Az alábbi cikk a New York Times-ban jelent meg, Szeptember 23.-én a Vélemény rovatban. A szerző, Roger Cohen, rendszeres rovatíró.

Pár héttel ezelőtt Franciaországban voltam, ahol vagy húsz éve van egy falusi házunk, amit mostanában eladni tervezek. Az ügynök megnézte az ingatlant és utána megegyeztünk hogy találkozunk, megbeszélni azt, hogy mit csináljunk. Az ügynök berontott a konyhába, egy köteg energia és meggyőződés, és szenvedélyesen így szólt hozzám:

„Cohen úr, csináljon amit akar, de ezt az ingatlant semmi esetre se adja el!”

Kissé hitetlenül bámultam rá.

„Nem szabad eladni. Ez egy családi ház. Érzed abban a pillanatban, hogy ide belépsz. Érzed a falaiban. Minden szobában ezt lélegzed be. Érzed a csontjaidban. Ezt a házat meg kell tartania a gyerekeinek. Ha akarja, én segíteni fogok eladni, de azt tanácsolom, ne tegye. Hiba lenne.”

Mondjuk azt, hogy ez egy kulturális pillanat volt. Egyike azoknak, amikor egy ajtó kinyílik, és egy másik ország lelkébe belátsz, legalábbis olyan helyre, ami jellemző és mély és minden bizonnyal többet jelent, mint az újságcímek és statisztikák, amelyek állítólag az ország állapotát mutatni vannak elrendelve, ebben az esetben Franciaországét, aminek hanyatlása a csodálkozások tárgya. Próbáltam elképzelni az amerikai vagy angol ingatlanügynököt, aki éppen egy potenciálisan jövedelmező alkalom előtt áll, és aki egy szívhez szóló nem eladásra szólítana fel kezdésként, mert az ingatlan szerinte valami fontosnak és pótolhatatlannak minősült. De hiába. Ilyet nem tudtam elképzelni. Nincs annak esélye, hogy a saját érdeke, vagy ha más nem a profi kötelessége, ne győzedelmeskedne felette. Az ár lenne a legfontosabb és a piac helyzete és a feltételek. És mégis, itt ebben a francia faluban, a köves padlóra állított konyhaasztalnál, a gazdasági érdek alárendeltsége a szentimentális intuíciónak, a föld és a hely természetes felszínre törésének tűnt.

Erre a kis történetre gondoltam nem régen, amikor a miniszterelnök, Manuel Valls, egy modernizáló szocialista, bizalmi szavazat előtt állt a Francia Parlamentben, megint csak egy a költekezést visszafogni akaró terve miatt, amely a munkaerőpiacot rugalmasabbá tenné, és áttörne a magas munkanélküliség holtpontján, a dagadt állami szektoron, az ingyenes szolgáltatásokon, aminek perverz eredménye, hogy munkát végezni „hivatalosan” nem attraktív. „Ami manapság számít az a hatékonyság, nem pedig az ideológia,” mondta Valls.

Sikeres volt, annak ellenére, hogy a saját pártjának 32 tagja tiltakozásként tartózkodott, mert a szocialista elveiken ért támadást véltek észlelni. A francia szocialisták, a középtől balra álló európai pártok közül a leginkább, nehezen szabadulnak meg az ideológiai poggyászuktól, ami nem alkalmazható a 21. században.

A miniszterelnökkel szemben valami mélyebb dolog áll, mint a szakszervezetek vagy a saját pártja: egy kultúra, ami a hatékonyság díjazását majdnem hogy rangon alulinak tekinti. Az ingatlan ügynökkel folytatott kis csevegésemben a hatékonyságnak nem maradt helye. Hatékonyság, úgy tűnt, nem jutott ide, mintha csak a francia hentes egy csirkét fejezne le, avagy a marhát darabolná ügyes metszetekkel.

Hatékonyság nem uralja a franciák vásárlási szokásait. A boltosok és a vevőik hosszú beszélgetéseitől ez nagyon messzire esik. A hatékonyság a franciáknál nem jó mérője a jó életnek, mint ahogy a ház eladásából csinált pénz elhalványul a házhoz kötődött érzelmek mögött. Hogy ez jó vagy rossz, nemigen számít. Gyakran nem tesz jót a francia gazdaságnak. Ez egy realitás.

Mivel a globalizáció és homogenizáció az a benyomást kelti, hogy ugyanazon szabályok és szisztémák mindenütt alkalmazhatóak, ezek a sajátos kulturális jellegzetességek valószínűleg nincsenek kellően átgondolva. Volt egy idő, amikor türelmetlen voltam ilyesfajta gondolkodással szemben. Az oroszoknak cár kell! Az egyiptomiaknak fáraóra van szükségük! A franciáknak muszáj sztrájkolni! Nem, ma már azt gondolom, hogy az oroszok és az egyiptomiak és a franciák olyanok, mint mindenki más… szabadok akarnak lenni, a kormányzást a kormányzottak beleegyezésével akarják, nem akarják életüket önkényes szabályoknak alá vetni, sem kevésbé jól élni, mint ahogy cárok és fáraók és sztrájkok nélkül tudnának. Ma úgy érzem régebbi gondolkodásom nem volt helyes. A globalizáció egyenlő leküzdhetetlen különbségekhez is történő adaptációval, nemcsak változással. Vannak dolgok, amik nem változnak, mert évszázadokra mennek vissza.

Néhány nappal a találkozó után fiaimmal söröztem egy francia kávéházban. A számla 14 euró volt. A pincérnő vette volna a hitelkártyát, amikor meglátta, hogy volt egy 10 eurós bankjegyem. „Csak adja azt ide” - mondta. „ A többivel ne legyen gondja”.

PS

Az eredeti cikk itt található.

Köszönet blogtársunknak aki fordításomat átfésülte