elso

ujrakezdek

Egy kis Magyarország, egy kis foci.

2018. október 15. - littke

Szóval a bécsi érkezés utáni három nap Pozsony és egy nap Sopron után megérkeztünk a Fertő tó mellé. Sopronból taxival. Fertőrákosba. Június kezdete volt, vasárnap, rekkenő meleg. Egy jó barátommal és a nejével volt másnap találkozónk. Három napra együtt leszünk. Barátom ismeri a környéket, napi bicikli csillagtúrákra terveztünk menni.

A taxis koradélután kitett a Huber Panzió előtt. A kellemes tulaj házaspár megmutatta szobánkat, mondták a bérelt biciklink, másnaptól kezdve vár. Úgyszintén reggelire jöjjünk az étterembe, ami sajnos csak reggel működik. Az étterem az egyik legjobb étterem volt ezen a környéken, barátom szerint, de lám bezárt. A tulaj nem tudott szakembereket erre az idényre biztosítani, akik tavaly voltak, Ausztriába mentek magasabb fizetésért. Ő meg kijelentette, akárkit fel nem fogad.

 Fertőrákos 1

Volt egy üveg ajándék, helybeli vörösbor azt a szobánkban, kinyitottuk.

A tulaj említette, nem messze a focipályán kezdődik egy meccs. A helybéliek és egy közeli falu fog játszani. Nos, nem volt mit tenni lebattyogtam. Feleségemet az ilyesmi nem érdekli. Maradt a szobánk előtti árnyas tornácon a nyugágyban, a szépen ápolt kertet, a pázsitot és a fűlocsolót nézegette. A lejtős mellékút falusi házak között vezetett és tíz perc múlva a célhoz értem. Már javában ment a meccs, szép füves pályán, vagy 30 néző körülötte, jórész helybeliek.

A melegben emlékszem elismerően néztem a játékosokat. Komolyan vették, amit csináltak. Ide oda szaladgáltak, izzadtak, igyekeztek.  Én már ezt nem bírnám. A játékosok elkerülhetetlenül néha egymásba rohantak, hallottam a koccanást, a földre roskadt az egyik-másik. Még ha nem is volt szabálytalanság rossz volt ilyen közelről mindezt nézni.

 Foci 1

Ekkor kezdtem felfogni az egyik tőlem 4 méterre álló drukker ordítását: „Kelj fel te geci, mit szimulálsz, hogy a rongyos kurva anyád minek hozott a világra”. Na, gondoltam, aki elesett nem helybeli. De el kellett ismernem ilyen durva hangot már régen nem hallottam. Persze én távol élek. A szitkozódó mellett a kisfia játszott egy játékautóval. Oda se neki.  Észrevettem, hogy sokan mások is hasonló hangnemben illetik a vendégjátékosokat, na meg a bírót. Bizisten, megrökönyödtem. Mintha a meccs valami biztonsági szelepet nyitott volna ki, el nem tudtam képzelni, hogy ezek az emberek hétköznaponként is hasonló módon kommunikálnak. Jézusom gondoltam, mi lenne itt, ha egy játékos színes lenne, vagy más fajta. Azok persze hál’ Istennek nem értenék…

De nem, magyar szidta a magyart. A szomszédjukat. Nem esett nehezükre.

 Foci 2

Érdekes módon, akikre a szitokszó ömlött, és néha egész közelről, fel se vették. Gondolom hozzászoktak, gondolom maguk körül egy burkot alkottak és ezeket a sértéseket kiblokkolták. Tiszteletükre szóljon, csak tovább küzdöttek a játék végéig. Gondoltam ez a magyar virtus.

Az első nap Limában

Limát három hetes perui utunk utolsó állomásának hagytuk. Négy éjszakát (három napot) töltöttünk itt.

Fapados perui gépünk szombat este indult az Amazon vidék (perui) fővárosából, Iquitosból, és másfél órás repülés után, - lényegében az Andes hegyvonulatot kellett átrepülni - este 11-kor szállt le. Mentünk a taxi kioszkhoz, ott a Green Taxi vállalat butikjához, amit már kinéztem az interneten, mint ajánlottat. Megmondtam hova akarunk menni, kifizettem, és már jött is a sofőrünk.

A Csendes Oceán, Lima:
P1040031

Lima Dél Amerika második legnagyobb városa, San Paulo után. Közel 10 millió ember él itt. Hasonlóan más dél amerikai városokhoz, az utak itt sincsenek a legjobb karban. Alig vannak „gyors” utak, hogy a rendezett tömegközlekedés hiányát meg se említsem, mert az csak azoknak való, akik tudnak spanyolul. Nemigen vannak számozott buszok, térképek, állítólag van egy építés alatt álló földalatti, villamost nem láttam.

 A szobor a Szerelem téren:P1040033 (2)

Hotelunk, egy argentin cég új létesítménye, a patinás Miraflores negyedben volt. Sofőrünk az éjszakában, a nekünk ismeretlen városban, ide-oda fordult, kis utcákon evickélt. Már vagy negyven perce voltunk úton és feleségem félig viccesen mondta is….reméli, nem leszünk elrabolva…mire nagyvégre megérkeztünk.

Épületek a tengerparti sétányon:

 P1040061

Másnap lementünk reggelizni, majd beszéltem a portással, kértem írjon le egy sétát, amit délelőtt a közelben megtehetünk. Nosza, kihúzott egy kis térképet és ceruzával bejelölte az ajánlott körsétát. Mondta kb. 3 óra lesz, ki fog vezetni a Csendes Óceánhoz, majd a mellett egy jobb bevásárló központhoz, utána egy sugárúton egy piachoz és vissza.

 Kutyákkal Limában, vasárnapi találka:P1040059

Vasárnap reggel volt, el is indultunk. Kis utcákon, láthatóan tehetős zöld negyedben jártunk. A házak, és a módos bérházak kerítésein az elektromos riasztó drót volt a divat. Itt ott láttunk privát biztonsági őröket, de ezek nem törődtek velünk. Emberek kutyáikat sétáltatták, kellemes hétvégi volt a hangulat.

La Mar, bárpult:

P1040036

Nemsokára az óceán parthoz értünk, jobban mondva mivel a város egy fennsíkon épült, annak a végéhez. Egy parkos részhez. Innen nagyszerű volt a kilátás. Vagy 50 méter mélyen, mint egy szakadék, van egy nagy út, mellette a homokos part és az óceán. Ide lépcsőkön le lehet menni. Végtelen a beach, sok strandot látsz. Enyhén ködös volt, a vízben egypár korán kelő már szörfölt, sőt sikló ejtőernyősök is bravúroskodtak. És ha (nyugatra) a nyitott végtelenbe nézel, nagyon messze Indonézia lenne az első part, kb. 12 órányira repülővel. Lehetett bámészkodni.

 La Mar étterem:P1040037

Innen követtük a térképünket. Az egyik parkot a Szerelem Park-jának hívják. Az út mellet Lima legdrágább bérházai sorakoznak. Sokan sétáltak, mint mi és számosan kocogtak, bicikliztek. Elértünk a vásárló központhoz, ami nem nagy, de luxus kategória, több étteremmel, kávézóval, cukrászdával. Beültünk az egyik verandájára, egy kapucsínóra, a szakadék szélére. Csodás volt a kilátás, egy nagy üvegfal óvta az óceán felől, a széltől. Megemlítem, hogy Lima nem túl meleg, dacára hogy nincsen messze az egyenlítőtől, valószínűleg az óceánnak köszönhetően. A Humboldt hideg áramlat pont itt halad, ez mérsékeli a város hőmérsékletét.

 Cebiche:P1040039

A cukrászdából kijővén - kicsi a világ - magyar beszédet hallottunk! Kiderült, egy magyar turistacsoport járt erre, Erdélyből. Elbeszélgettünk velük, a vezetőjük egy itt élő magyar fiatalember volt, akivel később jobban is megismerkedtünk. Az üzletek közül az ismert perui alpaka gyapjú hálózat, neve KUNA, boltját néztük meg, (http://www.alpacacollections.com/kuna). Nagyon ismert luxus márka, gyönyörű kötött dolgokat: sálakat, szvettereket, ruhákat árulnak, mind ízléses perui mintákkal. Ilyesfélét máshol is kaphatsz, olcsóbban, például a kis turista piacon körsétánk utolsó állomásánál, de nem ilyen minőségben.

 Lima, Főtér:P1040054

Egy szó, mint száz már volt d.u. kettő is mire a hotelunkhoz visszaértünk. Megéheztünk. Elhatároztuk elmegyünk az egyik jobb itteni étterembe, a híres La Mar-ba. http://www.lamarcebicheria.com/lima/ Nem volt messze, csak kb. 20 perc sétányira. Ugyan nem volt foglalásunk, gondoltam ilyen későn csak beférünk. Az étterem vasárnap fél hatig van nyitva.

 Szent Ferenc templom  kerengője, Lima:P1040057

Már előző perui utleírásaimban is említettem, hogy a perui konyha nagyon ismert lett. Ez az étterem, ahova mi most tartottunk az egyik oka, hogy miért. A La Mar (A tenger) étterem a perui szuperséf Gastón Acurio első tulajdona és a kiindulópontja volt a "La Mar" éttermeinek, amiket a világ nagyvárosaiban később nyitott. Gastón Acurio és német számazásu felesége, Astrid Gutsche világszerte számtalan étterem, (nemcsak a La Mar-ok) tulajdonosa. Gastón eredetileg Limában végzett jogot, majd a konyha titkait Párizsban tanulta a Cordon Bleu-n, és tudását ottani éttermekben tökélyesítette.

 Lima, utca a belvárosban:P1040055

1994-ben hazatért Limába, és a perui konyhát rövid idő alatt csúcsnívóra emelte és világszerte ismerté tette.  Gastón-t és egypár más perui séfet, Peruban nemzeti kincsnek tekintik.

Az étterem előtt, még ebben a késői órában is sokan voltak, belül asztalra egy órát kellett volna várni, de mondták, ha a bárnál ülünk, tudnak két helyet szorítani. Elfogadtuk. Felkapaszkodtunk székünkbe, rendeltem egy korsó perui sört nejem meg egy itteni ismert koktélt, egy pisco sour-t.  http://www.nosalty.hu/ajanlo/ime-pisco-sour

 Lima, belváros:P1040041

A perui konyha egyik nevezetessége a cebiche, ami citrus gyümölcsök levében marinírozott nyers halak és tengeri herkentyűk, apróra vágott hagymák és illatos füvek keveréke. Isteni, könnyű….a japán konyhára emlékeztet. Ezt rendeltünk. A bárpult teteje zúzott jéggel volt beborítva, ahol az aznapi friss halak, kagylók és rákok hűsöltek. Élmény volt itt ülni, figyelni a bártendereket, akik a koktélok és az előételek készítésével voltak megbízva, és így, a magasról, az éttermi forgalmat nézni.

 

Kaland az Amazonon

Kevés út olyan kalandos, mint egy a hatalmas Amazon folyón.

Az Amazon több országon megy keresztül, leírásom a perui (Iquitos városa) közeli lehetőségekre vonatkozik.

 P1030945

Mehetsz egy napos hajótúrákra Iquitos -ból. Mehetsz több napon keresztül teherhajókon, nagyon kis pénzért a folyómelletti településeket meglátogatni. Ez főként fiataloknak való. Mehetsz az itt létező ismertebb túrázó társaságok egyikével, egy „eco hotelbe”, jóval drágábbért.  És végül is mehetsz (ez kóstál a legtöbbe) egy luxus cruise hajóra, ez esetben a hajón élsz, innen teszel mellékutakat.

 P1030937

Mi három éjszakát töltöttünk az Amazonia Expedition társaság (https://perujungle.com/) eco hotelében, ami az Amazonba vezető Tahuayo folyócska mellett épült, Iquitos-tól kb.100 km-re, azaz 2 órányira egy gyors motorcsónakkal. Az árban - kettőnknek napi 300 dollár - bennfoglaltatott minden: a motorcsónakút oda vissza, étel/ital (kivéve az alkoholtartalmúakat), és egy saját angolul beszélő bennszülött vezető.

 P1030944

Az utazási társaság bérautója Iquitos -ban, a hotelünkben vett fel minket, egy szép októberi napon, délben. Egy vadonatúj Hyundai, ami ritkaság ebben a városban, ahova kintről idevezető út nem létezik és ahova csak vízen keresztül, vagy repülőgéppel tudsz eljutni. Elvittek irodájukba, de eltelt egy kis időbe, amíg a többi vendég, történetesen egy szintén kanadai házaspár egyenesen a repülőtérről megérkezett. Nálunknál fiatalabbak voltak és holt fáradtak, Vancouverből Limán keresztül már vagy 16 órán át úton voltak. A hölgy gyermekorvos, a férfi valami pénzügyi tanácsadó volt.

 P1030943

Mélyen lent a vízen, várt a motorcsónak. Mivel a folyóvíz sokszor 10 métert is képes emelkedni, attól függően, hogy az esős vagy száraz évszakban jársz erre, minden település a magas part részre épül és még így is sokszor lábakra, az eláradást elkerülendő. Motorcsónakunk, a négy utason kívül meg volt pakolva ivóvízzel és étellel/itallal, azaz mindennel, amire a hotelben levő vendégeknek és a személyzetnek szüksége volt.

 P1030962

A pilótánk bekapcsolta a motort. Átmentünk egy a vízen levő rendőrségen, ahol a csónak papírjait ellenőrizték. Az Amazonas e része egy védett perui nemzeti park, ide csak engedéllyel jöhetsz. Ezután ki a nyílt vízre, felbőgött a motor és a délutáni napos folyón, kb. 50 km-es sebességgel nekirugaszkodtunk. A meleg szél az arcunkba csapott és a hajunkat azonnal összekócolta. Nem volt mit tenni, mint ülésünkben hátradőlni és a nagy folyót bámulni.

 P1030947

Dacára hogy a torkolata az Atlanti Óceánnál még 4000 km-re van (23 nap hajóval), az Amazon már itt is széles, becslésem szerint 1 km. Szembejöttünk rozsdás uszályokkal, szintén rozoga vízibuszokkal és kis ladikokkal, amik a helybélieket viszik ide oda. A folyó partján kis települések vannak. A part mentén sokszor látod az ott lakóakat, gyerekeket, ahogy lent a vízben lubickolnak, pecáznak. Családok tisztálkodnak. A víz az úr. A településekhez nincsen út, nincsen távolsági villamos vezeték, víztelep, szennyvíz kezelő. A tanyák mögött ott a dzsungel, több ezer kilométeres távolságban, abban az irányban esetleg emberrel nem találkozol.

 P1030997

Egy helyen megálltunk, vettünk sört a dokk boltocskájában. Volt egy WC, megkönnyebbülhettél a padka lyukán át. Ha igen, az Amazonba pottyantottál, rögvest a vízben hancúrozó gyerekek mellé. A palánkon felmenvén a „fő utcán” találtad magadat. Itt sétálva benézhettél viskóikba, Buenos Dias motyogtam, ők meg néztek, mint egy más bolygóról érkezőre.

 P1030996

A sörrel kezemben kezdtem magamat még jobban érezni. Na, nemsokára elfordultunk a mi mellékfolyónkba, a sárosnak tűnő Tahuayo-ba, amolyan Ipoly méretű volt. Itt is voltak települések, ugyan ritkábban. Lassabban haladtunk, és ha a bennszülöttek ladikjával találkoztunk, akik csónakáztak vagy halásztak, lépésre is lelassítottunk, nehogy felborítsuk őket. A vezetőnk, és a hotelünk személyzete is innen származott, integettek sokszor egymásnak.

 P1030993

Ezen a kis folyón, vagy 40 perc elteltével megérkeztünk a bázisunkhoz. A dokk melletti fán színes hangos kakaduk rikácsoltak. A magas parton egy fából épített, lábakon álló települést láttunk, ahol minden épület a hotelhez tartozott. Volt egypár közös épület, az ebédlő, azután az ahol a WIFI volt, (nagyon gyengus, mert műholdról jött), a konyha, a személyzet épülete és volt vagy 50 kunyhó, ahol mi a vendégek laktunk. Mindezek 4 méter magasan fahidakkal voltak összekötve. Szolid, nívós építkezés, ahol lehet helybeli anyagokat felhasználva. A víz és a szennyvíz műanyag csövekben volt központilag kezelve, voltak nagy napelemek, egy generátor, ha kellett, volt víztorony. Lehetett összesen vagy 30 vendég, kb. ugyanannyi személyzet, a hely vendég befogadó kapacitása minimum ennek 4 szerese lehetett.

 P1030976

Kunyhónk két emeletes volt, a miénk az első emelet, fent nem volt senki. Egy élő fa köré volt ügyesen barkácsolva. Volt fürdőszobánk, és szúnyoghálóval elkerített nagy ágyunk. Az ablakon, ajtón szintén szúnyoghálók, volt egy mennyezeti ventilátor, volt elektromos áram és világítás, nem volt légkondicionálás sehol. De nem is kellett, a légmozgás hűsített, persze meleg volt éjjel nappal, ezen a vidéken sohasem fázol, az itt ismeretlen fogalom. Meleg víz nem volt, a folyóvíz, amit felpumpáltak kellemesen langyos, az ivóvíz palackozott volt.

 P1030951

Éjszaka az ablakokon keresztül halottad a dzsungel zaját, fura madarak, majmok, békák hívását, hörgését….Ha tetszett, a vezetőddel mehettél esti túrára. A településhez közel találkozhattál az anaconda óriáskígyóval és bemutatkozhattál nagy tarantula póknál is. Ezek éjszakai állatok, nappal elbújnak és alszanak. Mondom, romantikusabb helyen ritkán voltam.

 P1030982

Érkezés után volt felvilágosítás: étkezések időpontja, sört itt vehetsz, az önkiszolgáló, csak írd fel neved a papírra, ha vettél. Pedro az, aki a koktélt csinálja, a helyi gyümölcsöket felhasználva. Mielőtt elutazol, akkor fizetsz mindezért. Borravaló akárkinek akármiért tilos. Bemutattak vezetőnknek, a miénk neve Rafael volt.

 P1030977

Napi háromszor volt étkezés, a szakács elsőrangú volt, svéd asztalos módon, minden friss, saláta, gyümölcs, hús, hal. Ha fogtál halat kisütötték neked. Ha túrára mentél becsomagolták az enni/inni valót.

 P1030990

Vezetőnk Rafael ettől kezdve, ha valahova mentünk mellettünk volt. Először leült velünk, kérdezte mire van kedvünk? Az első nap elmentünk horgászni, fogtam piranhát, nejem egy harcsaszerűt, majd délután elmentünk az édesvízi delfineket nézni. Másnap egész napos dzsungel túrára mentünk, először csónakkal majd gyalog, a vancouveri házaspárral és a két vezetővel. Miközben mi gyalogoltunk a csónak személyzete tüzet rakott és ebédet főzött, még édességet is hoztak, plusz gyümölcsöket szedtek a vadonból.

 P1030988

Legutoljára egy közeli települést látogattunk meg. A neve El Chino volt. Nevét onnan kapta, hogy itt valamikor ferdeszemű, (kínai vágású) emberek laktak. A falucskában talán 50 család él. A lábonálló kunyhók egy főtér körül a folyópart magaslatán épültek. A főtéren volt egy nagy gazebo, ahol a falutanács találkozott, ha kellett. Látogatásunkkor csak gyerekeket láttunk és egypár árust, akik turistáknak szánt cuccokat mutattak.

 P1040016

Volt iskola is, templom, két kocsma (vagy egy kocsma és egy disco). Az iskola (egy terem, padok, tábla) szombat lévén üres volt. Itt volt egy WC, egyébként az itteniek a házuk melletti dzsungelbe járnak. Minden ház mellett volt kert, amolyan „háztáji”, ahol banánt, kukoricát és hasonlóakat termelnek. Láttam baromfit, a folyóban van hal. Van kókuszdió.

 P1040004

Rafael, a vezetőnk mondta, ő is ilyen helyen nőtt fel, nem messze. Nem mondta hol tanult meg angolul, azt hiszem a katonaságnál. Volt családja, akik Iquitos -ban élnek, feleség, egy kisleány. Mesélt kicsit gyerekkoráról. Beszélte az itteni nyelvet, igen jól ismerte az állatokat/halakat, madarakat. Mondta, gyerekkorában egyszer egyedül eltévedt a dzsungelben. A legveszélyesebb ilyenkor a szúnyogok, este annyian vannak, hogy élve megehetnek. Mondta kínjában éjszaka felmászott egy fára, magasabban kevesebben vannak.

 P1040009

Visszatérve a falura, dacára egyszerűségének, jó benyomást keltett bennünk. Tiszta volt. Mindez az itt lakóak, a helyi vezetőség és a perui kormányzat érdeme. A legtöbb ház mellett volt napelem, ami elég a TV/rádió használatára. Volt iskola, a tanárok 3 hetenként egymást váltogatták, hallottam, hogy értelmesebb diákok mehetnek tovább tanulni a nagyvárosba, Iquitos-ba.

 P1040025

A három nap hamar eltelt. Visszafele többen jöttek, így egy nagyobb hajóval jöttünk. Délután kettőkor indult, megállás nélkül elvitt Iquitos-ba, az itteni nagyvárosba, ahonnan vadonatúj légkondicionált busszal kivittek a repülőtérre. Ott vagy 3 órát várni kellett, míg Limába menő gépünk megérkezett és beszállhattunk. Lima perui utunk utolsó állomása volt. Csak néztem az itten várakozóakat, világ távoli tájairól jött turistákat, és a sok helybeli peruit, jórészük itteni bennszülöttek, akik fővárosukba, Limába igyekeztek. Limáról majd később írok.A mellékelt képeket én készítettem.

PS

Iquitos-ról szóló beszámolóm itt található:

http://fressstart.blog.hu/2017/10/22/iquitos_egy_igazi_hatarvaros_peruban

A Machu Picchu

Kevés az az iskolázott ember, aki ne hallott volna erről a helyről. A perui, az Andes csúcsai között eldugott rom citadelláról. A név az itteni indián quenchua nyelvben Öreg Csúcsot jelent. Cusco-tól 80 kilométerre található, annál alacsonyabban (2400 m) fekszik, a „Szent Völgy” felett. Ugyan maguk a spanyol hódítók erre nem jártak, két német utazó az 1860-as években állítólag felfedezte. A jó németek egypár értéktárgyat zsebrevágtak, de a hely fontosságát fel nem ismerték. Így Machu Picchu titok maradt, egypár közeli indián kivételével.

 Indulás, Cusco:P1030767

1911-ben egy amerikai felfedező erre járt. Neve Hiram Bingham, a Yale egyetemen tanított. Ugyan egy másik inka település után kutatott egy helybeli paraszt unszolására ide látogatott. Hiram azonnal felismerte az akkor még sűrű növényzettel benőtt hely jelentőségét és az elkövetkező években elkezdte a volt település feltárását.

Féluton, az ellenkező irányból jövő szerelvényre várunk. A meggörnyedt idős indián néni, az ablakon kívűl, vad orchidea csokrot árult:
P1030778

Ennek ellenére 1981-ig tartott, amíg a perui kormány a Machu Picchu-t Nemzeti Parknak kijelölte és ezt követően az UNESCO a listájára tette, és kijelentette, hogy az a „Korabeli építészet mesterműve és az inka civilizáció hű maradványa”.

Perui iskolakirándulás, várnak a Machu Picchuba menő buszra:
P1030788

Ami keveset manapság ismerünk a Machu Picchu-ról az röviden így foglalható össze: Az inkák 1450-ben kezdték el építeni az akkori uralkodó parancsára. A hely alkalmas volt, mert egy hegyi patak vizet szolgáltatott, a magaslatot könnyebb volt megvédeni és az építkezéshez szükséges kő helyben rendelkezésre állt.  Meglepően rövid idő alatt (10 év) készült el. Csupán 80 évig „üzemelt”, és csak 750-en laktak itt. Ezután nagy hirtelen, valószínűleg a spanyol hódítás következményeként, esetleg egy az általuk behozott járvány miatt, az itt lakóak elköltöztek és az elszigetelt települést magára hagyták.

Első pillantás a romvárosra, a bejáratnál:
P1030792

A nehezen megközelíthető hely ma vasúttal érhető el. Nincsen út. A vonat egy Aquas Calientes nevű településbe visz, ami kizárólag a turisták befogadásából él, a festői Urubamba hegyi folyó mellett. Innen busszal tudsz (20 perc) a park bejáratához eljutni. Manapság több mint félmillió az évi látogatók száma, és ez minden évben emelkedik. Újabban a látogatók számát előre megszabják és reggeli és délutáni turnust rendeltek el, ugyan ha reggel látogatsz, bent tudsz maradni egész nap. Mindezen rendelkezés a tömegek okozta környezeti károkat igyekszik csökkenteni.

 Machu Picchu:P1030795

Ha turista vagy és ide el akarsz látogatni, készülj el mindent előre az interneten lefoglalni és keményen fizetni. A félnapra szóló belépőjegy fejenként 70 dollár, a húsz perc busz oda vissza 20 dollár, a vasút jegy kb. 200 dollár. A taxi Cusco-ból a vasút állomásig oda vissza 50 dollár, ha Aquas Calientes-ben alszol, normális hotel napi 100-120 dollár. Azok, akik a maximális élményre törekednek a négy napos gyalogtúrát is lefoglalhatják. Fél évre előre kell, és így hasonlóan Hiram Bingham-hez, az eredeti inkák ösvényén egyenesen a romokhoz vándorolhatnak. Ez a gyalogút a legközelebbi településnél, neve Ollantaytambo, kezdődik. Ide a már említett vonattal (avagy az ide vezető úton busszal is), könnyen el lehet jutni. Ollantaytambo maga egy érdekes városka, tele inka romokkal, hegyekkel körülvéve.

Lámák a romvárosban:
P1030801

Mindezen bemutató után röviden leírom a mi látogatásunkat, ami tavaly októberben történt: Hónapokkal előtte mindent lefoglaltam az interneten. Már 3 napot voltunk Cusco-ban, a magas légkörhöz hozzáigazódtunk. Aquas Calientes-ben is lefoglaltam két éjszakát. A vasútállomás messze van Cuscó-tól, jó fél óra, amíg reggel odaérsz. Két vasúttársaság üzemeli a diesel vonatokat. Az út, dacára hogy csak 80 kilométerről beszélünk, 2 óra. Nagy hegyek között lassan kapaszkodik/ereszkedik, a tetőablakokon látványos havas hegyeket láthatsz, vad orchideákat a sínek mentén, sivár fennsíkokat, kevés embert. Három fokozat között választhatsz, a luxus kategóriában az étel-ital, a romhoz szükséges busz is benn foglaltatik, plusz a vonaton helybéli táncosok, zene szórakoztat, nagyon sok pénzért. A középosztályon is adnak harapni valót és üdítő italt, míg a fapadoson nem, de minden ott is nagyon tiszta és a vonatok pontosak. Helybelieket nem látsz, mindez nekik túl drága.

Terraszos termőföldek, ahol az egykori romváros élelmét termesztették:
P1030809

Aquas Calientes-ben az állomás mellett egy turista piac található. Ezen átsétáltunk és délben hotelunkba bejelentkeztünk. Ebédidő lévén, megnéztem a turista kalauzomban ajánlott éttermeket, és nejem biztatására kiválasztottam a legjobbat, neve Qunuq. Történetesen a legelegánsabb luxus hotelhez tartozott. A hotel (https://www.machupicchuhotels-sumaq.com/) neve Sumaq, az 50-es években népszerű híres perui szopránról, Yma Sumaq-ról lett elnevezve.

A Qunuq étterem egyik fogása:
P1030818

Kényelmesen elsétáltunk, a gyors hegyi folyó mellett vezetett az út. Délután 2 volt, amikor a plüss székekbe úri módon letelepedtünk. Nejem egy koktélt rendelt, én sört. Látszott, hogy komoly helyre érkeztünk, a kiszolgálás, a berendezés, a kilátás minden „osztályon felüli” volt, nem utolsó sorban a konyha. A perui cuisine nemzetközileg híres, és ilyen helyen a legjobb séfek dolgoznak. A hely annyira megtetszett, hogy másnap is ide jöttünk vacsorázni a romok megtekintése után. Kerül, amibe kerül, egyszer élünk…

Nejem kutyákkal barátkozik Aquas Calientes-ben:
P1030825

Kora reggel keltünk és a reggeli után kisétáltunk a buszmegállóhoz. A busz jegyeket előző nap már megvettük. Fél 6 volt, de már hosszú sor kígyózott. Szerencsére a buszok 5 percenként jöttek és mindegyik kb. 40 embert vett fel. A várakozók a világ minden tájáról származtak, koreai, francia, japán, brazil, akit csak akarsz itt megtalálhattad, hogy a rengeteg perui iskolást el ne felejtsem. Nemsokára el is jutottunk a Park bejáratához. A kapu már nyitva volt, de itt letámadtak a túra vezetőnek ajánlkozóak. Na, megadtam magamat, megegyeztünk az egyikkel 20 dollárban. Miután a vezető sikeresen még kb. 8 embert toborozott, nagy végre, a jegy és a személyazonosság ellenőrzése után, bejutottunk.

Utcai árus, Aquas Calientes:
P1030821

A látvány az, amit a plakátokon és fényképeken már olyan sokszor láttál….igen…lenyűgöző. Elmentünk a legfontosabb épületekhez, vezetőnk elmesélte, amit már röviden fent leírtam. Elmondta, az inka dinasztia, ami az itteniek közül a legutolsó, nem annyira ismert, mint más, pl. az egyiptomi, vagy a görög. Az inkák nem ismerték az írást. Még két fontos dolgot nem ismertek, a pénz fogalmát és a (kocsi) kereket. A társadalom élén az uralkodó állt, utána jött az arisztokrácia. A városok építését, a katonaság tagjait a nép (adóként) szolgálta. Cserébe a felső osztály rendet, védelmet és tudást biztosított.

A közelben levő városka, Ollantaytambo, szintén érdekes, tele inka maradványokkal:
P1030867

A túra kb. 2 órát tartott, angolul, a követett út az ajánlottak közül a legkönnyebb volt, ami alatt a legkevesebb (lépcsőkön) fel és lemászást kell érteni. A terep minden csak nem lapos, akik nem szeretnek lépcsőkön sokat fel/le járni hátrányban lesznek. És vigyázni kell, el ne csússzál, ha esős az idő kifejezetten veszélyes lehet itt. Nekünk szerencsénk volt, napos volt, és csupán az elkerülhetetlen romantikus felhők kapaszkodtak a körülöttünk tornyosuló cukorsüveg alakú hegyek csúcsaihoz.

A feltett képeket én készítettem.

Az első (és fárasztó) nap, Peruban

Minden rendben volt. Időben érkeztünk a kapunkhoz és vártunk közvetlen csatlakozásunkra Torontóban. A repülő menetrend szerint du 4-kor rugaszkodott neki, és éjfél után landolt Limában, ugyanazon időzónában. Innen 3 óra várakozás után egy perui géppel rögvest Cuscóba mentünk, ez a gép reggel ¾ 4 kor indult és Cuscóba reggel 5-kor érkezett.

P1030744

Kérdezheted, miért repülnek az emberek ilyen kora reggel Limából, a válasz az, hogy sok turista egy nap alatt akarja Machu Pichut megtekinteni. Cuscóból oda még vonattal kell menni, 2-3 órányira van, szóval ilyen korai indulással Limából a turista el tud oda és vissza jutni erre a híres helyre egy napon belül.

P1030741

Mi persze 3 hétre jöttünk Peruba, az első állomásunk Cusco volt, és ott összesen egy hetet töltöttünk, beleértve a látogatást a Machu Pichu-hoz. Szóval nekünk volt időnk bőségesen. Cusco az inkák fővárosa volt, amit később (1532) a spanyolok meghódítottak. Ma 430 ezer lakósa van, UNESCO listás Világörökség.

P1030742

Nem vagyunk mai csirkék, egy ilyen nap nagyon elfárasztott. Nem alszol semmit, nem beszélve arról, hogy Cusco 3500 méter magasan van, sok embernek hozzá kell szoknia a ritka oxigénhiányos levegőhöz. Nejem különösen ki volt borulva, fejfájás, hányinger…. szidott is minek kellett ebbe az első napra a Cuscóba repülést is bepréselni.

P1030745

Cuscóba érkezvén szállodánk ígért autója nem volt ott, a reptéren taxisok fellege ostorozott hova akarunk menni. Még perui pénzünk se volt, csak US dollár, nem mintha ez probléma lett volna. Eltelt egy időbe mire megbizonyosodtam arról, hogy a dél amerikai hotel ígéretét tényleg nem tartotta be. Nem először fordult már ilyen elő. Végül is megalkudtunk egy fiatal taxissal, aki valamit beszélt angolul, és akinek szolgálatát ott tartózkodásunk alatt később többször is igénybe vettünk.

P1030763

Hotelunk taxival fél órányira volt, a „régi városban” a domboldalon, az úgynevezett San Blas kerületben. Az utak a hotel közelében keskenyek, macskakövesek. Egyirányúnak illene lenniük, de ez a fogalom itt ismeretlennek tűnt, és ha két kocsi egymással szembe találkozott, egyiknek vissza kellet tolatnia, ami persze ilyen kora reggel nem volt probléma, de napközben igen és nem kis vitákba került az elsőbbség eldöntése.

P1030762

A hotelnál az ügyeletes szokás szerint bocsánatot kért, azért, hogy nem küldött kocsit. Túl fáradt voltam, hogy lebarnítsam. „Majd ingyen viszünk vissza a reptérre tartózkodásotok befejeztével” – ígérte rutinosan. A hotel tele volt és reggel 6 lévén szobánk persze nem volt kész, így a lobbiban levő fotelekbe rogytunk. Egy kis idő elmúltával adtak ideiglenesen egy nem használt szobát, mondták a WC nem működik. Nagyvégre a szobánk 10-re elkészült és ágyba jutottunk.

P1030761

De nem tudtam aludni, kimentem a (földszinti) szobánk előtti kis kertbe. Szikrázó volt a dögerős trópusi nap, de hűs az árnyékban, mert elvégre is 3500 méter magasan voltunk. Nagyszerű kilátás, köröskörül hegyek, lent a völgyben a középkori város, templomok és csend, csak elvétve egy-egy kutya ugatott. A kertben rózsabokrok, kis fügefa árnyékkal és pár paddal, egy rég nem használt kút, csiripelő madarak, kaktuszok. Mivel nejem se tudott aludni elhatároztuk, hogy lesétálunk a belvárosba a főtérre, amit Peruban elkerülhetetlenül a „Plaza de Armes”-nak hívnak.

P1030750

Fáradtak voltunk, de lefele a 20 perces séta még csak ment valahogy. Nem gondoltunk a visszamenő útra. Középkori épületek/sikátorok között jártunk, spanyol templomok, színes indián bentlakók és turisták egyvelege. Az előbbiek mindenféle dolgokat akarnak az utóbbiaknak eladni, ha mást nem, magukat veled fényképeztetni, borravalóért. Ha lámás (andesi kecskével) van a kép, több borravaló jár nekik. Ha van nekik perui indián bébi és bébi láma is, akkor még több borravalót illik adni. Lent a nagy főtéren lehetett padokon ülni, a körülvevő épületekben a pénzt jól átváltani. Mindeközben a vezetőnek ajánlkozókat és napi túrákat eladni akaróakat udvariasan el kell hessegetni. Megkerestük hol a közeli piac ahol sajtot vettünk, majd megtaláltuk hol lehet jó kávét inni.

P1030764

A rövid út felfele vissza túl fárasztónak tűnt. Nosza, béreltünk egy taxit 5 Solesért (2 dollár). Nejem halálfáradt volt és magaslat beteg. Ez itt az első napokban gyakori tünet. Beszéltem a portással, ajánlotta, hogy nejem üljön be a hotel oxigén sátrába. Ez nem más, mint egy kényelmes karosszék a lobby sarkában, mögötte egy függönnyel eltakart nagy oxigén palack, plasztik csővel és egy oxigén álarccal ellátva. Olyasmi, ami a repülőgépeken az utasokra hullik, ha netán a kabinnyomás megszűnik. Itt ülvén egy 20 perc után nejem életre támadt és egy szundi után teljesen magához tért.

Áldott legyen az inkák istene.

Jön a tél

Igen, útban van. Ha tetszik, ha nem.

Budai gyerek voltam és mi Budán, legalább is sokan közülünk, szerettünk szánkózni, síelni. Persze ott volt a Svábhegy nem messze. Oda síelni mentünk. A Normafához, az Egyetemire és a Harang Völgybe. A „Cső”-n sosem mertem lejönni. Ez az Egyetemit köti össze a Harang Völggyel. Egy rövid, de keskeny és meredek rész, a Mátyás Király útnál kezdődött. Ki tudja meg van-e, vagy ezt is beépítették?

tel1

Az első képen, éppen síelni indulunk. A Svábhegyre az ötvenes években. A kép a Perfekta keletnémet bakelit kamerámmal készült. Barátom készítette.

A Gugger hegy még közelebb volt. Ott szánkóztunk. A Csacsi Réten. Veszélyes volt, mert jeges tudott lenni és a pálya végénél (egy meredek utca) egy vízpumpa volt, amit illett kikerülni.

 tel8

Persze korcsolyáztam is. A Városmajorban és a sulink udvarán, amit hidegben a pedellus, Imre bácsi, néha felöntött. Kurblis korival. A Műjégre, a Ligetbe csak ritkán mentem. Ott sok „menő” volt, akiknek volt rendes cipős korcsolyájuk. És a belépés drága volt, 7 forint!

Telente gyerekkoromban, (50-es évek) még hosszú szénszünetek is voltak. Mindez kézre játszott. Anyám, ha volt hó, szó szerint gyakran kitessékelt a lakásból, régi, háború előtti síléceket adván és mondta: menjetek már fel a hegyre síelni! Jót fog tenni a friss levegő! Mentünk, gyerekek egymagunk, a villamossal a Fogashoz. Avval a végállomásig.

 tel5

Ha sok volt a hó nemsokára fel lehetett kötni a síléceket. Elmentünk az Úttörő Vasút mellett a Kis Normáig, ami a kedvenc lejtőnk volt. Amolyan kezdő. A Nagy Norma nekem akkoriban túl nehéz volt.

 A Kis Normának volt egy folytatása is, az már nehezebb és jegesebb volt. Ezekben az időkben sí felvonó nem létezett. Regélték, hogy a Kékesen volt egy, de hát én oda télen sosem jutottam el. Lesiklás után gyalog mentünk fel a lejtő kezdetére, síléceinkkel a vállunkon. Jó testedzés volt.

 tel7

Síelésből kimerülve a Zugligeti villamos (81-es, később 58-as) végállomásához jöttünk le, a Harangvölgyön keresztül. Néha előtte még elmentünk az Anna kápolnához is, és onnan le a Disznófőn keresztül. Avagy, ritkán, a Farkastorkon a Farkasréti villamoshoz.

 tel11

A sílécünk a maiakhoz összehasonlítva nagyon primitív volt. Szüleink háború előtti léceit használtuk. Túl nagy volt, nem volt jó kantnija (éle), így a jégen nem ért semmit. A kötés szíj és rúgó kombináció volt. Sícipőnk se volt, csak normál bakancs, és így tovább. A mai lécekkel ezekhez képest álom sízni.

Családunkban az unokabátyám majd később unokanővérem magyar sí bajnokok voltak. Az Előrében síeltek, a Disznófőnél volt a klubház. A Kékesre is vitték őket! Úgy tűnt mindenkinek nagyszerűen síelnek, ők kaptak menő felszerelést. De nem tudtak normális lejtőn gyakorolni. Híre volt, hogy a magyar csapat, nem mert a Hahnenkamm-on lejönni, amikor egyszer arra a versenyre (Kitzbühelbe) kivitték őket.

 tel2

Iquitos, egy igazi határváros, Peruban.

Iquitos Peru ötödik legnagyobb városa, 430 ezer lakossal, de speciális. Miért kérded? Mert talán a világ legnagyobb városa ahova nem vezet út. Tehát vagy iderepülsz, vagy hajóval, az Amazonas-on érkezel.

A város a perui Amazonas medence, jobban mondva a Maynas megye és a Loreto környék székvárosa. Fontos hely az ezen a tájon élő bennszülötteknek. Itt eladhatják halaikat, műtárgyaikat, vásárolhatnak szerszámokat, plusz az arra érdemes gyerekeik itt felsőoktatásban részesedhetnek. Itt vannak a kórházak, van villanyáram és folyóvíz (ugyan nem iható) és hasonló modern dolgok.

Belén negyed:
P1030895                                                                                        

A „gumi bárók” kezén a „gumi láz” idejében (1880-1914) itt, együtt a brazil Manaus várossal, nagy vagyonok gyűltek össze. Manaus-ban még operaházat is építettek, így az ismertebb. Iquitos-ban palotákkal találkozol, amik aztán a gumiláz elmúltával lassan elhanyagolódtak és szép nagy terekkel. Ha anno a Werner Herzog rendezte Fitzcarraldo (1989) filmet esetleg láttad, az itt Iquitos-ban játszódott. Engem kissé Havannára emlékeztetett, az nagyobb, de a patinás épületek ott is omladoznak.

Az utóbbi időben divatossá vált az Amazonas dzsungeljeit meglátogatni. Iquitos ezeknek a túráknak a kiinduló pontja. A látogatást teheted drága eco hotelek útján, (mi így tettük), ahol (két személyre) napi 300 dolcsit fizetsz, amikor is motorcsónakkal repítenek órákon keresztül valahova. Ott, a dzsungel ölén állandó vezetőt adnak melléd és luxus ellátást. Avagy ha nincsen pénzed, csak kalandvágyad, jöhetsz ide mint hátizsákos. Ez esetben utazol a folyókon közlekedő teherhajókra kéredzkedvén, fillérekért, és a kis településeken szállsz ki, ahol megint csak fillérekért találsz helyet, alhatsz, ehetsz a helybeliekkel. A dzsungelbe menni vezető nélkül persze nem ajánlatos.

 Városnézés triciklivel:P1030889

A dzsungelben lakók, akik az Amazon és annak mellékfolyói mellett élnek, jobbára önellátóak. Van hal bőven, meg kis föld a kukoricának, na meg a banán, stb. Így éltek ők itt évezredek óta, a természet ellátja őket. A szükségleteiket a ház mögötti őserdőben intézik el, tisztálkodni/mosni a folyókhoz mennek. Egyszerű itt az élet. Ahogy a motorcsónakból nézed, késő délután a családok a lassú, meleg folyók vizében ülnek: mosakodnak, hűsölnek. Manapság már sok helyen van napenergia is, állami segítséggel, ami talán egy hűtőszekrényt és a TV-t táplál…és van elemi iskola. A tanítók két hetente váltják egymást. Egyeseknek TV-je is van. De nagy a szegénység, legalább is a mi szemünkkel mérve.

 Hotelszobánk:P1030885

Egy szó, mint száz, Október 10.-én kedden, este 8 órakor megérkeztünk. Repülővel az út Limából vagy másfél óra, É-K irányban, az ár fejenként kb. 150 dolcsi oda vissza. Kevesebb mint egy napot maradtunk, másnap délben vittek Iquitos-ból az egyik eco lodge-ba. Foglalásunk volt a Casa Morey nevű hotelba, egy volt gumimágnás felújított hotellá alakított házába. Kértem a hotelt hogy küldjenek egy kocsit a reptérre. Ezt Dél Amerikában sokszor megígérik, és aztán gyakran el is felejtik. De itt nem. Amint kiléptünk egy hordár várt egy táblán a nevemmel. Elvette poggyászunkat, pedig nagyon kevéssel utazunk, de nem volt vita. Egy rozoga autóhoz vitt, ahol két úr várt ránk a hoteltől. Mint valami küldöttség. Ha Iquitos-ba érkezel, megbecsülnek. Borravalót adtam a hordárnak, beültünk az ősrégi Nissanba és elindultunk a trópusi éjszakába.

 A város szélén:P1030909

Tudnivaló, hogy ezen az estén fontos esemény zajlott Limában, a Foci VB selejtezője. Columbia vs. Peru. Perunak győznie kellet, Columbiának egy döntetlen is elég volt a továbbjutáshoz. Már a reptéren Limában is az emberek jó része a perui csapat trikójában parádézott: fehér ing átlós piros csíkkal. A pilóta, mielőtt leszálltunk síri hangon bemondta, halálos csönd követte, hogy Columbia egy nullára vezet az első félidőben. Ahogy a Nissanban a forgalomban vergődtünk, a boltok, kávéházak előtt tömegek álltak, a TV-t nézték. A Nissanban a rádión amolyan itteni Szepesi hadart, és egyszerre: Góóóóóóóóóól…ez tartott három percig, Peru egyenlített. A fogalom leállt, a triciklik, mopedek vezetői egymást csókolták, totális zűrzavar uralta a várost. A hotel képviselői, aki elöl ültek, majdnem elsírták magukat. Egy más világba csöppentünk, elkezdtem Perunak drukkolni. Az eredmény nem változott, de az ünneplés nem szűnt meg. Kiderült, hogy a döntetlennel Peru még nem esett ki, lesz majd egy vigasz mérkőzés ahol Új Zéland-dal kell játszaniuk, és ha ott nyernek, akkor mégis továbbjutnak. Hát nincs Isten, ha nem nyernek. NZ-ban letojják a focit, ott a rögbi a fontos…itt a foci egy sport, amin a nemzet büszkesége függ.

Kint az Amazonnál:

P1030922 

Na, este 9-re megérkeztünk, egy csodás korabeli renovált épülethez, ma műemlék, a hotel. Régi nagy, igen magas plafonú szobát kaptunk, kettőt (!), mintha a Gellért szálló elnöki lakosztálya lett volna, potom 90 dollárért. Minden antik volt, a WC-t lánccal kellett öblíteni, mint anno a házban ahol felcseperedtem. Az utcán meg ment az ünneplés, vagy 50 tricikli, teherautó, stb. körözött: zászló lengetés, kajabálás, himnusz éneklés ment hosszan az éjszakába.

Kérdeztük a portást hova ajánlja, hogy elsétáljunk. Mondta, ha két blokkot erre megyünk, majd balra, a folyóparti sétányra érünk, Malecon-nak hívják, ahol vannak vendéglők és kávéházak.

Ki is léptünk az esti fülledt káoszba, az ünneplők közé. Megkerültük egy nőt, aki a szemétládát kutatta élelem ügyben és elértünk a régi, nívós, de elhanyagolt épületek között a sétányra. Leültünk az egyik bár kinti teraszára. Nejem rendelt egy itteni koktélt, (Pisco Sour) én meg üveg perui sört. Akaratlanul hallgattuk az ott ülő fiatalok angol társalgását, amíg nemsokára egy utca táncospár oda táborozott. Valami spanyol táncot lejtettek, majd kalapoztak. A nedves meleg, a sötét este, egy Faulkner történetre emlékeztetett, aki az amerikai dél neves krónikása volt.

 Az élet nyugodt az Amazon melléfolyóinál:P1030969

Másnap reggeli után, 12-ig volt időnk. Megkértük a portást beszéljen nevünkben a hotel előtt álló triciklisek egyikével, és egyezzen meg egy két órás városnéző túra árában. 30 Solés (10 dollárba) került. Beültünk és a fiatal olajos feketehajú motoros elvegyült velünk a forgalomban. Elvitt a nagy terekre majd hátrafordult, kérdezte Belén? Tudtam mire céloz, bólintottam. Ez Iquitos ismert negyede, nem a legjobb hírű. A düledező faviskók itt lábakra épültek, mert a város e negyede az esős időben el van áradva. A nem esős időben meg sártenger uralja, de most a száraz évszak végén be lehetett hajtani a száradt sárra. Itt van egy nagy piac, ami az esős időben ladikokról zajlik le. Van nagy tricikli forgalom, füst, a levegő pocsék. Van dögivel szemét, kóbor kutya, szúnyog, háziállat, gyerekek, akik pénzt kunyerálnak, emberek, akik beszélnek hozzád. Egyszóval káosz. Az utak csapnivalóak, fél méteres gödrökkel, mély pocsolyákkal, triciklink, mint egy hullámvasút keringett közöttük, de a mi pilótánknak ez semmi sem volt. Hogy hogyan úszta meg defekt nélkül máig is csoda. Innen elvitt a város széleire. Iquitos-t három folyó határolja: az Itaya, a Nanay és az Amazon. A folyók partjain viskók, boltok, strand, vízmű, börtön… de főleg kikötők. Ezekben nagy a forgalom, teher és személyszállító hajók, bennszülött tutajok, séta és cruise hajók kakofóniája, raktárak, éttermek, utazási irodák tömege, hogy a szokásos szemetet, kóbor kutyákat és a turistáknak ezt azt eladni akaró legényeket el ne felejtsem.

Két óra múlva visszaértünk a hotelhez, várván a következő kalandra, a három és fél órás útra az Amazonon és annak egyik mellékágán fel messze a dzsungelba, az eco lodge-ba.

 

 

Óda a sajtokhoz

Nagy fába vágom a fejszémet. A sajtokról fogok írni. Magyar származású ember létemre, tudom, nem vagyok kellően képzett. A magyarok sajtjai, valljuk be őszintén, nem a leghíresebbek közé tartoznak.

Nem kell ezt szégyellni, utazásaim közben rájöttem, hogy például Ázsia nagy részében a sajt alig ismert. Tejterméket is alig iszik-eszik a felnőtt ember. Ezért sokuk laktóz érzékeny.

Sajtokkal teli tál:

sajt2

Meg is írta, azt hiszem Somerset Maugham egyik novellájában, amikor egy óceánjárón, Kínából az angol és a kínai egy kabinban utaznak. Egyszer a kínai egy otthonról hozott delikát dologgal akarja az angolt megkínálni. Egy „Száz napos” tojással. Az angol undorodottan eltolja, záptojás szagot érez. Kérdezi, hogy tudjátok ti ezt enni? Mire a kínai sértődötten válaszol: Hogy tudjátok ti a romlott tejet enni? A sajtra célzott.

De vissza gyermekkori élményeimre. A sajtokat szerettem, de az, aki emlékszik az átkosra tudja, hogy a választék az 50-60-as években nagyon szűköcske volt. Mára ez nagyot javult, hála, igen kimondom, a rendszerváltásnak!

sajt1

Ugye volt liptai túró, meg pálpusztai….ez nagyjából minden. Nagy ritkán volt füstölt sajt. Ezeket mind nagyon szerettem. A háromszögletű sajtot, a krémsajtot, nem igen sorolom a sajtok közé, mert az is volt. Hogy el ne felejtsem, lehetett kapni, drága volt, egy rokfort nevű sajtot is. Ezt anyám vajjal, villával összekeverte és pirítóson ettük. Nagyon fincsi volt, bár kétlem, hogy eredeti Roquefort sajt lett volna.

Roquefort:

sajt rock

Már Lengyelben és Kelet Németben is voltak jobb sajtok. Rájöttem, hogy a pálpusztai egy nagyon büdös német sajtból származik, a Limburger-ből.

Hazajövet meséltem szüleimnek, miféle sajtokat ettem. Ők (a háború előtt) utazott emberek voltak. Csak legyintettek, mondták, hogy Franciaországban, Svájcban, de Olaszban vannak az igazán jó sajtok. Különösen a parmezán hiányát fájlalták.

Parmesan:

sajt par

Hát kijutottam oda is. Hetven dollárból nem futotta sokra, de anyám tanácsolta, Párizsban vegyek Camembert. Nem volt drága, vettem. Friss francia bagette-el, belekóstoltam. A mennyekben éreztem magamat! Minőségi változás volt ez az eddig ízlelt sajtok után. És a bor sem volt drága! Megy az a sajttal! Egy szó, mint száz megszerettem a franciákat. Élni tudni kell.

Camembert:

sajtcam

Angliába is eljutottam ezen az utamon. Amilyen pocsék volt abban az időben az angol koszt, a sajtjuk nagyon is jó volt. Csak a sör lett volna olcsóbb.

Sajt árus, Lyon:

sajt lyon

Na, később, ahogy a világ konyháit és sajtjait megismertem, és azokat, ha drágán is, itt ahol élek meg tudom venni, mindig van sajt otthon. És nem a hűtőszekrényben tartjuk, hanem szoba hőmérsékleten. A franciák kitagadnak, ha túl hidegen adsz nekik sajtot, (vagy felvágottat). Ez váló ok.

Emmenthal:

sajt emm

Újabban Kanadában és az USA-ban is csinálnak jó helybéli sajtokat. Kanadában a francia kanadai termelők jeleskednek ebben. Montrealban, ha elmész a nagy piacokra, szabadon kóstolhatsz, válogathatsz. A jó sajt nem olcsó, 10 deka 4-6 dollár. De szerintem megéri.

Bizisten, ha van reinkarnáció, kedvem lenne sajttermelőnek menni.

 

A nép vs. a Haaretz

A New York Times-ból:

TEL AVIV – A Haaretz egy izraeli újság. Sok külföldi és kevés Izraeli csodálja, sokan utálják, főként izraeliek. Kevesen olvassák, sokan elítélik. Nagyon ideológiai, nagyon nívós lap. Fennállásától kezdve független. Ismert arról, hogy Izrael hibáit és félrelépéseit számon tartja. Arról ismert, hogy Izrael idegeire megy.

Mégis, nem más, mint egy újság. Az „nép vs. Haaretz” története, a lap csökkenő népszerűsége csupán azért méltó arra, hogy elmondják, mert magáról Izraelről árul valamit el. Azt, hogy az ország baloldala egy valamikori jelentős politikai pozícióból a sarokba szorította magát, és azt, hogy a jobboldali többség egyelőre éretlen és bizonytalan.

haretz

Tekintsünk egy áprilisi eseményre. A Haaretz egy cikket közölt az egyik rovatírójának tollából. Ez nem túl meggyőzően azt állította, hogy a vallásos cionisták veszélyesebbek Izraelre, mint a Hezbollah terroristái. Na, a reakció kataklizmatikus volt. A miniszterelnök, a hadügyminiszter, az igazságügyi miniszter mind elítélte úgy a cikket, mint a lapot. Még maga Izrael elnöke is. A középen álló Yesh Atid Párt vezetője a véleményt „antiszemitának” titulálta. Az ettől ballra álló Munkáspárt gyűlöletkeltőnek nevezte. Az egész ország egyesül az elítélésben.

Na persze azért nem mindenki. A balszélen akadtak hangok, akik egyetértettek a cikkel és a lappal. Akadtak olyanok, akik azt állították, hogy lényegében a cikk az igazat írta. Mások szerint eltekintve attól, hogy a cikk helytálló vagy sem, a túlreagálás a Haaretz ellen nem más, mint egy cinikus kísérlet a baloldal további gyengítésére.

Amennyiben ez igaz lenne, nem úgy tűnik, hogy hatásos. A nem régi Izraeli Megemlékezés Ünnepén a Haaretz megint vétkezett. Egy rovatvezető úgy nyilatkozott, hogy (szégyenében) képtelen (a házára) kitenni Izrael zászlóját. Egy másik cikk látszólag polgárháborút kívánt. Ezek nem kivételek, ezek mindennapos írások ettől az újságtól, ami az utóbbi években egyre inkább a provokációkra kezd támaszkodni.

A provokációk a lap ideológiájának szolgálatában állnak. A Haaretz és olvasói keményen ellenzik Ciszjordánia elfoglalását, a telepesek hivatalos támogatását és a kormány kísérleteit a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatására, az államvallás behozását és más konzervatív törekvéseket.

Négy tényezőnek köszönhető hogy a Haaretz egyre jobban zavarja a népet. Először is miközben az ország jobbra hajlik, a baloldal programja egyre inkább elfogadhatatlan. Másodszor is Izrael úgy érzi, hogy ki van téve egy egyre inkább álszent és meg nem érdemelt nemzetközi kritikának, és így egyre kevésbé hajlandó eltűrni azokat, akik muníciót szolgáltatnak Izrael bírálóinak. Nemrégen a „baloldaliak” azok között voltak említve, akik a legkevesebbet járultak Izrael sikeréhez. Harmadszor az izraeli baloldal nagyon kicsi, és önmaga magát ostrom alatt állónak érzi. Negyedszer, a baloldal frusztrációja azt keserűvé és antagonisztikussá tette. Mindezért a baloldal hajlamos a nép türelmét próbára tenni az ország/a vezetők/és a (különböző) csoportok kemény kritizálásával.

Ez az egyre inkább provokatív diskurzus legtöbbször szánalmas, olykor nevetséges és alkalmanként aggasztó. A Haaretz bosszantja a többséget azzal, hogy abszurd jelzőkkel illeti Izrael cselekedeteit („fasiszta” „apartheid”), és a vezetők nem mulasztják el a csalit arra, hogy fel ne háborodjanak. Ez egy gyerekes játék, és hosszú távon maga Izrael a vesztes.  A minőségi újság, ami szükséges egy többségi társadalomban, gyermeteg ellentmondóvá vált. A baloldali ellenzék, aminek a Haaretz a szócsöve, az antagonizmussal lett egyenlő, a társadalmi vita otrombábbá vált, a nép dühös és kevésbé tűri az ellentmondást.

A „Nép vs. Haaretz” története, nem egy ország története, ami nem tűr el vitát, még ha annak is tűnik. Inkább egy Izraelben létező csoportról szól, akik nem képesek a többiekkel kommunikálni és ezáltal képtelen a jövőt befolyásolni. Egy Izraelben létező csoport, amelyik abban éli ki magát, hogy a másokat provokál, addig, amíg a többség felháborodik.

Tíz éven keresztül dolgoztam a Haaretznél, mint szerkesztő, a hírszolgáltatás vezetője és három éven keresztül, mint az amerikai rovat vezetője. Szereplésem Washingtonban ért véget 2008-ban, amikor elbocsájtottak. De ennek ellenére mindig is értékeltem a dogmamentességet a Haaretznél és a szakmai tökéletességét, dacára, hogy nem értettem egyet az ideológiájával. Az hogy ma már nem tekintem egy olyan lapnak, amit muszáj olvasnom, annak tulajdonítható, amit a legtöbb Izraeli kifogásol: a Haaretz ma is jó újságírókkal dolgozik, egyes dolgokban ezek alapos/fontos tárgyakkal foglalkoznak, amit tényekkel támasztanak alá. De az elmúlt időkben a Haaretz-et olvasni egyenlő a pesszimizmussal.

A lap jól festi le ezeket a helyzeteket, de magát Izrael történetét nem jól fogja fel. Elitélő képet ábrázol Izrael tevékenységéről, és eltúlozza ezek következményeit, amik nem következnek be. Nem veszi észre hogy manapság Izrael egy katonailag/gazdaságilag és kulturálisan hatalmasabb országgá vált, mint amikor a lap és hű olvasóköre azt kezdte magyarázni, hogy Izrael a rossz irányba megy.

És esetleg emiatt frusztrált a Haaretz. Nem azért mert Izrael nem olvassa. Hanem azért mert nem olvassa, de mégis sikeres.

PS

1          A fenti egy cikk fordítása, a New York Times 2017 május 11-i számából. A szerző, Samuel Rosner, a Jewish Journal politikai szerkesztője, állandó tagja a Jewish People Policy-nek, és olykor ír a NYT-nak.

2          Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

3          Az eredeti cikk itt található: 

https://www.nytimes.com/2017/05/11/opinion/the-people-vs-haaretz.html?action=click&pgtype=Homepage&version=Moth-Visible&moduleDetail=inside-nyt-region-1&module=inside-nyt-region®ion=inside-nyt-region&WT.nav=inside-nyt-region&_r=0

 

Keressünk egy helyet. Megkönnyebbülni.

Egy kollegám, Indiából származott. Ott nőtt fel, vidéken, mint parasztgyerek. Egyszer egy beszélgetésünk alkalmával említette, hogy a kis faluban ahol ő felnőtt, nem volt WC. Se a házakban, se közösségi. Hát akkor mit csináltatok, kérdeztem? A férfiak a baloldali mezőre jártak, a nők a jobboldalira - jött a válasza.

Mindennapos jelenség Indiában. A megkönnyebbülni menő, kezében a hagyományos víztartály, amivel kezét fogja öblíteni:

sanitation-india-waste.adapt.1190.1

Messzire került onnan. Az Indiai kormány támogatásával, (a parasztok földjének elaprózódását elkerülendő), jó iskolai eredményei jutalmaként ingyen középiskolába járt, majd egy műszaki egyetemre küldték. Elektromos mérnökké képezték. Később kivándorolt Kanadába.

Ha ebben a szokásban igen, sok más dologban nem változott. Egyetlen leányát feleségével ők akarták egy általuk kiválasztott indiai fiúhoz adni. Gyűjtöttek egy nagy menyegzőre és a hozományra, ami Indiában fontos. De hiába. A leány, aki orvosnak tanult ki mindebből semmit nem akart, saját maga akarta párját választani….de ez egy másik történet.

A falusiakat jobb szokásra rábeszélni próbáló önkéntes:

sanitation-india-group-field.adapt.1900.1

A fenti „Mauthnerbe” ürítés gyakorlata, jutott eszembe, amikor a legutóbbi National Geographic terjedelmes és alapos cikkét olvastam eme káros és a harmadik világban nagyon is elterjedt ősi szokásról. http://www.nationalgeographic.com/magazine/2017/08/toilet-defecate-outdoors-stunting-sanitation/

A cikk szerint több mint egy milliárd ember, a fele ezeknek Indiában él, a szabadban intézi ilyes dolgait, minden áldott nap. Az eredmény, milliós halál és életre szóló egészségügyi csapások az ebből eredő betegségek/járványok következményként. Ez a jelenség több áldozatot követel, mint a malária, kanyaró és AIDS, együtt.

Egy bádogváros latrínája, koszos, nem népszerű:

sanitation-india-women.adapt.1900.1

A probléma nemcsak az, hogy nincsenek budik – ha vannak is, az emberek nem hajlandók oda menni. A szabadban szarás szokása olyan régi, mint az emberiség. Egész addig, amíg nem éltünk sűrűn, ez nem jelentett semmi problémát. De ahogyan falvakba és városokba gyülekezetünk, lassan rájöttünk, hogy a higiéniát az egészséggel párosítsuk, és legfontosabban hogy az ürüléket ne érintsük.

De egyes helyeken, főképpen Indiában látszólag semmi sem változott, legalább is a szegények között. A jelen miniszterelnök, Narendra Módi, így kampányol: „A WC-k a templomoknál is fontosabbak.” Módi több mint 100 millió új latrinát akar építtetni 2019-re. De az új latrinák nem jelentik azt, hogy a lakosság azokat használni fogja.

A sikerhez Vietnamba kell elmenni, egy tiszta közösségi WC:

sanitation-vietnam-indoor-plumbing.adapt.1190.1

Csak tegyél egy sétát Indiában a vonat vágányok, buszmegállók, vagy vidéki utak mellett, hogy értékeljed a problémát. A nagyvárosok bádog negyedeiben, ugyan olykor vannak közösségi WC-k, ezek nagyon elhanyagoltak, jórészt azért mert a tisztítást a népesség, (még a saját házukban is nemhogy itt), rangon alulinak tartják. Ez az érinthetetlen kaszt munkája lenne, de ezek nincsenek elegen, másrészt mai világban új jogokat nyertek és sokjuk többé nem hajlandó a megvetett munkát elvégezni. Az, hogy sok helyen nincsen folyóvíz és csatornázás nem segít a helyzeten.

A vidéki szokások miatt Indiában nem lesz könnyű ezt a hagyományt megszüntetni. Miért?  Amennyire a mi nyugati fülünknek furcsán hangzik, az ottani fiataloknak, főleg a nőknek, az aktus egy kedvelt szabad idő, amit az otthoni munkától és férjeiktől távol, egymás között tölthetnek.

A szabadban fekálás gyakorisága a világon, a sötéten mutatott területek a problémák:

ngm-sanitation-map1020 ai2html-Artboard 1 (1)

Az Egyesült Nemzetek 2030-ra tűzte ki a szabadban ürítés teljes megszüntetését. Indián kívül a probléma főképpen Afrikában jelentkezik (pl. Nigéria, Etiópia), de egyes Karib tengeri országokban, pl. Haitiben is, el van terjedve. Vannak sikeres országok, Vietnam egy példa, ahol a kormány erőfeszítése eredményeként, ez a szokás már megszűnt.