A világon sokszor a legelemibb dolgok azok, amik a legfontosabbak, amik élvezetet nyújtanak, ami nélkül nem élhetünk. A kenyér ide tartozik, és elhatároztam, hogy egy posztot szentelek neki.
A világon sokszor a legelemibb dolgok azok, amik a legfontosabbak, amik élvezetet nyújtanak, ami nélkül nem élhetünk. A kenyér ide tartozik, és elhatároztam, hogy egy posztot szentelek neki.
A wiki szerint 30 ezer éve ismerjük. A kenyér, búzából, rozsból, de más alapanyagból is készülhet, és az emberiség fő tápláléka volt. El ne felejtsük, hogy a történelem során sok minden más, főleg a húsok, jó ideig luxus számba mentek, és az egyszerű emberek, talán nem is álmodhattak róla. Sajnálatosan, a világ egy részében még ma is ez a helyzet.
Szóval anyámék kisgyerekként olykor feladattal bíztak meg. Elfogyott a kenyér és kiküldtek venni. Menjél fiam és vegyél egy kiló kenyeret, mondák. A Közért 5 perc séta volt. Mondtam mi kell. Levágták a nagy késsel a két kilós felét, egy fecni papírt tettek rá. Én fizettem másfél forintot. Hazamenet nagy volt a kísértés, hogy a héjába bele ne rágjak. Ha ezt tettem, kikaptam.
Néha a kenyeret direkt a péktől vettük. Volt egy híresebb a Mártírok útján, a Ferences templom közelében. Ez még 56 őszén is működött. Ide kellett akkor menni, kenyeret venni, egy 40 perces séta onnan ahol laktunk.
Szigligetben, ahol az 50-es években nyaraltam, apám vállalati üdülőjében, néha elmentem a lovas kocsival, kora hajnalban, Balatontördemicre az üdülő aznapi kenyerét beszerzendő. A pékség, amolyan hagyományos kemence, ahogy az illik, mély nyomot hagyott pszichémben. Az illat, a meleg kenyerek, jaj, nagyon felizgatott.
Miután alkalmam volt utazgatni, más és más fajta kenyeret ismertem meg. Én majdnem minden fajtáját szeretem. Az első élmény lengyelországi utamon volt. A lengyelek több fajta kenyeret esznek, mint mi magyarok. Gondolom német behatás, plusz a rozs dominálóbb kezd lenni, mivel az az ország északabbra fekszik. Nekem ízlett a kenyerük. Van nekik német pumpernickle is, egész fekete rozskenyér. Én szeretem.
Ezután a nagy élmény a francia utamon adódott, ahol a manapság már közismert bégette és én találkoztunk. Nekünk, 1964-ben újdonságnak tűnt. Vad, érzéki szerelem következett….ah, a friss bégette. Olcsó volt, ropogós….szexi! Ettél hozzá sajtot, ittál veres bort…a mennyekben érezhetted magadat.
Ezek után sokáig új kenyérnek nem igen voltam kitéve. Itt Amerikában minden féle kenyeret vehetsz. Mint szegénységi bizonyítvány, az itteniek leginkább ezt a puha, tégla lakú, „wonder stílusú” kenyeret eszik. Plasztik csomagban árulják, felgazdagított „vitamindús” lisztből készült, nagy gyárakban készítik… sokáig eláll....és ami nekik nagy előny, kapaszkodj...(mert nekem hátrány), nincsen héja! Én, ha csak nincsen pirítva, képtelen vagyok ezt fogyasztani. Tudom olcsó, de valljuk be: szar. Bocsánat, más szó nem jut eszembe. Mi vattakenyérnek hívjuk. Kétfajta van, az egyik hab fehér, a másik…barnább. Nade nem kell ezt venni, van más kenyér, van amit akarsz.
Szóval, egész a skandináv utunkig azt hittem mindent tudok a kenyerekről. Mert eddigre már ettem indiai kenyeret is, (olyan, mint az arab kenyerek, lepény szerű), meg portugál kukorica kenyeret… mind nagyon jó. Nade amit Dániában, és főleg Svédországban és Norvégiában esznek, az tényleg nagyszerű. Kicsit hasonlít a maceszre, ezt még otthonról ismertem, anyám mindig vette, amikor az év egy idejében a Közértben kapható volt. Ez a skandináv kenyér hasonló, de az szerintem sokkal jobb. Ezek a kenyerek nem keltek, ropogósak, sokáig elállnak. De persze frissen, és így csak Skandináv országokban kaphatod, még jobbak.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Keny%C3%A9r