Ha Kubába utazol, mint egyedi turista és nem csoportosan, egy Kubára specializált utazási irodához kell fordulnod. Két évvel ezelőtt, mikor mi arra jártunk, az interneten még nem tudtál rezerválni semmit. Nekünk egy Toronto melletti ügynökség kezelte összes rezervációnkat. Az iroda egy orosz származású kanadai tulajdona volt. A mi ügynökünk neve Oszkár, egy „ex” kubai. Ő intézte a hotel foglalásokat, repülő jegyek vételét és az autóbérlést.

Ezeket mind előre ki kellett fizetni és a cég papíron nyugtákat küldött mindegyik rezervációról, amiket ott a helyszínen kellett nekünk felmutatni bizonyítékként.

Röviddel indulásunk előtt Oszkár kért egy szívességet. Elvinnénk-e egypár dolgot két különböző embernek? Az egyik egy fajta kenőcs volt amit a bébit fenekére kell kenni ha fel van sebezve, a másik, egy hölgy számára, olyan sampon, ami kiveszi a göndörséget a hajból. Ezeket (több más között, pl. egyszerű szappan) nem lehetett annak idején Kubában kapni.

Furcsálltam, de eszembe jutott szalámis útjaim anno Lengyelbe. Mondtam OK. Oszkár rögvest postázta a dolgokat és megadta az illetők nevét és telefon számát. Havannában dolgoztak a turista szektorban. Gondolom Oszkár szívességet tett nekik és így lekötelezettjei lettek. Az illetők első nap jelentkeztek és nagy hálálkodások közben átvették az ajándékokat.

Ha kocsit akarsz bérelni Kubában a nagy multi cégek, köztük az általam kedvelt AVIS, nem áll rendelkezésre. Van egypár kubai állami cég.

Hotelünk amolyan Hotel Gellértnek megfelelő (szép szecessziós) épület volt Havannában. Neve, Hotel Inglaterra. Itt mellesleg a választott autóbérlőnek volt egy fiókja is. Négy napot töltöttünk Havannában, a kocsi bérlése az utolsó nap reggelén kezdődött. Hogy minden rendben legyen a megelőző napok egyikén le is mentem ide. Bemutatkoztam, mutattam papírjaimat, mondtam, holnaputánra van rezervációnk, majd fogok jönni. A hivatalnok elhessegetett, jöjjek amikor aktuális.

Nos, eljött a nap. Becsomagoltunk, kijelentkeztünk a hotelból és lemegyek a kocsiért. Mutatom papírjaimat, most aktuális. A hivatalnok ránézett és elkezdett telefonálni. Több hívás is lezajlott, mire megkérdeztem mi történik? Aszongya, kocsit keres nekem, egyelőre nem talál!

Hiába mondtam ez le volt foglalva, ki volt fizetve és én két napja itt voltam őket emlékeztetni, csak a fejét rázta. Nincsen kocsi. Szerintem egy 20 dolcsit akart belőlem kicsikarni. De én megmérgesedtem, rá ordítottam és megfenyegettem, hogyha kell, Castroig is elmegyek, mert ami történik az botrány.

Láss csodát, lett kocsi. Egy jó órába tellett, de lett.

Kubában a kocsit (mint másutt) feltankolva hozzák, de a benzint (nem úgy mint másutt) ott rögvest ki kell fizetned, és „üresen” kell visszahoznod. Ami lehetetlenség, mert ugye nem akarsz visszahozás közben szárazra futni, avagy elképezhető hogy nem használsz el egy tele tankot. Mindegy. Amivel a kocsit vissza hozod, az az övék.

Másutt feltankolva kapod, feltöltve kell visszaadnod. Egyszerű. Ez itt nincsen.

Tudtam, hogy Kubában bérelt kocsival utazni nem lesz könnyű. Kezdeti nehézség hogy hogyan kerülsz ki Havannából a megfelelő útra? Az utcák a belvároson kívül nincsenek jelölve, az országutak irányát néha mutatják, néha nem. Mivel az embereknek nincsen autójuk, de motor biciklijük sem, nem tudják merre kell autóval menni az országút kezdetéig.

Mi egy Trinidad nevű történelmi kisvárosba tartottunk, kb. 330 kilométerre. Ebből vagy 200 km-t dél irányába a kubai (egyetlen) autósztrádán kellett hajtani, amit A1-nek hívnak, majd kb. 130 km-t egy másik, kis országúton.

Havannában vettem egy igen jó térképet. De útjelzés hiányában ez nem sokat segít. GPS két évvel ezelőtt még nem volt Kubában. Szóval Havannában indulásunk előtt érdeklődtem. Azt a tanácsot kaptam, hogy Varaderó (ismert nyaralóhely) irányba kell először menni, majd rövidesen jobbra egy a Havannát körbemenő „gyűrű” útra kell térni és erről rátérni déli irányba az A1 autósztrádára. Biztosítottak, hogy mindez jelölve lesz.

Nem is volt baj a kezdetben. De a Varaderóba menő utat a nekünk kellő elágazás előtt lezárták, mert javították, és egy kitérőn kellet volna menni, ami nem volt jól mutatva. 20 perccel indulás után eltévedtünk, valahol Havannán kívül. Nem egy jó érzés. Ahogy eltévedtünk, az autóstopposok mind integettek, hogy 1/ rossz irányba megyünk, 2/ vegyük őket fel, majd útba igazítanak!

Tudni illik, Kubában az országutakon rengeteg autóstoppos van. Csapnivaló a távolsági közlekedés. Turisták persze csodás, új, légkondicionált kínai buszokban utazhatnak, de ez a helybélieknek megengedhetetlen, túl drága. Ezért rengetegen stoppolnak és szokásos üres teherautóknak ezeket csoportosan felvenni.

Meg kellett állnunk. Nagy tömeg gyűlt össze. Többen is beszéltek angolul. Mindenki más irányt javasolt, gondolom azt ahova ők akartak menni. Legtöbbjük azt mondta vissza kell mennünk Havannába és onnan más irányba újra elindulni. Gondolom legtöbbjük úti célja Havanna volt. Na de ilyen hülye én nem vagyok.

Kis idő múlva Fernandóra esett a választásom, aki mondta meg fogja mutatni merre van a gyűrű út, ami nekünk kell. Nem lehetett több 20 évesnél. Ő is arra megy, „munkába”, mondta. Déli 11 óra volt. Aránylag jól beszélt angolul, egy barátját is akarta hozni, de mondtam azt már nem.

Feleségemnek még Fernandó sem tetszett, nem tetszett neki az egész, de hogyan találjam meg a nekünk kellő utat? Fernandó elhelyezkedett a hátsó ülésen, a légkondicionált kínai kocsiban. Kezdte magát jól érezni. Nagy dumás volt. Sokat kérdezősködött. Érezte feleségem nemtetszését, ezért hozzá beszélt, nyugtatta, hogy ő tudja az utat.

Nos Fernandó tényleg rávezetett a gyűrű útra és egy idő múlva mintha láttam is volna egy táblát, hogy a keresett A1 sztráda 20 km-re van. De nemsokára Fernandó azt mondta, térjünk le jobbra. Nem tetszett nekem, mondom nem láttad a táblát? De mondja ez a (gyűrű) út tovább szintén karbantartás alatt van, erre kell mennünk, kerülővel. OK.

Gyanús. Letértem, de mondtam nejemnek (magyarul) ki fogom tenni ezt a Fernandót az első adandó alkalommal, mert nem hiszek neki, ez minket oda vezet, ahova ő akar menni. Az alkalom hamarosan egy kisvárosban adódott. A főterén sok ember, biciklista, volt, még egy rendőr is. Itt megálltam, mondtam Fernandónak köszönöm segítségét, de ki kell szállnia. Meglepte, próbált vitatkozni majd megsértődötten kiszállt.

Megint megkérdeztem az egybe gyűlteket hogyan lehet a sztrádához jutni, de képtelenség volt egyértelmű választ kapni.

Erre én 180 fokos fordulat, vissza az útra, amiről Fernandó letérített. Vagy fél órát vesztettünk, de a gyűrű úton tényleg egy idő múlva láttuk a sztráda jelzését és rátértünk. Megkönnyebbültünk, pedig csupán utunk kezdetén voltunk.

Ez a sztráda nagy élmény volt. Alig volt rajta forgalom. Néha rozoga teherautók, állami tulajban levő személyautók és egypár, mint mienk, bérelt kocsi. Ezeknek mind más színű a rendszámtáblája, a helybéliek tudják ki kicsoda. Az 50-es években éreztem magamat, Magyarországon.

Az út burkolata borzalmas álláspontban volt. Tele lyukakkal, amik nem voltak jelölve. Mintha építése óta nem lett volna karbantartva. Az úton lassú járművek, néha, ugyan tiltva van, biciklisták, háziállatok mozogtak.

60-nál gyorsabban menni nem volt ajánlatos, ugyan 100 km/ó van megengedve. Na, egy idő múlva látjuk az elágazásunkat. Cienfuegos város volt az irány, ugyan nem oda tartottunk, a mi utunk e város előtt tért el Trinidad városka irányába. Az országút Cienfuegos fele romantikus. Számtalan falun megy át. Bizony nem gazdagok, még motorbiciklit is ritkán látsz. Távol Keleten, amikor településeken áthajtasz lépten nyomon mopedek, robogók tengerébe kerülsz, de itt, ezek a lakóság számára még elérhetetlenül drágák.

A Cienfuegos előtti útelágazásnál a stopposok befeketítették az irányjelző táblát. Így az erre nem járatos autósoknak meg kellett állni és kérdezősködni. Mi is ezt tettük, mert nem voltunk biztosak milyen irányba forduljunk?

Az ott álló egyik férfi angolul mondta merre kell menni, majd kérdezte „én is arra tartok, elvinnél”? Nejem már húzta a száját, nekem sem akaródzott, de megsajnáltam. Fiatal koromban én is stoppoltam. Bólintottam. Beült Pedro, egy 35 éves férfi, egy sportszatyorral.

Kiderült Pedro a fiát látogatta Cienfuegosban. Fia kórházban volt, elfelejtettem miért. Pedro a mi cél városunk (Trinidad) mellett élt, és egy tengerparti üdülő komplex béka ember instruktora volt. Igazi képesítése történész és tanár, de azzal semmi pénzt nem lehet keresni, míg így többre jut borravalókból. Cienfuegos (a nagyobb város) és Trinidad között nem volt rendes távolsági busz, Pedro a fiát stoppal járta látogatni hetente egyszer.

Nagyon rendes ember volt. Plusz, rendkívül iskolázott, de még utazott is. Apja egy időben magas rangú tiszt volt a Castro katonaságban. Pedro volt Párizsban, járt Törökországban és Afrikában, apját kísérendő. Beszélt franciául is. Feleségem megkönnyebbedett. Az egy órán keresztül egy echte, értelmes kubaival tudtunk társalogni. Nagyon élveztük. Pedro mesélte hogy az orvosi ellátás ingyenes, de amint orvosságról van szó, baj van, mert Kuba a legtöbbjét nem gyártja. Importálni kell és olyan magas áron árulják, ami az ittenieknek megengedhetetlenül drága.

Trinidadba érkezvén megmutatta hol van a hotelünk, még meg is hívott búvárkodni a nem messze levő hotel komplexusba, másnapra. Mesélte álma, hogy saját könnyűbúvár iskolája legyen.

Álom-álom, édes álom.

PS A kubai utunkról írt első posztom itt található.