Ha a magyar olvasónak az alábbi ismerősnek tűnik, az merő véletlen.
Havanna
A Sierra Maestra hegyekből jött le felkelő katonákból álló csapatával. Jóképű volt olívzöld egyenruhában, hosszú szakállával, Santa Juana magokból készült nyakláncával.
Ő és társai hamar divatossá tették a terepszínű vállpántos cuccokat, transzformálván a divatot a párizsi kifutóktól a new yorki földalattiig.
De nem sokkal azután, hogy 1959 január 8-án bevonultak Havannába, a forradalmi kormány esztétikus tilalmakat kezdett erőltetni. A lázadók látszólagos lezserségével ellentétesen boszorkányüldözésbe kezdtek. A célkeresztjükbe azon fiatalok kerültek, akik maguk is hosszú hajat akartak, csenevész szakállal, és azokat a gerilla öltözékeket amiket az ország csodált – az ország ettől kezdve nem nézhetett ki olyan forradalmian, mint a vezetője.
„Miért visel Fidel azt, amit akar, míg minekünk rövid hajjal kell iskolába mennünk?” – kérdeztem anyukámat.
„Mert ebben a játékban csak egy sztár van, mi többiek mellékszereplők vagyunk” – válaszolta anyám.
Életem filmzenéje Fidel beszéde volt. Kissé rekedt hangját, frázisainak ismétléseit, álmaimban is hallottam. Kiskoromban, iskola egyenruhámban órákig álltam anyám mellett a Plaza de la Revolution téren, izzadva és napszúrással, éhesen szomjasan, mialatt ő a számok és százalékok vég nélküli litániáját harsogta. Fidel sohasem szomjas gondoltam? Sosem kell neki WC-re mennie?
Amikor láttam Fidelt a televízióban tökéletes olívzöld egyenruhájában, más országok elnökeivel körülvéve, akik öltönyt és nyakkendőt viseltek, megkérdeztem anyámat: „Miért van a mi elnökünk mindig katonaként öltözve? Háborúban vagyunk?”
Anyám magyarázni próbálta, hogy Fidel így él, hogy ő egy örök harcos, és a harcnak még nincsen vége.
Tizenkét éves koromban, amikor hallottam, hogy más elnökök választások eredményeként lettek beiktatva és leváltva, mert addig úgy hittem, hogy addig maradnak, amíg meg halnak, kérdeztem anyámat: „Mami, Fidel Kuba királya? Azért nincsen nálunk választás?”
Minden lépést, amit országom tett, vagy ő, vagy az ő általa létrehozott intézmények írtak elő: mit ehetek, mit viselhetek, mit tanulhatok.
Amikor külföldre kezdtem utazni, bank automatákkal álltam szembe, cenzor nélküli újságírók rejtett mikrofonjaival találkoztam, rájöttem, hogy életemet fogságban töltöm. Nem tudtam hogyan kell a nyugati világban viselkedni, dacára, hogy legalább is földrajzilag, ott születtem.
Mi lesz velünk most, hogy Fidel elment? Az én generációm egy paternalista szisztéma alatt lett oktatva, ami nem igen hasonlít arra a dzsungelra, amibe most elérkeztünk. Teljesen felkészületlenek vagyunk. Az orosz fantázia túl soká tartott. Én olyan ember vagyok, aki az igazi világ gyorsaságára nem lett felkészítve.
Ez lenne az oka, hogy még mindig ezen a szigeten élek, amit olyan sokan ott hagytak?
Amikor a Commandante haláláról értesültem, rájöttem, hogy mostantól kezdve nekünk kell magunkat ellátni. Úgy kell élnünk, mint a világ más polgárai, nem úgy, mint egy mester védett tanoncai.
Mi lesz belőlünk az állatkert nélkül ahol etettek, gondoztak, treníroztak, oktattak és csitítottak – most rá fogunk jönni, hogy nem tudnak velünk mit kezdeni, mindazzal, amit ismerünk, és amik a vágyaink voltak? Mi lesz a kubai néppel a gyötrő, védő „atya” nélkül, aki nem engedte őket, hogy suttyomban a „vad kapitalizmushoz” oldalogjanak? Mi lesz belőlünk azon ember nélkül, aki helyettünk gondolkozott, aki engedélyezi, mikor hagyhatjuk el szigetünket és mikor nem, a politikájától és a minket körül vevő óceántól függően? Ki fogja engedélyezni vagy sem, hogy azzá legyek, ami vagyok?
November 26-án, a Fidel halálozása utáni napon volt egy érzésem, hogy a kis ketrec, ha kicsit is, de kinyílt. Kinéztem az üres, hallgatag városra. De nem mentem ki a hűvös levegőt mellemre szívni. Helyette elmentem az ajtótól. Féltem, jön valaki rossz szándékkal. Megijedtem. És rájöttem: a ketrec bennem van.
Szüleimre gondoltam, akik már meghaltak. Ez számukra késve érkezett. És magamra gondoltam, egy cenzúrázott íróra Kubában, egy nőre a 21. században, akit mindeddig elcsendesítettek. Annak ellenére, hogy ezt a halált megjósolták, rájöttem, hogy Fidel nem halhatatlan, mint aminek ő önmagát hitte. Hosszú beszéde véget ért.
De hatása régóta megmérgezte véremet. Ezt Fidel mindanyiunkkal megtette. Szóval feltenném utolsó kérdésem: „Fidel, hogyan fogunk mi nélküled létezni?”
PS
1/ A fenti egy fordítás a New York Times 2016 december 4-i számából, a vélemény rovatból. A szerző, Wendy Guerra, egy nemsokára megjelenő könyv, a Vasárnapi Forradalom szerzője. Ez a tanulmány spanyolból lett angolra fordítva, a fordító Krisztina Cordero.
2/ Az eredeti cikk itt található.
3/ Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.
