Az alábbi cikk a New York Times, 2015. augusztus 7-i számában jelent meg, a Vélemények rovatban. A szerző Roger Cohen, a rovat rendszeres hozzájárulója.
Az alábbi cikk a New York Times, 2015. augusztus 7-i számában jelent meg, a Vélemények rovatban. A szerző Roger Cohen, a rovat rendszeres hozzájárulója.
Néhány éve a Pew közvélemény kutató intézet egy nemzetközi véleménykutatást tartott, és megkérdezték úgy az amerikaiakat, mint az európaiakat, hogy mi nekik a fontosabb: „a szabadság hogy célodat akadály nélkül elérhessed” vagy „egy állami garancia arra, hogy senki sem fog szükségben élni?” Az Egyesült Államokban, 58% a szabadságot választotta és csak 35% azt, hogy az állam megígéri a szükség megszüntetését. Angliában, a válasz ennek fordítottja volt, 55% választotta az állami garanciát és 38% a szabadságot. Az európai kontinensen - Német, Francia és Spanyolországban - azoknak aránya, akik az állami garanciát fontosabbnak vélték, mint a szabadságot, 62%-ra emelkedett.
Ez az eredmény az Atlanti óceán két partja közti különbségek szívéhez vezet. Az amerikaiak, akik egy óriási országban élnek, ami európai mértékekkel nézve ritkán lakott, vakon hisznek az egyén erejében. Az európaiak, két 20. századi katasztrofális tragédiával a hátuk mögött, kötve érzik magukat a szociális szolidaritáshoz, bölcs biztosításnak és garanciának tekintik ezt a civilizált emberi viselkedés megőrzéséhez. A franciák az államot nagyra tekintik, az emberi jogok megtestesítőjének. Az amerikaiak a nyugtalan vállalkozóra néznek fel.
Amikor visszatérsz Európából Amerikába, mint ahogy azt én nemrégen tettem, megrökönyödsz, az omladozó középületeken, a közterek szegényességén, az élelem és energia nyílt fecsérlésén, a városok piszkán és a szegénység látványán. Ugyanakkor eláraszt az ordító amerikai életerő, az amerikaiak minden fajtájának összekavarodása és összejátszása, a szigorú individualizmus. Európa jobban van megszervezve, Amerika ténylegesen él. Európa motorja simán siklik, még nehézségei is visszafogottnak tűnnek, Amerika bőgeti a motorját. A különbség szembeötlő.
Robert Paarlberg, politikai gazdaságtudós, érdekes új könyvében, „A pazarlás Egyesült Állama” idézi az 2011-es Pew felmérést, miközben a különböző kultúrákat vizsgálja. Az üzemanyag és élelem amerikai túlfogyasztására fókuszál. Miért, kérdi, „rí ki” az Egyesült Államok a melegházi gázok emissziójában és a túlsúlyosságban, és mit fog tenni, ha valamit is tesz majd ezekben a dolgokban? A fejenkénti széndioxid emisszió kétszerese annak, ami jellemző az Organization for Economic Cooperation and Development más tagországaira. Az amerikai túlsúlyosság (az amerikai felnőtteknek több mint egy harmada kövérnek minősíthető) kétszerese az európai átlagnak, és hatszorosa a japánénak.
Paarlberg meggyőzően állítja, hogy a kettő kapcsolatban van egymással. Azt találta, hogy az okok a demográfiára, kulturális és politikai tényezőkre vezethetőek vissza. A gazdag, nagy ország, gyanakodva tekint az állami hatóságokra, meg van győződve hogy inkább az egyén és nem a kollektíva a felelős, optimista abban, hogy a tudomány és a technológia akármilyen problémát meg fog tudni oldani, és egy polarizált politikai rendszerben él, ami megbénult a „sok vétó ponttól”, így a „rendszer nélküli adaptáció” felé tart, és nem a „hatékony enyhítés” útján halad.
Az amerikaiak többségükben, nem akarnak magasabb adókat látni a petróleum termékeken és a cukorral teli üdítő italokon, ilyen intézkedéseket az emberi szabadságba való regresszív beavatkozásként látják - abba, hogy ne olyan autót hajtsál, vagy azt fogyasszál, amire neked kedved telik. Nem fogják a német utat járni, és a megújuló energiaforrásokat támogatni befektetésekkel, mert az drágább elektromos áramot eredményezne. Akár az étkezésről, vagy az üzemanyagról van szó, nem akarnak olyan intézkedéseket amik „a választókorú felnőtteket életmódjuk változtatására kényszerítené”.
Az individualizmus überel mindent, és a felfedezések, valahogy így hiszik, meg fogják az országukat védeni az individualizmus túlkapásaitól. Mint Paarlberg megjegyzi: „az amerikaiak magukban esznek munka közben, esznek, miközben a munkába mennek egyedül a kocsiijaikban, vásárlás közben a vásárlóközpont gyorséttermeiben, és miközben otthon nézik a TV-t, és a hűtőszekrény előtt, úgy a normális étkezési idő előtt, mint azután.”
És ha mindezen evés folyamatosan túlsúlyra vezet - mert az teszi – az amerikaiak „fejlettebb gyomor/bél és kozmetikus sebészetben valamint új sikeres diéta pirulákban” fognak hinni, mert mindezen kihívások megoldását az amerikai magánpiac és a magán intézmények nagyon is üdvözlik. Ahelyett hogy magukat moderálnák, inkább még többet fogyasztanak – üzemanyagban vagy étkezésnél – és utólag keresnek utat a túlkapások moderálására.
Az erős intézkedések – adók, rendeletek és mandátumok – hiányában, amikre pedig szükség lenne a fogyasztás korlátozásához, a politikai vezetők „inkább pénzt és pszichológiai energiát költenek, a nem a legjobb út adaptációjára”, írja Paarlberg: Könnyebb és potenciálisan nyereségesebb az aszályt eltűrő növényeket kifejleszteni és a parti ár védő létesítményeket megerősíteni, mint a melegházi gázok lecsökkentésével a világ felmelegedésével szembenézni.
Paarlberg következtetései pesszimisták. A világ nem várhat arra, hogy Amerika megváltozzon. Amerika jelen válaszai a túlfogyasztás megakadályozására elégtelenek. A világ túlmelegedésére adaptálódnak, ahelyett, hogy azzal szembe szállnának, és megelégednek azzal, hogy „magukat, csakis magukat védjék.” A túlsúlyosság esetében elfordulnak a koordinált ellenintézkedésektől, ami ezeket a szerencsétleneket, főleg a hátrányos helyzetben levő kisebbségeket segítené.
A kérdés persze az lenne, hogy Amerika erényei – az alkotás köpülője, az életrevalóság és az energia – velejárói-e a bűneinek?Az én pesszimista következtetésem az, hogy valószínűleg igen.
PS
Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.
Az eredeti cikk itt található.