A karácsony jellemzően családi ünnep. Feleségem és én Ottawában élünk, két felnőtt fiunk van akik tőlünk messze laknak. Nagyobbik fiam élettársával most Los Angelesben él, kisebbik fiam még messzebb, Hong Kongban, ugyan ők az idén karácsonykor két hetes családos sí vakációra mentek a francia Alpokba.

Mi LA-t választottuk, ott ilyenkor tavaszias az idő, ami kellemes változás a brutális kanadai télből érkezvén. Meg is érkeztünk késő december este, 8 órás repülő út után, kanadai hóviharokat szerencsésen elkerülvén a torontói átszállásnál. Kanadából az USA-ba repülésnél a vám/útlevél formaságokon Kanadában mész át, tehát érkezésnél nem mint nemzetközi utast kezelnek, így mehetsz utadra minden további hercehurca nélkül.

Karácsony napi mise, Los Angeles, Our Lady of the Angels templom:

Fiam is e nap érkezett haza valahonnan, így nem tudott elénk kijönni. Jellemzően az óriási reptérnek pocsék a kapcsolódása a tömegközlekedéshez, így ha nem vár senki, taxival, avagy hasonlóval (Uber, Lyft) kell menni. Ahhoz hogy ezek várakozó helyét elérjed egy ingyenes (shuttle) busszal fogsz menni. Egy szó mint száz belekerült egy jó órába, és hatvan dollárba, míg orosz származású taxisofőrünk, fiamék belvárosi lakása előtt kirakott.

Ő társával (egy amerikai kínai származású hölgy) csak pár hónapja lakott itt. Egy két szobás öröklakást vettek nemrégen egy frissen renovált art deco épületben, a South Broadway-en. A lakás nagyszerű központi helyen van. Ez a negyed a 30-as években divatos volt: színházak, mozik, hotelek és jobbfajta bérházak épültek. Az 50-es években ezek elhanyagolódtak, de kb. 15 éve újra divatba jöttek, ugyan a mozik-színházak még mindig döglődnek. Erre van az ékszervásárlási és a divatnegyed is. Fiamék épülete anno egy a filmipart ellátó ruhagyár volt. Ma, a rafinált átalakítás után jobbára jómódú fiatalok, tehetős nyugdíjasok és gyermektelen házaspárok, valamint ezek designer kutyáinak az otthona.

Összesen két hetet töltöttünk náluk. Az új év elején egy hétre foglaltam egy egy Air Band B lakást Santa Monicában, (ami északabbra van, de szintén LA-hez tartozik), majd ezután még egy hétig az LA-től délre levő Laguna Beach-ben laktunk egy hotelben a Csendes Óceán mellett. Ez egy nyaralóhely.

A három helyet és megfigyeléseimet próbálom most megírni.

Los Angelesben a napom reggel korán kezdődött, fiamék kutyájának reggeli sétálását magamra vállaltam. A kutya neve Wesley, egy pug. A mi szobánkban aludt és már reggel 6 fele orrával bökdösni kezdett, legjobb volt ezen túlesni. Mentünk a pórázzal a lifthez, le a bejárathoz, bólintottam a szundikáló portásnak és ki léptünk az amolyan nagykörúthoz hasonló elegáns főutcára.

Általában olyan plusz 7 fok volt, ködös, sokszor szemerkélt az eső. Még minden kihalt, a hajléktalanok, mert ezekből igen sok volt, szerte széjjel sátraikban/hálózsákjaikban aludtak. A részegek meg, mert azok is akadnak...elterülve mint a halottak. Balra fordulván egy mellékutca, a buszmegálló mellett hétköznaponként a mexikói mozgóárus reggelis asztalát készítgette a furgonja előtt, a nemsokára munkába menőeknek.

A széles járdán sok a szemét, (rósejbni darabok, pattogatott kukorica, kiköpött rágógumi)...vigyázni kellett mert Wesley mindezt felfalta volna, ha a pórázzal el nem húzom. A szag aminek forrása elkerülhetetlenül a hajléktalanok és a kutyák vizelete volt, na meg itt-ott az előbbiek fekáliája.... domináns. A világ leggazdagabb országában vagy, annak második legnagyobb városában, de ez van. A séta fél órát, egypár tömböt vett igénybe, valahol végül is a kutya nagydolgát elvégezte, (amiért jutalom járt), majd az eredményt kis műanyag zacskóval felvettem és a következő szemétládába bepottyantottam. Végül is hazamentünk, bólintás a portásnak, kutyaetetés, és nekünk reggeli.

Úgy 11 óra felé nejemmel általában városnézőre mentünk. Ez a közeli kávézóban kezdődött ahol isteni eszpresszót ittunk (fejenként 4.50) és a legjobb friss péksütemények választéka köszöntött. A hely tele volt divatos fiatalokkal, kutyáikkal, komputereikkel. Láthattál gyönyörű fiatal leányokat is, egypár sajnos túl volt tetoválva. A széles járdán asztalok mellett is ülhettél, lehetett a napozni, a kuncsaftokat és járókelőket mustrálni, olasz módra. Az Acne Studios svéd divatcég boltja 11-kor nyitott, szemben volt egy Paul Smith üzlet, egy mellékutcában a francia APC. Ezek a butikok a legjobbak közé tartoznak....nem olcsók.

Los Angeles, a "világ legnagyobb könyvesboltja":

Majdnem mindenhova gyalog mentünk, napi 10-15 km-t sétáltunk, ugyan vettünk feltölthető busz jegyet is (TAP), tetejében LA-nek van egy momentán ingyenes buszjárata is amit Dash-nek hívnak. Elsétáltunk a Japánvárosba, a városi könyvtárba, megnéztünk egypár múzeumot, elmentünk HÉV-vel Pasadénába. Ha unatkozol az a te hibád.

Este a vacsorát hol mi, hol fiam élettársa készítette, az utóbbi főleg kínai koszt volt. A hölgy egy nagy banknak dolgozik, de otthonról. Fiam valamikor gyógyszerkutató volt, kémiai doktorátusa van, de megunta, szabadúszó lett, ingatlanokkal seftel, vesz elad és eközben ezeket adja bérbe. A futás a hobbija, naponta 20 km-t fut az Óceán mellett és hétvégeken gyakran futóversenyeken vesz részt.

A főzéshez a kellékeket egy közeli nagy üzletben vettük, (Whole Foods), ahol nem úgy mint itt Kanadában, szeszes italokat is árulnak, sőt még egy bár is volt a hozzá tartozó önkiszolgáló éttermében. Ugyan ki van írva kutyát be nem lehet vinni, ezt mindenki semmibe veszi. Ez is lehetetlen lenne Kanadában. Kérdeztem is a fiamat, mondta, Dad ha valaki kérdezi, csak mondjad, hogy a kutya "service dog" ezt nekik nem szabad tovább feszegetni, még akkor sem ha egy pincsiről van szó. Ez Kalifornia végül is, az egyéni szabadság egyik fellegvára....szabályoknak nem szokás engedelmeskedni ha azok éppenséggel nem a kedvedre vannak.

Többször is mentünk éttermekbe, nagyszerű vendéglők voltak a közelben. Egy brazil, egy argentin, olasz és francia, plusz LA két legjobb japán étterme, de az utóbbiak méregdrágák.

Santa Monica:

Air B and B lakásunk Santa Monica egyik jobb részében volt. Egy Uber kocsival jöttünk, 40 dollárért, kb. fél órát tartott az út. Tömegközlekedéssel az út kettőnknek 4 dolcsi se lett volna, de gondoltuk a két bőrönddel talán jobb autóval érkezni, háztól házig.

Az utcánk neve Adelaide Drive volt, egy magaslaton haladt. Egyik oldalon ráláttál a Csendes Óceánra és a környező hegyekre. Az utcán a házak közel 8-15 millió dollárba kóstáltak. Ahol mi voltunk az egyik ilyen ház mellett volt és annak garázsára épült mint vendégház. A ház tulajdonosa egy középkorú férfi, hollywoodi forgatókönyv író. Mindezt, a ház értékét és a tulaj foglalkozását a Google-ből lehetett megtudni, beírod a címet és ezek az adatok jönnek fel.

Lakásunk 20 percnyi sétára volt a Montana Avenue-tól, egy ismert vásárló utca. Szép konyhánk volt, itt vettük az élelmiszert és itt voltak a divatos butikok, éttermek és kávézók. Ha a másik irányba mentél és a lépcsőkön le egy völgybe, onnan csak 20 perc alatt az Óceán parthoz jutottál. Jobbra pár kilométerre Malibu Beach, balra fél óra séta és Santa Monica mólójához érsz. Azon túl Venice Beach kezdődik, ez is híres, de kissé csiricsáré, tele izompacsirtákkal, csinibabákkal, gördeszkázókkal és artistákkal, meg olcsó turista üzletekkel.

 A moló Santa Monica:

Az egész egy végtelennek tűnő homokos strand, sétáló és bicikliző sávok, röplabda pályák, zuhanyzó és WC állomások, stb. Az idő tavaszias volt, nyáron itt nagy lehet az élet.

Egyik nap elmentünk a nem messzi Getty Múzeumba, ami egy domb tetejére épült és 1997-ben nyílt meg. Már jártunk itt, de ezt a múzeumot érdemes újra meglátogatni. Tele van a leghíresebb reneszánsz és impresszionista festményekkel. Az építész Richard Meier volt. Látogatásod ingyenes, de a netten foglalni kell. A domb lábánál, ha kocsival jöttél parkolnod kell, az nem ingyenes. Mi uberrel jöttünk és a városi buszokkal mentünk haza.

Kilátás a Getty Múzeumból:

Laguna Beach:

Már decemberi érkezésünknél a reptéri orosz taxisofőr, akinek elmondtuk merre fogunk járni megjegyezte: "Ja, Laguna Beach az gyönyörű."

Laguna Beach kb. 100 km-re délre van Santa Monicától. Los Angeles az autók városa, számtalan autópálya között választhatsz a nekünk kellő É-D irányba. Rendeltünk a komputeren egy Lyft kocsit, aki du. 1 órakor minket felvett és a már megegyezett (és a netten már kifizetett) 100 dollárért célunkhoz elvitt.

A választott út, azt hiszem az I-405 S (6 sávos egy irányba) volt. Sofőrünk két telefon segítségével is navigált, az egyiken a leggyorsabb a másikon a legolcsóbb út/sáv volt kalkulálva a forgalom legfrissebb adatai alapján. Néha a forgalom bedugult, gondolj Fellini Roma filmjére. A kocsik legtöbbje nagy, nehéz SUV, egyedüli emberrel, ugyan vannak olyan sávok ahol minimum 2 utas szükséges és ezeken valamivel gyorsabban haladhatsz, mert kisebb a forgalom. Utunk egy óra helyett így is két órát vett igénybe.

Az itteni egy pazarló a társadalom, csak az autókra/utakra költ, vonat az nincs, avagy 50 évvel el van maradva a mai fejlett világ normájától. És hogy miért? Mert az itteniek ezt szeretik. Ha tömegközlekedéssel jöttünk volna, (busz HÉV, busz), utunk 4 órába tellett volna, igaz 100 dollár helyett talán csak 10-be. A tömegközlekedést majdnem kizárólag a szegények használják, esőben a hajléktalanok egy része itt alszik.

Hotelünk, ahol egy hetet töltöttünk jó helyen volt. A főutcán, a nyaralóhely központjától gyalog 20 percnyire. Ez a főutca a híres Hwy 1 volt, ami az USA egyik első országútja, a Csendes Óceánt követi végig Mexikótól Kanadáig. Nagyon híres és látványos. A Laguna Beach szakaszon, kb. 20 km, voltak ingyenes "shuttle" buszok, ha letöltötted az alkalmazását a telefonodra, láttad mikor fog a busz a te állomásodhoz érni. Ezzel ide oda utazhattál, de persze így is sokat gyalogoltunk.

Hotelünk a mai hotelek mintájára volt igazgatva, ami lényegében egy "önkiszolgáló" minta. Érkezésed előtt megkapod a netten a hotel bejárat kulcs kombinációját, és a szobád számát, plusz annak a kulcs kombinációját. Ergo a hagyományos portásra és hotel alkalmazottakra nincsen szükség. Hotelünknek volt vagy 300 szobája, ugyan idény előtt voltunk, talán 20% foglaltsággal, de láthatólag csak két alkalmazott volt. Szobánk szép nagy volt és modern. De nem úgy mint régen, tisztítás nem volt, ha netán akartál az külön lett számlázva. Váltás törülköző, WC papír, kávé zacskók, poharak, stb. a földszinten volt, magad cserélgetted ahogy kellett.

Laguna Beach:

Ha valami probléma volt, pl. a TV nem működött, nem a portáshoz beszéltél, hanem a netten valakivel, akik valahol Montreálban voltak, (kanadai cég), éjjel-nappal és akik a cég hasonló hoteleit, világszerte, onnan irányították. Ezek ilyenkor felhívtak egy helyi szakit, esetleg magát a portást, aki aztán bekopogott és a problémát orvosolta. Az épület tisztogatását egy bérelt cég intézi, ez láthatólag kizárólag migránsokat alkalmaz, (kétlem, hogy legálisakat) naná minimum fizetéssel. Tessék. Én a régi stílust szeretem, de azok drágábbak és kihalóban vannak legalábbis itt Észak-Amerikában.

Na-de térjünk vissza látogatásunkra. Aznap délután átsétáltunk a hotelunk előtti főutcán, át az Óceán oldalra, majd egy kis meredek utcán le a parthoz. A part megközelítéséhez kb. minden kilométernél lépcsőzet lett megépítve, ha lemész kis homokos nyilvános strandot találsz. Az Óceán mellett egy magaslat halad, azon kis házak és nyaralók sokasága, többségét már vagy 50-100 éve építették és aránylag egyszerűek de mára értékük gondolom a csillagokban van. Legtöbbjük renoválva, sokjuk sajnos lebontva és helyükbe csoda modern házak épültek. A kilátás tökéletes, az állandó hullámtörés, a jódos levegő felejthetetlen. A víz hideg, de látsz fiatal szörfözőket megfelelően beöltözve.

A főutca másik oldalán a terep meredek, következésképpen az itteni házaknak is van rálátása az óceánra, de itt van kis kertjük is, nincsen ez a rész annyira sűrűn beépítve. Jólét és gondtalanság lebeg a levegőben, mintha a világ és a nagyváros gondjai ide el nem jutnának. Nyoma sincsen hajléktalanoknak, szegénységnek. Színes bőrűt ritkán látsz. A városka tele van jó éttermekkel, zenés szórakoztató helyekkel, készülj el esténként ketten száz dolcsit költeni.

Az elmúlt évben kétszer is átlátogattunk Európába. Az elsőről, a szicíliai utunkról (március-áprilisban), már írtam egy posztot.

De utána kaptunk egy meghívást kisebbik fiamtól, akik vettek nemrégen egy ingatlant Val-d'Isére-ben, egy francia sí helyen. Az "Haut Savoie"-ban van és a franciák híres síbajnoka, Jean-Claude Killy tette népszerűvé. Fiamék Hong Kongban élnek, de ő nagy síelő, (ezt tőlem örökölte) és minden télen családostul mennek két hétre síelni. Ez persze most egy nyári hegyi nyaralás volt.

Meghívásunk 10 napra szólt. Gondoltuk látogatás előtt töltünk egypár napot a közeli francia Annecy városkában, (https://en.wikipedia.org/wiki/Annecy), majd utána két hetet a szomszéd Svájcban. A legközelebbi repülőterek: Genf, Milánó és Lyon, mi az elsőbe érkeztünk Montreálból egy szép nyári reggel.

Annecy-be Genfből a legegyszerűbb busszal menni. A reptéri információs irodában megvettük a jegyet. Még volt 2 óra az indulásig, kérdeztük a hölgyet hol lehet itt (az Érkezés Szintjén) jó kávét inni. A "Montreux Kávézó"-t ajánlotta. Nos az éjszakai út után fáradtan elbattyogtunk ide és kapucsínót rendeltünk süteménnyel. Reggel 9 lehetett.

Annecy  

Tudni illik, hogy a világ híres Montreux Jazz Fesztivál (https://www.montreuxjazzfestival.com/en/news/programmation-2022/) épp ebben az időben zajlott. Montreux Genftől kb. 100 km-re van a Genfi tó mellett. Ez a kávézó a repülőtéren sok világ híres muzsikust fogadhatott már. Történetesen az asztalunkhoz közel egy kis csoport zenész le is telepedett. Mind fekete volt és drágán öltözve. A kávézóban van egy kis színpad, aki akar felmehet és muzsikálhat. A csoportból egy férfi ezt meg is tette. Komótosan kibontotta klarinétját és játszani kezdett a kevés jelen levő embernek. Nem tudom ki volt, de istenien játszott. Fáradtságunk eltűnt.

Annecy-t szokás Velencéhez hasonlítani, a városkát (a hasonló nevű tó mellett van) jó néhány csatorna szeli keresztül. A busz a vasútállomásnál tett minket le, és onnan gyalog mentünk hotelunkhoz. Egy negyed óra alatt oda is értünk, bőröndjeinket görgetve. De túl kora volt, úgyhogy ott hagytuk a cuccot és városfelfedező sétára mentünk. A város mérete ideális sétákra, volt turista bőven, többen a tó melletti parkok fái alatt hűsölt.

Vasárnap, elmentünk egy kétórás sétahajókázásra. Gyönyörű nyári nap volt a part mellett strandolók és vízibiciklisek, beljebb vitorlázók...és ami leglenyűgözőbb, levegőben ejtőernyősök százai lebegtek. Nem tudtam kitalálni honnan jöttek, a part menti magas hegyekről ugrottak-e avagy repülőgépekből?

Val-d'Iser-be kocsi nélkül elmenni több átszállással jár, télen persze a repterekről van direkt busz a síelőknek, de nyáron nem. Vonat megy, de az utolsó szakaszt busszal kell tenni. Val-d'Isere közel 2000 méter magasan van, ami télen azt jelenti, hogy mindig van hó. A nyári látogatók száma a téliek töredéke. Akkor tudsz kirándulni a hegyekbe, biciklit bérelni, unokáink lovagoló leckét vettek, és teniszeztek.

Havasi gyopár Val'd-Iserehez közel:

xxx

Node forduljunk az utunk svájci részéhez, amit a Val-d'Isere tartózkodás után kezdtünk el. Vissza mentünk Genfbe és első állomásunk a közeli Lausanne volt, ahol régi ismerősünkkel, egy svájci házaspárral találkoztunk. Ők erre az alkalomra egy pár napos magas hegyi túrát szerveztek, de előtte egy-egy napot Lausanne-ban és utána Montreux-ban voltunk velük. Montreux-ból a második nap reggel indult a hegyi vonatunk. Montreux mint már írtam a jazz fesztivál székhelye, ugyan a fesztiválnak már vége volt. Nem egy olcsó hely. Szembetűnően tele volt arabokkal akik fehér-fejkendős feleségeikkel és gyerekeikkel a híres tóparti sétányon töltötték idejük jó részét.

A hegyi túra célja a Berni Alpokban volt, a hely neve Griesalp (https://www.griesalp.ch/en). Az út egy részén vonattal lehet menni, de végül is egy hagyományos svájci postabusszal végződik, ami a meredek hegyi úton egy órán keresztül kapaszkodik. A végcéltól turistaszállónkig (http://www.golderli.ch/home.html) még egy 20 perces emelkedőn gyalog mentünk, bőröndjeinket holtfáradtan magunk után húzván.

A turistaszálló hegyi gyalogösvények mellett van, nagy terasszal. Isteni a kilátás a havas hegyekre ahova ha fel akarsz mászni, lehet vezetőt bérelni. Mi csak a lankás völgyekbe merészkedtünk, kolompolnak a tehenek, süt a nap, szikrázik a hó a hegyeken. Mondták a tehenek csak nyáron vannak itt a dús legelőkön. Gazdáiknak van nyári faháza, majdnem mindegyik kis vendéglő is, ahol a vándor ehet sajtot, ihat sört, és egy padon megpihenhet. Egészséges az ilyen vakáció, a svájciak bölcs emberek. Télen csak a sítúrázók jönnek, ez nem egy lesikló hely.

Séta Golderlinél, a Berni Havasokban: 

Három éjszaka után elmentünk. Busszal és vonattal, délre Luzernbe értünk, ahol ebédeltünk és barátainktól elbúcsuztunk, ők mentek haza Zürichbe, nekünk még két hetünk volt. Ez az idő el lett osztva, egypár napot itt Luzernben töltöttünk egy hotelban, majd visszamentünk Lausanne-ba és utunk végét Genfben töltöttük, minkét helyen egy Air B and B lakást béreltünk. Írásomat erről a három városról szerzett rövid benyomásaimmal fejezem be:

1/ Luzernben németül beszélnek. A város fő nevezetessége a fa gyaloghíd, amit 1365-ben adtak át az itteni polgárok. A Kapellebrücke. Fedett, és tele van festményekkel. Nem egyenes. 1993 augusztusában egy tűz hatalmas kárt okozott, de azóta mindent visszaépítettek, a kárt nem látni. A város a Luzern tó mellett van, hegyek itt hegyek ott, mehetsz az egyik tetejére kabinban. Lehet hajókázni. Bolyonghatsz az óvárosban...ékszerboltok, "alles was gut und teuer". Isteni a koszt.

Richard Wagner zeneszerző, kedvencem, itt élt hat évig második feleségével (Liszt leányával, Cosimával) és gyerekeikkel. Tóparti házuk ma egy múzeum. Városi busszal jöttünk, (a hotellel ingyenes közlekedés jár Svájcban), és a látogatás után szép 40 perces sétával a tóparton, vitorlás klubok, jobb lakó negyedek mellett, vissza sétáltunk a belvárosba.

 Kilátás a Wagner villából:

2/ Lausanne, francia nyelvű. A lakásunk a régi városban volt a Place Saint Fracoise-n, nagyszerű központi hely. A negyedik emeleti garzon (volt lift) nagy privát verandával rendelkezett, ami a térre, és egyenesen a kb. 50 méternyire levő Szent Ferenc templom tornyára nézett. A templom tornyán ősrégi harangok és óra, negyedóránként kis gong, óránként nagy. A bim-bam megy éjjel nappal, az itteniek gondolom hozzászoktak. Feleségemet éjjel zavarta...de nem volt mit tenni. Ha az ablakokat becsuktad a hűs éjszakai levegőt kizártad és július volt, rendes kánikula. Ami Svájcba még nem jött be az a lakások légkondícionálása. Ezek mind régi (és gyönyörű) épületek, de légkondi az nincsen.

A harangozás éjszakai beszüntetésére, nos arra népszavazás kell, gondolom...és persze ha van, nem szavazzák meg. Mintha panaszkodnék, de nem, ha nekik jó nekem is jó. A feleségem szitkozódott, dehát a füldugón kívül nem volt mit tenni....

Lausannak két része van, a régi belváros, ahol mi laktunk, ez dombos, meredek utcák, és a tó melletti rész, amolyan Pasarét, ami lapos. Spórolandó, mivel volt konyhánk, főztünk. Isteniek a helybeli boltok, a hentesről regéket tudnák írni, rafinált vágatok, előre töltött húsok, csak ki kell sütni. Utána mesebeli édességek...Csak legyen pénzed, nem adják olcsón, a kanadai árak duplája, de a minőség jóval jobb itt.

A Lausanne, a szembenlevő harangtorony: 

3/ Genf. Bérelt lakásunk, az állomástól nem volt messze. Egy új épület, persze légkondíció nélkül. Szemben egy nagy park volt, ahova délutánonként elsétáltunk. A népek gyerkőceikkel és kutyáikkal ide menekültek meleg lakásaikból, a lombos fák árnyékot szolgáltattak. Sokan a francia golyós játékkal, (boules), szórakoztak, volt kis sekély medence is, itt az egész fiatalok meztelenül lubickoltak, mert a meleg rekkenő volt. Nálunk kanadai parkban meztelen gyerekek nincsenek, az ottaniak prűdek, de itt mint Európában általában, ez nem probléma.

Lakásunktól egy félóra sétányira, át a fő pályaudvaron a tóhoz értünk, onnan jobbra volt nem messze a híres szökőkút, és az óváros, ami itt is dimbes-dombos.

 A katedrális Genf óvárosában: 

Egyik este egy régi kis templomban volt egy kamara koncert, ingyenes, illetve önkéntesen adhattál pénzt, ha akartál. Elmentünk. Jobbfajta helybeliekkel élveztük a zenét. A szünetben a főzenész beszélt az ott levőkhöz, mit csinálnak szerte a világban... hát megszólalt a telefonom! Elfelejtettem elhalkítani...nagyon röstelltem, de még szerencse, képzeld ha egy Vivaldi kellős közepén szól meg!

Összefoglalóul, Svájcba egy francia tartózkodás után jöttünk. Nem először jártunk erre ugyan nem itt a francia részen. Svájcban drágább az élet, gondolom a fizetések magasabbak ha itt élsz. De az életstílus, a nyugalom nagyon vonzó, szóval nem véletlen hogy pénzes emberek, pl. Charlie Chaplin ide vonult vissza. Egy tó mellé, a havas hegyekre nézel, a tisztaság a rend a jólét... a világon egyedülálló.

2023 Január

1/ Cefalu

Cefalu, kb 14 ezer lakossal, Palermótól egy órányira van a tenger mellett. Fontos turista hely, van homokos beach is, de mi az idény előtt voltunk itt. A kevés turista főként olasz volt, osztály kirándulások, stb. A városka mint sok hely Szicíliában gazdag múltra tekinthet vissza. Jártak itt a görögök, a rómaiak és a normanok is, az utolsóak egy bizánci stílusú katedrálist építettek ami kb.1200-ra készült el és ami ma a fő látnivaló. A városka másik jellegzetessége a „Szikla” ami mögötte van, és amit azok akik jó erőben vannak könnyen megmászhatnak, a kilátást élvezendő.

Cefaluban 8 napot voltunk. Egy Air B and B lakást béreltünk. A tulaj, egy fiatalember aki Palermóban lakott, de ide valósi volt...itt nőtt fel. Kocsijával lehozott minket Palermóból egy vasárnap, pár nappal érkezésünk után. Megmutatta a dolgokat, majd magunkra hagyott.

 Cefalu

Az igazság az, hogy március végén az időjárás Szicíliában minden csak nem meleg. Délre a hőmérséklet felmehet 16-18 fokra, de éjszaka lemegy 8-ra, mindez az itteniek részéről télies, ergo nagykabátba, gyerekek hóruhába vannak öltözve. Tetejébe, mivel a tél ennél nem hidegebb, a házak szigetelése és fűtése nincsen rendesen megtervezve. A mi lakásunkban a légkondicionálást kapcsoltuk át fűtés módra, ami valamit segített, de nem sokat. A szokásos kő-/márvány padló, maradt hideg. Éjszakára egy elektromos sugárzó fűtőt is bekapcsoltunk, de vigyázni kellett mert ilyenkor az elektromos terhelés miatt a biztosíték néha levágott.

Bérelt lakásunk nagyszerű helyen volt. A tengerparton épült műemlék házsor egyikének a harmadik emeletén, szuper tenger kilátással, belülről renoválva. A házak másik oldala a városka egyik fontos utcájára nyílt, keskeny, macskaköves, tele boltokkal, éttermekkel, borozókkal. Elméletileg sétáló utcának volt minősítve, de ez az olaszoknál nem jelent sokat, az itt lakóak kocsijai, robogói, a szállítások az üzletekbe, azt jelentette, hogy állandóan félre kellett húzódni.

Itt volt pék, de a hentes, a halas, a tengerparti korzó sem volt messze. Semmi sem volt messze, talán egyedül a nagy élelmiszerbolt, ahova mi nem is kívántunk elmenni. Bevallom a turista látnivalókat két nap alatt be lehetett járni. Mi nyolc napot tartózkodtunk itt, szóval nem volt mit tenni, mint élni úgy mint az itteniek. Reggeli után kis séta, majd megvettük az aznapi étkezéshez szükséges dolgokat. Szatyorral mentünk a henteshez, halashoz.

A halast ki kell emelnem. Én még ilyen friss halakat ritkán láttam. Fényesek, látszik, hogy kora reggel fogták őket. Rámutatsz arra amit akarsz, megkéred filézze, pikkelyezze, néha mondja ezt nem kell pikkelyezni. Fizetsz, két személyre kb. 12 eurót és viszed haza. Van neki friss kagyló, rák, amit akarsz. Ő olaszul beszél, te angolul de nincsen probléma.

De a hentes (Macellaria) sem akármilyen. Vannak neki dolgai, pl darált húsba hengerelt sonka, sajttal, fűszerekkel, ami nagyon nem drága. Csak ráteszed egy forró vas edényre és megvan. Hogy a felvágottak minőségéről ne is beszéljek. Érthetetlen hogy nálunk Észak-Amerikában ezt miért nem csinálják? Ja persze elfelejtettem. A hentesek kihaltak...

Bort sört mindenütt lehetett kapni, ásványvizet is. Kiváló cukrászdákban lehetett válogatni a sütik között. Ajánlom a marcipánosokat. Egy üveg olasz pálinka, (grappa) mindig volt otthon. A szicíliai bor elsőrangú. Sohasem halunk meg....

Délre már sütött a nap a verandánkon, lehetett ülni a napozó ágyon, hallgatni a szörföt, a sirályok veszekedését, olvasni, avagy nézni a galambfészket ami a fejünk felett volt és láthatólag tele fiókákkal. A mólóra is sokat elmentünk, ide minden látogató eljött. Ebéd után szigorúan szieszta, az utcák kihalnak, üzletek becsuknak. Mindez megy egészen este hat-ig amikor is korzó idő van. Az olaszok ezt passeggiata-nak hívják. Mindenki gyerekestől kint van az utcákon, sétálnak és lehet leülni, fagyizni, borozni, avagy Aperol spritz-t inni (Campari szerű népszerű ital, prosecco-val és ásványvízzel van keverve). A boltok este 9-10-ig nyitva vannak.

 Kocsink nem volt, itt tartózkodásunk alatt vonattal mentünk mindenhova. Egy nap házigazdánk felhívott és felajánlotta, hogy mivel erre jár elvihet ha akarjuk egy neves közeli kis városkába, ami a hegyek között van, és visszajövet felvesz és visszahoz Cefaluba. Akartuk.

A városka neve Castelbuono, kb. fél órányira, és így nekünk itt 6 óránk maradt mielőtt felvett. Szicíliában mi jobbára csak a tengerpart mellett jártunk. Bent a sziget nagyon hegyes, kocsi kell hogy fel tudjad fedezni. A régi időkben sok falu elszigetelt volt egymástól, eredményeképpen önmagukat "kormányozták" és még az igazságot is maguk osztották, ergo így lett itt melegágya a maffiának, akik még aránylag nem nem is régen, fontos és hírhedt szerepet játszottak, de mára hál Istennek nagyon legyengültek.

Castelbuono

Castelbuono havas hegyek között van. Volt itt vár (castello), több templom, kastély, földesúri palota, híres étterem és neves cukrászda. A z utcaseprő egy szamár segítségével szállította a gyűjtött szemetet, az öregek, csupán a férfiak, a tereken traccsoltak, ha nem hát a borbélynál ültek mint valami régen látott olasz filmben. A Michelin-ben megírt étteremben volt hely bőven, a turisták még kevesen voltak ilyen kora szezonban.

2/ Milazzo

A következő állomásunk Milazzo volt, másfél óra vonattal, már majdnem Messinában. Itt egy hétig voltunk, ezúttal egy hotelban. Az öt hetes szicíliai tartózkodásunk alatt hetenként váltogattuk az Air B and B és a hotel szállásokat. Az előbbiekben magunknak főztünk, a hotelekben azt nem lehet, de ott volt büfé reggeli, így egyszer egy nap étteremben ettünk. Általában ebédet, ami Olaszban 1 órakor kezdődik és 3-ig tart, avagy vacsorát, de azt este 8 előtt nem lehetett elkezdeni, ez nekünk kissé késő volt.

Milazzo mérete Cefalu duplája, de egy laposabb területen épült, egy félsziget kezdetén. A történelme hasonló, itt is van katedrális, de még egy szép vár is amire fel kell mászni. A kikötője fontos, a legközelebbi a Lipári szigetekhez. Kompok és szárnyashajók indulnak ezekhez óránként, és a turista szezonban kiránduló hajók, sokuk a szigeteken működő tűzhányókat bemutatandó. A leghíresebb működő tűzhányó a Stromboli, ide éjszakai túrák is vannak idényben, mert a sötétben a leglátványosabb.

Milazzo sétány

A leghíresebb sziget persze maga Lipári, ahol ugyan nincsen tűzhányó. Lipárit meg is látogattuk, kb. 35 Euro fejenként a szárnyashajó oda-vissza, és az út 1 óra. A szigeten rendelkezésünkre álló 5-6 óra elég volt, hogy ha nem is magát a szigetet, de Lipári városát bejárjuk. Felsétáltunk megint csak a várba, a nagy katedrálishoz, csodáltuk a kilátást, megismerkedtünk egypár kóbornak kinéző helybeli macskával. El is tévedtünk de végül is visszatértünk a kikötőhöz, ahol finom helybeli bor és az ahhoz felszolgált mogyorók mellett vártuk hajónkat. Az egész egy ritka szép és nyugodt helynek tűnt a mai bolond világban.

Ha emlékszel az Il Postino (Postman) című filmre, ami 1994-ben készült, azt itt az egyik Lipári szigeten forgatták. Pablo Neruda csilei költő itt élt egy ideig száműzetésben és a film egy falusi postással alakuló barátságáról szólt.

3/ Taormina

Taorminába április 1-én érkeztünk Milazzóból, egy messinai átszállással. Szicília délkeleti oldalán van, Messinától fél órányira. Taormina Szicília talán leghíresebb helye. Az angol dzsentriség, művészek és titkos melegek fedezték fel az 1900-as évek elején, de persze a görögök már erre jártak Krisztus előtt ezer évvel.

Nos Taormina megérdemelten híres. Egy 200 méter meredek magaslaton épült, gyönyörű kilátással. A füstölgő, havas, 3000 méter magas Etnára néz meg le a tengerre, vannak pálmák, görög Amphitheater, narancsfák, luxushotelek...mi kell más??? Idény ide idény oda, volt turista bőven. A mi lakásunk a centrumhoz közel volt, ablakunk egy nagy naranccsal teli fára és zöld kertre nyílt, lógtak gyümölcsei. Öt perc séta kellett a sajtbolthoz, ahol helyben főtt készételeket is árultak, és angolul is beszéltek. Tíz perc séta volt a fő sétáló utcáig. Ezt itt Olaszban elkerülhetetlenül Victor Emánuel utcának hívják. Volt piac is, divat üzletek, kerámiások, unatkozni nem lehetett. Aki éppenséggel a tengerben akar lubickolni az mehet le egy libegővel, ami akkor még nem működött és oda több ezer lépcsőn kellett lemennünk, majd busszal visszajönni.

Taormina, a Görög Szinház

Magyar turistákkal is találkoztunk. Van egy olcsó járat Budapest és Catania között, ezzel jöttek. Jól esett velük elbeszélgetni. Sokuk a Görög Színházat kereste, ami a fő látványosság, és ami közelünkben volt.

Egyik napra befizettünk egy egész napos Etna látogatásra, ami bor kóstolásra és a helyi ételek ízlelésére volt specializálva. Egy kis busszal mentünk, egy amerikai házaspár volt a másik vendég. Az Etna lejtőjéről származó borok nagyon híresek, a helyzet valamelyest hasonló a Balaton felvidékhez.

4/ Palermo

Érkezésünkkor csak 2 napig voltunk Palermóban, és megegyeztünk, hogy megismerésére jóval több idő lesz szükséges. Hazautazásunk előtt éppen ezért egy hetet töltöttünk itt, egy belvárosi hotelban.

Szűkebb Palermóban 600 ezren élnek. Nagyváros, tiszta, biztonságos, rendes nagypolgári bérházakkal a jobb negyedekben, máshol kétségesebb, koszos, kutyaszarral teli utcácskákkal, ha eltévedsz és nem az előírt utat követed. Ha ide tévedtél, mint mi egypárszor, minél előbb el akarsz szabadulni, vissza a polgári biztonságba. Legegyszerűbb ha megkérdezel valakit: "Teatro??" Ez az Operaházra vonatkozik, és rögvest mutatnak egy irányt amit ha követsz nemsokára visszatérsz a civilizációba. Ott csupán a száguldozó bér-rollerekre kell ügyelni, meg az autók és motorosok erőszakosságára. Akkor is amikor neked mint gyalogosnak lenne előnyöd, igyekeznek téged megijeszteni, és elhajtani. De a helyes viselkedés: lassan az úton átmenni. Csak nézz a szemükbe és gondold: "Fuck yourself buddy".

Palermo Quattro Canti

Hotelünkben egy szép lakosztályt kaptunk. Volt előszoba, kilátás a szemközti luxus hotelre, a Hotel Wagnerre. Wagner járt Palermóban, állítólag itt szerezte a Parsifal opera jó részét. Ablakunkból láthattuk egy hajléktalan és a Wagner hotel küzdelmét. A hajléktalan ott telepedett le, koldult és ott is aludt, a hotel portásai, a rendőrség és a szociális szolgálat emberei képtelenek voltak ezt a valószínűleg elmebeteg embert, innen elkergetni.

Szóval mit lehet csinálni Palermóban, kérdezheted? Napi 10 km-t sétáltunk. Ha hotelunkból kiléptünk, kétszer jobbra fordultunk és a Via Roma-n voltunk. Itt mendegélve hamarosan a Piazza San Domenico-n téren találtad magadat. Itt volt egy szép templom hasonló névvel és emlékmű valamint az elmaradhatatlan egypár kávézó/borozó/étterem. A térről a forgalom ki van tiltva és gyerekek fociztak. A gyerekek jóval később mennek aludni mint más országban.

Belvárosról beszélünk. Itt már közel voltál a Vucciria negyedhez, ahol Palermo négy nagy piacának egyike volt. Rengeteg árus, olcsóbb éttermek asztalokkal. Még tovább jött a fő sétáló utca, igen Vittorio Emanuel volt a neve. Ezen jobbra fordulván a híres Quattro Canti kereszteződéshez értél, ha meg balra akkor nem messze volt a kikötő, és kedvenc éttermünk a Buatta Cucina Popolana. Itt még tüdő is volt a menűn. Kissé beljebb jobbfajta sikátorok majd a Szent Assisi templom. Bűbájos negyed.

Ha a kikötőbe mentél, ami egy modernebb negyed, láthattad a kikötött cruise hajókat, némelyik mellett maga a várostömb eltörpül, 8-10 emelet magas behemótok. Kikötés után jöttek a buszok, hogy az utasokat, jobbára tehetős amerikaiak, felvegyék, talán 50 busz egész forgalmi dugót képeznek.

Kora este a közelünkbe menő úrias sétálóutcába mentünk valamit inni. A lombozó fák alatt a jómódú helybeliek pletykáznak, rendesen kiöltözve. Itt-ott drága kutyák. És olykor... ez elkerülhetetlen, jön egy koldus, legtöbbször cigány asszonyok bébistől, de néha mások is pl. színes ceruzákat akarnak eladni. Nagy ritkán valaki odaszól, miért nem mennek el dolgozni, na van vita kiabálás. Pincérek és a tulaj nem képesek elzavarni őket, hívják a biztonsági céget (maffia?) mert a rendőrség persze ilyennel nem foglalkozik. Fekete ruhás (mintha temetésre mennének) egypár ember végül is véget vet a kalamajkának, visszatér a gemütlich hangulat....

Monreale, ami Palermótól nem messze a hegyekben van egy muszáj látogatás. Kedves városka, a nevezetessége az 12. században elkészült hatalmas katedrális. Egy UNESCO Heritage épület. A bizánci, arab, normann építészeti stílus keveréke, amit II.Vilmos normann uralkodó kezdett el építtetni. Mi taxival mentünk, 30 euro, előtte tett le. Kifizetsz még fejenként 15 eurót a jegyért, bemész és leülsz. Mert muszáj. Úgy érzed érdemes élni és ilyesmit látni. A mozaikok fantasztikusak.

Monreale Duomo

A legenda szerint az uralkodó vadászat közben egy szentjánoskenyérfa alatt elaludt. Álmában megjelent neki a Szűz Mária és kérte, hogy itt egy templomot építsenek. El is kezdték, kivágták a fát. Alatta arany kincset találtak, ami az építésre elegendő volt.

Két éve már, közvetlenül a Covid járvány kitörése előtt, kisebbik fiunkat látogattuk meg Hongkongban. Szilveszterre jöttünk, majd pár nap múlva vonattal nejem és én egy 5 napos utat tettünk „közeli” Guilin városába és annak környékére, Kínába.

Míg Hongkongba Kanadából simán vízum nélkül mehetsz, Kínába vízum kell. Ezt megszerezni nagy hercehurca, plusz fejenként száz dollár. Szerencsére Ottawában lakunk, itt van a kínai vízum hivatal, ott segítettek, mert a fénykép és más digitális követelmények, plusz a kérdések amire válaszolni kell egy rémálom. Pl. ilyesmi: „Hova járt iskolába édesanyád?” Nem vicc. Mindkét fülednek látszania kell a fényképen, a kínai arcfelismerőbe kerülsz gondolom az életed hátralevő részére. Az eredmény egy 10 évre szóló vízum, ami sokszori beutazásra érvényes.

Mivel mi nem szeretünk buszos „csomagolt” utakra menni, amik persze jóval olcsóbbak (és talán ezek a vízumodat is egyszerűbben elintézik), egy kínai céghez fordultunk, akik külföldiek egyéni utazására voltak specializálva. Jóval az utazás előtt megegyeztünk velük hova fogunk menni, ők mindent megszerveztek, megvették a vonatjegyet oda vissza, lefoglalták a hoteleket, lett egy angolul tudó vezetőnk és egy kocsink, sofőrrel. Mindez, beleértve a legtöbb étkezést is, kettőnknek kb. 3000 (kanadai) dolcsiba kostált.

Hongkong, indulás előtt, az új pályaudvar

Első nap: Guilin

A vonatunk délben indult az új hongkongi pályaudvarról, amiről mellesleg a legtöbb ott élő nem is igen tud, még a taxisnak is érdeklődnie kellett. Itt vettünk igazi kínai pénzt, átmentünk a határ formalitáson és dél táján beültünk a vonatba. Guilin városa 516 kilométerre van, a vonat a Guiyang-Guangzhou nagy sebességű vonat egy állomása. 3 óra alatt voltunk ott, a vonat 3 állomáson állt meg. A táj repül, neve nincs kínai városok, sok a hegy, alagutak, viaduktok. A dombokon érdekesen plasztikba borított fák ezrei, kis narancs szerű gyümölcsökkel, (kiderült ezeket kumquat-nak hívják), látszólag ennek volt a szezonja.

A nagy sebességű vonathálózat Kínában kb. 10 év alatt épült, bevallom, (mérnök vagyok), ez a teljesítmény egyedülálló.

Guilin Kína egyik fontos turista központja, talán harmadik a rangsorban. Maga a város szép, a romantikus Lí folyó megy át rajta. A folyó környéke, az ezernyi karsztos cukorsüveg szerű hegyecske, tele látványos falvakkal, nyaralókkal és persze a sétahajózás a fő vonzóerő.

Guilin, az elefánt szikla

Guilin és környékén kb. 5 milliónyian élnek. A vasút állomásán, egy a három közül ami Guilinban van, ott várt „Greg” a vezetőnk. Kínaiul persze más volt a neve. Jól beszélt angolul, erős kiejtéssel. A klíma télen enyhe, olyasmi mint Miamiban. Elmentünk a kocsinkhoz és kb. 40 perc alatt behajtottunk a hotelunkhoz, ami a város turista központjában volt, egy kis tó mellett. Itt pagodák vannak, ahol szerelmes párok szelfiztek és közel volt a híres Lí folyó, ahova harmadnap egy hajótúrára voltunk befizetve. Az úton befelé az utcák tele voltak elektromos mopedekkel, (a biciklik, motorosok már passzék), a levegő következésképpen aránylag nem szennyezett.

Hotelunk Gellért szerű volt, de nagyobb, sok flanccal és márvánnyal, amolyan jobb amerikai konvenciós hotelszámba ment. Láttunk is számtalan itteni üzletembert nyüzsögni, ezeknek és nagyobb esküvőknek kedvenc helye lehetett. A portások beszéltek angolul, ami itt nagy szó, angolul megtanulni nem könnyű, mert hiány van nyelvtanárokban.

Greg elsétált velünk egy másfél óráig, mutatta hol lehet enni, inni, mit érdemes megnézni a közelben, majd elbúcsúzott másnap reggelig. Sétáltunk ide oda, később betértünk egy, a hotelunkhoz közeli elegáns kínai étterembe. Ez tele volt főként tehetősebb középkorú kínai hölgyekkel, ala Gerbaud, akik teáztak.

Guilin tópart éjszaka

Kértük a menüt. Nem volt angol nyelvű, de hál Istennek voltak képek. Senki sem beszélt angolul, de a telefonunkon található tolmács applikáció révén még a kiszolgáló leánnyal is tudtunk valamit beszélni. Sört kértem és egy a Lí folyóban található hal paprikást rendeltünk, itteni specialitás. Amolyan harcsapörkölt….

Érzed más világba csöppentél. Más az értékrendszer. Sok a látnivaló. A rengeteg helybeli között hozzád hasonlóak kevesen vannak. Kínában az internet is más. Ugyan mindenki, főleg a fiatalok mint akárhol az okos telefonját búvja...de nincsen Goggle és Gmail. A Microsoft Outlook viszont működik. Facebook-od nem jön be. Kínaiknak minderre van más. Egy csomó nyugati napilap nem jön be de egypár igen. A telefonod nem működik csak egy internetes applikáció, ha jól emlékszem WhatsApp. Ezen tudtunk Greggel és másokkal beszélni.

Ideje volt lefeküdni. Másnap reggel mentünk kocsival a közeli hegyekbe egy híres teraszos rizstermő vidéket megnézni, ami 2 órányira volt. Greg mondta lesz séta, majd egy parasztnál házi ebéd.

Második nap: Egynapos túra, Longsheng

A reggeli svédasztalos volt egy monumentális nagy teremben. Utána találkoztunk az előcsarnokban Greggel, vezetőnkkel. Greg minden nap valami kis ajándékot hozott, láttam itt borravalót kell majd adni búcsúzáskor, erre megy a dolog, ámbátor egész végig példamutató szolgálatot teljesített és kiváló turista vezetőnek bizonyult.

Greg egy etnikai kisebbségből származott, valahol délről a tenger mellől. Mondta, szülei szegények voltak mint a templom egere. Gyerekkorában a falujában nem volt villamos áram. Mint jó tanulót kiemelték, végül is Guilinben egyetemet végzett, idegen forgalom lett a szakmája. Angolul is megtanult egy, mint mondta kanadai tanártól, akivel hokiztak is a diákok, ugyan nem jégen.

A kirándulás célja, a rizstermelő völgy

Sokat mesélt a kínai rendszerről, gondolom csupán arról ami meg lett engedve. De tőle tudtuk meg milyen az élet a mai Kínában. Nagyon más mint amit én gyerekkoromban a kommunista rendszer alatt Magyarországon tapasztaltam. Mert ugyan az akkori időkről én sok jót mondani nem tudok, de volt ingyenes oktatás, egészségügy, nem volt munkanélküliség, szóval volt egy jóléti háló. Nos mindez a mai Kínában nem létezik. A gimnáziumért már fizetni kell, betegbiztosításért ditto, nincsen állami nyugdíj, óvoda nagyon drága, az öregek az unokáikra ügyelnek, miközben a szülők támogatják őket míg ők messzi nagyvárosokban dolgoznak, és évente talán egyszer hazalátogatnak, a kínai új év alkalmával. Kemény kapitalista az élet, a „fittest survives the best”. A gazdasági fejlődés óriási, nyomort nem láttam, gazdag embereket igen. Az átlag ember jóléte tagadhatatlanul nagyot javult.

Beültünk a várakozó kocsinkba, és irány a kb. két órányira fekvő vidék, a neve Longsheng. Egy részét a kínai autósztrádán tettük, ott volt mindenütt útjel és iránytábla angolul is, de a kisebb utakon nem, csak kínai, szóval egymagadnak itt vezetni kínai tudás nélkül gázos lehet.

 Greg és nejem séta közben

Egy helyen megálltunk, amolyan Mátraháza szerű volt, ahol a távolsági és a turista buszok is megálltak. WC-re mentem. Tiszta állapotban volt de guggolós, ugyan volt egy angol WC is a sok között. Lent a téren, a szokásos árusok. Emléktárgyak, helybeli ínyencségek, gyümölcsök, diók. Közel voltunk a célunkhoz.

Ezt a vidéket a természeti szépsége miatt kiválasztották és az állam komoly pénzeket fektetett be, hogy a turisták látogatásukat maximálisan élvezzék. Egy külön busz vitt fel a legmagasabb pontra, ahol egy turistaházat építettek. Lelátsz messze a völgybe, teraszos működő rizsföldek miriádja terül el, és a hagyományos elárasztásos öntözési rendszer jól látható. Közöttük kis települések, ügyesen beleillő új turistaházak, gyalog ösvények. Az ösvények több nyelven vannak mutatva. A magas pontról több irányba sétálhatsz le, tökéletesen konstruált gyalogutakon, amik pihenőhelyekkel, és kutakkal vannak ellátva.

Készül az ebéd

Parasztházunk, ahol az ebéd zajlott le, fából épült. Lent a háziállatok voltak, koca disznó, baromfik, stb. Az ebéd egyik fogása egy friss bambuszba tömködött rizses étel, amit aztán parázsban gőzöltek, a vendégek is részt vehettek ennek elkészítésében. Plusz szabad volt a konyhában is nyüzsögni, orrodat lábasokba beledugni, a vezető segítségével kérdezni.

Harmadik nap: Hajóval Yangshouba

A harmadik és negyedik nap a kb. 50 kilométerre levő Yangshou-ba mentünk. Mi és Greg sétahajóval, a sofőrünk az országúton egymaga, a cuccunkkal. Yangshou amolyan Szentendrének megfelelő státust élvez, a csoda táj, a fura hegyek szépsége itt kulminál. Két napra rezervációnk volt egy butik hotelben a városkán kívül.

A Lí folyó vízállása nagyon alacsony volt, egy ideig kérdéses volt hogy a hajók indulhatnak, de végül is mentek. Vagy 6 folyamjáró hajó, tele főleg kínai turistákkal követte egymást egy vezető hajóval ami a biztonságos utat mutatta. Sokszor éreztük, hogy a hajónk feneke a folyó homokos medrét dörzsölte, de csak túl rugaszkodott, és kb. 3 óra múlva megérkeztünk.

Az úton volt szokásos turista szórakoztatás, szép leányok népviseletben helybeli dalokat énekeltek, volt büfé ebéd, de az út fő szépsége a táj, a hegyek, a parti nyaralók és települések. Láttunk betanított madárral (Comorant) halászó embereket, (itteni ősrégi halászati mód), helybeli kompokat, ladikokat.

Hajó a Lí folyón. 

Érkezés után a kikötőből egy órás séta következett a városkán keresztül. Jobb és érdekes boltok sorakoztak a főutcán, rengeteg étterem, volt még Starbucks is, ahol presszót ittunk. A város túlsó felén találkoztunk kocsinkkal és elhajtottunk a közeli hotelunkba, ami egy nemzeti parkban volt, a hotel neve Yangshuo Mountain Retreat.

A lehető leggyönyörűbb vidéken épült, a Yulong mellékfolyó partján. Nem hivalkodó, vagy 4 faépület, mindegyikben egypár lakosztály, plusz egy központi rész, ahol az étterem és az adminisztráció volt. Kilátásunk: a mesebeli hegyek és a folyó. Greg elintézte a formalistásokat és másnapig elbúcsúzott. A hotel környéke parkszerű volt, voltak ingyenes biciklik, séta utak, csónakázni lehetett a lagúnákban, volt isteni konyha, angolul beszélő alkalmazottak és a kliensek főleg nyugatiak voltak. Alles was gut und teuer.

A kompon nem messze Yangshou-n kívül

Negyedik nap: Yangshou környéke

Greg és a sofőr másnap reggel megjelent. Greg a szokásos apró ajándékokkal és az aznapi programunkat ismertette. Egy faluba megyünk megnézni a hagyományos földművelést, majd egy másik faluba, a folyó másik oldalán, komppal, azt megnézendő mert azon a napon ott egy paraszt piac volt.

Az első faluba kocsink be se hajtott. Az itteni faluk emeletes házak, az emeleteket sokszor később emelik, ahogy szaporodik a család. Greg megkereste a parasztját, egy öreg embert, aki előráncigálta a vízi bivalyát. Szegény jószágnak nemigen akaródzott a kanadai turistáknak jó benyomást adni. Mert gondolta így már itt nem szántanak, miért nem a traktort hozzák? Na ezen is túlestünk, vissza kocsinkhoz, el a folyópartra.

Yangshou 

Kocsi maradt, a komp jött, helybéliek és mi be a kompba át a folyón. Kína kellős közepében jártunk, egyszeri vidéki emberek, néztek minket mintha először láttak volna nem ázsiai embereket. A városka bájos volt, ellátogattunk egy legyező készítőhöz, meg egypár más kézműveshez, majd Greg szerzett egy „taxit”, egy rozoga kis teherautócskát, amivel a vásárba 10 perc alatt elzötyögtünk.

Hotel szobánk Yangshou mellett.

Ez nagy esemény. Voltak háziállatok, húsok, halak, zöldségek, dió-mogyoró. Ilyen de nagyobb piac lehetett a wuhani, ahonnan már ekkor (állítólag) a Covid járvány indult, ugyan erről még nemigen volt hír, még a tudatlanság/tagadás ideje uralkodott. Én nagyon szeretem a piacokat, mindezt élveztem.

 Indulás vissza Honkongba

Ötödik (utolsó) nap.

Greg megjelent, erre a napra egy közeli teaültetvény látogatása volt betervezve, majd a kocsival vissza az állomáshoz, délután 2 fele indult vonatunk vissza Hongkongba. Átadtam a borravalót neki és a sofőrnek, 100 dolcsit, mondtam ossza el ahogy gondolja. 

A tea ültetvény fent a hegyekben volt, kanyargós kis utakon mentünk, tele a plasztikkal beborított kumquat fákkal. Nagy végre megérkeztünk. Ugyan kevesen voltak, látszott hogy sok turistát képesek befogadni, volt hotel, stb. Esküvőkre is be voltak rendezve.

Az ültetvény egy völgyben volt, hasonlóan a rizsföldekhez, teraszos, ugyan itt az öntözés nem kulcs kérdés. Szép táj, mi még tea ültetvényen nem jártunk. Sétáltunk, majd Greg beterelt minket egy terembe ahol a meghívott tea szakértő, egy órás előadást tartott a teáról. Azok fajtájáról, és hogy hogyan kell jó teát készíteni. Fiatal ember, öltönyben, szerintem doktorátusa lehetett, a tea szakmában….Nos a teával legalább annyi fakszni van mint a borral, Isten bocsássa, engem az utóbbi jobban érdekel….

Na ezután elhajtottunk a sztrádán vissza Guilinbe az állomásunkhoz, ahol az óriási váróteremben Greg helyet talált nekünk. WC-re mentem, tele volt utazókkal, akik itt dohányoztak. Ezután több száz kínaival a nagy elektromos táblát bámultuk, és amikor vonatunk jelzése pirosról zöldre váltott, elbúcsúztunk Gregtől. Most fel lehetett menni a peronra, ahol percre pontosan a vonat megállt. Rövid kínai kalandunk így bezáródott.

Pannonhalmi látogatás.

Szeptemberi magyarországi látogatásunk egyik fontos állomása volt egy osztálytalálkozó Pannonhalmán. Bár én csak a gimnázium első két évét töltöttem itt és utána egy budai gimnáziumba jártam, a találkozó rendezői gondoltak rám és a hasonlóakra is, és mindenki nejestől meg volt híva.

Az Apátságot Géza herceg alapította 996-ban. Ha a Győrt megkerülő autópályán vezetsz tiszta időben és jó a szemed, láthatod délre a 280 méteres „Kupacot” (a diákok viccesen így titulálják) és az arra épült templomot. Érdemes letérni, és a kb. 30 kilométerre levő műemlék templomot, a hozzátartozó neves könyvtárat és bencés monostort, valamint a környéket megtekinteni.

Maga a Pannonhalmi Kollégium a 30 as években épült, olasz segítséggel, és az ezer éves bencés apátsághoz van csatolva. Az 50-es évek végén, amikor én itt oktatódtam, egyike volt azon kevés egyházi iskoláknak, (számukat egy kezemen tudom megszámolni), amit a kommunista rendszer, gondolom mutatónak, az egyház kezében hagyott. Bentlakásos vallási gimnázium még kevesebb volt, tudtommal csak kettő: Pannonhalma fiúknak és a debreceni Svetits, leányoknak. Ugyan az oktatás szigorúan az állami tanterv szerint folyt, politikáról szó nem volt, de nem volt KISZ és köztudott volt, hogy dacára az oktatás jó hírének, egyetemre ezekből az intézményekből jóval nehezebb volt bekerülni. Ez utóbbi tény volt a fő oka, hogy sokan (köztük jómagam), a második év után tanulmányaikat máshol folytatták.

A találkozó szeptemberben történt, egy éjszakát itt lehetett tölteni a kollégiumban, ahol éppenséggel a diákok nagy része távol volt, mert “szabad hétvége” volt. A bentlakás miatt ez be lett vezetve. Nem úgy mint máshol, manapság itt szombatonként is van oktatás, és így lehetséges hogy havonta egy hétvégén kettőnél több szabadnap áll a diákok rendelkezésre, amikor is sokan haza tudnak menni. Az én időmben ilyesmi nem létezett. Hazamenni az iskola év alatt csak a karácsonyi, a húsvéti és a nyári szünetben volt lehetőség. Mondanom sem kell, hogy az én időmben a szombati oktatás a norma volt.

A találkozón résztvevők egy részletes túrát kaptak ami magasan túlment azon amiben az idelátogató turisták részesednek, ami csupán az apátságról és az ahhoz tartozó műemlékekkel foglalkozik, és nem a kollégiumról.

Az Apátság és a Kollégium szerencséje a rendszerváltozás után nagyot javult. Látható, hogy komoly pénzeket fektettek be, az egykori épphogy megtűrt oktatási intézmény ma elismert vállalkozás. Az apátság profi módra van vezetve. Idők során neves borászat alapult, van bor kóstoló, rangos étterem (ez most a Covid alatt ez nem üzemel), van mikró sörfőzde, virágzó gazdaság és nem utolsósorban az épületeket (úgy a műemlékeket mint a kollégiumot) felújították. 

Mikor én itt tanultam, az 50-es évek végén, kemény volt az itt lakó diákok élete, mondjuk hasonló az angol boarding school mintájához. Az alsó osztályba járók nagy termekben aludtak, reggelente csak hétvégeken volt meleg víz, amikor is egyszer egy héten zuhanyozni lehetett, és egyszer egy hónapban fürdeni. A koszt csapnivaló volt. Manapság persze van meleg víz, és láthatólag egy szakértő szabja meg mit szolgálnak fel az ebédlőben. A kollégium padlástere be lett építve, eredményeként az alvótermek méretét le tudták csökkenteni, így ma az alsóévesek is kevesebben alszanak egy teremben. 

Egy csodálatos új fedett sportlétesítményt építettek a hegyoldalba. Az oktatók egy része ma civil, nem szerzetes, ezeknek (és családjaiknak) házakat építettek.

Szeptemberi magyarországi látogatásunk fontos állomása volt két osztálytalálkozó. Az egyik Pannonhalmán ahova a gimnázium első két évét jártam, a másik Budán ahol végül is érettségiztem, 60 évvel ezelőtt. Ezek a találkozók évente vannak, általában májusban. A Covid miatt a 2020 találkozó el lett halasztva és az idei most szeptemberben zajlott le. Én tengerentúról kétévente látogatok vissza Európába, és igyekszem úgy időzíteni, hogy a találkozók idejével hacsak lehet egybe essenek.

Pannonhalma:

A ma virágzó Pannonhalmi Bencés Kollégium a 30 as években épült, olasz segítséggel, és az ezer éves apátsághoz van csatolva. Az 50-es évek végén, amikor én itt oktatódtam, egyike volt azon kevés egyházi iskoláknak, (számukat egy kezemen tudom megszámolni), amit a kommunista rendszer, gondolom mutatónak, az egyház kezében hagyott. Bentlakásos vallási gimnázium (mint Pannonhalma) még kevesebb volt, tudtommal csak kettő: Pannonhalma fiúknak és a debreceni Svetits, leányoknak.

Ugyan az oktatás szigorúan az állami tanterv szerint folyt, politikáról szó nem volt és nem volt KISZ. Köztudott volt, hogy dacára az oktatás jó hírének, egyetemre ezekből az intézményekből jóval nehezebb volt bekerülni. Ez utóbbi tény volt a fő oka, hogy sokan (köztük jómagam), a második év után tanulmányaikat máshol folytatták.

A pannonhalmi találkozó szeptember végén történt, a nejek is meg voltak híva és egy éjszakát itt lehetett tölteni a kollégiumban, ahol éppenséggel a diákok nagy része távol volt, mert “szabad hétvége” volt. A bentlakás miatt ez be lett vezetve. Nem úgy mint máshol, manapság itt szombatonként is van oktatás, és így lehetséges hogy havonta egy hétvégén kettőnél több szabadnap áll a diákok rendelkezésre, amikor is sokan haza tudnak menni.

Az én időmben ilyesmi nem létezett. Hazamenni az iskola év alatt csak a karácsonyi, a húsvéti és a nyári szünetben volt lehetőség. Mondanom sem kell, hogy akkoriban a szombati oktatás a norma volt.

Az Apátságot Géza herceg alapította 996-ban. Ha a Győrt megkerülő autópályán vezetsz tiszta időben és jó a szemed, láthatod délre a 280 méteres „Kupacot” (a diákok viccesen így titulálják) és az arra épült templomot. Érdemes letérni, és a kb. 30 kilométerre levő műemlék templomot, a hozzátartozó neves könyvtárat és bencés monostort, valamint a környéket megtekinteni.

Az Apátság és a Kollégium szerencséje a rendszerváltozás után nagyot javult. Látható, hogy komoly pénzeket fektettek be, az egykori épphogy megtűrt oktatási intézmény ma virágzó vállalkozás. Az apátság profi módra van vezetve. Idők során neves borászat alapult, van bor kóstoló, rangos étterem (ez most a Covid alatt ez nem üzemel), van mikró sörfőzde, virágzó gazdaság és nem utolsósorban az épületeket (úgy a műemlékeket mint a kollégiumot) felújították.

Mikor én itt tanultam, az 50-es évek végén, kemény volt az itt lakó diákok élete, mondjuk hasonló az angol boarding school mintájához. Az alsó osztályba járók nagy termekben aludtak, reggelente csak hétvégeken volt meleg víz, amikor is egyszer egy héten zuhanyozni lehetett, és egyszer egy hónapban fürdeni. A koszt csapnivaló volt. Manapság persze van meleg víz, és láthatólag egy szakértő szabja meg mit szolgálnak fel az ebédlőben. A kollégium padlástere be lett építve, eredményeként az alvótermek méretét le tudták csökkenteni, így ma az alsóévesek is kevesebben alszanak egy teremben.

Egy csodálatos új fedett sportlétesítményt építettek a hegyoldalba. Az oktatók egy része ma civil, nem szerzetes, ezeknek (és családjaiknak) házakat építettek.

Az egész ma egy érdemes turisztikai célponttá vállt, (ugyan mindig is az volt) és ami a legfontosabb, az itt végző diákok nem szenvednek megkülönböztetést, amikor felsőoktatási intézményekre pályáznak.

A budai Rákóczi Ferenc Gimnázium:

Ez a találkozó szeptember elején zajlott le, rögvest érkezésünk után. Miután a szülői tanács anno nagy nehezem jóváhagyta kérelmemet, hogy Pannonhalmáról hazajöhessek, anyám, aki családunkban a nadrágot viselte, a Rákóczi Gimnáziumot választotta, mint a „legjobb” budai oskolát.

A Rákóczi jóval nagyobb volt mint Pannonhalma, ott két párhuzamos osztály volt, itt öt. Ez is az is csak fiúkat „szolgált”. A diákok java a Rózsadombról és Pasarétről jött, tehát nem egy fontos párt funkcionárius fia járt ide, de a többség az erre található értelmiségi és a háború előtti közép/felső osztály ivadékai voltak.

Pannonhalmáról jőve azonban, ezt a gimnáziumot akadémiailag könnyebbnek találtam, és persze élveztem a nagyobb szabadságot iskola után és hétvégeken.

Osztályunkba jó pár neves úszó és vízilabdás járt, amit a Császár és a Sportuszoda közelsége magyarázhatott. Egyik osztálytársam, aki menő úszó volt még nyugaton is járt és mesélte az ottani jóval nagyobb forgalmat, az esti neonfényeket, és azt az akkoriban még számunkra elérhetetlennek tűnő világot.

Hatvan év után:

Elszaladtak az évek, 78 évesek lettünk, legtöbben nyugdíjasak, unokákkal. Egy jelentős részünk már nem képes a találkozón részt venni mert nincsen köztünk, de vannak olyanok is akik nem jönnek, mert talán nem élvezik az ilyen eseményeket.

Külföldön élőek is akadnak bőven, főleg a Rákócziban végzettek közül. Egy Svájcba ment fogorvosi diplomájával, egy másik egy svéd egyetemen tanár, míg talán a leghíresebb aki mindig hegedűjével járt az iskolába, Finnországba telepedett le, ahol azon ország zenei oktatásában jeleskedett.

A Pannonhalmán végzettek közül is végül is mindenki aki akarta elérte a felsőbb végzettséget, ha egypár év késéssel is. Sok osztálytársam, mindkét iskolából, dolgozott külföldön, amikor ez már lehetséges volt. Egypáran meg is látogattak annak idején itt Kanadában, akkoriban Torontóban éltünk.

Akad nem egy politikus, és fontos ember. Osztálytársaimmal, mindenkivel rangra és státuszra nem tekintve, nagyon szívesen jövök össze ha, hála a rendezőknek, erre alkalom adódik.

Augusztusban elhatároztuk elég volt az otthon ülésből, hazalátogatunk Budapestre ha törik, ha szakad. Nagyot változott a világ a Covid eredményeként, nem ugrálhatsz ide oda, szerte a világban.

Kell papír, nem régebbi mint 72 órás, minden határnál. Bizonyítvány, hogy a fertőzés nem lappang benned. Kell papír, hogy be vagy oltva megfelelően plusz ezeket különféle honlapokra fel kell töltened. Jaj annak aki ilyesmikben nem járatos, avagy...horribile dictum...nincsen okos telefonja és komputere amivel utazik. Nem is tudom hogyan bánnak az ilyennel a hatóságok. Karanténba dughatnak.

Van is mindennek eredménye, szerintem a világon a turistaforgalom nem lehet több mint az egyharmada annak, ami a járvány előtt volt. Pang a város, hotel és vendégszoba található bőségesen, és jóval olcsóbban, és sajnos rengeteg étterem és vendéglátó hely, a minőségi kategóriában főleg tönkrement, avagy annak a szélén áll. Nincs nyitva a Gundel, a Mátyáspince, a Kárpátia a Centrál Kávéház, hogy csak egypár ismertebbet említsek….

Jegyünk birtokában már az ottawai repülőtéren a bejelentkezésnél kellett a bizonyítványokat bemutatni, és az ügynök közölte, hogy kanadai útlevelünkkel bajunk lehet, mert Magyarország hivatalosan egyéni turistákat nem fogad be, (hacsak nem sporteseményre, családi találkozóra, stb-re jön az illető amiről ő nem tudott). Mondtuk sebaj mert mi kettős állampolgárok is vagyunk, mire javasolta a magyar útlevéllel mozogjunk belépéskor.

Torontóban a Zürichbe menő nemzetközi gép tele volt, maszkot kellett viselni mindvégig, ha netán félrecsúszott hát a rosszkedvű Air Canada személyzet gorombán rád szólt. Zürichben ment az átszállás simán, talán mivel előzőleg az oltási adatokat a megfelelő honlapra feltöltöttem, és hipp-hopp Ferihegyen találtuk magunkat. Itt még forintot akartam venni, de a pocsék váltás és a tetejébe a 6%-os az extra „kezelési költség” miatt ettől is elálltam. Volt egy kis euróm amivel gondoltam a taxit majd fizetjük.

Ahogy belépsz a tranzitból MO területére két határőr áll és kérték a 72 órával azelőtt készült negatív PCR (Covid) tesztet. Na kezdtem ezt keresni a hátizsákomban, itt Kanadában ez fejenként 250 dollárba került, de ezt látván a határőr rám szólt, „tessék már mozogni”, a bizonyítvány látszólag nem igen érdekelte.

Tudtuk 48 órán belül el kell mennünk egy „kormányablakhoz”, ahol hitelesítették kanadai oltás papírjainkat és két héten belül egy MO-ra érvényes igazolványt kaptunk, plusz egy másikat ami az EU-ra is érvényes. Köztünk legyen mondva az igazolványunkat az égvilágon senki sem kérte ott tartózkodásunk alatt. Maszkot (orvosi rendelőkön kívül) az emberek csupán 10%-a viselte a többi meg hát nem bajlódott ilyesmivel. A helybéliek ha megemlíted mindezt szarkasztikusan megjegyzik: „Magyarország már legyőzte a Covidot”. Feltételezem egy idézet Orbántól.

Budán béreltünk egy nagy lakást, itt már háromszor is voltunk. Egy ír házastárs a tulaj, ahol az asszony magyar. Ezerháromszáz (US) dollárt fizettünk egy hónapra. Amolyan békebeli épület a Bimbó út elején a Statisztikai Hivatalhoz közel. Úri ház. Ilyesmit manapság nem építenek. Gondolom 1920-ban épült, 5 emelet, belső udvarral, ganggal. Nagy ajtó, tágas lépcsőház, az épület nyáron is hűvös mint egy templom. Van lift is, amit nálunk a múzeumban mutogatnának. Mi az első emeleten voltunk, nem használtuk. A lakás jóval nagyobb mint amire nekünk szükségünk lenne, van 2 hálószoba, nagy nappali, nagy ebédlő és külön nagy konyha. A szobák magassága 4 méter körül lehetett. Nagy ablakok, és francia ajtók. A hely Buda, gondolom a turistáknak olyan tetszik ami a belvároshoz közelebb van, persze a 6-ossal és a 2-essel 15 perc alatt ott vagy.

Én a közelben jártam gimnáziumba. A Fény utcai piac, 15 perc gyalog, a Mamuth vásárlóközpont és a Széna tér ditto. A szomszéd házban egy kis „francia süteményes” működik, a legjobb croissant-ok helyben voltak készítve kávéval szolgálva, a járdán volt két asztala.….

Budai gyerek vagyok, nejem is….élveztünk itt barangolni: a Nyúl utca, a Marcibányi tér, a Városmajor, fent a Rózsadomb sincsen messze, csak felugrottunk a 61-es buszra, fent leszálltunk és lesétáltunk. Mindenütt jómódú polgárok gyerekeikkel, kutyáikkal. Jópáran Volvókat, Merciket hajtanak…ja tudom vannak részei a városnak amik nem ilyenek...de arra mi nem jártunk. Szóval egy kissé olyan dél-amerikai a kép, egyeseknek nagyon jól meg...másoknak... hát nem. 65 éven felül (és újabban 14 éven alul) a tömegközlekedés ingyenes. És gyakran járnak még a mellékvonalakon is, nem úgy mint nálunk Kanadában.

Az ingyenes utazás nyugdíjasoknak érvényes a vonatokra és a távolsági buszokra is. Csak elmégy a Déli Pályaudvarra és felszállsz az óránként induló balatoni vonatok egyikére. 2 óra múlva Balatonlellén leszállsz. A Balaton szépsége nem változott. Ha éppenséggel kalandosabb vagy bérelhetsz itt egy biciklit és túrázhatsz.

Nem szabad elfelejteni felmenni a Budai hegyekbe. A Fogassal a hagyományos, ugyan manapság busz is van, ami gyorsabb. Na a Fogastól elsétáltunk a Normafához, onnan az Anna Kápolnához. A síugrósáncok, de még a később épült hotelek sincsenek már meg. Csak a zöld és a kilátás. Innen le lehet ballagni a Disznófőhöz ami be van kerítve és omladozik. Avagy a 21-es busszal elmehetsz a Szép Juhásznéhoz, ahol az úttörő vasútnak a megállója van, és innen le lehet sétálni a Hűvösvölgybe, a Lipótmező mellett, ami már megszűnt, és közelében egy bevásárlóközpont épült.

Az egy hónap hamar elrepül. Lehetetlen minden itteni ismerősöddel találkozni, nosztalgiázni, politizálni. Na majd jövőre mondod. Akikkel találkoztál megérinted könyöküket (Covid van!) és mégy a dolgodra. Hasta la vista! És mész vissza a más világodba.

Ameriakai légierő személyzet Binden elnökre várakozván, Suffolk Anglia, a G7 csúcstalálkozó előtt, a múlt hónapban. Binden elnök tudatos abban hogy a nemzetközi elismerés egy fajta hatalom. Photo: Brendan Smialowski/Agence France-Presse — Getty Images

Az alábbi egy NYT vélemény cikk fordítása:

Akárki aki veszi magának a fáradságot, hogy átevickéljen a diplomata szóáradaton amely a felszínre tört a múlt hónapban Binden elnök első tengerentúli útja alkalmából, észre fogja venni ezt a gyakran használt frázist: “szabályokon alapult” (rules based). Kétszer is használta a Boris Johnsonnal nyilvánosságra hozott közös nyilatkozatban, négyszer azokban az amerikai kommunikációkban, amik a Group of Seven (7-es Csoport) és az EU-val való találkozásokkal voltak kapcsolatosak, és hatszor a NATO által produkált manifesztumban

Nem meglepetés ez: A “szabályokon alapuló rend” a Binden adminisztráció kedvenc frázisa. Olyanná vált, mint a “szabad világ” kifejezés a hideg háborúban. Ez egy jelszó főképpen a demokraták szóhasználatában, amely azt hivatott megmagyarázni, hogy mi az amiért Amerika harcol, mi az amit meg akar védeni. Kár, mert a “szabályokon alapuló rend” egy csapda. A következő kérdés megkerülése: Miért nem a nemzetközi jogot védi Amerika?

Ugyan manapság ez a frázis főképpen Oroszország és Kína ellen használatos, a “szabályokon alapuló rend” eredetileg a Republikánus Párt kritizálására lett kitalálva. A kifejezés népszerűvé vált (Paul Post Chicago Egyetem akadémikusa szerint) azután, hogy G. W. Bush elnök lerohanta Irakot a Biztonsági Tanács jóváhagyása nélkül, ami csupán azt tanúsította, hogy ő a nemzetközi véleményt semmibe veszi.

A “szabályokon alapuló rend” a demokraták mantrájává vált. És miután az oroszok a Krímet 2014-ben annektálták, és a kínai terjeszkedés a Dél Kínai tengeren 2016-ban semmibe vette az ellene hozott nemzetközi határozatot, a frázis új életet kapott és arra lett hivatva, hogy Amerikát megkülönböztesse egyre elszántabb ellenfeleitől. Az amerikai külpolitika kulcs célja, Blinken külügyminiszter múlt hónapi magyarázata szerint, a “szabályokon alapuló rend fenntartása, amelyet Kína egyre inkább semmibe tűnik venni.”

Ez rendben lenne, de pontosabban melyek azok a szabályok, amelyeket maga Amerika figyelembe vesz? Binden emberei ezt nem tisztázzák. A tény az, hogy ezt meg sem kísérlik. Olyasfajta frázisokról vitatkozni mint a “szabályokon alapuló rend” a politika kutató Patrik Porter szerint hasonló a „köddel való birkózáshoz”. Pontosan. Mivel a “szabályokon alapuló rend” nem definiálható, az hogy Amerika e szerint viselkedik vagy sem, meg sem vitatható.

Létezik azonban egy rokon kifejezés, amelynek jelentése jóval tisztább: a „nemzetközi jog”. Ezt használták diplomaták és szakemberek világszerte évtizedeken át a nemzetközi viselkedési normák meghatározására. Pontosan azért, mert a nemzetközi jog jóval világosabb, Binden emberei csak ritkán használják, amikor Amerika tetteiről beszélnek.

Ha Binden, avagy Blinken (a külügyminiszter) kijelentenék, hogy a nemzetközi jog az, amit ők betartanak, a kritikusok megkérdezhetnék: hogyan is van az, hogy helyette gazdasági szankciókat kedvelnek, amelyeknek a kihatásai jelen és múlt ENSZ-szakértők szerint gazdasági háborúnak felel meg. Szkeptikusok azon morfondíroznának, miért nem ír alá az Egyesült Államok alá tucatnyi nemzetközi egyezményt – amelyeket a nemzetek túlnyomó többsége elfogadott - beleértve az Egyesült Nemzetek Tengerekre Érvényes Törvényét, azt amelynek megszegésével pont most az USA Kínát vádolja a Dél-kínai-tengeren. Avagy megkérdezhetnék, miért létezik az az amerikai törvény, amely még ma is lehetővé teszi olyan amerikai polgár kiszabadítását, akit a Nemzetközi Bíróság bűnösnek ítélt?

A nemzetközi jog vitatott és lehetne erősebb, és kialakulását nem minden ország befolyásolta egyenlő mértékben, így nem egy kizárólagos amerikai „termék”, éppen ezért jól használható mint független mérce az amerikai viselkedés megítélésére.

Éppen emiatt sok Trump-követő republikánus károsnak tekinti. Az „Amerika az első” jelszó felmenti az amerikaiakat a nem amerikaiak véleménye alól. Ez nem a Binden adminisztráció nézete. Ők nagyon is akarnák, hogy Amerika szövetségesei és az amerikai szavazók az amerikai tengeren túli viselkedést kevésbé szeszélyesnek és veszélyesnek tekintsék, mint Amerika fő riválisaiét. Csupán nem akarják, hogy Amerika viselkedését olyan mércével ítéljék meg, amit nem Amerika írt.

Pont ezért fog sikerük szerény maradni. Igen, a nem amerikaiak most jobban bíznak abban, hogy Amerika „helyesebben fog viselkedni” nemzetközileg, mint Trump elnöksége alatt. Mégis az Alliance of Democracies Foundation 53 országban folytatott nem régi közvélemény kutatása szerint az emberek többsége Amerikát nagyobb veszélynek tekinti saját demokráciájára, mint Kínáét, avagy Oroszországot. Ha a demokraták rendesen megkérdőjeleznék, hogy vajon beavatkozásaink a nemzetközi joggal ellentétben állnak-e vagy sem, ezt a lesújtó véleményt jobban megértenék.

Edward Said irodalomkritikus egyszer azt írta: „Minden egyes birodalom hivatalos beszédében azt mondja, hogy saját körülményei speciálisak, nem olyan, mint másoké volt” A „szabályokon alapuló rend” kifejezés az amerikai „elnöki lexikon” legújabb jelensége. Tekintettel arra, hogy a Republikánus Párt nyíltan szembeszállt a nemzetközi joggal, talán ez a legjobb, amivel egy demokrata elnök fel képes jönni. De az a ködösség, amely a „szabályokon alapuló rendet” élvezhetővé teszi Washingtonban, biztosítja végső irrelevanciáját Amerika partjain túl.

PS.

A fenti írás a New York Times-ban jelent meg 2021 június 26.-án. A cikk szerzője Peter Beinart. Az eredeti cikk itt található:

https://www.nytimes.com/2021/06/22/opinion/biden-foreign-policy.html?searchResultPosition=1

Este érkeztünk San Franciscóból, Honoluluba. Egy 3 órás út, és mellesleg 3 óra az időkülönbség. Magyarországhoz hasonlítva 12 óra a különbség. Amikor hétfő dél van MO-n, Hawaii-ban csak vasárnap éjfél.

Az egyik reptéri hotelben aludtunk. Másnap reggel az ingyenes busszal megint a reptérre mentünk, mert célunk, a „Nagy sziget” volt, Hawaii, és az ottani Kona repülőtér. Amikor Hawaii államáról beszélünk 4 nagyobb (és több kisebb) szigetről van szó. A legnépesebb Ohau ahol Honolulu is van, meg Pearl Harbour, a legnagyobb a „Nagy Sziget”, neve Hawaii.     

Hawi főutca, Big Island Hawaii                                                                                                                                                                                                                                  

Utunkon 3 szigetet látogattunk meg. Egy hetet töltöttünk mindegyiken. Az első sziget Hawaii volt, a második Maui majd a harmadik vissza az érkezéshez: Ohau. Volt repülő jegyünk mindegyikre, plusz szoba rezervációnk, na meg kocsi foglalásunk, mert kocsi az kell…. egy szó, mint száz, Hawaii-t meglátogatni nem olcsó.

Egy óra múlva, reggel 9-kor, Konába érkeztünk, egy kellemes, teljesen nyitott csinos kis repülőtérre. Tökéletes idő, nem meleg nem hideg, nem párás….állítólag ez van egész évben. Rögvest mentünk az autókölcsönzőhöz ahol az előre megrendelt kocsit felvettük.

Uton a Mauna Kea mellett:

Célunk egy kis penzió volt, a sziget másik oldalán, 2 órányira. A bejelentkezésig, délután 3 óráig volt idő bőven. Kihajtottunk a fő útvonalig, jobbra Kailua (Kona) városa, balra az út a sziget Északi csücskéhez vezetett. Ezt az irány választottuk.

A  penziónk verandája, Honokaa mellett:

Kis idő múlva az út a sziget egy fantasztikus részéhez ért. Mindkét oldalon fekete lávamezők, amíg a szem ellátott. Úgy tűnt friss a láva, de persze több ezer évvel előtti kitörés maradványa. Balra nem messze az óceán volt, jobbra hegyek majd messzebb megint csak az óceán. Az út végén egy óra múlva egy kis településhez értünk amit Hawi-nak hívnak. Nem lakhatott itt pár száznál több ember, jó részük itteni bennszülött, plusz olyan hippi szerű művészlélek, na meg szerényebb nyugdíjas. Nyoma sem volt a pénzesebb turista hordának, a kalandosabb bicikli túrásokon kívül. Be is ültünk egy kávézóba, szembe az antik postahivatallal, a főutcán, ami tele volt itt élő kézművészek stúdiójával meg ajándékboltokkal. Határozottan más itt a világ, senki sem siet, senki sem flancol.

Honokaa, fő utcája:

Tovább hajtottunk, le találomra egy óceán melletti parkba egy régi temető mellett. Vasárnap lévén a park fedett piknik részén egy ebéd zajlott, valami itteni társaság, találkozott/ünnepelt. Volt hawaii zenekar vagy ötven vendég családostul kocsitól. Parkolni nem volt könnyű.

Templom Honokaa:

Lesétáltunk a parthoz, látványos lópatkó alakú az öböl. A sziklákon törő hullámok párát alakítanak, megtörik a napsugarat. Végül is otthagytuk a parkot, az ebédelő társasággal, és elkezdtük az utat, ami keresztül visz a szigeten a szállásunkhoz. Ez a „Nagy Sziget” kb. 100 km átmérőjű. Először egy vasárnapi paraszt piac mellett álltunk meg, ahol a helybeliek gyümölcsöket és macadám diót, meg hawaii ételeket árultak. Ezután az út emelkedni kezdett. A sziget két nagy (kihalt) tűzhányó hegyének egyikéhez mentünk közel. A hegy neve Mauna Kea. Nem törpe, kapaszkodj, 4200 méter magas. Tetejére fel lehet hajtani és az ott levő csillagvizsgálókat meg lehet látogatni. Megfelelően kell öltözni, mert sokszor hóval találkozol. Mi csak a hegy alsó részén vágtunk át, csodás zöld hegyi táj, kissé Svájcra emlékeztet.

A híres Waipio beach, közel a penziónkhoz:

Szállásunk egy Honokaa nevű településen kívül volt. Honokaa max 500 lakossal rendelkezik, egy kis hely ahol vasárnap 1 étterem volt nyitva. A hely mentes nagy szállodáktól, és (furcsán hangzik) egy kis balatoni nyaralóhelyhez hasonlít, amolyan Balatonboglár szerű.

2018 december 30.-e volt, és tudtuk, hogy másnap az Új Évet csendben fogjuk köszönteni.

Szóval a bécsi érkezés utáni három nap Pozsony és egy nap Sopron után megérkeztünk a Fertő tó mellé. Sopronból taxival. Fertőrákosba. Június kezdete volt, vasárnap, rekkenő meleg. Egy jó barátommal és a nejével volt másnap találkozónk. Három napra együtt leszünk. Barátom ismeri a környéket, napi bicikli csillagtúrákra terveztünk menni.

A taxis koradélután kitett a Huber Panzió előtt. A kellemes tulaj házaspár megmutatta szobánkat, mondták a bérelt biciklink, másnaptól kezdve vár. Úgyszintén reggelire jöjjünk az étterembe, ami sajnos csak reggel működik. Az étterem az egyik legjobb étterem volt ezen a környéken, barátom szerint, de lám bezárt. A tulaj nem tudott szakembereket erre az idényre biztosítani, akik tavaly voltak, Ausztriába mentek magasabb fizetésért. Ő meg kijelentette, akárkit fel nem fogad.

Volt egy üveg ajándék, helybeli vörösbor azt a szobánkban, kinyitottuk.

A tulaj említette, nem messze a focipályán kezdődik egy meccs. A helybéliek és egy közeli falu fog játszani. Nos, nem volt mit tenni lebattyogtam. Feleségemet az ilyesmi nem érdekli. Maradt a szobánk előtti árnyas tornácon a nyugágyban, a szépen ápolt kertet, a pázsitot és a fűlocsolót nézegette. A lejtős mellékút falusi házak között vezetett és tíz perc múlva a célhoz értem. Már javában ment a meccs, szép füves pályán, vagy 30 néző körülötte, jórész helybeliek.

A melegben emlékszem elismerően néztem a játékosokat. Komolyan vették, amit csináltak. Ide oda szaladgáltak, izzadtak, igyekeztek.  Én már ezt nem bírnám. A játékosok elkerülhetetlenül néha egymásba rohantak, hallottam a koccanást, a földre roskadt az egyik-másik. Még ha nem is volt szabálytalanság rossz volt ilyen közelről mindezt nézni.

Ekkor kezdtem felfogni az egyik tőlem 4 méterre álló drukker ordítását: „Kelj fel te geci, mit szimulálsz, hogy a rongyos kurva anyád minek hozott a világra”. Na, gondoltam, aki elesett nem helybeli. De el kellett ismernem ilyen durva hangot már régen nem hallottam. Persze én távol élek. A szitkozódó mellett a kisfia játszott egy játékautóval. Oda se neki.  Észrevettem, hogy sokan mások is hasonló hangnemben illetik a vendégjátékosokat, na meg a bírót. Bizisten, megrökönyödtem. Mintha a meccs valami biztonsági szelepet nyitott volna ki, el nem tudtam képzelni, hogy ezek az emberek hétköznaponként is hasonló módon kommunikálnak. Jézusom gondoltam, mi lenne itt, ha egy játékos színes lenne, vagy más fajta. Azok persze hál’ Istennek nem értenék…

De nem, magyar szidta a magyart. A szomszédjukat. Nem esett nehezükre.

Érdekes módon, akikre a szitokszó ömlött, és néha egész közelről, fel se vették. Gondolom hozzászoktak, gondolom maguk körül egy burkot alkottak és ezeket a sértéseket kiblokkolták. Tiszteletükre szóljon, csak tovább küzdöttek a játék végéig. Gondoltam ez a magyar virtus.