Iquitos Peru ötödik legnagyobb városa, 430 ezer lakossal, de speciális. Miért kérded? Mert talán a világ legnagyobb városa ahova nem vezet út. Tehát vagy iderepülsz, vagy hajóval, az Amazonas-on érkezel.

A város a perui Amazonas medence, jobban mondva a Maynas megye és a Loreto környék székvárosa. Fontos hely az ezen a tájon élő bennszülötteknek. Itt eladhatják halaikat, műtárgyaikat, vásárolhatnak szerszámokat, plusz az arra érdemes gyerekeik itt felsőoktatásban részesedhetnek. Itt vannak a kórházak, van villanyáram és folyóvíz (ugyan nem iható) és hasonló modern dolgok.

Belén negyed:
                                                                                       

A „gumi bárók” kezén a „gumi láz” idejében (1880-1914) itt, együtt a brazil Manaus várossal, nagy vagyonok gyűltek össze. Manaus-ban még operaházat is építettek, így az ismertebb. Iquitos-ban palotákkal találkozol, amik aztán a gumiláz elmúltával lassan elhanyagolódtak és szép nagy terekkel. Ha anno a Werner Herzog rendezte Fitzcarraldo (1989) filmet esetleg láttad, az itt Iquitos-ban játszódott. Engem kissé Havannára emlékeztetett, az nagyobb, de a patinás épületek ott is omladoznak.

Az utóbbi időben divatossá vált az Amazonas dzsungeljeit meglátogatni. Iquitos ezeknek a túráknak a kiinduló pontja. A látogatást teheted drága eco hotelek útján, (mi így tettük), ahol (két személyre) napi 300 dolcsit fizetsz, amikor is motorcsónakkal repítenek órákon keresztül valahova. Ott, a dzsungel ölén állandó vezetőt adnak melléd és luxus ellátást. Avagy ha nincsen pénzed, csak kalandvágyad, jöhetsz ide mint hátizsákos. Ez esetben utazol a folyókon közlekedő teherhajókra kéredzkedvén, fillérekért, és a kis településeken szállsz ki, ahol megint csak fillérekért találsz helyet, alhatsz, ehetsz a helybeliekkel. A dzsungelbe menni vezető nélkül persze nem ajánlatos.

 Városnézés triciklivel:

A dzsungelben lakók, akik az Amazon és annak mellékfolyói mellett élnek, jobbára önellátóak. Van hal bőven, meg kis föld a kukoricának, na meg a banán, stb. Így éltek ők itt évezredek óta, a természet ellátja őket. A szükségleteiket a ház mögötti őserdőben intézik el, tisztálkodni/mosni a folyókhoz mennek. Egyszerű itt az élet. Ahogy a motorcsónakból nézed, késő délután a családok a lassú, meleg folyók vizében ülnek: mosakodnak, hűsölnek. Manapság már sok helyen van napenergia is, állami segítséggel, ami talán egy hűtőszekrényt és a TV-t táplál…és van elemi iskola. A tanítók két hetente váltják egymást. Egyeseknek TV-je is van. De nagy a szegénység, legalább is a mi szemünkkel mérve.

 Hotelszobánk:

Egy szó, mint száz, Október 10.-én kedden, este 8 órakor megérkeztünk. Repülővel az út Limából vagy másfél óra, É-K irányban, az ár fejenként kb. 150 dolcsi oda vissza. Kevesebb mint egy napot maradtunk, másnap délben vittek Iquitos-ból az egyik eco lodge-ba. Foglalásunk volt a Casa Morey nevű hotelba, egy volt gumimágnás felújított hotellá alakított házába. Kértem a hotelt hogy küldjenek egy kocsit a reptérre. Ezt Dél Amerikában sokszor megígérik, és aztán gyakran el is felejtik. De itt nem. Amint kiléptünk egy hordár várt egy táblán a nevemmel. Elvette poggyászunkat, pedig nagyon kevéssel utazunk, de nem volt vita. Egy rozoga autóhoz vitt, ahol két úr várt ránk a hoteltől. Mint valami küldöttség. Ha Iquitos-ba érkezel, megbecsülnek. Borravalót adtam a hordárnak, beültünk az ősrégi Nissanba és elindultunk a trópusi éjszakába.

 A város szélén:

Tudnivaló, hogy ezen az estén fontos esemény zajlott Limában, a Foci VB selejtezője. Columbia vs. Peru. Perunak győznie kellet, Columbiának egy döntetlen is elég volt a továbbjutáshoz. Már a reptéren Limában is az emberek jó része a perui csapat trikójában parádézott: fehér ing átlós piros csíkkal. A pilóta, mielőtt leszálltunk síri hangon bemondta, halálos csönd követte, hogy Columbia egy nullára vezet az első félidőben. Ahogy a Nissanban a forgalomban vergődtünk, a boltok, kávéházak előtt tömegek álltak, a TV-t nézték. A Nissanban a rádión amolyan itteni Szepesi hadart, és egyszerre: Góóóóóóóóóól…ez tartott három percig, Peru egyenlített. A fogalom leállt, a triciklik, mopedek vezetői egymást csókolták, totális zűrzavar uralta a várost. A hotel képviselői, aki elöl ültek, majdnem elsírták magukat. Egy más világba csöppentünk, elkezdtem Perunak drukkolni. Az eredmény nem változott, de az ünneplés nem szűnt meg. Kiderült, hogy a döntetlennel Peru még nem esett ki, lesz majd egy vigasz mérkőzés ahol Új Zéland-dal kell játszaniuk, és ha ott nyernek, akkor mégis továbbjutnak. Hát nincs Isten, ha nem nyernek. NZ-ban letojják a focit, ott a rögbi a fontos…itt a foci egy sport, amin a nemzet büszkesége függ.

Kint az Amazonnál:

Na, este 9-re megérkeztünk, egy csodás korabeli renovált épülethez, ma műemlék, a hotel. Régi nagy, igen magas plafonú szobát kaptunk, kettőt (!), mintha a Gellért szálló elnöki lakosztálya lett volna, potom 90 dollárért. Minden antik volt, a WC-t lánccal kellett öblíteni, mint anno a házban ahol felcseperedtem. Az utcán meg ment az ünneplés, vagy 50 tricikli, teherautó, stb. körözött: zászló lengetés, kajabálás, himnusz éneklés ment hosszan az éjszakába.

Kérdeztük a portást hova ajánlja, hogy elsétáljunk. Mondta, ha két blokkot erre megyünk, majd balra, a folyóparti sétányra érünk, Malecon-nak hívják, ahol vannak vendéglők és kávéházak.

Ki is léptünk az esti fülledt káoszba, az ünneplők közé. Megkerültük egy nőt, aki a szemétládát kutatta élelem ügyben és elértünk a régi, nívós, de elhanyagolt épületek között a sétányra. Leültünk az egyik bár kinti teraszára. Nejem rendelt egy itteni koktélt, (Pisco Sour) én meg üveg perui sört. Akaratlanul hallgattuk az ott ülő fiatalok angol társalgását, amíg nemsokára egy utca táncospár oda táborozott. Valami spanyol táncot lejtettek, majd kalapoztak. A nedves meleg, a sötét este, egy Faulkner történetre emlékeztetett, aki az amerikai dél neves krónikása volt.

 Az élet nyugodt az Amazon melléfolyóinál:

Másnap reggeli után, 12-ig volt időnk. Megkértük a portást beszéljen nevünkben a hotel előtt álló triciklisek egyikével, és egyezzen meg egy két órás városnéző túra árában. 30 Solés (10 dollárba) került. Beültünk és a fiatal olajos feketehajú motoros elvegyült velünk a forgalomban. Elvitt a nagy terekre majd hátrafordult, kérdezte Belén? Tudtam mire céloz, bólintottam. Ez Iquitos ismert negyede, nem a legjobb hírű. A düledező faviskók itt lábakra épültek, mert a város e negyede az esős időben el van áradva. A nem esős időben meg sártenger uralja, de most a száraz évszak végén be lehetett hajtani a száradt sárra. Itt van egy nagy piac, ami az esős időben ladikokról zajlik le. Van nagy tricikli forgalom, füst, a levegő pocsék. Van dögivel szemét, kóbor kutya, szúnyog, háziállat, gyerekek, akik pénzt kunyerálnak, emberek, akik beszélnek hozzád. Egyszóval káosz. Az utak csapnivalóak, fél méteres gödrökkel, mély pocsolyákkal, triciklink, mint egy hullámvasút keringett közöttük, de a mi pilótánknak ez semmi sem volt. Hogy hogyan úszta meg defekt nélkül máig is csoda. Innen elvitt a város széleire. Iquitos-t három folyó határolja: az Itaya, a Nanay és az Amazon. A folyók partjain viskók, boltok, strand, vízmű, börtön… de főleg kikötők. Ezekben nagy a forgalom, teher és személyszállító hajók, bennszülött tutajok, séta és cruise hajók kakofóniája, raktárak, éttermek, utazási irodák tömege, hogy a szokásos szemetet, kóbor kutyákat és a turistáknak ezt azt eladni akaró legényeket el ne felejtsem.

Két óra múlva visszaértünk a hotelhez, várván a következő kalandra, a három és fél órás útra az Amazonon és annak egyik mellékágán fel messze a dzsungelba, az eco lodge-ba.