1          A Playboy

A hatvanas években, kora huszonéves koromban, az átkosban volt egypár hiánycikk. A rock and roll lemezek, a farmernadrág, a nejlon ing és az orkán kabát közé tartozott a Playboy Magazin is. Nagy ritkán, azok, akik már utaztak behoztak egypár példányt. Azokat a fiatalok rongyosra nézték. Ne tagadd, te is, ha abban a korban éltél, nézted a dús keblű bunny-kat. Én is. Plusz mivel angolul tudtam, olvastam is. Az igazság az, hogy az interjú rész, a viccek, és az olvasók kérdései egész érdekesek és szórakoztatóak voltak.

Na, az országunk elhagyása és konszolidálásunk után, Kanadában, kicsit mai szemmel nézve szégyenkezve beismerem, előfizetője lettem ennek a havi lapnak. Úgyszintén a National Geographic Magazinnak és a Time-nak, hogy enyhítsem egyeseknek bennem való csalódását. Az előfizetés tartott kb. 3-4 évig, amikor is a történészek közöttetek tudják, a Playboy magazin (és birodalom) hanyatlani kezdett, ugyan még ma is létezik, talán magyar nyelvű kiadásban is.

A hetvenes években a szabadosabb Penthouse, Hustler, stb. magazinokkal nem tudott (vagy nem akart) versenyezni. A Playboy már nem tűnt merésznek. Akik meztelenségre vágytak nem Playboy centerfold-okat néztek. Plusz az egykori előfizetők más élet stádiumba kerültek, nem újították meg az előfizetést. Én sem. A család, gyerekek, munka, stb. töltötte be időmet, mint az ilyen korban szokásos. A Playboy magazinok, nagy kötegben, a torontói házunk pincéjének egyik sarkába lettek száműzve. Mi meg megfeledkeztünk róluk. 

Történt aztán jó pár év múlva, hogy munkahelyemen telefonhívást kapok az elemi iskolából, ahova fiaink jártak. Ők kb. 10 és 12 évesek lehettek. Az igazgató titkárnőjétől. Hogy aszongya, Mr. Priestley, az igazgató, akar velem beszélni. Jesszusom! Mr. Priestley rögtön azzal kezdte, hogy ne ijedjek meg, nincsen nagy baj. De jelentést kapott nem egy szülőtől, hogy fiaim Playboy magazinokat hoztak be az iskolába. És hogy (egypár jobb fajta szendvicsért, vagy egy dollárért) azt is el lehet náluk intézni, hogy a gyerekek pár napra haza vihessék. Így leltek rá más gyerekek szülei…. Hallgattam, gondolkoztam mit válaszoljak, majd biztosítottam, hogy ez ettől kezdve nem fog előfordulni. Udvariasan elköszöntünk. 

A földalattin munkából hazamenet gondolkoztam hogyan kezeljem az esetet? Ez családapai beavatkozást igényelt, kibújni ez alól nem lehetett. Feleségem is várakozóan nézett rám. Oda hívtam a fiúcskákat és mondtam, hogy felhívott az igazgató és ez történt. Mondom, arról lenne szó, ugyan furcsán hangzik, de sok felnőtt megbotránkozik, ha gyereke kezében ilyen magazint talál. Nem kényelmesek a meztelenséget látni, sokan vallásos okokból. Mondtam, én a magam részéről nem látok különösen rosszat abban, hogy az újságokat megtalálták és megnézték. És persze nem tudták, hogy ennek látványa másokat, felnőtteket, felháboríthat. De most tudják és megkértem, hogy a jövőben ezeket az újságokat ne vigyék az iskolába, és sehova máshová. Így is lett. Ha jól emlékszem, csak biztonság kedvéért, az újságokat elzártuk. 

Sok év múlva, elköltözésünk alkalmával, kiraktam a Playboy köteget a házunk elé a szemétgyűjtés előtti napon. Igen, jól gondoltad, mindet elvitték, még a szemetes előtt, nagyon hamar. Kicsit fájt a szívem, de nem volt mit tenni. Ugyan talán ma már antik értékük is van és egy gyűjtőnek el lehetett volna adni. 

2          Vasárnap hajnalban

Jó pár évvel ezelőtt, fiaim még egyetemre jártak, békésen alszunk nejemmel, amikor is kisebbik fiam bekopog ezzel: „Dad, a rendőrök akarnak veled beszélni”.

Fiam este elvitte a kocsinkat, valami buliba ment. Megígérte, hogy nem fog inni. Rögtön rákérdeztem…”csak nem vezettél ittasan????” Azt válaszolta, nem.

Na, lekecmergek az emeleti hálószobánkból a nappaliba, és tényleg egy nagydarab rendőr ott ül a fotelben és rám mordul: „a fia ittas!!!!” Oh, mondom, ajaj, és vezetett? „Nem - mondja a rendőr - egy nagy élelmiszer bolt üres parkolójában ült a kocsiban. Néha beindította a motort, mert mínusz 25 fok volt, a kocsit melegítendő, de nem indult el. Végül is hazahoztuk”- fejezte be a rend őre.

„OK - mondom a rendőrnek -, köszönöm és sajnálom.”

De a rendőr, gondolom frusztrált volt, mert nem tudott büntetni, nem volt szabálysértés, azt mondja nekem: „a kocsi nem maradhat ott, mert - mint mondá – magánterületen van”. Köztünk legyen mondva maradhatott volna a kocsi, mert reggelig ott senkinek se ártott, de mondta a rendőr, elvontatja ha ott marad.

OK, OK mondtam neki, máris megyek, elhozom. Reggel 3 lehetett, sarki hideg. Hívtam egy taxit, elmentem oda ahol a kocsi volt, hazahajtottam.

Visszaaludni már nem tudtam.

 3          A büntetés

Egyik nyári napon a postás levelet hozott az Ottawa folyó másik oldalán levő másik megyéből (Québec). Az ottani rendőrségtől. Kinyitottam, az idősebbik fiamnak volt címezve. Egy büntetés volt benne, miszerint ő szabálysértést követett ott el, mert nyilvános helyen (az utcán) pisilt. Franciául volt írva, mert ott az üzlet szigorúan francia nyelven megy, de megértettem…hogy aszongya: „avoir urine au rue publique”, vagy valami hasonló. A büntetés 100 dollár!

Na, fölballagok a harmadik emeletre ahol két fiam szobái voltak. Ádám, az idősebbik ott volt, kezébe nyomom a bírságot. Mondom mi ütött beléd ilyet tenni? Aszongya, tévedés, Vincent, a kisebbik fiam tette, az ő dolga. Mondom, tévedsz, valakinek 100 dolcsit kell fizetni, és a te neved szerepel rajta. Na, erre káromkodásba tört ki. Mert az történt, hogy a személyi igazolványát kölcsön adta öccsének, hogy az ott nagykorúnak tünjön és italt vehessen, mert az öccse még csak 17 éves volt. A francia megye oldalon 18 év az ivás határ. A mi oldalunkon, Ottawa –ban, ami Ontario megyében van, a határ 19 év.

Az, hogy a folyó másik részén fiatalabban ihattál, plusz a kocsmák is jóval később zártak, óriási tömegvándorlást okozott a fiatalok körében, át a hídon a francia oldalra. Főleg hétvégeken, a kocsmárosok örömére, de az ott lakók és rendőrök bosszúságára, mert sok volt a randalírozás.

Az, hogy fiam becsípett és egy mellékutcán vizelésen kapták, nem volt belekalkulálva, és amikor a rendőrök rajtakapták, akkor a kisebbik fiam bátyja személyiét mutatta, ez volt a történet.

Mondtam nekik, én a 100 dollárt nem fogom fizetni, nekik kell ezt kezelni. 100 dollárja a kisebbik fiamnak nem volt.

Elhatározták, hogy tárgyalást kérnek, ott bevallják a téves személyiséget és bocsánatot kérnek a hatóságoktól. A tárgyaláson a bíró nem volt meghatva, lebarnította őket személyazonossággal való visszaélésért, a büntetés maradt, ugyan ettől kezdve a tényleges tettes Vincent fiam nevével.

Fizetni azonban nem fizetett, és ebben az időben ez OK volt egész addig, míg abban a megyében újra nem igazoltatják, mert ha igen és kiderül, akkor letartóztatják.

Teltek múltak az idők, fiaim egyetemüket elvégezvén más országba telepedtek. Egyszer vagy tíz év múlva, egy adósság behajtó ügynökség telefonálni kezdett az addigra tetemesen megnövekedett büntetést behajtandó. Hiába mondtam, fiam nem él velünk, hanem Ausztráliában, nem hitték el, és naponta többször is fenyegetően hívtak, pénzt követeltek. Ment ez vagy majdnem fél éven keresztül, amíg végre megértették, hogy ez a büntetés nem lesz kifizetve.