A New York Times-ból: Gyerekkoromban olykor előfordult, hogy édesanyám bátyámat és jómagamat ékesszólás leckékkel fenyegette meg. Nem titok, nagyon is számít, hogy hogyan beszélsz az osztálytudatos Nagy Britanniában. Peterborogh, az egyre változó szülővárosunk elég jómódú volt, de nem előkelő. Tíz lakója közül hat a Brexit-re szavazott – egy hasznos fordított „jómód” mutató. (A múlt csütörtöki választásoknál, Peterborough átváltott a Munkáspárthoz, 2001 óta először).
Anyánk, aki vidéki és munkásszármazású volt, azt akarta, hogy a nem megfelelő kiejtésünk minket az osztálylétra megmászásában ne akadályozzon. Az ékesszólás leckékből végül is nem lett semmi, de szombat délelőttönként táncórákat kellett vennünk. Nem akarta, hogy két ballábasak legyünk ebben sem.
Úgy történt, hogy bátyám és én eredményesek és sikeresek lettünk nem kis részben a szerető, nyugodt középosztályba illő otthonunknak köszönhetően, ahol felnőttünk. A munkásosztályra utaló kiejtésem maradandó nyomait az Oxfordban töltött három év eltűntette. Feleségem szerint, ha iszom, újra előjön, de neki fogalma sincs miről beszél - ő amerikai.
Az osztálytudatosságot Angliában mindig is lehangolónak tartottam. Ez az egyik oka, amiért Angliában született fiunkkal átjöttünk Amerikába. Itt az osztályod nem számít, azt import TV műsorokon, mint például „Downtown Abbey” vagy a „Crown” vizsgálhatod/csodálhatod.
Így aztán elképzelheted a megrökönyödésemet, amikor ráébredtem, hogy az Egyesült Államok még jobban be van meszesedve az osztályokba, főképpen a magasabb fokokon. A lényeges különbség az, hogy itt legtöbben, akik ide tartoznak, tagadják az ezzel járó a kiváltságokat. A meritokrácia mítosza elhiteti velük, hogy pozíciójukat saját lángeszüknek, szorgalmuknak köszönhetik, nem pedig szerencsének vagy a manipulált rendszernek. Angliában legalább a nagymenők ezt elismerik és bűntudatot mutatnak.
Angliában politikailag lehetetlen az, hogy a miniszterelnök a gyerekeit privát iskolákba vagy ehhez közelállóba küldje. Még a meggyőződéses és Etonban nevelkedett David Cameron sem volt erre képes. Az Egyesült Államokban a legliberálisabb politikus is képes a privát iskolázásért fizetni. Jó pár haladó barátom gyerekeit évi 30 ezer dollárba kóstáló középiskolákba küldi. Nem az a meglepő, hogy ezt teszik. Az a meglepő, hogy emiatt semmi lelkiismeret furdalásuk sincsen.
Az osztálynélküliség látszata mögött, az amerikai osztály produkció gépezet kíméletlen hatékonysággal működik. Legfőképpen a felső/középosztály kristályosodik ki. Ezek a szerencsések a jövedelem létra tetején találhatóak, annak felső ötödében, évi 200 ezer dollár családi jövedelemmel, és elkülönülnek az alattuk levő 80%-tól. Összességükben, 1979 óta, ez a felső 20% 4 billió plusz adó előtti jövedelem növekedést élvezett, a 3 billióval összehasonlítva, ami másoknak jutott. Egy része ennek a nyereségnek a felső 1%-hoz ment. De a legnagyobb része az alattuk levő 19%-é lett.
Az a retorika, hogy „mi a 99% vagyunk” – vészesen önigazoló, és lehetővé teszi azt a mítoszt, hogy a vaskos hat számjegyes fizetéssel rendelkezőek éppenséggel ugyanazon körülmények között élnek, mint a közönséges amerikaiak, és hogy csupán az úgynevezett „szuper gazdagok” (az 1%) azok, akik az egyenlőtlenségért felelősek.
A politikusok és tanácsadóik aggódnak, hogy a szegénység generációkat érint, de a jólét még erősebben öröklődik. Nagyon is zavaró, amit ma jól ismerünk, éspedig az hogy mennyire erősen mentődik át az osztályhelyzet a generációkon keresztül. Azon gyerekek legtöbbje, akik a felső 20%-ba születnek ott fognak maradni, és ha ki is esnek csupán a következő ötödbe kerülnek. A szociális mobilitás kiemelkedő kutatója, Gary Solon így fogalmazta meg a minap: „A szegénység csapdája helyett a másik oldalon van végletes megragadás, nevezzük ezt a „jólét csapdájának”.
Egy fajta kettős gondolkodás történik itt. Egyrészt a felső/középosztálybeli amerikai elhiszi, hogy egy meritokráciában él (ezen hit alapján ők jogosultak nyereségeikhez) másrészt lépten-nyomon anti-meritokratikus tevékenységben vesznek részt azzal, hogy gyermekeiket előnyös helyzetbe hozzák. Így aztán ha van is etikai diskurzus az jobbára így fejeződik be: „Lehet, hogy ez nincsen rendben, de mindenki csinálja”.
Példaképpen az Egyesült Államok az egyedüli nemzet ezen a földön, ahol könnyebb az egyetemre bekerülni, ha történetesen a szülőd oda járt. Oxford, Cambridge a múlt század közepén megszabadult ettől az öröklődési gyakorlattól. Meglepő maga az, hogy ez a gyakorlat a 21. század közepén Amerikában egyáltalában létezik. De még jobban meglepett az, hogy a liberális felső-közép osztályt nem zavarja, hogy ez mennyire előnyös számukra.
A felső/középosztály persze egy csomó hasznos dolgot is csinál, főképpen akkor, amikor egy stabil családi légkört teremt és támogató szülői viselkedést gyakorol. Az ilyen viselkedést terjeszteni kell, senki se érezze magát bűnösnek, azért mert azon igyekszik, hogy gyerekeit jól nevelje fel.
A dolgok kellemetlenné válnak, amikor ez az osztály a piacot előnyére – és mások kárára – igyekszik fordítani. Vegyük a lakáspiacot, mint a legeklatánsabb példát. A kirekesztő iskolai körzetek eredményeként a gazdagok elszigetelik magukat. Elkülönülten élnek, még ha nincsenek is látható kerítések. Mivel az iskolák a környéküket tükrözik, ez a fizikai elkülönülés tükröződik az iskolai osztályon belül is. A jó iskolák kívánatossá teszi a szomszédságot, ennek eredménye a házaik árának emelkedése. A felső/középosztály bármilyen politikai befolyású a zónában, a vagyon és adó levonások és az oktatási előnyök által egy egymást erősítő összefonódó ciklusban él.
Bátor legyen az a politikus, aki ezeket a jogosultságokat megkérdőjelezi. Nem régiek azok a törekvések, amik az iskola körzetek befogadóképességének javítására irányultak liberális városokban, mint Seattle-ben és bizonyos államokban, mint Kalifornia, sikertelennek bizonyultak. A házkölcsön adólevonásának beszüntetése lehetetlen, (nem úgy, mint Angliában ahol az ennek megfelelő levonást már 2000-ben (úgy a konzervatívok, mint a Munkás Párt) megszüntették.
Vagy tekintsük az egyetemi takarékbetéteket, egy másik vesztes propozíciót. Ezek adómentes eszközök arra, hogy pénzt tegyünk el gyermekeink oktatására. Hála annak a törvénynek, amit G. W. Bush elnök írt alá 2001-ben, ezek szövetségi adótól mentesek. A legtöbb állam szintén ad adólevonást. Ezen takarékbetétek majdnem kivétel nélkül a felső/középosztálynak segítenek. De amikor Obama elnök ezeket ellenezni kezdte, és 2015-ben meg akarta szüntetni az adómentességet, ezt egy általános felháborodás – és nemcsak a republikánus ellenzéktől – követte. A javaslatot végül is a liberális demokraták, jómódú választókerületeiket képviselve, megfojtották.
Haladó elgondolások, legyen az iskolai körzetek újra zónázása, felvételi követelmények vagy adó reformálás mind a felső/középosztály által felállított ellenállás falába fut. Az önérdek érthető lenne. De azok, akik az amerikai felső/középosztályba tartoznak, nemcsak megőrizni akarják előnyeiket, de az osztálynélküli társadalom, és a meritokrácia mítoszába burkolózván úgy érzik, ezeket jogosan megérdemlik. A felső 20% feljogosítottságának bűze mindenki előtt nyilvánvaló.
Manapság megértem, hogy az angol osztályrendszer egy ezüst béléssel rendelkezik. Angliában mi legalább elismerjük, hogy az, hogy hova tartozol életedben nagyon fog számítani. Gazdag angolok inkább elismerik, hogy pozíciójuk részben jó szerencséjüknek (azaz származásuknak) köszönhető. Ahhoz hogy az egyre élesedő származás okozta problémát az amerikaiak megoldják, nekik be kell ismerni saját cinkosságukat ennek megtartásában. Fel kell ismerni az osztály problémát. Mellesleg, igen rád nézek!
PS
1 A fenti egy cikk fordítása, a New York Times 2017 június 11-i vasárnapi számából. A szerző, Richard V. Reeves, a Brookings Institute senior tagja, és a nemsokára megjelenő könyv: “Dream Hoarders: How the American Upper Middle Class Is Leaving Everyone Else in the Dust, Why That Is a Problem, and What to Do About It.” szerzője.
2 Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.
3 Az eredeti cikk itt található:
https://www.nytimes.com/2017/06/10/opinion/sunday/stop-pretending-youre-not-rich.html
