e?
„Azok az Izrael Házából származó angol polgárok, akik 60 évvel ezelőtt az államtól egyenlő jogokat és lehetőségeket kaptak, ezek a férfiak és nők, teljesítették e kötelességüket a háborúban?” - kérdezte. „Válaszunk egyértelmű IGEN! Az angol zsidóknak minden oka megvan, hogy elégedettek legyenek a részvételükkel, úgy itthon mint a harcmezőkön a győzelemért folytatott harcban. Áldott halottaink emléke – számuk 2300 – a bizonyíték.”
A kérdés az európai zsidóság számára mindig is ugyanaz volt: a hovatartozás. Legyen az francia vagy német, még az emancipáció alatt is aggódtak, hogy a keresztények, akik félig meddig elfogadták őket, egyszer ellenük fordulnak. Theodor Herzl, tanúja a Dreyfus per alatti antiszemitizmusnak, 1896-ban írta a Zsidó államot abból kiindulva, hogy a zsidókat sosem fogják teljesen befogadni.
Herzl előrelátó volt. A cionizmus abból az aggasztó következtetésből született, hogy a zsidónak egy saját hazára van szükségük, mert máshol ezt sosem fogják megtalálni. Cingár tudósok a szent föld művelői lettek. Zsidók többé nem mennek alázatosan saját mészárlásukba.
Az európai elutasítás borzalmai tartósak. Saját családomban tapasztalom, hogy egy zsidó nő nácik által Krakkó utcáiról 1941-ben történt elhurcolása hogyan emészti leszármazottait. Megértem az izraeli Naomi Ragen felháborodását, akinek a szavait unokatestvérem küldte el nekem: Ha az európaiakra gondolok, akik nagyszüleinket és rokonainkat - férfiakat, nőket és gyerekeket - összeterelték és szó nélkül a gázkamrákba küldtek, kérdés nélkül… azt gondolom… most ők lennének a világ morális bírái? Ezek mondanák amazok leszármazottainak, akiket ők maguk gyilkoltak le, hogyan viselkedjenek, amikor antiszemiták akarják őket legyilkolni?
Az antiszemita most a Hamasz lenne, ezek terrorizálják Izraelt, annak megsemmisítését akarják. Minden más állam erővel válaszolna, lényegében ez Izrael álláspontja. Ha ezernél is több a palesztin halott (köztük 200 gyerek), és több mint 50 izraeli halott van, Izrael szerint mindennek a Hamasz az oka, mert a palesztin áldozatok Hamasz legfőbb Izrael elleni fegyvere a nagyvilág előtt.
Én cionista vagyok, akit elődeim története győzött meg, hogy a zsidóknak saját hazájukra van szüksége, amit az ENSZ 1947-ben hozott 181-es számú határozata jelentett ki, éspedig két államnak, egy zsidó, egy arab államnak a létrehozatalát - a Palesztin Mandátumban. Cionista vagyok, aki hisz Izrael 1948 as Alapító Levelében, mely biztosítja: a szabadságot, igazságot és békességet, ahogyan azt Izrael prófétai látták.
Amit nem tudok elfogadni azonban, az a cionizmus perverziója. Messiásszerű kérlelhetetlen terjeszkedését az izraeli nacionalizmusnak, ami az összes földet a Mediterráneum és a Jordán folyó között magáénak akarja. Amely ma már 50 éve, szisztematikusan egy más nép elnyomását eredményezte Ciszjordániában, ami települések megállíthatatlan létrehozásához vezetett Ciszjordániában, ami elszigeteli a mérsékelt palesztinokat, mint például Salam Fayyadot, az „oszd meg és uralkodj” nevében, ami olyan politikát vezet, ami a demokratikus állam fennmaradását lehetetlenné fogja tenni. Amely taktikai előnyöket akar, nem pedig stratégiai változást, olyat, ami kettős államra és békére vezetne. Amelyik blokád alá veszi Gáza 1.8 millió lakosát, akik egy börtönbe lettek zárva, és ezután meglepődik a börtönbeliek periodikus robbanásain, amelyekre olyankor aránytalan támadással válaszol, olyannal, ami gyerekek százainak halálát eredményezi.
Ezt én, egy cionista, képtelen vagyok elfogadni. A zsidóknak, nekik az összes népek közül, elsősorban tudni kellene mi az elnyomás. A gyerekek azok, akik évezredeken keresztül a zsidó túlélést jelentették, akiket Ámos Oz izraeli író és leánya Fania Oz-Salzberger „generációk közötti a fáklya átadásának” nevezett. Nincsen olyan érv, nincsen olyan palesztin felháborodás vagy ürügy, ami át fog siklani a fölött, hogy a zsidók ilyen számú gyerek halálát nem tudták megakadályozni.
Lehet, hogy Izrael érve a bombázásra tökéletes. Ha Benjamin Netanyahu tett volna egy jóhiszemű kísérletet a moderált palesztinokkal megegyezni, akkor az lenne. De ilyent nem tett. A Hamasz aljas. Szeretném megsemmisíteni. De ugyanakkor a Hamasz annak a helyzetnek a produktuma, amelyet Izrael erősített meg, ahelyett hogy megoldást talált volna.
Ez a mérgező izraeli kísérlet a más emberek elnyomására csupán a hatalmas megvetését szülheti az elnyomottakban, ez a cionizmus elárulása, annak, amiben én még mindig hiszek.
PS.
Az eredeti cikket itt találhatod. Ajánlanám a hozzászólások egypárját is elolvasni. Kattints a jobboldalon levő 942 Comments (hozzászólásra). A NYT-nál, mint a Facebook-on a hozzászólások tetszését jelezheted. Ha a „Readers’ Picks”-re kattintasz akkor a legajánlottabb hozzászólások sorrendjében fogja a hozzászólásokat listázni.
Köszönöm blogtársunk segítségét a fordításom átfésülésében.