A kajáról már írtam egy posztot, most ideje hogy a másik kedvtelésemről fogalmazzak egyet, a zenéről. Mint a kajánál sok minden fajta zenét kedvelek a rock and rolltól a bluesig, a pattogó indulótól a cigányzenéig, a gregórián kórustól  az itteni country and westernig. Van ugyan kivétel. Ellentétben a kajájukkal a kinai és indiai zene élvezete nehezemre esik. Kínai opera…hmmm azt nem nekem találták ki. No offence.

Szóval hogyan is kezdődött ez a ”viszony”?

Otthon volt egy rádiónk, a fehérvári vadász tölténygyár készítette és volt három nyomógomb rajta. Szüleim mindig komoly zenét hallgattak és nekem nem igen volt beleszólásom tizen koromig. De a mellettünk lakó unokatestvéremnek, akinek tudnivaló a férje főkönyvelő volt, volt lemezjátszójuk jó lemezekkel. Ima Sumak, a gitáros Les Paul és Mary Ford köztük voltak, úgyszintén Louis Armstrong és így tovább. A Rózsavölgyinél vették. Sokszor átmehettem hallgatni, unokatesim még néha kis vermutot is adott, el ne mondjátok senkinek.

Szüleim mindent megtettek hogy a komoly zenét megkedveltessék velem, anyám olykor elvitt könnyebb operákba, kevés sikerrel.

Ugyan valamit hathatott mert már akkor kedvenc műsorom a “Szív küldi szívnek szívesen” program volt ami ugyan minden nap volt de (azt hiszem) a pénteki programja komoly zenére volt specializálva. Ezeket már a magam csinálta detektoros rádión hallgattam, fülhallgatón. Itt sokszor játszották kedvencemet a Bánk Bánból való áriát, “Hazám, hazám te mindenem…” bele is borzongtam mint 10 éves.

Aztán jött a teen kor. Mint mások is, vad rock and roll imádó lettem. Az 50-es évek végéről beszélünk. R & R még új volt. Ma is emlékszem amikor egy nyáron Balatonföldváron sétálván, az egyik üdülőből (magnóról) a Red River Rock-t először meghallottam. Orgazmikus hatása volt rám, a hires Johnny and the Hurricanes banda játszotta. Ah a sípok a gitár, a vonatszerű üteme a doboknak….

Teltek múltak az idők, már egyetemre jártam egy szombat este a barátommal céltalanul bolyongtunk és unatkoztunk. Valahogy a Károlyi Kerthez értünk ahol a Magyar Filharmóniának voltak ebben az időben nyári szabadtéri előadásai. Éppen szünet volt, és elhatároztuk hogy belógunk. Vártunk amíg majdnem mindenki leült, lám voltak üres helyek, elől a legjobbak, usgyi besétáltunk és leültünk. Nem volt jegyellenőrzés a szünet miatt. Kialudtak a fények, jött a karmester. Nem volt messzebb mint 4 méter. Mindenki rendesen felöltözve, csend. És elkezdődött a zene, talán  egy Csajkovszkij szimfónia. Nagy hatással volt rám. Ott és akkor (amit szüleim nem tudtak elérni) megszerettem a klasszikus zenét. Egy életre.

Azóta is hacsak lehet megyünk zenét hallgatni, feleségem rokon lelkű. Ugyan itt Ottawában bérletünk nincsen, de ha valami jó megy veszünk jegyet. Voltunk a Metropolitán Operában is egy párszor. Manapság el se kell menni New Yorkba csak egy közeli moziba, ezek a HD egyenesből közvetítések tökéletesek. Ha egy idegen városban vagyunk mindig megnézem mi megy abban az időben és ha lehet veszünk jegyet. Így voltunk Milánóban a Zeneakadémián és hallgattuk Rossini Sabat Materet, Santa Fee-ben (Új Mexico)  Varázsfuvolát, a Torontói új Operaházban a Trisztán és Izoldát, hogy csak egy párat említsek.

És persze van nagy lemez gyűjteményünk.

Sokszor kocsival kell más városba hajtanom a rám bízott építkezésekkel kapcsolatos minden két heti megbeszélésekre menni. Vezetés közben a rádiót ráteszem egyikére a három műholdas komoly zene adóknak, és élvezem ami megy. A múltkor szerencsés voltam, az Istenek Alkonyát adták és pont a Siegfried halálát, a hires gyász indulót játszották….”dadada….dadadaaaa!!!!....dadada… dadadaaaa!!!” gondolom a mellettem hajtóak nem tudták mi baj van velem mert szabad kezemmel vadul vezényeltem a semmibe.

Néha elfeledkezem magamról….föleg amikor a kürtösök belépnek....