Csak egyszer voltam.
1968-ban Olaszországból jöttem haza. Ugyan Olaszban stoppoltam, a hazamenetre volt vonat jegyem. Velencétől Budapestre, Zágrábon keresztül. A vonat reggel indult. A Giudecca szigeten volt a diák szállás ahonnan a vaporettót vettem az állomásig. Valahogy elszámoltam az időt, avagy egy lassú, mindenütt megálló hajót kaptam pechemre. Hamarosan beláttam hogy nem fogom a vonatom indulását elérni. Abban az időben csak egy ment naponta MO-ra, így úgy nézett ki hogy egy extra napot kell Velencében töltenem. Ez nem lett volna tragédia, de minden pénzemet az utolsó líráig elköltöttem. Mit csinálok Velencében egy fillér nélkül?
Szomorúan ültem az állomás előtti lépcsőn amikor egy ausztrál diák, akit ismertem a diákszállásról, arra járt és kérdezte miért lógatom az orromat? Mondtam. Nosza kezembe nyomott vagy öt dolcsinak megfelelő pénzt. Szóval megszűnt a probléma. Ezután gondolkozni kezdtem. Még egyszer megnéztem a menetrendet. Volt egy vonat Zágrábba. Onnan meg, gondoltam, lesz egy másik vonat Bp-re. Megszületett a terv. Zágrábot még nem láttam.
Zágrábba érkezésem után láttam hogy ugyan megy egy vonat Bp-re, de nyolc óra múlva. A hátizsákomat a megőrzőben hagytam. Kaptam egy durva térképet és ennek segítségével begyalogoltam a városba. Felmentem a dombra, megnéztem a nagy templomot és az a körüli piacot, szóval a látnivalókat. Ezután vissza mentem az állomásra de még mindig volt idő bőven. Látom a térképemen hogy a másik (nem a város fele) irányba folyik a Száva és ott van egy híd. Mivel a Száváról tanultam földrajzban meg történelemben, gondoltam elsétálok és megnézem.
Jó időbe tellett, a városon kívül földek mellet mentem egy országúton, míg végre látom a folyót, és a hidat. Semmi különös. Sehol senki. Csak tébláboltam egy kicsit. Lefényképeztem, kimentem a híd feléig. Ahogy jövök vissza a híd alól kijön egy katona. Rám irányítja a géppisztolyát és rám ordít, szerbül vagy horvátul. Fel a kezekkel! Rám derült hogy bajban vagyok. Ebben az időben már voltak nacionalista terror cselekmények. A katonát a híd őrzésére küldték ki és én neki gyanúsan viselkedtem. Ráadásul a fiatal (magam korabeli) gondolom besorozott katona fel volt izgulva. Látszott hogy szentül hiszi hogy egy de facto terroristával áll szemben. Ujja a ravaszon, keze remegett. Intett kövessem a híd alá. Na tessék gondoltam le fog ott lőni. Követnem kellett.
Próbáltam hozzá nyugodtan beszélni, kis oroszommal, és lengyelül, angolul, németül, olaszul, magyarul de semmit sem értett és csak nem nyugodott meg. Idegesen utasított hogy öntsem ki tarisznyám tartalmát. Robbanó anyagot keresett. Egyre izgatottabb lett, a dolog nem nézett ki jól. Végül is tanácsoltam hívja fel feletteseit, a rádiójára bólogatván kezeim végig a fejem felett. Végre még mindig rám célozva fél kézzel sikerült a rádión kontaktusba kerülnie valakivel. Az higgadtabb volt, mondta ellenőrizze az útlevelemet, és végül is elhitték a történetemet, miszerint turista vagyok és hogy miért jöttem ide ahol tényleg semmi látnivaló sincsen. Nagy végre elengedtek. Igen csak megkönnyebbültem. Az egész "sorry" dolognak nagyon rossz vége lehetett volna.