Ott tartottunk hogy a frissen házasodtak egy szép májusi éjszakán vonatra szálltak azzal a céllal hogy Jugón keresztül Nyugatra cserkészkedjenek. Ugyan jegyük Fiuméig (horvátul Rijeka) szólt, Zágrábban kiszálltak és egy szobát béreltek. 
 
Mielőtt tovább mesélnék egypár szó a Jugoszláv-“Nyugat” határról. Kalandosabb fiatalok hamar kitalálták hogy ezen aránylag nem nehéz átmenni. Látszólag csupán csempészes ellen őrizték. A mese első részben említettem hogy a jugoszláv rezsim más muzsikára táncolt, nem arra amit gonosz varázsló Moszkvából diktált. Következésképpen itt nem voltak aknák, nem volt veszélye hogy agyon lőjenek, sok esetben még drótkerítés se volt. Szájról szájra szálltak a storyk az öbölről Kopernél ahol át lehet úszni Olaszba, Gorica városáról ahol a vasútállomásnak egyik fele Olaszországban van és az Alpokról ahol kirándulás közben "áttévedhetsz" Ausztriába.  
Persze ahogy ezen helyek “népszerűek” lettek több lőn a határőr, mert azért ez szabálysértésnek számított Jugóban is. Lebukás esetén a büntetés aránylag enyhe volt: egy hét fogságot mértek ki. Néha még pénzzel is el lehetett az ügyet simítani.  
Hasonló bukott kísérletért a magyar-osztrák határon a Kádár rendszerben több-évi fogság járt. Jugóban a problémát sokszor csupán az jelenthette ha az egy hét dutyi miatt késve érkeztél (!) vissza munkahelyedre. Köztudott volt hogy ha Jugóból késve érkeztél az azért volt mert sitten voltál határ átlépés kísérlete miatt. Ment a jelentés a vállatodtól a belügyeseknek. Azok behívtak, vagy “meglátogattak”. A illető persze tagadott, bizonyítékuk nem volt, de hiába. A legenyhébb következmény az volt hogy ettől kezdve búcsút mondhattál minden külföldi utazásnak mert a kádereden ennek nyoma lett. 

Na de térjünk vissza a nászutasokhoz. Volt egy tervük ami újdonságnak számított, és először ezt akarták kipróbálni. Kicsempészték ugyanis érvényes nyugati útlevelüket ami azonban nem volt “ablakoztatva”. 
 
Megint a fiatalabbak kedvéért elmagyarázandó hogy Nyugati utazáshoz szükséges útlevélel csak egyszer lehetett utazni. Ugyan az útlevél még 5 (vagy 10) évig érvényes maradt, másodszori utazáshoz  “ablakozást” kellett kérvényezni. Ez maga után vonta ugyanazt azt a hercehurcát amivel az útlevél előszöri megszerzése járt. Éspedig a hatóságoknak meg kellett bizonyosodni megest hogy az illető nem gyanús: azaz meg kellet nézni a káderlapot, véleményt kellet kérni. Honnan? Munkahelyről/iskolából/házmestertől…. mindenfajta besúgótól mielőtt az útlevél avagy az ablak folyósítva lett volna. Tudom bonyolult, manapság kérdőjelezzük, de ilyen és hasonló “kutatások” kétségtelenül egy kis hadsereg belügyesnek szolgáltatott munkát.  
A szocialista táborba nem útlevéllel hanem a személyazonosságidhoz tartozó “betétlappal” volt szokás utazni. Ezt aránylag könyű volt beszerezni a helyi rendőrségtől. Jugoszláviába is betétlappal, de másfajta betétlappal utaztak. Na tessék. Átlátszó mint a sáros víz nemde? Köszönjétek meg hogy nem bonyolódom bele a “meghívásos útlevelek” tisztázásába.  

Egy szó mint száz, hőseink abban reménykedtek, hogy a zágrábi osztrák konzulátuson ez az “ablakozás” nem lesz ismeretes, hogy az ottani osztrák tisztviselő az érvényes magyar útleveleket látván simán be fogja pecsételi az osztrák vízumot, és presztó! 
Nem volt ez minden alap nélküli remény, ez időben híre járta hogy csehszlovákokat a jugó hatóságok ablak, de meg vízum nélkül is, szimpátiából, átengedik Nyugatra. Ez valószínűleg a nem hivatalos ellenreakció volt ott a 68-as katonai bevonulásra. 
Szóval kis zágrábi pihenés után elsétáltak az osztrák konzulátushoz. Itt végig állták a helybeliek jelentős sorát, ezek munkavállaló vízumot kérvényeztek, majd reménykedően prezentálták az érvényes piros útlevelüket. De persze ez túl egyszerű lett volna, az illetékes csak rázta a fejet…. nem teheti mondta, sajnos ismerős volt az “ablak” jelentőségével. 
 
Nosza sebaj, megint felpattantak a vonatra és Fiumébe mentek majd onnan busszal Koperba ahol megint csak egy szobát béreltek ezúttal egy hétre. 
Koper mint említettem ismert volt a magyar és lengyel fiatalok között. Egy festői turista hely, szép kis városka az Adria partján. A közeli olasz határ egy kis öbölnél indul, majd kacifántos fordulatokkal megy Északra, Triesztet megkerülve. Triesztet a háború után az Olaszoknak ítéltek, míg az egész Isztria félszigetet, ami olasz lakta vidék, a Jugóknak adományozták. Tudjuk, csináltak nagyobb hibákat is.

Másnap reggeli után, idejüket nem veszítve a fiatal pár újabb manőverre készült. 
Helybeli busszal a határhoz legközelebb fekvő strandra mentek. Ez tele volt nyugatnémet turistákkal, talán magyarokkal is de ezek csendben voltak. Megjegyzendő a kelet németek nem mehettek Jugoszláviába, az ő helytartójuk, Walter Ulbricht elvtárs még a gonosz moszkvai varázsló előírásain is űberelt, és Jugóba menést szigorúan megtiltotta. Erről a strandról tisztán lehetett látni az olasz oldalt. Áthalhattad az olasz slágarekeket. “Come caldo questa note” volt divatos abban az évben. Jobb úszók éjszaka át tudtak úszni. Nosza hőseink hamarosan a kb. 100 méterre levő határ felé vezető úton kezdtek sétálni a terep felbecsülése céljából (reconnaissance ahogy a katonák mondanák) éshogy majd sötétedés után visszajönnek az “aktus” elvégzése céljából. Lehett már látni a sorompót, a német kocsikat át integető határőröket, amikor a jobboldalon levő dombról egy fegyveres jugó járőr bukkant fel. A duó megállította őket kérdezvén (szerbül) hogy mit kerestek ti itt? Rázós helyzet volt, ha kitalálják hogy ők magyarok rögtön kiderül hogy határ átlépésen törik a fejüket, és mehetnek sittre nászút helyett. Hőseink azonban prompt németül válaszoltak és az őrök azt hitték hogy eltévedt nyugat németeket állítottak meg. Barátságosan megmagyaráztak hogy erre tovább nem lehet menni….csak útlevéllel.  Na ezzel ez a hely el is veszítette minden vonzó erejét, és eme sikertelen húzás után a pár bement Koperbe ebédelni és sebeiket nyalogatni. Ebéd előtt a fiú, aki a főtervező szerepét töltötte be, vett egy részletes térképet. Étkezés  után ezt tanulmányozta és hamarosan új tervvel állt elő amit asszonykája jóvá hagyott ugyan a tervének volt negatívuma: neveztessen a tengerparti strandnak búcsút kellett mondania és így tovább nem barnulhatott! Íme a terv: Doberdóba mennek, a híres első világháborús csatateret meglátogatni. Az merő véletlen hogy Doberdó pont a határon van.  
Ha valaki kérdezi miért, hát fiú anyai nagypapájának sírját akarják megkeresni. Nem szép töllük? A nászútjukon! Köztünk maradjon ugyan a nagypapa évekig harcolt itt mint fiatal ember, hál Istennek sok évvel később Budapesten (1949-ben az építészeti irodájának államosítása után) halálozott el.  
Másnap reggel el is köszöntek, busszal a közeli Fiumébe mentek. Itt a vasútállomásra és bőröndjüket a  csomagmegőrzőnél hagyták. Csak egy kis batyúval utaztak tovább megint csak távolsági busszal. A látványos út a hegyes girbegurba határt követte ami időbe telt dacára hogy Doberdó légvonalban nem volt messze. De mit tesz Isten a Doberdó előtti megállónál egy téglagyárban műszakváltás volt és az addig félüres busz dugig megtelt. Mint a 6-os csúcs forgalomban. Elannyira hogy amikor a busz Doberdóban röviden megállt, a hátul ülő fiatal pár képtelen volt időben az ajtóhoz vergődni és tiltakozásuk ellenére a busz elindult. Quel malheur!  

Nagy nehezen a térkép és az utasok segítségével megtudták hova tart a busz. Egy kis város volt a következő megálló az Isonzó folyam mellett, úgy hivták hogy Kanál (Isonzó). Szóval szeretik nem szeretik Kanálba mennek. (Lásd a lennti képet). 
Kissé lekonyult hősünk megest a térképet kezdte tanulmányozni. Ráébredt arra hogy Kanál nem is egy rossz hely az ő szempontjukból. A város mellett ment a hires Isonzó folyó, északról délre, úton az Adriához….innen nyugatra egy kisebb hegyvonulat É-D irányban, még nyugatabbra egy völgy alján egy kis patakkal megint csak É-D irányban. Ez a patak volt a határ! Szóval ha erre kirándulnak pontosan fogják tudni hogy hol mi van és hogy hol a határ!  
 
Folytatása következik.....valamikor.