Tudom, erről senki sem akar beszélni. Még szépek a színes lombok, még lehet a napon sütkérezni. De közeledik a tél. Itt Kanadában ez komoly dolog. November közepére jobb, ha átcserélted az autód abroncsait a télire.
És nevezetesen elkezdődik az új hoki szezon, ami csak júniusban ér véget a híres Stanley Kupával. Az 1917-ben alakított National Hockey Leage-ről beszélek, amibe 30 város csapata tartozik. Ebből 7 kanadai a többi amerikai. Persze a játékosok többsége kanadai, de vannak jócskán amerikaiak, svédek, oroszok, csehek, szlovákok és talán mások is.
Kiskoromban alkalomadtán korcsolyáztam. A Városmajorban és néha az elemi iskolánk felöntött udvarán. Felcsavarható korcsolyám volt. Szüleim később (már gimnáziumba jártam) még egy ruszki hoki korcsolyát is vettek nekem. Nagyon menő dolog volt ez akkoriban. Egy vagy két évig bérletem volt és jártam a Műjégpályára a Városligetbe. Hétvégenként és még délutánonként is hetente egy párszor. Később a hoki, mint néző sport is nagyon népszerű lett. Barátaimmal jártunk az egyedüli Kis Stadionba. A Fradi-Dózsa meccsek nagyon élvezetesek és népszerűek voltak.
A fent említett NHL-en kívül vannak itt más hoki bajnokságok is. Megyei, körzeti, iskola/egyetem közötti és így tovább. Az igazság az, hogyha egy dolgot az ember meg akar említeni, ami tényleg kanadai, és összeköti az angol és a francia kanadait is, az a hoki. A kanadaiak köztudottan az egyik legudvariasabb náció. Egész addig, amíg nem engeded őket a jégpályára. Mert ott mindez megváltozik. A játék gyors, vad, testsúlyoddal a másik játékosnak fájdalmat, de nem ritkán komoly sérüléseket is okozhatsz. Az egyetlen sport ahol a durvaságot, de még a verekedést is eltűrik. Ugyan némi büntetést kiszabnak, de nem tiltják be. Miért? Mert egyrészt vonzza a közönséget, mint az autóversenynél a balesetek, de szerintem főképpen azért, mert lent mélyen úgy gondolják, hogy ez a játékhoz tartozik.
Kanadában a hokizás nagyon elterjedt. Gyerekkorban, az elemi iskola elején kezdődik. Ekkorra persze már a gyerekek tudnak korcsolyázni. Két fiút neveltünk fel. Ők is jártak hokizni. Mi is vittük őket, először “erő korcsolyázni”, majd edzésekre és a “kis ligákba”. De nem lévén echte kanadaiak abba hagytuk pár év múlva, amikor úgy éreztük, hogy a gyerekek nem akarnak tovább fejlődni. Sok szülő jóval tovább nyomja/támogatja őket. Nagyon sok kanadai (nem az emigránsok, mint mi vagy az azoktól származóak) ennek eredményeképpen igen jól korcsolyázik és még felnőtt korában is gyakran jár barátaival hokizni. A sport nem olcsó, a korcsolya, a védő kellékek beszerzése (és váltogatása) a növekvő fiúknak (újabban leányoknak is) sok családnak komoly anyagi érvágás. Nem beszélve hogy kora reggel, és hétvégeken a gyerekeket edzésre és meccsekre kell furikázni. Mindez időbe és benzinbe kerül.
A klíma ideális télen. Tradíció az, hogy sok helyen a mezőket, kertjüket felöntik és jégpályává alakítják. A városoknak van ingyenes műjégpályája. Nagyvárosnak több is. Ezek nincsenek befedve. De persze ma már van több ezer “aréna” is, fedett műjégpálya. Nem ritka hogy iskoláknak saját arénája van.
Szokásos télen ezekre lejárni, és aki ott téblábol azzal kicsit hokizni. Erre külön szó is van “shinny”. Ez az itteni megfelelője az utcán focizásnak, driblizésnek, kis kapuzásnak, amiben mi nőttünk fel Magyarországon. Érdekes módon más téli sport nem annyira népszerű. A sí futás és a lesiklás a háború előtt alig volt ismert, a sok hó (és hegy) ellenére. Manapság persze ez megváltozott, de népszerűségüket nem lehet a hokival egy napon együtt emlegetni.
Szóval vissza télre. Ottawában, a városban ahol az utóbbi 25 évben élünk sok hó esik. A karácsony majdnem garantáltan fehér. Mivel a tél eltart április végéig és az átlag hőmérséklet ez idő alatt nem igen emelkedik a fagypont fölé, az a hó, ami leesik, nem olvad el. Fő utcákról naponta elviszik. A mellékutcánkon elkotorják, de telente kb. 3-szor minimum szabályosan el kell a felhalmozódott havat szállítani különben az utca járhatatlanná válna az összegyűlt hóbuckák mérete miatt. Éjjel jönnek, ilyenkor nem lehet az utcán parkolni. Először hatalmas kotrók igazgatják a buckákat majd egy gépesített nagy teljesítményű hó maró jön, mint valami szörny az éjszakában. Csak remegnek a házak az éjszaka közepén a gépek reflektora árnyékot vet a sötét hálószobákra. Ha nem tudod, mi történik, azt hiheted, hogy itt a világ vége. A hómarót követi teherautók hosszú sora, amibe havat befújják és reggelre csodák csodája nincs egy szem hó se.
Befejezésül ideteszek egy képet az északi fényről, amit ha szerencsés vagy nagy néha láthatsz. Én egyszer láttam vagy 25 évvel ezelőtt. Akkoriban még Torontóból vezettem Ottawába vissza minden vasárnap este. A család még Torontóban élt. Ez alkalommal az 500 km-t jó részét hóesésben vezettem. Az autósztrádán nem volt nagy forgalom. Este volt és a sűrű hó pelyheket megvilágító reflektor egy fehér pöttyös fekete függönyt mutatott. Furcsa érzés. Úgy érzed, ha lekapcsolod lámpádat jobban látsz, mert akkor a hópelyhek nincsenek megvilágítva és eltűnnek. Csupán az előtted levő kocsi piros lámpáját követed, annak híján a keréknyomot előtted a hóban. Az utat nem lehetett látni, ha a nyomot nem látnád nem tudnál tovább vezetni. Ottawa közelébe érvén azonban a hó elállt és felhőtlen csillagos éjszaka lett. Egyszer csak északra a kocsiból az égen egy óriási gyorsan mozgó függönyszerű micsodát láttam. Mi lehet ez? Félrehúzódtam. Megálltam és kiszálltam. Egyedül az éjszakában néztem ezt a csodát. A látvány lenyűgöző.
