A következő írás eredetije, a múlt vasárnapi New York Times-ban található, lásd a linket a bejegyzés végén. A szerző Steven Erlanger a New York Times londoni irodájának vezetője.

Az Egyesült Királyság a pszichológus díványán fekszik. Az ország váratlanul elveszítette identitását, nem biztos önmagában, abban hogy hova tartozik ebben a világban, ahogy a közeli családtagjaihoz és szomszédjaihoz való viszonya is tisztázatlan.

Bizarr pillanat ez egy ősrégi intézmény történetében, amit szövetségesei, főleg az óceán másik oldalán nem értenek teljes mélységében. Anglia bizonyos értelemben idegösszeroppanáson megy keresztül, és barátai nem tudják, hogy mondjanak-e valamit vagy diszkréten nézzenek félre.

Sok brit kérdezi: szeret minket Skócia? Maradni fognak vagy válni? És ugyan az Európai Uniót nem szeretjük, tényleg ott akarjuk őket hagyni? És ha ott hagyjuk őket, Amerika továbbra is „speciális viszonyban” akar majd velünk maradni, vagy lassan inkább mások fele fogja magát elkötelezni, mint Peking és Berlin?

Az angolok kezdenek elgondolkozni azon, megengedhetik-e maguknak, hogy a legjobb helyeket foglalják el a nemzetközi asztaloknál. És, ha meg is tartják a drága atomfegyvereiket, elegendő, ha hadseregük létszáma még a Waterloo idején mozgósíthatónál is alacsonyabb legyen?

Katonai beavatkozások az amerikaiak oldalán, Tony Blair, Irak és Afganisztán után, ez kissé körülményesebb manapság, elannyira, hogy amikor a konzervatív miniszterelnök, David Cameron Szíria bombázására tett javaslatot a Parlamentben, és a szavazást elvesztette, nem is gondolt arra, hogy lemondjon.

II. Erzsébet királynő nagyszerű öreg harcos, amint fukszia színű ruháiban, ahhoz illő kalapjaiban és kényelmes cipőiben kötelességtudóan masíroz. De, ha III. Károly király jön? Elvált, türelmetlen, zavaros, egyesek szerint jobb lenne átugrani ezt a generációt és rögvest ahhoz a szimpatikus, fiatal Vilmoshoz kellene menni a csinos feleséggel és tökéletes babával.

És akkor ott van az a fura koalíciós kormány, az első évtizedek óta, és a párt vezetői, akik jelentéktelenek. Mindennek tetejébe, itt az érzelmileg túlfűtött vita a kelet európai emigránsokról, hogy a muszlimokról szó se essék. Cameront kritizálták, mert erősködött, hogy Nagy Britannia keresztény fog maradni. A BBC botránnyal küszködik, de még a híres angol bulvárlapoknak is óvatosan kell lépkedniük, ezekben a telefon lehallgatásokkal kapcsolatos tárgyalások utáni időkben. És nem akarom felhozni Anglia megalázó szereplését a Foci VB-n…

A nemzeti érzés, az Anglikán Egyházzal együtt, szemünk előtt hígul, mondja sok honpolgár. Cameron szerint itt az ideje, hogy visszaállítsák az „angol értékeket”, csak kevesen tudják mi is értendő ezalatt.

A minap is Cameron a Magna Chartáról beszélt, ami mellesleg jövőre lesz 800 éves, és arról mennyire szeretné, ha minden diák szembesülne annak a polgárságra és a parlamenti rendszerre vonatkozó gondolataival az iskolai oktatás során. Csakhogy két évvel ezelőtt még ő maga sem tudta elmagyarázni David Letterman műsorában, hogy mi is az a Magna Charta. Manapság azt szajkózza, hogy nem szabad szégyenlősnek lenni eredményeink elismerésében, avagy félénknek lenni brit voltunk elismerésében, amit ő a „szabadságba vetett hittel, mások iránti tanúsított toleranciával, az egyéni és társadalmi felelősség felkarolásával és a törvény tiszteletével” azonosított, és ugyanolyan brit jelképnek nevezett, mint „a zászló, a foci és a fish and chips”.

Persze az említettek francia és német értékek is, ha leszámítjuk a zászlót és a rántott halat a sültkrumplival. A növekvő számú emigránsok langyos viszonya a nemzeti szimbólumokkal és a politikai elképzelésekkel a monarchiától kezdve a katonaság szerepéig, beleértve a bajban lévő BBC-t, a baloldalon is visszhangra találtak, ahogy az hagyományosan lenni szokott.

Egy mostanában készített felmérés arról, hogy mit jelent „igazán angol”-nak lenni, különösen érdekes eredményt hozott. 2003-ban 86%-a a megkérdezetteknek gondolta, hogy angolul tudni nagyon fontos, ma 95%-a. És míg 2003-ban 69% gondolta, hogy fontos, hogy „életed jórészét” Angliában töltötted, ma 77%-a gondolkozik így.

„Utoljára akkor jártunk ilyen nehéz úton, amikor a ti fajtátok elhagyott minket” - mondta Martin Woollacott, a Guardian egyik szerzője az Egyesült Államokra utalva.

A Skót referendum szeptemberben, a jövő májusban tartandó választások, és Cameron ígérete miszerint referendum lesz az EU tagsággal kapcsolatosan is „masszívan befolyásolja majd jövőnket” – mondta. „Az ország felbomolhat és országunk elhagyhatja az EU-t”.

Woollacot szerint függetlenül attól, hogy mi történik Skóciával, „a brit politika újraindításáról beszélünk”. Ha Skócia leválik, az eddigi Nagy-Britannia négy tagországának elölről kell kezdenie, ha nem, további föderációnak nézünk elébe.

Mindez nagy változás ahhoz a jóval szegényebb és kevésbé kozmopolita Nagy Britanniához képest, amellyel én 30 évvel ezelőtt megismerkedtem, amikor idehelyeztek, mint újságírót. Akkoriban Margaret Thatcher, éppen győzedelmeskedett a Falkland szigeteken, és állandóan úgy hivatkoztak rá, mint Boadicea, a kelta királynő, aki a rómaiak ellen harcolt, avagy „a főnöknő”, avagy még máskor, mint Tina. Nos, az utóbbira nincsen magyarázat. Külön szót kreáltak a stílusára - ő „handbagged” (letámadt) intézményeket, de még saját kabinetének tagjait is. Ezek egyike, John Nott tetejébe még szerelmes is lett bele.

Ami fontosabb, Thatchernek volt elképzelése. Belülről megváltoztatta Britanniát, függetlenül attól, hogy ez nem volt mindenki kedvére. Megtörte a militáns szakszervezeteket, a Munkáspártot megújulásra kényszerítette. Nemzetközi szinten is voltak csodálói, Reagan Fehér Házától a Kremlig. Thatcher volt, aki látta Mihail Gorbacsovban a jövőt, és ezért meghívta Londonba, 1984 decemberében, négy hónappal azelőtt hogy a Központi Bizottság elnökévé választották volna meg.

Akkoriban Nagy Britannia elismerten jóval a súlya fölötti szerepet játszott. Tanácsát sokan keresték, ha nem is mindig örömmel. Reagan is és utódja George Bush, akit Thatcher azután, hogy Sadam Hussein elfoglalta Kuvaitot, így ostorozott: „most nincs idő morfondírozni”.

Anglia manapság jóval gazdagabb és fejlettebb. London egy majdnem hihetetlenül drága világvárossá vált, ami a pénz és a hatalom, a kultúra és a művészetek központja. Csakhogy Londont külön országnak lehet tekinteni. Birodalom, amely elszívja a munkaerőt és a pénzt nemcsak a világ minden tájáról, de magából Angliából is, ahol az élet továbbra is a régi hagyományok szerint és szerényebb keretek között zajlik, és ahol az emberek nem annyira boldogok mindazzal, ami körülöttük történik.

Simon Jenkins, egy itteni politikai elemző és történész azt gondolja, annak ellenére, hogy az ország zavaros perióduson megy keresztül, mégis magabiztosabb hely, mint a 70-es években volt. „Akkor Britannia komoly bajban volt” - mondta, utalva azokra az időkre, mielőtt Thatcher elkezdte volna a politikai képet megváltoztatni. Akkoriban gyakoriak voltak a klisék az „angol betegségről” és arról, hogy Anglia „Európa beteg országa”. Mindez megszűnt.

Amikor a nemzeti neurózis diagnózisát szóbahoztam egy befolyásos angol csoport előtt, mintha megkönnyebbülést éreztem volna részükről. David Howell, ma már Gilford bárója, valamikori konzervatív miniszter, így válaszolt a Nemzetközi Viszonyok Királyi Intézményének „The World Today” nevű folyóiratában:

„Egy amerikai londoni tudósító azt mondja, hogy Anglia identitászavarban szenved. Igaz, nem igaz? De nem ám! Bosszantó? Nagyon! De benne van az irritáló igazság egy kis magja. Valamilyen módon, az állandóan váltózó világszínpadon, az angol történet úgy tűnik zavarosabbá vált.”

PS Köszönet egy NOLBlog társunknak, aki fordításomat átfésülte. Kattints erre a linkre az eredeti cikkhez.