A következő írás eredetije, egy vasárnapi New York Times-ban található, lásd a linket a bejegyzés végén. A szerző Ted Gup, gyászoló apa és író.

„Mikor volt, hogy utoljára autóbiztosítást vettél?” - kérdezi a levél, ami az apák napja előtti napon érkezett. - Amennyiben a válaszod az, hogy évekkel ezelőtt, egy spórolás alkalmat mulasztasz, mert ezt GEICO-nál olcsóbban kaphatod.” A levél a fiamnak, Dávidnak volt címezve.

„Iratkozz fel hozzánk, van egy kezdeti ajánlatunk” - írja az American Express hitelkártya Dávidnak. „Egy speciális meghívás az Arany Hitelkártyánkhoz.”

Az LLBean (fordító: egy közismert US internet sport ruházat árus) egy Visa kártyát küldött. A régi kártyája lejáróban volt.

„Egy heted van felújítani, Dávid. Ne mulaszd el a 2500 ajándék repülő mérföld pontot!” -  írja a Delta Légi Társaság egy e-mailben a fiamnak, akit megbecsült Sky Miles tagnak titulál.

A mérleg másik oldaláról az Adóhivatal ír, hogy 5.68 dollárral tartozik, a 2010-es adóbevallása alapján.

Mindezen levelek sürgős hangot ütnek meg. De Dávid mostanában és mostantól örökké túl van már magukon az alkalmakon és a kötelezettségeken. Két és fél évvel ezelőtt meghalt, miután heroint és alkoholt kevert, 21 éves korában.

Mindez nem állította le az állandó postát és az e-maileket, ezek nem tudnak a mi gyászunkról. Egyrészről rosszul esik, hogy mindez történik, de másrészt, minden egyes postát és e-mailt megtartok egy aktában amelyet „Dávid”-nak neveztem, nagyon jól tudván mennyire őrült és patetikus a viselkedésem. De képtelen vagyok másképpen cselekedni.

Mi több, valami furcsa módon örülök ezeknek - még az adóhivataltól érkezettnek is – mintha egy kinyilatkozás lenne mindez a túlvilágról, hogy ez nem is történt meg, hogy Dávid élete nem szűnt meg, hogy mindez egy rémálom volt, amiből akármelyik pillanatban felébredhetek. A Delta mérföldek, amelyek rá várnak, az adósság, a hitelkártya, amely megújításra vár, mind - szomorúan, de jólesnek. Félreteszem őket, mintha valamikor, egy nap, esetleg átadhatnám neki. Ez az utolsó kötelességem, mint apjának. Képtelen vagyok ezen túltenni magamat, azon hogy vigyázzak rá. Az apa szerepe nem tűnik el csak úgy, egyik napról a másikra.

Más nem tudok csinálni, mint elgondolkozni azon, micsoda lendülete is van az életnek, hogyan folytatódik és veszi semmibe a halált az évek alatt felgyülemlett kereskedelmi-forgalmi műveletek révén. Mintha a kozmosz még nem kapta volna meg a gyászjelentést, és mindez egy nagy félreértés. Fiunk tovább masírozik a hitelkártyák és gyakori repülőutak világában. A betétkönyvén a kamat továbbra is gyűlik. (Egy szimpatikus bankfiók igazgató felajánlotta, hogy hamisítsam aláírását, de én inkább otthagyom, amíg a lekötöttség ideje lejár). A tragikus és világi dolgok párhuzamosak, egymást át nem szelik. Mindez hűen tükrözi saját csökönyösségemet, tagadásomat.

A halálról meg annyit hogy az sosem olyan véges vagy abszolút, mint ahogy azt, akik gyászolnak kívánni szeretnék.

Akronból Bostonba repülvén, haza fiam hamvaival, az ébresztő megindult fiam mobil telefonján, fenn a poggyászok között, őt értesíteni akarván, hogy itt az ideje felkelni és előadásra menni. Felugrottam ülésemből és kétségbeesetten próbáltam elhallgattatni.

Tizenegy hónappal később, rátaláltam egy rágott fülű kiadására az „Engedd át a kis kacsákat” mesekönyvnek. Felfedeztem a hátán a gyerek írását, ceruzával. Ezt: „ÉBRESSZ FEL KÉRLEK, NAGYON KÉRLEK”.

Hacsak tudnálak.

Majdhogy elfelejtettem, hogy mi történik a halál esetében. Nem biológiai értelemben, ami egy pillanat alatt elhatárolja a létezést az annak ellenzőjétől, hanem az annál lassabb ívét a búcsúnknak. A hosszú adieu-t  - ami a posta szortírozásában, számlák kifizetésében és nem olvasott írások felfedezésében nyilatkozik meg. Ez hasonló egy nagy hadihajó szétszedéséhez. Ott van a hivatalos ünnep és a hosszú, kínokkal teli procedúra ami azt követi - a tonnányi anyag elhelyezése. Gyászbeszédek sosem az utolsó szavak.

Nem először megyek ezen keresztül. Apám 50 éves volt amikor meghalt. Egy év múlva levél érkezett tőle. Több ország pecsétjével volt ellátva, engem kergetett, próbált elérni ugyanis akkoriban több országban is jártam. Végül is kimerülten, fáradtan címek hiányában a feladó címre vissza/hazaérkezett. Kinyitottam aggódva, tudván hogy utolsó szavait fogom olvasni. Írta anyám oda égette a csokoládés puszedlit, és ki kellett az ablakokat nyitni, Januárban, hogy a füst ki menjen, és ezt látván a szomszédok azt hitték, megőrült. És levelét egy gyengus Nixon viccel zárta be. Nevettem. És utána sírtam.

Pár hónappal Dávid halála után feleségem és én elmentünk egy gyászoló szülőknek tartott gyülekezetbe ahol ezek beszéltek szeretett gyermekeikről, és arról a tudatukról, hogy ezek most Jézus közelében vannak. Arcuk fel volt lángolva. Irigyeltem, hogy ilyen biztosak ebben, és nem tértem vissza.

Nem maradt volna más számomra, mint ezek az értesítések, invitációk és megkésett posta? Dehogynem. Vannak emlékeim. Vannak helyeim ahol úgy az ő közelségét, mint a nagy távolságot is, átérzem. És ritkán álmaiban is meglátogat. Az ilyen nem hívőnek, mint én, ez az, ami a marad a túlvilágból.

PS Köszönet egy NOLBlog társunknak, aki fordításomat átfésülte. Kattints erre a linkre az eredeti cikkhez.