Napi. Így hívtuk nagyapámat, anyám édesapját. Nevét onnan kapta hogy még fiatal korában megkopaszodott, és kerek feje a fényes napra emlékeztetett. Ő és Nagyi az egyetlen nagyszülők akiket ismertem. Az apai ágon nagyszüleim már meghaltak mielőtt születtem.

Napi építészmérnök volt. Az első világháborúból hazatérvén társával, a szintén építész Klenovits Pállal építkezési vállalatot alapítottak. Volt tervező irodájuk is de főleg vállalkozók voltak. Ha Google-od a cégük nevet, Báthory Klenovits, sok információ jön fel róluk. Az egyik nagyobb budapesti cég lett az övékéből.  

Anyám a Ráday utcai lakásukban született. Középső volt három leány között. Jólétben nevelkedtek. A leányok hamar és “jól” mentek férjhez, ugyan anyám korán elvált, ritkaság akkoriban, és csak sokára ment megint férjhez apámhoz.  

Napi és társa 1926-ban az elsők között voltak akik Pasarétre költöztek. Pasarét első utcái között szereplő Házmán utca mellett levő utcában vettek egy nagy telket. Itt egy akkoriban luxusnak számító ikerházat építettek maguknak. Volt központi fűtés, mindkettőnek garázs, virágos és gyümölcsös kert, medence, de még tenisz pályája is. Pasarét ekkor kezdte virágkorát élni. 1931-ben megépült az Art Deco Pasaréti Ferences templom (Rimanóczy Gyula) majd a Vasas Sport klubház. A kissé messzebb fekvő Napraforgó utcában számos Bauhaus stílusú villa épült. Divatos lett a zöld övezetben lakni. Az 5-os buszon húsz perc alatt a belvárosba értél.

A  második világháború nem éppen kedvezett az építkezőknek. A cég a városban levő irodáját és raktárát becsukta illetve azokat a fent említett házukba áttelepítette. Az iroda egy a házhoz épített épületben lett elhelyezve, teteje a mi nappalink nagy terasza lett. Még emlékszem amikor kisfiúként néha lementem. Volt ott sürgés forgás, a rajzolókat, mérnököket láttam dolgozni. A raktár, ahol az építkezéshez kellő anyagokat és állványokat tárolták a hátsó kertbe települt. Így vége lett a teniszpályáknak. De még egy nagy mély kettős gödörre is emlékszem ahol a meszet oltották és a maltert keverték a mésszel. Látványos volt. Nekem nem szabadott egyedül a közelébe menni, veszélyes mondták. A háború végén a kertbe háziállatokat is hoztak. Azoknak ketreceket építettek. Voltak csirkék, nyulak még egy ideig disznók is.

Úgyszintén leányai férjestül gyerekestül beköltöztek a nagy házba. Most aztán elég sokan laktak itt, gyakori lett az ezzel járó veszekedés. Ki nem tisztította maga után a kádat a vécét?! De vígasságra is emlékszem, volt aranylakodalom, házasságuk 50.-ik évfordulóját ünnepelendő. 

A háború befejeztével Napiék reménykedtek hogy cégük újra fel fog virágozni és lesz sok munka. De ehelyett jöttek a nehéz idők. Én erre csak haloványan emlékszem. Először az adóval volt probléma. Egyre többet és többet követeltek akkor is amikor alig volt jövedelem. Jöttek mindenféle emberek akik elkobozták ami értékesíthető volt adó fejében. Így ment egymás után cég autója, a teherautó, és hasonló dolgok. Szegény Napiék állandó nyomás alatt álltak, az alkalmazottakat alig tudták fizetni.  

Végül is persze államosították őket. Na meg a házat. Fuccs lett életük munkájából. Ráadásul hamarosan kitelepítéssel is fenyegették. A család meghúzta magát. Először Napi majd hamarosan utána Nagyi, meghalt.

A Farkasréti Temetőbe temették el őket egymás mellé. Napi temetésére az 50 és évek elején volt, életem első temetése. Úgy emlékszem sokan voltak. Volt munkatársak, alkalmazottak, barátok, régi versenytársak, utcabeliek. Mind eljöttek. Bezárult egy kor.

Anyámmal sokszor jártam a sírhoz virágot vinni. Én szedtem a gesztenyéket. Sajnos a sírhelyét már nem tudom megtalálni.

Ez az (igaz) történet hasonló számtalan népmeséhez ahol is a legkisebb fiú, a hamuban sült pogácsával szüleitől elbúcsúzik, elmegy és nagyra viszi. Na jó, elveszi a király leányát feleségül. Ami az akkori álom volt. A modern formája ennek az álomnak nem más mint az “amerikai álom”. Emberek mindenhol, de itt főleg, nagyon hisznek benne. Ugyan mint gyerek mesét nem igen hiszem hogy mondogatják, legtöbb helyen az a fránya TV vette át a mesélő szerepet…fene aki szereti ezt a változást. Mai történetem a Honda autógyárral kapcsolatos. 
Honda úrról szól aki senkiből nagy lett, akinek szerencséje volt, aki rizikókat vállalt, és aki a sárkánnyal is megküzdött, az amerikai piaccal.

Szóval a Honda alapítója Soichro Honda (1906-1991) mint mechanikus dolgozott amíg 1937-ben kölcsönt nem kapott egy barátjától. Kis műhelyt nyitott és alkatrészeket kezdett gyártani Toyotának. A háború alatt az irányítást elvették tőle, és fegyvert volt muszáj gyártani. Közben Honda elvégezte a műszaki egyetemet. A háború után visszakapta műhelyét és fillérekért eladta. 1946 megalapította a Honda Technikai Kutató Vállalatot. 12 alkalmazottal. Eleinte mopedek gyártására specializálta magát. De már 1959-re a világ legnagyobb motorbicikli gyárosa lett.  

1950 -ben határozta el hogy megpróbálkozik az amerikai piaccal. Mondhatni minden terv nélkül. Itt Honda (az akkoriban) legnagyobb motorbiciklijét, (250cc) próbálta nyomni, mert az amerikai piacot a mácsó nagy teljesítményű és a sport motorbiciklik dominálták: Harley Davidson, Indián, és európai importok: Triumph, Norton, Moto Guzzi. Eleinte Hondát a siker elkerülte. Amerikában hosszú sok mérföldes hajtásra kellettek a motorbiciklik, a japán gépek erre kezdetben nem voltak alkalmasak. 

Az Amerikába helyezett számos Honda alkalmazott viszont 50cc mopedekkel furikázott aminek forgalmazását nem igen szorgalmazták. Ezek mindenütt nagy csodát keltettek ilyet itt még nem láttak. Végül is a Honda kirendeltség egy telefont kapott a postán áruló behemót üzlethálózattól, SEARS-től. Nem érdekelné őket a moped árusítása? És csoda történt! A moped ára hihetetlen olcsó volt és a fülbemászó marketing jingo közismert lett: “A legszimpatikusabb emberekkel találkozol a Hondán”. Egész másfajta emberek, diákok, háziasszonyok kezdték ezeket a mopedeket vásárolni és Honda csillaga szárnyalni kezdett. A mopedek hamarosan utat nyitottak a nagyobb motorbicikliknek is amiket már ekkora átalakítottak az itteni követelményeknek megfelelően. 

Honda 1963 ban gyártotta az első autót. Míg a motorbiciklik sikere az US-ben véletlennek mondható az autók bemutatása klasszikus példája a stratégiának.  
Ma is tanítják az világ legtöbb business egyetemen. Kis első kerék meghajtásos Honda autók piacra hozásával kezdődött 1970-ben. Magam is emlékszem, már itt voltunk Kanadában, csak ámultam és gondoltam ezeket itt nehéz lesz eladni! De mennyire tévedtem. Honda ezeket a kocsikat olyan alacsonyan árazta hogy nyereséget csak több év után (és meghatározott növekedő szám eladása esetén) várhatott. De a feltevése helyesnek bizonyult. Egyre több ember választotta mint második kocsit. És a kis autók piaca alapjában megváltozott. VW kivételével az angolok, franciák és olaszok képtelenek voltak az árral (és az idővel bebizonyosodott minőséggel) versenyezni. Egymás után hagyták el az észak amerikai piacot. Ma sem tértek vissza. 

Az amerikai autógyárak a nagy kocsikra voltak specializálva és nemigen törődtek azzal ami a szemük előtt játszódott le. De hamarosan az első olaj krízis (1973) a kis autókat csak még népszerűbbé tette. Az amerikaiaknak nem volt válasza. Japánból a kis jó minőségű autók áradata, nemcsak Hondáé, elkezdődött. A japán kocsik mérete, teljesítménye évről évre nagyobb lett. Megbízhatóságuk legendás. Az amerikaiaknak sokáig nem volt válasza. A verseny azóta se lassult le, ugyan manapság az itteni piacra a japán kocsik legtöbbjét itt az USA-ban és Kanadában gyártják.

Hétköznapokon ha nem vagyok úton időnként  összeülünk egypár kollégámmal egy kávéra az iroda toronyház földszintjén levő nagy étkező/kávézó tér egyikébe. Amerikai hosszú kávét iszunk, eszpresszót nem mérnek. Az amerikai kávé egy előnye hogy mellette elülhetsz mint a sör mellett. Az eszpresszó olyan mint a pálinka, magadba döntöd és kapsz egy rögtöni hatást....

Már évek óta ugyanazokkal kávézunk és közben beszélgetünk. Legtöbbször a téma a napi események. Tekintettel a társaság összetételére: egy Egyiptomból származó (keresztény), egy palesztin származású (muszlim), 3 indiai, jómagam Európából és három itt született kanadai, a téma bizony sokszor a külpolitika, néha a belpolitika és olykor sport. Ha sport akkor mindig hoki. 

Az utóbbi időben másról sem beszélünk mint a Kairóban történő sajnálatos eseményekről. Mindenki egyetért abban hogy ami történik az senkinek se jó, elsősorban nem az egyiptomiaknak. És hogy talán most a helyzet még a Mubarak előttinél is rosszabb lesz, annyi az ártatlan halott, annyian lesznek akiknek foga bosszúra fog fájni. 
Nincsen egyetértés abban hogy egyáltalán volt-e ok, hogy kellet-e az egyiptomi katonaságnak így beavatkoznia, és hogy az US szerepe mi legyen? Az én véleményem se a palesztin, se az egyiptomi származású kollégának nem tetszik. 

Az a véleményem hogy az egyiptomiak nem érettek a demokráciára. Tény az hogy egy muszlim kormány lett megválasztva demokratikusan. Ennek (várható) következménye az hogy olyan intézkedéseket hoznak be amik őket favorizálja. Egész addig míg a kisebbség és a nem vallásosak jogai nincsenek megsértve, avagy azok ne adj Isten nincsenek bántalmazva, várni kell a következő választásig. Azaz véleményem az hogy a puccs káros és (ad minimum) túl korai volt. A demokrácia már csak ilyen. Ha a többségnek nem tetszik négy év után le lehetett volna ezt a kormányt (muszlim testvériség) szavazni és egy új párt venné át legálisan az irányítást. Ha meg újra választják őket, nos akkor a nép ezt akarja. Ha netán az a választás nem fair, akkor tényleg ok lenne lázadozni.

Az egyiptomi kollégám érzését sérti amikor mondom hogy “ők nem érettek”. Szerinte ez lekicsinylő. Ő azt hajtogatja hogy ez a párt a totalitásba vitte volna Egyiptomot, lásd mondja mit csináltak az alkotmánnyal! Én ténylegesen nem is tudom mit csináltak azzal? Érzésem csupán hogy ezt eltúlozza. Ő eleinte nyíltan örült a katonai beavatkozásnak. Persze ami most történik annak nem örül! De nincsen vissza út. Számos családtagja ott élő kairói kopt, és ha valamikor, mostantól kezdve nemigen lesznek ott biztonságban.

A muszlim kolléga, na ja, az ellenkező véleményen van. Mint palesztin diák anno Kairóban végezte az egyetemet. Vallásos muszlim. Egyet értek vele abban hogy nem láttam bizonyítékot arra hogy a Morsi kormány diktatúrában végződött volna, de zokon veszi amikor az egész társaság ellene van (nem csak én) annak hogy a vallás és a kormány összefonódjon, mert ő szerinte ez így van a muszlimoknál. A vallás, a kormányzás, a törvénykezés az elválaszthatatlan egymástól és tessék őket békében hagyni, nem ered abból semmi baj, hajtogatja! Na ekkor mondom neki hogy ők is 500 évvel el vannak maradva, amikor is a katolikus egyház diktált az európai királyok nem egyikének. És az nem volt jó, sok értelmetlen háborút okozott. Az állam és a vallás külön kell hogy legyen, egyik se szóljon bele másik ügyébe. Jól kifundálták ezt a francia forradalomban. Mindenki más egyetért ebben kivéve őt. Őt sérti hogy a vallását elmaradottnak nevezzük. 

Most aztán jön Amerika szerepének tárgyalása. Az a véleményünk, kivéve az egyiptomiét, hogy itt egy puccs volt és a katonai segélyt vissza kéne vonni Egyiptomtól ezeket a vérengzéseket megállítandó. Hogy az hatna-e azt nem tudom, de ezt a katonaságot támogatni az szégyenletes. Jobbára egyetértés van abban hogy Amerika kétszínű, szavaikkal elítélik de a pénz segély folytatása bátorítja/elősegíti azt ami ott történik. 

Na tessék. Hogy mi lesz Egyiptomban azt én nem tudom. Gondolom olyasmi ami most Algériában van, ahol anno szintén a katonaság nullázott egy demokratikusan választott muszlim kormányt, és most ők az urak. És az országban nincsen biztonság. Mivel Egyiptom egy fontosabb ország, nem mindegy hogy ott mi történik.

A képek az alábbi linkböl származnak. Több hasonló megrázó kép található rajta. Egy riporter halálát lelte miközben ezeket fényképezte:

http://www.dailymail.co.uk/news/article-2392992/Egypt-protests-Horrifying-moment-Egyptian-protestors-push-armoured-police-van-50ft-Cairo-bridge-officers-stoned-mob.html

Egy szülő szerencsejáték szenvedélyének felfedezése felnőtté teszi a leányát.

Ahogy Liz Moore-nak elmondták. Az alábbi fordítás egy cikk az Életek sorozatból, a New York Times 2015 március 22-i vasárnapi Magazinjából.

Az alábbi a New York Times egyik vezércikkének fordítása, (a három közül), a 2015 március 7 - i számából.

Nemrégen olvastam egy jó könyvet. Az író norvég, manapság divatba jött. Neve, Karl Ove Knausgaard. Legtöbbször az életéről ír, amit én megszereztem az a gyerekkoráról szólt. Címe: My Struggle, (Az én küzdelmem).

Érdekes vitám volt nemrég egy barátommal a Skype-n. Kanadai magyar, manapság a telet Magyarországon tölti, budapesti öröklakásán.

OK. Képzeld el hogy Havannában vagy. Meleg van, esteledik, mit lehet csinálni?

Van választék bőven. Ha a belvárosban van a hoteled, jobban mondva, ahogyan itt hívják a régi városban, a legegyszerűbb csak kimenni és sétálni. Az utcán sok az ember, a kocsi forgalom nem nagy. Sétálás közben rengeteg zenés étterem és bár mellett mégy el. A legtöbbjében van hely, kubaiaknak mindez drága, a sok buszos turista meg általában csak egy napra látogat a tengerparti nyaraló komplexusából, estére kevés marad itt.

A kubai zene manapság világszerte ismert és ünnepelt, hála Wim Wender nagyszerű dokumentum filmjének, a Buena Vista Social Club-nak.

Beülsz egy helyre, egy sör mellett hallgathatod a zenét. Félóránként szünetet tartanak, jönnek kalapozni. Jó zenét csinálnak, megy az idő. A belvárosban este sétálni biztonságos, ugyan néha a kubaiak megszólítanak. Az angoljukat akarják gyakorolni, esetleg vezetőnek ajánlkozni, és ha el sem fogadod, kissé meg akarnak tarhálni, szöveggel miszerint például, hogy a beteg gyerekeiknek kell a pénz, az orvosságra.

Ha nevesebb helyre akarsz menni, az árak drágábbak lesznek. Talán a legismertebb a Tropicana Club, egy revü, ami az egyetlen Castro előtti intézmény, Havanna dekadens korából, amit megtartottak. 1945-ben alapították. Ide persze jobb előre foglalni, fejenként olyan 100 dolcsira számítsál. Ebben benne van egy negyed liter rum és némi kaja. A Tropicana nem a belvárosban van, hanem a Miramare negyedhez közel. Amolyan „havannai” Folies Bergére, azaz egy nagy kabarét, ahol alig öltözött csinos profi táncosok emelgetik a lábaikat és rezgetik kebleiket, egészen reggelig.

A magam részéről ez kissé drága, úgyhogy azt ajánlanám, menjünk el az egyik belvárosi bárba, egybe azok közül, ahova anno papa Hemingway is járt. Az egyik közel volt a hotelünkhöz, neve La Floridita. Mivel ismertebb, az ital árak jóval drágábbak, és bekerülni sem könnyű. A zenészek változnak, de Kuba legismertebbjei. A hely nem nagy, kívülről nem mutat sokat. De ahogy belépsz, a zenekar melletti résznél kell várni, amíg a bárnál hely üresedik, vagy netán egy asztal. Közelről, hátulról nézheted a csinos dizőzt, jobban mondva derrierjét a feszes ruhájában. Látod, ahogy meztelen karján az izzadság gyöngyözik, beleéli magát a dalba. Állítom, valami szerelmi csalódásról szól, bánatában a mikrofont rágcsálja.

Avagy menjünk el az egyik leghíresebb paladar-ba. A neve La Guarida. Paladar, a gebines éttermek neve Kubában. Ide asztalt kell foglalni, ez az egyetlen étterem Havannában, tudtommal, ahol internetes rezerváció kell.

Ugyan taxival is lehet menni, azt ajánlom, odafele sétáljunk. A félórás séta elhagyja a renovált ismertebb régi várost, és egy a turistákkal alig látogatott, de sűrűn lakott negyedbe vezet. Amolyan itteni Ferencváros. Ne vigyél magaddal láthatóan drága kamerát, próbálj úgy tűnni, hogy semmit sem viszel magaddal. Ugyan Havanna biztonságos, nem árt óvatosnak lenni. A séta romantikus, látni lehet az utcai életet. Bent a düledező bérházakban túl meleg van, mindenki a járdán téblábol, nagymama, kisdedek, mindenki.

Az étteremben csak készpénzt fogadnak el, számíts fejenként 50 dolcsira, (többszöröse egy normál étterem árának), ami itt egy óriási pénz. Ez az étterem hírnevét, egy 1994-ben készült ismert kubai filmből szerezte, címe: Fresa y Chocolate, (Eper és Csokoládé), ami többek között, itt játszódott.

Egy valamikor csodálatos épület, de ma düledező bérház, harmadik emeletén található. A ház belső udvarában a biztonsági emberek dominóznak. Mutatják, merre menjél. Egy fenomenális lépcsőn, a harmadik emeletre. Itt a nyitott a gangról a szép kilátásban gyönyörködhetsz, az ott lakók mosott ruhái mellől kikukkangatva.

Becsöngetsz az egyik ajtón, és így belépsz az étterembe, ahol méltó fogadtatásban lesz részed. Leülsz rezervált asztalodhoz egy disztingvált nemzetközi, főleg nyugat európai, társaságba. Itt valami skandináv nyelven beszélnek, ott, azok németül, van dél amerikai, sok helyen angolul. Mi magyarul. Legyen az is. Egy kubai kuncsaft sincsen, hacsak nem egy pár, akik az US-ből hazalátogattak. Ilyenből, amikor mi itt jártunk, még sok nem volt.

A koszt nagyszerű. De előtte nem szabad a koktélokat elmulasztani. Egy daquirit ajánlok. Annakidején hazafelé taxit vettünk. Az étterem előtt sorakoztak, az éjszakában. Mind amerikai kocsi, az 50-es évekből. Elkövettük azt a hibát, hogy a taxissal az árban előre meg nem egyeztünk. Gondoltam az étterem előírja ezeknek, hogy a kuncsaftokat le ne rázzák. De persze nem, és az ár a tíz perc taxizásért többe került, mint az itt Kanadában kerülne. És rázósabb is volt. A rugók és a csillapítók már rég nem működnek az ilyen autókban.

PS

Gyere egy rövid motorbicikli túrára Havannában, miközben a Buena Vista Social Club zenéjét hallgatjuk:

https://www.youtube.com/watch?v=6JEdf7XsV5g

Tudatunk nem képes a jó és rosz információt egymástól elválasztani.

Hollandiáról és Belgiumról fogok írni. Luxemburgban nem jártam. Jó régen voltunk itt. Első MO-ra való visszalátogatásunk alkalmával, 1983-ban.