Nashville mellett egy faluban, ahol felnőttem, fűrészbakra tett kólás konzervekre lövöldöztem. Nem puskával, mert ahhoz kicsi voltam: egyszer, amikor 9 éves lehettem, az egyik rúgása a földre dobott, ezért inkább pisztolyt használtam. Összesen hatan voltunk – két gyerek (a nővérem és én) anyám első házasságából, és négy gyerek mostohaapám első házasságából. Kor szerint sorba álltunk, és vártunk sorunkra. A vidéki nyárban a puskák szórakoztatóbbak voltak, mint békákat fogni, ugyan nem annyira, mint lovagolni.

Apám házában is voltak fegyverek, de ezek mások voltak. Apám rendőrtiszt volt, Los Angelesben. Fiatal koromban mint detektív egy kabátot viselt a pisztolyát takarandó. A pisztolyt a hóna alatt tartotta egy táskában, hátul a nadrágszíjára tűzve. Két pisztolya volt, egy szabvány szerinti 38-as revolver és egy rövid, 2 inches, pisze orrú, a biztonság kedvéért. Jobbára nem lehetett látni ezeket, nem beszélt ezekről, és sohasem vették őket elő, kivéve, amikor szigorú vizsgálatot tartottak. Látogatásaink alatt nővéremmel együtt könyörögtünk, hogy vigyen el minket a rendőr - képző lövöldéjébe. Ha mi a céllövésben tehetségesek voltunk, azt velünk apánk sosem éreztette.

Míg apám a pisztolyait eltűrte, mostohaapám imádta fegyvereit, és megtanított arra, mit tegyünk, ha valaki betör hozzánk, elrabol minket és hogyan viselkedjünk más, Armageddon-szerű helyzetben. A puskák tartóikban voltak a nappaliban a dívány alatt (gyakoroltuk, hogy végszükség esetén, hogyan vegyük őket elő). Plusz egy pisztoly volt elrejtve a falióra mögött. Mostohaapám orvosi rendelőjében volt egy titkos hely, a fegyvereknek – mindenféle és változó legalitásúaknak – egy hamis szellőző nyílásnál, amit csavarhúzóval lehetett kinyitni.

Amikor a vidéket Nashville zöld kertvárosáért elhagytuk, többé nem tudtunk kólás konzervekre lövöldözni az udvarunkban. Helyette plasztik habból kivágott emberre dobáltunk késeket, gyakorlatként a garázsban.

Jogsimat a 16. születésnapomra kaptam meg, és megengedték, hogy a család dzsipjét a suliba hajtsam. Elmehettem barátaimhoz, színházi próbákra és a plázába. Nem számított, milyen késő volt, mert egy pisztolyt vittem a kocsiban. Nem volt engedélyem elrejtett fegyvert magammal vinni, és nem akartam a pisztolyt az ülésen tartani. Mostohaapám egy félbehajtott papír céltáblát tett a kesztyűtartóba a pisztoly mellé. Mondta, ha megállítanak, és a kocsit átkutatják és megtalálják a pisztolyt, mondjam, hogy a céllövöldébe tartok, még akkor is, ha reggel fél hét van és a katolikus iskola térdig érő harisnyájában és kék iskola-zubbonyában vagyok.

Nem akartam a pisztolyt a kocsimban, nem azért mert bajba keveredhetek vagy valakit megsebesíthetek, hanem azért, mert féltem, ha a rendőrség Tennessee államban megtalálja, apám Kaliforniában megtudhatja. De, az hogy fegyvert viselek, a feltétele volt annak, hogy a kocsit az iskolába menet használhassam.

Egyszer, amikor le voltam hangolódva, a pisztoly csövét a számba vettem. Nem volt szándékomban magamat főbe lőni, de abban a korban ez mély nyomott hagyott bennem. Nem ismétlődött meg. Az a hang, amit a pisztoly ad, amint fogaidat megérinti, semmi máshoz nem hasonlítható és örökre veled marad.

Mindennek vége lett 23 éves koromban.

Egy new yorki emberrel kezdtem járni, aki életében sosem lőtt fegyverrel, és csodálta jártasságomat ezekkel. Amikor hazavittem, hogy találkozzon a családommal, megkértem mostohaapámat, vigyen el minket lőni. A mostohaapám felhívta Pony nevezetű barátját, aki a Partvédelmi Hatósságoknak szállított fegyvereket. Pony egy fiatalembert hozott magával és annak a barátnőjét, akik mindketten erősen drogoztak.

Hatan egy fatelepre hajtottunk, ami Pony egyik barátjáé volt, és ott sziklákra lövöldöztünk egy rakás pisztollyal és puskával. A barátnő egy Uzival szerte szét lövöldözött a völgyben, mialatt ordibált: „Édes Isten, Istenem” - aztán elesett, magas sarkú cipőjében. Pony egy valamilyenfajta teherautóra szerelt gépfegyvert is hozott, amivel a férfiak nyomjelző lövedékeket, méretük, mint a kezem, lövöldöztek.

Egyike ezen lövedékeknek gellert kapott egy sziklán és lepattant a mellettünk levő hegyre. 10 perc múlva füstöt láttunk. Öten egy lapáttal keresztülmentünk a mezőn a tűz irányába, míg a barátnő a kocsiban várt. Mindazon süket dolog között, amiket az életemben elkövettem, semmi sem jön ennek közelébe, az erdőben rohanni egy száraz nyár kellős közepén egy tűzet kergetendő. Ahogy az égő talajon lépkedtem minden arra emlékeztetett, hogy a fegyverek mennyire nem élvezetesek, se nem hasznosak, hanem biztonságunkat veszélyeztetik, nem pedig azt biztosítják.

Amikor apám nyugdíjba ment a rendőrségtől, mostohaanyámmal együtt elköltöztek Los Angelesből. Úgy határoztak, hogy fegyvereiket nem viszik magukkal. Nővérem gyerekei akkor még fiatalok voltak, úgyhogy azt mondtam: én átveszem fegyvereiket. Felhívtam Ponyt és megkértem, hogy átvenné ezeket, amíg eldöntöm, mit tegyek velük. Ponynek fegyvertárai voltak, akkorák, mint valami besétálható mélyhűtő kamrák. De azóta öt és tíz év is elmúlt, és sosem mentem el értük. Rájöttem, hogy egy fegyver már nem tud szentimentálissá tenni, még azok sem, amik apámé voltak 33 éven keresztül.

Csehov szerint: „Ne tarts töltött fegyvert, ha azt senki sem fogja használni.” Én kivétel vagyok. Fegyverek között nőttem fel, sohasem volt semmi baleset, ami nem azt jelenti, hogy kár nem történt.

Apám sohasem lőtt senkire. A rendőröknél töltött 33 év alatt egyszer sem húzta ki fegyverét. Mostohaapám sem lőtt senkire, ugyan láttam vad indulatában, amikor emberekre emelte.

Nővérem barátnőjének az apja volt az, akit lelőttek. A legkedvesebb ember volt. A falusi boltot vezette, ahol iskola után mindannyian nyüzsögtünk. Egyszer délben valaki bement azzal, hogy a boltot kirabolja, és miután Carter úr átadta a pénzt, ez az ember az ajtóhoz ment, majd megfordult, rálőtt és megölte. Betty ott volt, amikor ez történt.

Ne higgy abban a mondásban, hogy a fegyverek nem ölnek. Nem igaz, fognak! Ismétlem, nem igaz. A fegyverek ölnek, gyerekeket, szüleiket, szerelmeseket, szomszédokat, munkatársakat, idegeneket és barátokat, tévedésből vagy dühből. És ez így lesz egész addig, amíg elhatározzuk, hogy ennek vége kell, hogy legyen, ami azt jelenti, hogy megszabadulunk nemcsak az AK 47-esektől, hanem a kis ezüst .22-esektől is. Mindegyiktől. Ezt senki sem kéri, talán azért mert nem akarják a sok fegyvertulajdonost felháborítani, de a te jogod, hogy le ne lőjenek, felülírja a jogodat a fegyverekhez.

PS

A fenti írás egy cikk fordítása az op-ed rovatból, a New York Times Julius 17. számából.

A szerző, Ann Patchett, a “Bel Canto” történetek és a rövidesen megjelenő “Commonwealth”-nek a szerzője.

Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található.