Az alábbi egy újonnan megjelent könyv ismertetése a New York Timesből. A kritikus neve Fred Andrews. A könyv címe: Marriage Markets (A házasság piaca). A szerzők: June Carbone és Naomi Cahn. Kiadó: Oxford University Press

Két egyetemi tanár, June Carbone és Naomi Cahn éles és meggyőző beszámolót írtak – amely részletekben gazdag és jogi zsargontól mentes – a gyermekekbe való invesztálás Amerikában tapasztalható sikertelenségéről.

Könyvük, „A házasság piaca” azt tartja, hogy e kudarc oka nemcsak a kormányok politikája, de az amerikaiak privát életmódjának is az eredménye. A házasság, ami időt álló módja a gyerekek érdekeinek ápolására, nem válik be sok amerikainak. Egy olyan világban, amit a növekedő egyenlőtlenség szakít darabjaira, férfiak és nők milliói arra a határozatra jutnak, hogy a házasság olyan elkötelezettségekkel jár, amiket ők képtelenek kielégíteni. A házasságok közel fele nem sikeres, a gyerekek 40%-át egyedülálló anyák szülik.

Ez nem egy romantikus könyv. Professzor Carbone, aki a Minnesota egyetemen tanít és professzor Cahn, aki a George Washington Egyetemen, a házastárs kiválasztását, mint egy magas fokú tárgyalást írják le, aminek célja a legtöbbet ígérő fél megtalálása, annak, aki érzelmileg és anyagilag alkalmas az életre szóló elkötelezettségre. A (házasság) egy szerződés, amivel jogok és felelősségek járnak, amiket törvények erősítenek meg.

Az amerikai társadalom legfelsőbb létrafokán, a felső 30%-nál a házasság még mindig ugyanolyan jól működik mint valaha, ha nem jobban, mondják a szerzők. „Az elit nem ábrándult ki a házasságból – írják - inkább abba akarnak invesztálni.”

A könyv szerint a pirula már régóta megszüntette a házasság előtti szextől való félelmet, így lehetővé tette a gyerekszülés késleltetését addig, amíg a pár mindkettője beérkezett, és jövedelmező foglalkozást nem űz. Amikor végül is megházasodnak, ezt az előnyt betonozzák be, saját maguk és jövendő gyermekeik számára.

Manapság az a helyzet, hogy az a pénz és az az idő, amely logikusan gyerekeik sikerére reményt ad, csupán az amerikai felső osztálynak áll rendelkezésére. A legszörnyűbb a helyzet a jövedelmi létra alján. „A házasság éppenséggel megszűnt a legszegényebbeknél” – de nem azért mert vonzását elvesztette, mondják a szerzők. Úgy a férfiak minta nők nagyon szeretnének megházasodni, de ez egy olyasfajta cél, mint egy nyaraló a tóparton, számukra megengedhetetlen.

A házasság jövője Amerikában a széles középosztályban dől el, ahol már most is sok a kétség - ismerik be a szerzők. A válás itt gyakoribb, mint a felső rétegekben, de a nők sokkal tovább maradnak partnerükkel, házasságban vagy sem, mint az alsóbb osztályokban. Mégis a házasság a középosztályoknál közeledik ahhoz a ponthoz, hogy itt is eltűnhet, és a menyegző rítusa (a többivel együtt) a gazdagoknak fog maradni.

A házasság intézményének fokozatos elkopása nem titok. Az elmúlt évtizedek jóval jobb/több karrier lehetőséget hoztak a nőknek, az alsó osztályokat kivéve. A legtöbb nőnek nem kell reménytelen házasságban élnie, csak azért mert a maguk lábán nem lesznek képesek megélni. És, nem meglepően, egy normális állásban dolgozó nő nem fogja magát egy olyan férfihez kötni, aki képtelen munkát találni, vagy ha van, azt megtartani, vagy még rosszabb, aki börtönben köthet ki. A házasság romlásának előidézőjét jól ismerjük: ez a jó munkás állások eltűnése, főleg férfiaknak, és ezt követően azoknak a közép vezetői állásoknak a feleslegessé válása, amelyek a középosztály millióit fenntartották.

Egy fél évszázaddal ezelőtt Daniel Patrick Moynihan, akkor munkaügyi miniszter helyettes úgy látta, hogy a hiányzó munkalehetőség az iskolázatlan férfiak, különösen a feketék számára megnehezítette, hogy kenyeret keressenek. 1965-ben kiadott tanulmánya „A fekete család” szerint a feketék családja matriarchálissá vált, egy nem normális életformává, amely a rabszolgaságból maradt meg. Magyarázatait– nem a tényeket – mint rasszistát és anti feministát, akkoriban elítélték.

Professzor Carbone és Cahn azonban dicséri Moynihan jövőbelátását, aki mellesleg később szövetségi szenátor lett New York államból. A fekete családok akkori sorsa – a szerzők írják - a „bánya kanárijának” tekinthető, azaz korai áldozatai voltak annak a jelenségnek, ami mára már szélesebb rétegekben elterjedt.

A házasság intézményének elhalása nem mutat mérséklődést és nincsen rá kézenfekvő megoldás. Az biztos, jelentik ki a szerzők, hogy nincsen olyan családot érintő intézkedés, amely jó munkát garantálna mindenkinek. (Bárcsak lenne!) Van a könyvben egy fejezet, ami a szociális lehetőségekkel foglalkozik, amik a családok megerősítésére irányulnának, de receptjeik az egyenlőtlenség megfordítására nem sokat különbözik az ismert liberális gondolkodástól, és így bevezetésük hasonlóan reménytelen marad.

Így a családi joghoz fordulnak megoldásért, mivel a jog messze lemaradt azoktól az együttélési formáktól, amelyekben manapság az amerikai családok élnek. A szerzők szerint a házassággal - és a válással kapcsolatos törvények csupán az elitet szolgálják, csupán azokat, ahol van elég vagyon, ami felett pereskedni lehet.

A legalsóbb osztályok esetében a családi jog büntető. Tipikus megnyilvánulása a kilátástalan erőfeszítés azt meghatározandó, hogy melyik szerencsétlen férfi az apa, aki aztán képtelen anyagilag a gyerekét támogatni. A középosztály esetében egyik szülő sem fog sokat nyerni, ha pereskedni kezd. Spórolt pénzük alig van, és a nők félnek, hogy előző férjeiket is támogatniuk kell, ha ne adj isten, azok az állásásukat elvesztik. A házasságon kívül élőek mindezt általában az anyák elvárásai szerint intézik el, amikor is azok pénzbeli támogatás fejében gyereklátogatást biztosítanak.

A családi jogot újra át kell írni úgy, hogy az az egyedül álló anyák gyerekeinek érdekét képviselje, állítják a szerzők. Azt is remélik, hogy a családi jog átírásának szükségessége az egyneműek házasságára – utat nyithat új megoldásokra, éspedig mindenki számára.

Például, mondják a szerzők, az egyneműek házassága igen könnyen négy személyt foglal magába: „a biológiai szülőt, annak társát, a sperma donort és néha annak társát is” – mindegyik egy esetleges igénnyel a gyermek irányában. Hozzáteszik: „Ezen realitásokon keresztül dolgozván új modelleket kreálhatunk. Olyanokat, amelyek előző házastársakat, együtt élőket, és mostoha szülőket valamint a jelen viszonyokat is figyelembe veszik.” Annyira különbözne mindez, kérdik, a heteroszexuális nőtől aki, házasságon kívül gyermeket szül egy férfitől, de ezután elköltözik és egy másik férfivel hosszasan együtt él? Nagyon is valószínű, hogy minkét férfi apának érzi magát és ezt el kellene ismerni. Miért van az, hogy csupán a két biológiai szülő az, amivel a hagyományos jog foglalkozik?

A mai világban a házasság intézménye bajban van. A szerzők elfogadják ezt a realitást, még ha nem is tetszik nekik. Arra biztatnak, hogy ne az érdekeljen minket, hogy a szülők esküt tettek-e az oltárnál vagy sem, hanem azzal hogy „a gyerekek életét ne nullázza le a társadalom növekedő igazságtalansága”.

PS

Az eredeti cikket itt találhatod. Köszönöm blogtársunk segítségét a fordításom átfésülésében.