Próbálkozások Afganisztán elhagyására, illegálisan és másként, éveken keresztül.
Ahogy azt May Jeung-nak elmondták.
Próbálkozások Afganisztán elhagyására, illegálisan és másként, éveken keresztül.
Ahogy azt May Jeung-nak elmondták.
Az alábbi fordítás egy cikk az Életek sorozatból, a New York Times 2015 augusztus 2-i vasárnapi Magazinjából.
A történet elmondójának neve: Roohullah Ahmadi
Kora: 31 év
A hely: Kabul, Afganisztán
Röviden róla:
Ahmadi több alkalommal beszélt May Jeong-gal, angolul, június és júliusban.
xxx
Kilenc éve volt, 23 éves koromban, amikor először megkíséreltem elhagyni Afganisztánt. A Koalíciós Erőknek dolgoztam, mint fordító, és kezdtem telefonhívásokat kapni a Talibántól. Hogy: „Meg fogunk keresni, és meg fogunk ölni.” Azt állították, hogy ismerik a nevemet és hogy hol élek. Nem tudom, hogy mindez igaz volt e, ha az amerikaiaknak dolgoztál, az arcod elrejtetted, védekezésül,- de tolmácsokat gyilkoltak már azelőtt. Úgy éreztem meg kell próbálnom Európába menni és ott egy új életet kezdeni. Szóval elmentem egy kachakbar-hoz, egy csempészhez, hogy vigyen ki az országból.
700 US dollárba került. Egy kis csoportba gyűlten mentünk. De ahogy Törökországba beléptünk, a határőrök körülvettek. Hét napra börtönbe tettek, mielőtt az iráni határhoz visszaszállítottak, ahol azt mondták gyalogoljunk haza. Ezután, Iránban, tolvajok kezébe estünk. Szerencsére beszélek perzsául. Ezután eladtak valakinek 500 dollárért. Ezt az embert rá tudtam beszélni, hogy elengedjen.
Mindez elrettentett egy ideig, és tényleg nem akartam hazámat elhagyni. De egypár év múlva egy másik tolmácsot, aki egy buszon volt Kabulon kívül, amikor leráncigálták és lemészárolták. Elhatároztam, hogy újra megpróbálom.
Találkoztam egy kachakbar-ral, aki 10 ezer dollárt kért és azt mondta, hogy barátomat és engem el tud vinni Angliába. Azt mondta Karzai elnök rokona. Mondtam neki, én nem bíztam Karzai-ban elnöksége alatt sem, hogyan tudok benne bízni? Aztán két másik kachakbar-ral találkoztam, mindegyiknek irodája volt egy vásárló központban, Kabulban. Utazási ügynöknek nevezték magukat, nem kachakbar-nak. Egyikük sem tett rám jó benyomást.
A következő kachakbar, akár hiszed akár nem, egy megválasztott politikus volt. Amikor elmentünk meglátogatni irodájában, a Ghazi Stadion közelében, fegyveresek őrizték. Azt mondta el tud vinni Angliába 18 ezer dollárért. Elvette az útlevelünket és mondta, ezrekkel tartozunk neki. Mondtuk nincsen ennyi pénzünk….mire megfenyegetett, hogy megöl minket. De, nem hallottunk róla többé és az útlevelünket sem kaptuk vissza. (100 dollárt kellett fizetnem, és több hetet várnom, míg egy újat kaptam.)
Az ez utáni kachakbar az mondta nekünk, hogy Brazíliába küld, és onnan, mondta, el juthatunk Kanadába vagy az US-be. És így odaadtuk az útleveleinket. De aznap este megtudtam, hogy Brazíliából ugyanolyan nehéz Kanadába bejutni, mint Afganisztánból. A következő reggel felhívtam a kachakbar-t, visszakértem az útlevelemet. Megtagadta, és így másodszorra kellett újat kérnem.
Mindez elég frusztrált, több évembe tellett, hogy sehova se jussak. Múlt decemberben elhatároztam, hogy egy speciális emigráns vízumot kérvényezek, amit az US államnak dolgozó afgánoknak létesítettek. Összegyűjtöttem mind a dokumentációt, és elküldtem. De még mindig nem érkezett semmi. És ugyanekkor itt számomra az élet nem létezik. Nincsen szabadság, sem jövő, sem gazdaság, nincsenek állások. Szóval az elmúlt hónap a barátom és én találkoztunk, egy megint csak új csempésszel egy étteremben.
Hajtogatta: „Nem vagyok egy kachakbar, én egy rendes ember vagyok. Mondtam, „Hej, idefigyelj, ha nem akarod magad kachakbar-nak hívni, az rendben van.” Mondta, segített embereket abban, hogy álmaikat elérjék. Mondtam, „Persze, ahogy mondod”. De úgy tűnik, tudja, mit csinál. Teheránba repülnénk, ahol valaki találkozna velünk és átvinne a határon Törökországba. Törökből, Bulgáriába mennénk. 10 ezer dollárt kért fejenként, ami nekem túl sok, de a barátom és a család azt mondta segítenének.
De egy pár héttel ezelőtt, beszéltem egypár emberrel, akik végül is megkapták a speciális vízumukat, és azt tanácsolták, várjak még legalább egy hónapot. Ha a kachakbar-ral megyek, illegális emigráns leszek Európában. Ha megkapom a vízumot, bemehetek az USA-ba teljesen legális alapon. Szóval vissza a váráshoz.
Tegnap olyan volt, mint az azt megelőző nap, az meg olyan, mint az azelőtti. Az első dolog, amit csináltam, hogy megnéztem az ágyban a laptopomon az e mailen van e hír a vízumomról. A második az volt, hogy visszaaludtam, mivel állástalan vagyok, nincs semmi csinálni valóm. Reggeliztem otthon anyámmal, apámmal, és a húgommal. Miközben eszünk nem beszélünk, de tudom, hogy reménykednek, hogy el fogok tudni menni.
Azután elmentem meglátogatni egy barátomat, aki mint biztonsági őr dolgozik. Ő is tervezi, hogy elmegy és dühös, hogy én nem megyek, de mit tehetek? „Tényleg kellene, hogy gyere velem”, - kezdte mondani. „Kérlek, gyere velem. Egyedül leszek. Nem akarok egymagam elindulni.” Mondta, hogy ne aggódjak a pénz miatt, fizetne helyettem”. „Meg fogom gondolni” - mondtam- „csak adj egy kis időt”.
PS
Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.
Az eredeti cikk itt található.