Nem a túlvilágról lesz szó. A más világról. Sokan elhatározzák, hogy más világba mennek. Ott fognak szerencsét próbálni. Sokszor kalandvágyból, sokszor politikai okból kifolyólag de legtöbbször anyagi megindoklás áll mögötte.

Vándor fajták vagyunk, mi emberek. Nézd honnan indultunk több százezer évvel ezelőtt, és manapság mindenütt jelen vagyunk. Nem csináltuk volna ezt, ha legtöbbünk nem találta volna meg számításait. Na de posztom nem történelmi beszámolónak készült.

Manapság a bevándorlóknak nyeresége ad minimum hogy gyermekeik a más világban fognak felnőni. Így ők annak összes előnyeit élvezni fogják. Mert az érkezők számára a siker korántsem garantált. Előfordulhat, hogy végzettségük nem lesz kellően elismerve, egypár nem képes átállni, avagy a nyelvet koruk és más okok miatt nem tudják megfelelően elsajátítani, úgy, ahogy az a tökéletes beilleszkedéshez szükséges lenne.

Az első generációra tipikus, hogyha lehet, sajátjához közel lakik. Észak Amerika nagyvárosaiban voltak nagy olasz, portugál, zsidó szomszédságok. Ma még nagyobb kínai, indai, pakisztáni és hasonló negyedeket fogsz találni. Az itt lakók sajátjaik boltjaiban vásárolnak, ismerik egymást és saját nyelvű templomba járnak imádkozni. Nem ritka hogy a házastárs, ha nem jár dolgozni, az új ország nyelvét még elemi nívón sem sajátítja el.

A bevándorlók gyermekeiket saját világuk normái szerint igyekszenek felnevelni. Ez a legtöbb esetben reménytelen. Példaképpen az indiai származású itt nevelkedő kisleány a helyi szokások szerint akar viselkedni. Ezt látja az iskolában ahova sok más náció jár, akikkel találkozik/barátkozik. Ezek itteni szokásnak megfelelően élnek, szabadon randiznak, buliznak, horribile dictum ártatlanságuk megőrzésével (a házasságukig) nem törődnek kellőképpen.

A más világ a második generációt elkerülhetetlenül átformálja. Jobb esetben a szülők ezt belátják, de igen sokszor nem, és harcolni próbálnak ellene. Ujjaim száma nem elegendő ahány indiai család panaszkodását hallottam, hogy fiuk/leányuk nem akarja szüleik részvételét párjuk választásában, avagy hogy „bűnben élnek”, értsd házasságon kívül.

Ezek a gyerekek nem igen tőrödnek tizenéves korban saját nyelvük megtanulásával, saját kultúrájuk megértésével, ugyan ha házon belül ez a hivatalos nyelv, akkor ezt elsajátítják. Később, úgy 20 éves korban egy részük rájön, hogy ahonnan ők származnak az különös, ápolandó és érdekelni kezdi őket szüleik országa és annak kultúrája.

Ezeknek egy elenyésző kis százaléka olykor odáig megy, hogy tenni akar az ellen, amit maga körül lát, „ha törik, ha szakad”. Látja például a szegények bombázását (nemegyszer szülei otthonát) ultra fejlett fegyverekkel, és vallásának mindennapos említését a negatív megvilágításban az eseményekkel kapcsolatosan. Vallásos fanatizmusban találhat „támaszt”. Ilyennek csak egy rövid lépés önkéntesnek elmenni ezekbe a konfrontációkba, (alá Spanyol polgárháború), és ott életüket is feláldozzák, azért amiben ők hisznek. De nagy többségük beleolvad a befogadó ország kultúrájába, etnikai jellegüket, lassan de biztosan generációkon keresztül, elvesztik.

És most kapaszkodj, vannak egypáran, akik innen is el mennek. Más világba. Példaképpen Kanadából a legkézenfekvőbb az Egyesült Államok, de találsz kanadaiakat Ausztráliában és másutt is.

Egy újabban sokszor választott irány a távol kelet. Mondjuk ezeket nem nevezném bevándorlóknak, nincsen rá jó szó…talán a külföldön dolgozni választóaknak nevezhetjük őket. Az alsó fokon ennek az az oka, hogy sok frissen végzett diák egyetem után nem talál állást. Angol tanárra a távol keleten (de máshol is) mindig szükség van, így ezek a fiatalok elmennek páréves szerződéssel a világ távoli részeibe. Gondoljad ezt a megfelelőjének a magyar/lengyel fiatal „kimegyek Angliába tányért mosni” húzásának. Az ilyen fiatal tapasztalatot szerez, más világban.

De hasonló utat választ sok beérkezett megbecsült értelmiségi és szakember is. Igen-igen, itt Kanadában és az US-ban is. Az igazi fejlődés a mai világban Kínában, Brazíliában és Indiában történik, hogy Hong Kong-ot, Dubait, Singapore-t ne is említsem. Oda menni, élni és ott dolgozni, más világba lépést jelent. Ezeken a helyeken a jól képzetteket torony magas fizetések, alacsony jövedelemadó várja. A kapitalizmus korlátozatlan formájába csöppennek. Semmi társadalombiztosítás sincsen, csupán ami szerződéseikben foglaltatik. Munkádat nagyra becsülik. Plusz, mint valamikor az angol gyarmatokon, fizetésedből bőven marad bennlakó cseléd tartására, belépésre a legjobb klubokba és évi utazásokra. Egyszóval ilyen helyeken, még a nyugati viszonylathoz mérve is, nagy luxusban élnek.

Befejezésül egy gondolat a bevándorlóról. Csak azért mert valaki új otthonában számításait megtalálta, az nem feltétlenül jelenti azt hogy az ottani viszonyokat kritikátlanul nézi. Csak közelről ismerhetünk meg igazán valakit/valamit. Így van ez egy új országgal is. Szó sincs arról hogy az új haza amolyan mennyország lenne. Elannyira nem, mint ahogy az új házasok, röviddel a mézeshetek után elkerülhetetlenül más fényben fogják párjukat látni.

Az esetleges kritika mögött nem „hálátlanság” áll. Ellenkezőleg, ezeket felhozni, megvitatni az illető ország saját érdeke. Ez, egy demokratikus rendszerben hosszú távon eredményeket hoz. A demógrafikus változások így pozitív politikai változásokat fognak eredményezni.