Az alábbi történetet, Dimitrij Frolovszkinak, egy Moszkvában élő írónak, a 80 éves Iraida Konstantinova Kireava, Novaya Usman lakosa mondta el, oroszul:

A múlt év júniusában, mielőtt a nyárfák pihéje zavarni kezdett volna, itt Novaya Usman-ban, azt a szokást vettem fel, hogy napjaimat a szabadban töltöm. Novaya Usman egy kis falu Dél Oroszországban, közel Voronyezs városához, és én majdnem tíz éve élek itt. 80 éves lettem és az én koromban nehéz hosszú ideig járni, így egy lavochka-n kezdtem ülni házam közelében és néztem az arra járókat. Elábrándoztam az életről a mesze Almaty-ban, több ezer kilométernyire. Ha a nosztalgiám elviselhetetlen lett, hazamentem.

Gyerekkoromat Észak Kazahsztánban töltöttem. Több orosz családdal a sztálinista időkben családom száműzve lett a szteppére, Aktubinszk közelébe, mert apám tiszt volt a cár seregében és (ráadásul) kulák, ami szó vállalkozót jelent a szovjet nyelvezetben. Mire 12 éves lettem, szüleim meghaltak. Szóval fiú és leány testvéreimmel árvaként éltünk rozoga házunkban, szolgáltatások és téli ruházat nélkül. Nem ismertem a félelmet és nem féltem a nehézségektől.

Ahogy növekedtem és dolgozni tudtam, 12 órás műszakban, mint szakács dolgoztam. És mégis maradt annyi energia bennem hogy minden este táncolni menjek. Ezek voltak életem legboldogabb napjai. Nagyon népszerű voltam: tetszettem a fiúknak, hívtak a táncba. Sokuk szívét összetörhettem.

A kemény munka révén eljutottam a Kommunista Országgyűlésbe, mint főszakács, és ekkor költöztem Almaty-ba, ami akkoriban Kazahsztán fővárosa volt. Ott dolgoztam 40 évig, amíg végül is nyugdíjba mentem.

Imádom Almaty-t és igazi otthonomnak tekintem, de ott élni a Szovjetunió összeomlása után elviselhetetlenné vált. Családom orosz, és ugyan a kazahok az idősekkel, származásuktól függetlenül tisztelettel bánnak, a fiatalabbak állandó rasszizmusnak voltak kitéve.

„Orisz! Orisz!” – hallottam jó párszor a buszmegállókban. „Ruszki, ruszki! Menj haza Oroszországba!” Más utálatos dolgot is láttam, de nem akarok róluk beszélni. Mindenesetre a németek akik Almaty-ban éltek visszaköltöztek Németországba, a zsidók Izraelbe és mi oroszok vissza Oroszországba.

Még évek után is itt Novaya Usmanban, nem tudok az itteniekkel megbarátkozni. Az emberek valahogy mások, és én idős vagyok arra, hogy megváltozzam. Száműzöttnek érzem magamat, mintha a Lethe nyelt volna el, ahogyan a költő mondja.

És akkor júniusban egy napon, amikor a puha párnámmal kezemben a lavochkámhoz bandukoltam, észrevettem egy öregembert. Nehézkesen ment, egy botra támaszkodván és egy öreg szovjet keki dzsekit viselt. Az aszfalt tele volt nagy lyukakkal, amikben sáros esővíz gyűlt, és nehezére esett haladni.

Észrevette, hogy nézem és felém fordult.

„Megengedi, hogy ide üljek?” – kérdezte, ahogy közeledett.

„Hát persze, tessék csak” - válaszoltam.

Letelepedett a lavochkámra és rögtön beszélgetni kezdtünk. Tanult és jó beszédű embernek tűnt. Több mint egy órát töltöttünk a legfrissebb politikai híreket megbeszélvén, amit a Russia-24 csatornát nézvén láttunk. Eddig Novaya Usmanban ritkán találkoztam olyan emberrel, akit akármi más, a helyi problémákon és pletykákon kívül érdekelt volna. Szóval ez egy nagy megkönnyebbülés volt, és beszélgetésünket tényleg élveztem.

Később, ahogy haza értem, izgatott lettem, hogy végre, 10 év után, végül is találtam valakit, akivel elbeszélgethetek. Ezután hetente többször is találkoztunk, és órákig beszélgettünk.

Sosem beszéltünk személyes problémáinkról, egészségünkről, családunkról. Azt tudtam, hogy egy nyugállományban levő katonatiszt, aki jobbára Adygea-ban Nyugat Kaukázusban, szolgált, és cukorbajos volt. De ez volt minden. Elannyira hogy egymás nevét sem kérdeztük és nem is akartuk.

Találkozásaink több mint két hónapig tartottak. Ennyi ideig élveztem beszélgetéseinket. És akkor egy délelőtt a lavochkámon ültem, szokás szerint, amikor láttam őt közeledni. Nem ült le, inkább megállt előttem.

„Csendes ember vagyok, nem szeretek veszekedni” - jelentette ki nyugodtan. „Az emberek pletykálni kezdtek és a feleségem féltékeny lett”. Megtiltotta, hogy veled ezentúl beszélgessek.”

„Hát persze” – mondtam és bólogattam. „Értem.”

Néztem, ahogy megfordult és elballagott az utcán. Sziluettje lassacskán eltűnt a szürke szovjet stílusú háztömbök között.

Aznap este vigasztalgattam magamat, hogy még mindig képes vagyok másokban féltékenységet kelteni, dacára idős koromnak. A fiatalság és a táncok emléke újraébredt bennem, mintha az időben utaznák. De ezek az érzések nem sokáig tartottak. Rájöttem, hogy hosszú évek utáni egyetlen barátomat vesztettem el. Sohasem beszélgettünk azután.

PS

1          A fenti írás a New York Times Magazin 2017 január 1. számában, a Lives rovatban jelent meg. Az eredeti cikk itt található: https://www.nytimes.com/2016/12/30/magazine/looking-for-a-friend-in-old-age.html?_r=0

2          Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.