Az alábbi cikk a New York Times 2016. augusztus 21-i számában jelent meg, a The Stone nevű rovatban.

Gyermekkorom kiváltságos volt és szerencsés. Anyám jegyző volt a büntető bíróságon, apám szociológia tanár a Syracuse Egyetemen, akinek a doktorátusi tézise a kenyai gyarmatosításról szólt. Szüleim kiskoromban elváltak. De mindketten boldog új házasságba léptek, és egyébként is, gyerekkoromban, Syracuse-ban az 1970-80-as években, a nem elvált szülőktől származó gyerekek mentek kuriózum számba. A terepfutó és a matematika csapat tagja voltam. Na meg anyám és apám túlélte a holokauszt.

Mint gyereknek, ez a tény akkor nem volt számomra annyira jelentős, mint manapság.

Miközben felnőttem, hallottam történeteket a Central Parkról, és az Etikai Kultúra Társaságról (http://www.nysec.org), New York városa az 40-es 50-es években varázslatos helynek tűnt. De ezeket a történeteket tarkították olyanok, amiknek nem lehetett volna nagyobb kontrasztja.

Apám mesélt arról, amikor a náci felvonulásokat nézte nagyszülei erkélyéről, és könyörgött, hogy ő is csatlakozhasson. Elmesélte, hogy miről szóltak azok a plakátok, amikor már kezdett olvasni. Mesélt a bujkálások okozta félelmekről, és nagyanyámtól vett leckékről a gyors öltözködés mikéntjéről. Újabban a család levelezéseit olvasván, értesültem a verésekről, amiken át apám Berlin utcáin keresztül ment, 5 évesen kiterjesztett kezeivel fejét védeni igyekezvén a gumibotok sorozatától.

Anyám családja Kelet Lengyelországból származik. Apja a lengyel huszárok között szolgált, és amikor a németek bevonultak, feleségével és első gyermekükkel elmenekült. Anyám Szibériában született, ahol élete első öt évét egy munkatáborban töltötte, burgonya héján tengődve.

Amikor vége lett a háborúnak, őt, anyját és nővérét beterelték egy nyugatra tartó transz szibériai vonatba. Apját még születése előtt egy másik táborba vitték. Minden megállónál leszálltak, őt keresendő és imádkoztak, hogy apjuk még éljen. Az egyik nap, ahogy a vonatról leszálltak, ott volt apjuk csomagjaival. Hetekig minden reggel eljött, családjára várván, és leányára, akivel eddig még nem találkozott.

Varsóba érkezvén senki sem várt rájuk. Nagyszüleimnek sok testvére volt, mindegyik nagycsaládos. De már amennyire mi tudjuk, egyikük sem élte túl a háborút. Varsó még mindig nem volt biztonságos zsidóknak. A gyerekeket árvaházba tették biztonság kedvéért. Egy napon, a késő 40-es években, az antiszemiták nagyapámat majdnem halálra verték. Nem sokkal ezután megérkezett a vízumuk az Egyesült Államokba, és elindultak egy új életet kezdeni Brownsville Brooklynban.

Szüleim elmondták, hogy ez a múlt nem jelenti azt, hogy ők holokauszt túlélők. Anyám mesélte, hogy a munkatáborában éhesek voltak és dolgozniuk kellett, de senki se lőtt rájuk vagy gázosította el őket. Ez, mint mondta, a zsidók sorsa volt. Mint mondta az antiszemitizmus a világ állandó tartozéka, és nem jellemző csupán a holokausztra.

Apám reakciója, ha netán holokauszt-túlélőnek írtam őt le, még erősebb volt. Mérgesen a motivációmat kérdezte. Az áldozat speciális státuszát keresem? Arra kért, fontoljam meg, mennyire elitélendő lenne ez azok számára, akik ténylegesen elnyomás alatt élnek. Erőteljesen az áldozat álláspont ellen érvelt. Veszélyes, mondta, az izraeliek és a palesztinaiak egymás elleni tetteit példaképnek beállítani. Megvető volt, amikor jeleit látta bennem, hogy a holokauszt miatt a zsidókat speciálisnak tekintem. „Ha a németek valaki mást választottak volna - mondta gyakran -, mi lettünk volna a legjobb nácik”

Leggyakrabban és legszenvedélyesebben, akkor rótt meg, amikor a holokausztot magamra vagy a családomra vettem. Számára a holokauszt a humanitás hiánya volt. Arról szólt, mire vagyunk képesek egymás ellen. Meg ismétlődhet, itt is megtörténhet. A holokauszt mindenkiről szól. Ahhoz, hogy meg ne ismétlődjön, éberség és jó erkölcsök kellenek, és a jó erkölcsök nem férnek össze azzal, hogy saját fajtánkat másoknál jobban szeretjük.

Anyám leggyakoribb tanácsa arról szólt, hogy mennyire fontos felismerni azt, hogy mikor sétáljunk el egy veszélyes szituációtól. A legtöbb esetben a veszélyes helyzet felismerése jóval azután történik, amikor attól elszabadulni képesek lennénk. Az ő tanácsa az volt, hogy ne merüljünk bele semmilyen patrióta érzésbe. Attól félt, hogy ha egy országhoz szegődöm, akkor nem tudok majd onnan idejekorán elmenekülni.

Anyám és apám mindketten hittek abban, hogy normális emberek borzasztó cselekedetekre képesek. Mint büntető bírsági jegyző anyám közvetlen tanúja volt az amerikai igazságszolgáltatás faji igazságtalanságainak. Emlékszem a késő 80-as években, amikor tényként közölte velem: „A feketékre pikkelnek ebben az országban”. Ez nem azt jelentette, hogy részt vett az utcán a felvonulásokban az igazságtalanságok ellen tiltakozandó. Ez anyám teljesen félreértelmezése lenne. Anyám hite az, hogy az igazságtalanság normális, változatlanul jelen van. Anyám nem hisz abban, hogy valamiben is megbízzunk. Azt hiszi naiv dolog úgy élni, hogy az igazságosság elérhető, ez káros gondolkodás. Anyám hisz abban, hogy ha az szükséges eltesznek a láb alól.

Apám mindig is kritizálta Izraelt a palesztinok elleni igyekezeteiben. Meg volt győződve, hogy az a kolonializmus rémtetteiben cinkos. Ugyanúgy elítélte a palesztinok erőszakjait Izrael polgárai ellen. Miközben növekedtem hallottam más zsidóktól, akik a palesztinokról a népirtást megközelítő módon beszéltek: mármint hogy a palesztinok mindig meg akarják a zsidókat ölni, éppen ezért el kell különíteni őket és uralkodni kell felettük. Az ilyen beszédek rendszeres hallgatása azt eredményezte, hogy aggódni kezdtem a palesztinok biztonsága miatt. A nácik bánásmódját a zsidókkal szemben, és Izraelét a palesztinokkal szemben összehasonlítani abszurd. De engem a gyermekkorom érzékennyé tett ennek még a leghalványabb és legvalószínűtlenebb lehetőségére is. Pontosan ugyanez a reakcióm, amikor hasonló retorikát hallok az izraeli polgárok ellen.

Filozófus vagyok. Hivatásom, annak legelemibb színvonalán kötelez, hogy megkérdőjelezzem azokat az elméleteket, amiben neveltek. De erről a tárgyról – hogy hogyan éljünk – két válasz maradt rám. Melyik az a nézet, amit a tapasztalat és józan ész támogat?

Apám örökségét elfogadom. De képtelen vagyok anyám aggodalmaitól megszabadulni. Előfordulhat, hogy az az igazság, hogy minden nép a hatalomért küzd, és hogy egy etikai és közös humanitást követni hibás. Talán menjünk el addig ameddig lehet, de elsősorban családunk biztonságával törődjünk.

A történelem nagyon is anyám oldalán áll. Úgyszintén saját anekdotikus tapasztalatom. Én zsidó amerikai vagyok, fiaim és feleségem fekete amerikaiak. Képtelen vagyok ezen csoportokhoz való tartozásom elől meghátrálni. A más csoportok méltósága/egyenlősége érdekel, de ez külön teher.

Nem könnyű a palesztinok szenvedésével együtt érezni, amikor hallom a zsidókra irányuló dühüket, még akkor is, ha annak oka nyilvánvaló. Még nehezebb a szegény fehérek szenvedéseivel együtt érezni, amikor az semmiképpen el nem fogadható rasszizmussal párosul, ami az én gyermekeim ellen irányul. Foglalkozzak az ilyesmivel? Vagy csupán az én gyermekeim jó sorsáról gondoskodjak?

Ha az emberiség egyenlősége lehetetlenség, akkor anyámnak van igaza: Az ideálisra törekedni nemcsak naiv, de veszélyes is családunkra. Mialatt a jobb világra törekszünk, erőszakos dolgok fognak történni, amiket ha időben észre nem veszünk, kárunkra fog szolgálni. És mégis, mindannyian tudjuk, az emberek egyenlősége lehetséges. És akkor anyám világnézete minden valószínűség szerint annak lehetőségét csökkenti.

Az a világ, amikor az ideális valósággá válik, kétségtelenül nagyon messze van. Nagyon erős a kísértés, hogy a harcot feladjuk. De a történelem túl sok olyan eseménnyel szolgált, ami arra mutat, hogy mennyire fontos az, hogy ne legyünk cinkosak annak el nem érésében.

PS 

1          A szerző, Jason Stanley, filozófia professzor a Yale Egyetemen és egy író. A legutóbbi könyvének címe: “How Propaganda Works.” (Hogyan működik a propaganda.)

2          Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

3          Az eredeti cikk itt található angolul.