A következő írás nem sajátom. Az egyik nagybátyám írta, és Monográfia címet adta neki.
Ő maga régen elhunyt, a 40-es években. Én nem ismertem. Nagybátyám a családunkról írt, a pécsi Littke pezsgő gyáros családról. Az írás egyike a keveseknek, ami a családról szól, akik az akkori jól ismert három, pécsi iparos családok közé tartoztak. A Zsolnay (porcelán) és a Hammerli (bőripar/kesztyű) család volt a másik kettő.
Írása a család sorsát követi, a „jelenig”, azaz a 40-es évekig.
A családalapító Littke Lőrincről szóló első fejezetet, 3 részletben fogom leközölni. Semmit nem változtattam, egypár helyen rövidítettem, de a szöveg az lesz, ahogyan mindezt nagybátyám, Littke György, első személyben, az 1930-as években megírta.
Íme, az első rész:
Littke Lőrinc, a család alapítója, 1809-ben, valószínűleg Varsóban született. Szüleiről sajnos igen csekély adat áll rendelkezésre. Születési helyére csak annyiból lehet következtetni, hogy atyám közlése szerint, atyja őrmesteri rangban, a lengyel hadseregben, Varsóban teljesített szolgálatot.
Ama felmerült feltételezés, hogy szülei német telepesek voltak, nem teljesen kizárható. Azt valószínűnek tartom, hogy anyja német származású lehetett. Német eredetét, - anyai részről - nem tartom kizártnak: erre abból következtetek, hogy nagyatyám Pécsett, a német származású Taitl Ferencnél talált elhelyezkedést, márpedig alig tételezhető fel, hogy a német nyelvnek akkor ne lett volna birtokában és azt bizonyára a szülői házban, édesanyjától sajátította el.
Korabeli pezsgő hirdető plakát:
Nem tartom kizártnak, hogy Littke Lőrinc eredeti nevének a magyar hangzású Litkére történt megváltoztatásával magyar érzelmének akart kifejezést adni. Mert magyar érzelmét már azzal is kifejezésre juttatta, amikor az 1861. február hó 9-én rendezett házi bálja alkalmával - amelyről később még szó lesz - a tánctermet magyar nemzeti színű sátorrá alakítatta át, ami az akkor még erős osztrák nyomás alatt álló országban ugyancsak hazafias tettre vall.
Lehet, hogy nevét a Nógrád megyében lévő Litke, avagy a Szabolcs megyében lévő Fényeslitke községek után vette. Nem tartom feleslegesnek itt megjegyezni, hogy az 1890-es években megindított névmagyarosítási mozgalom alkalmával, fiatal tisztviselő koromban elsőbbségemtől felhívást kaptam, hogy nevemet magyar hangzású névre változtassam, ami ellen tiltakoztam és e tiltakozásomat a jogi osztály főnöke épp előbbi községek elnevezésére hivatkozva azzal az érveléssel támogatta, hogy a Littke név magyar hangzású.
Littke Lőrinc egyik fivére kávéház tulajdonos volt Triesztben, ahol az 1913. évben rövid ott tartózkodásom miatt csak annyit bírtam megállapítani, hogy a városház épületében levő jelenlegi "Caffé Municipio" volt azelőtt a "Caffe Littke" egykor "Caffe Specchi". Az akkori tulajdonos csak annyit tudott, hogy tudomása szerint a család Triesztből elköltözött. Egy másik fivére az orosz hadseregben teljesített szolgálatot és ugyancsak édesatyám közlése szerint Littke Lőrinc 1865 vagy 66-ban Bécsben találkozott fivérével, aki ez időben ezredesi rangot viselt.
Littke Lőrinc a későbbi trieszti kávéház tulajdonos fivérével együtt 1824-26 között hagyhatta el a szülői házat. Okot erre a lengyelországi politikai viszonyok adhattak, mert az orosz uralom megszüntetése iránt megindított mozgalmak, állandó forrongásban tartották az országot és így boldogulásukra kevés kilátás kínálkozott. Harmadik fivérük, a későbbi ezredes, az orosz hadseregbe lépett. Varsó az 1773-1815 évek között történt lengyelországi háromszori felosztás alkalmával hol német, hol orosz uralom alá került. Így Varsó 1812-ig a varsói nagyherceg-séghez, német uralom alá tartozott. I. Napóleon Frigyes Ágoston szász királyt nevezte ki nagyherceggé.
Mivel Littke Lőrinc születése (1809) erre az időre esett, származása nemzetiségét e távlatból és következtetésekből megállapítani nem lehetséges, nincs tehát az sem kizárva, hogy ő maga is német származású volt, és nevét esetleg atyja változtatta lengyel hangzásúra.
Annyi tény, hogy Littke Lőrinc akkor hagyta el a szülői házat, amikor Lengyelország a legválságosabb időket élte át. Littke Lőrinc felesége született Taitl Johanna családjának eredete azonban az 1600-as évekre vezethető vissza: szülei Taitl Ferenc és Kelemen Zsuzsanna, 1807. január 27-én Pécsett kötöttek házasságot. Utóbbiak szülei Taitl Vencel János szül. 1753. április 8-án és Kautzinger Teréz voltak. Ez a viszony Taitl Tamás és Javosik Dominika Klattauban 1751. január 19-én kötött házasságából származott. Taitl Tamás, Taitl Jakab és Formanek Ludmilla házasságából született 1720. december 11-én Klattauban. Taitl Jakab és Formanek Ludmilla ugyancsak Klattauban 1695. október 25-én kötöttek házasságot. Formanek Ludmilla szintén Klattauban született 1671. szeptember 15-én, Formanek Adalbert házasságából.
Nagyatyám, Littke Lőrinc, az 1824-26. között, mint 14-16 éves ifjú érkezett Pécsre, ahol Taitl Ferenc szabóüzletében vállalt alkalmaztatást. Itt a szabómesterséget elsajátítván 22 éves korában nőül vette főnökének Johanna nevű leányát, akivel 1831. november 8-án a havi hegyi Boldogasszonyról elnevezett kápolnában megesküdött. Feleségével 40.000 forint hozományt kapott. Rövid időre az egybekelésük után apósa a szabóüzletet reáruházta és azt a saját neve alatt jó eredménnyel tovább folytatta, de csak néhány évig. Valószínűleg már ezen üzletágban kifejtett tevékenysége és szorgalma, de a feleségével kapott hozomány is hozzásegített nem kis vagyonhoz, mert az 1840-es évek elején a szabóüzletet eladta és borkereskedést nyitott. E célból megvásárolta Freiherr Gustav Hilleprand von Prandau valóságos titkos tanácsos Scitovszky tér 12. sz. alatti kúriáját (A jelenlegi pezsgőgyár). A pécsi borkereskedelem ez időtájt kezdett felvirágozni, ezt vállalkozó szelleme előre látván, a megvásárolt báró Hilleprand von Prandau féle házban erre rendezkedett be, ott nagyobb pincéket építtetett, hogy az összevásárolt boroknak megfelelő férőhelyet létesítsen, ez igen nagy jövedelmet biztosított részére.
A Littke Pezsgőgyár, ma műemlék, Pécs, Szent István tér:
A borkereskedés mellett mindvégig kitartott, vállalkozó szelleme azonban soha nyugodni nem hagyta. Szénbányát nyitott, vasúti talpfák kitermelése céljából erdőbirtokot bérelt, kőbánya kitermelésével foglalkozott, házakat épített, szőlőket vásárolt. Mindezen vállalkozásai révén igen nagy vagyonra tett szert, ami tevékenysége csúcspontján jó néhány százezer forintra rúgott, ami abban az időben igen nagy összeg volt: vagyona a mai értékszámítás szerint mintegy egymillió pengőt tett ki.
Igaz, hogy ezt az alig egy-két évtized alatt szerzett vagyonát mindvégig nem volt képes egyensúlyban tartani, amit részben sokfelé szétágazó spekulációi okoztak, bár 1879-ben bekövetkezett halálakor még mindig tekintélyes vagyonnal rendelkezett. A szénbányászatot az 1840-es évek végén kezdte művelni és ez eleinte szintén jó üzletnek bizonyult. Az aknát keresztnevéről Lőrinc aknának nevezte el, amely nevet ma is viseli, jóllehet a kitermelést ebben az aknában, valószínűleg kimerülés miatt már régebben megszüntették. A Lőrinc bánya és az e helyen volt birtok alapján adományozott fiának; Littke Ágostonnak cs. és kir. Altábornagynak a Lőrincbányai nemesi előnevet.
A szénbányászattal annak idején több pécsi polgár is foglalkozott, de a bányák birtokban tartása aránylag rövid ideig tartott, mert a Duna Gőzhajózási Társaság minden eszközt és lehetőséget megragadott, hogy a bányát a tulajdonába vegye, ami mint privilizált vállalatnak néhány év múlva sikerült is. A törekvést a társaság osztrák volta is alátámaszthatta, mire az akkori elnyomatás idejében könnyen következtetni lehet és valószínű, hogy felsőbb helyről történt intézkedésre kisajátítási eljárás indult, ami végtére peres eljárásra vezetett, mert a társaság a bányatulajdonosokat megfelelően kártalanítani vonakodott.
Atyámtól nyert elbeszélésből tudom, hogy nagyatyámat ez alkalommal érzékeny veszteség érte, mert a per elhúzódása következtében igen sok perköltség merült fel, de, másrészt mert nagyatyám Dittrich nevezetű ügyvédje vele szemben nem járt el illő módon és fondorlatos úton a Duna Gőzhajózási Társaság malmára hajtotta a vizet, valószínűleg nem minden ellenszolgáltatás nélkül.
Itt jegyzem meg, hogy nagyatyám, mint szénbánya tulajdonos 10-12 szobából álló nagy lakását sohasem fűtötte szénnel és jól emlékszem gyerekkoromból, hogy egy akkor már idősebb ember egész éven át fűrészelte és aprította a háztartás részére szükséges tűzifát. De atyámtól is hallottam, hogy annak idején a lakásnak szénnel való fűtése igen lassan és nehezen indult meg. Részben a cselédséget igen nehezen lehetett a szénnel való fűtésre reábírni és betanítani, de másrészt a pécsi szén akkor még kevésbé volt alkalmas kályhafűtésre, de nem is állottak a széntüzelésre alkalmas fűtőtestek (kályhák) rendelkezésre. Emlékszem jól, hogy az 1880-as években is még, amikor a szénnel való fűtés már inkább elterjedt, a cselédségnek, de a háziasszonyoknak is a szénnel való fűtés igen sok bosszúságot és kellemetlenséget okozott.
Erdőkitermelési tevékenysége főleg a vasúti talpfák előállítására szorítkozott, így az 1867-ben megnyílt Mohács-pécsi vasút megépítéséhez és később a Pécs-Barcs vasút részére is talpfákat szállított. Erdőkitermelései leginkább Somogyban voltak, ahová a talpfák leszállítása, ill. átvétele és átadása, munkabérek kifizetése, stb. céljából atyám is többször, sokszor egyedül, máskor atyjával együtt utazott, az annak idején nem biztonságos viszonyok között.
Leginkább télen, mert a fák kitermelése télen történik és többször szánon tették meg az utat, gyakran igen viszontagságos körülmények között, mert az utazás akkor akár kocsin, akár szánon történt, mindig veszéllyel járt a farkasok és rablóbandák (szegénylegények) miatt. Így atyám mesélte el, hogy sokszor találkoztak útközben farkasokkal, de banditákkal is. Az utazás csak úgy volt lehetséges, hogy a fogatot egy Somogy megyei vendégfogadós, akinél rendesen megszálltak, állította elő és a kocsis az egyik bandavezér vagy a banda egyik tagja volt és a vendégfogadóstól csak akkor kapta meg a fuvarozásért járó díjazást, ha atyámtól vagy nagyatyámtól megfelelő írásbeli igazolást hozott, hogy minden baj nélkül hazaszállította őket. Így nem egyszer előfordult, hogy az erdőkön keresztül vezető utakon banditákkal találkoztak, és a kocsis intésére minden megállítás vagy megtámadtatás nélkül továbbmehettek.
Kőbányai munkálkodásáról csak annyit jegyezhetek fel, hogy nagymennyiségű útburkolási és építkezési köveket, kavicsot és homokot is termelt és értékesített, ami szintén hasznos befektetésnek bizonyult.
Pécsett több bérházat épített, így többek között a Főutcában azon a helyen, ahol régebben egy bolthajtásos épület alatt vezetett az út az akkor Posta utcába. Ö építette a ma is meglévő Littke-kaszárnyát és több más házat.
Copyright Gelleri Emil, www.gelleri.de (Urheberrechtlich geschützt, Minden jog fenntartva)
