Csak egyszer voltam.

1968-ban Olaszországból jöttem haza. Ugyan Olaszban stoppoltam, a hazamenetre volt vonat jegyem. Velencétől Budapestre, Zágrábon keresztül. A vonat reggel indult. A Giudecca szigeten volt a diák szállás ahonnan a vaporettót vettem az állomásig. Valahogy elszámoltam az időt, avagy egy lassú, mindenütt megálló hajót kaptam pechemre. Hamarosan beláttam hogy nem  fogom a vonatom  indulását elérni. Abban az időben csak egy ment naponta MO-ra, így úgy nézett ki hogy egy extra napot kell Velencében töltenem. Ez nem lett volna tragédia, de minden pénzemet az utolsó líráig elköltöttem. Mit csinálok Velencében egy fillér nélkül? 

Szomorúan ültem az állomás előtti lépcsőn amikor egy ausztrál diák, akit ismertem a diákszállásról, arra járt és kérdezte miért lógatom az orromat? Mondtam. Nosza kezembe nyomott vagy öt dolcsinak megfelelő pénzt. Szóval megszűnt a probléma. Ezután gondolkozni kezdtem. Még egyszer megnéztem a menetrendet. Volt egy vonat Zágrábba. Onnan meg, gondoltam, lesz egy másik vonat Bp-re. Megszületett a terv. Zágrábot még nem láttam.  

Zágrábba érkezésem után láttam hogy ugyan megy egy vonat Bp-re, de nyolc óra múlva. A hátizsákomat a megőrzőben hagytam. Kaptam egy durva térképet és ennek segítségével begyalogoltam a városba. Felmentem a dombra, megnéztem a nagy templomot és az a körüli piacot, szóval a látnivalókat. Ezután vissza mentem az állomásra de még mindig volt idő bőven. Látom a térképemen hogy a másik (nem a város fele) irányba folyik a Száva és ott van egy híd. Mivel a Száváról tanultam földrajzban meg történelemben, gondoltam elsétálok és megnézem.

Jó időbe tellett, a városon kívül földek mellet mentem egy országúton, míg végre látom a folyót, és a hidat. Semmi különös. Sehol senki. Csak tébláboltam egy kicsit. Lefényképeztem, kimentem a híd feléig. Ahogy jövök vissza a híd alól kijön egy katona. Rám irányítja a géppisztolyát és rám ordít, szerbül vagy horvátul. Fel a kezekkel! Rám derült hogy bajban vagyok. Ebben az időben már voltak nacionalista terror cselekmények. A katonát a híd őrzésére küldték ki és én neki gyanúsan viselkedtem. Ráadásul a fiatal (magam korabeli) gondolom besorozott katona fel volt izgulva. Látszott hogy szentül hiszi hogy egy de facto terroristával áll szemben. Ujja a ravaszon, keze remegett. Intett kövessem a híd alá. Na tessék gondoltam le fog ott lőni. Követnem kellett.  

Próbáltam hozzá nyugodtan beszélni, kis oroszommal, és lengyelül, angolul, németül, olaszul, magyarul de semmit sem értett és csak nem nyugodott meg. Idegesen utasított hogy öntsem ki tarisznyám tartalmát. Robbanó anyagot keresett. Egyre izgatottabb lett, a dolog nem nézett ki jól. Végül is tanácsoltam hívja fel feletteseit, a rádiójára bólogatván kezeim végig a fejem felett. Végre még mindig rám célozva fél kézzel sikerült a rádión kontaktusba kerülnie valakivel. Az higgadtabb volt, mondta ellenőrizze az útlevelemet, és végül is elhitték a történetemet, miszerint turista vagyok és hogy miért jöttem ide ahol tényleg semmi látnivaló sincsen. Nagy végre elengedtek. Igen csak megkönnyebbültem. Az egész "sorry" dolognak nagyon rossz vége lehetett volna.

Ennek a mozgalomnak én nagy híve voltam. Attól kezdve mikor harmadikos gimis koromban hallottuk hogy van ilyen. Egy barátommal azon nyáron “csak úgy” lestoppoltunk a Balcsira. 1960-at írtak. Az Osztyapenkohoz illett kimenni, kezedet kitenni, de tudjátok…Nagy sokára meg is állt egy “elvtárs vezető”, Skodával és levitt minket egészen Balatonfüredre. Mivel mi Földvárra akartunk menni hajóval átmentünk.

Már este volt amikor megérkeztünk. Tervünk nem volt, gondoltuk majd belógunk a Kempingbe aludni egy üres bér sátorba. Addig a Mókus nevű kis táncos helyen ültünk és valamit ittunk zárásig. Meglepetésünkre az üres sátrak le voltak lakattal zárva, nem tudtunk bemenni egybe sem. Nosza elhatároztuk hogy majd sétálunk az országúton és egy földön alszunk. Egy “kukoricásban”. Így is lett. Persze jól aludni lehetetlen volt.

Innen kerültem magasabb stoppos iskolákba. Lengyelben utaztam jó párszor. Egy nevezetesebb útra jól emlékszem. Sok magunkkal, főleg lengyelekkel, egy teherautót “fogtunk”. A hátára egy pózna fúró masina volt építve, de voltak padok is. Mi a tengerhez tartottunk, a teherautót Katowice környékén állítottuk le. Hosszú ideig utaztunk rajta mert jó irányba ment. Estére már a lengyelek mind elszéledtek csupán barátom és én maradtunk. A lengyel mérnök meg is hívott minket vacsorára egy étterembe, a sofőr is ott evett. Pirogit ettem először. A barátomnak nem ízlett. No vissza a teherautó tetejébe, ott a barátom rosszul is lett, kiokádott az útra. Sebaj. Majd lassan elaludtunk. Arra ébredek hogy a teherautó elindul, lerobban, megint elindul…mi történik? Hát kiderült hogy a sofőr olyan fáradt lett (ilyet azóta sem láttam) hogy képtelen volt ébren maradni nem hogy vezetni. A mérnök maga próbált vezetni de nem tudott. Lehívott minket, mondta próbáljuk mi is…nem vicc. Próbáltuk de persze nekünk se ment. Erre a mérnök valahogy mégis elvezette egy közeli helyre ahol aludni tudtunk.

A lengyel utak után bátorságra kaptam és egyedül (két nyáron) Kelet Németországba utaztam. Drezdáig vonattal mentem. Szép a pályaudvar. Onnan kibattyogtam az autobahra. Karl Marx Stadtba kellet mennem hogy a pénzemet egy ottanitól átvegyem. Névleg meghívásos betétlappal utaztam amivel pénz nem járt.

Első stoppom (és sokszor utána is) egy ruszki katonai teherautó volt. A vezető intett ugorjak be hátulra a ponyva mögé. Nos ez tele volt fiatal ruszki bakákkal. Jószívűen megkínáltak cigivel, hosszú papírszopókás volt. Nagy nehezen elbeszélgettem velük. Rájöttem hogy egyszerű csórók mint én.  Abban az időben a ruszkikat nem igen csíptem, de ezek tényleg rendesnek tűntek. 

Egyszer meg az autobahnon, valahol Lipcsétől délre egy nyugatnémet Mercedes is megállt! Egy kelet német sráccal stoppoltam, alig hittünk a szemünknek. Rohanás. Benn a Mercedesben elbeszélgettünk a vezetővel. Egy fodrász volt és Münchenből, egy fodrász kiállításról ment haza Hamburgba. Nagyon élveztük a kb. 100 km utat amikor aztán ki kellett szállnunk, mert utunk másfelé tartott. A német srác nem győzött bökdösni: “fodrász és egy mercit hajt!” mondogatta többször is.

Sok más kellemes történetet tudnák elmondani. Ha ilyen módon utazol, önbizalmad és az emberek segítőképességében való hited nagyon megerősödik. Sokat tanulsz, sokat látsz. Mintha egy extra egyetemre járnál. Úgy szinten sokat gyalogolsz. A városok szélére kell menni ahhoz hogy stoppolni tudjál.  

Befejezésül leírom mi történt amikor Wernigerodeba stoppoltam Magdeburgból. Félútig eljutottam amikor kezdett a dolog reménytelennek tűnni. Már beesteledett. Este a stop nem jó. A harmadrendű országúton alig volt forgalom. Gondoltam, na itt az útszélén kell aludnom. Szintén tudnivaló hogy már határsávban voltam, Wernigerode a Harz hegységben a határnál volt. No ahogy ott állok meg is áll egy határ-őrjárat kocsi. Igazoltatni. Mint magyar nem kellett határsávi, az rendben volt. Merész lettem kérdeztem el tudnának vinni Wernigerodéba? Rám néztek, mondták nem. De várjál intettek. És tényleg elkezdték a kevés jó irányba menő kocsit figyelni. Az elsőt wernigerodei rendszámmal leállították. Mondták az egyedüli vezetőnek: vidd el ezt az embert Wernigerodéba! Amúgy németesen, ellentmondást nem tűrően. Beszálltam. Próbáltam mint mindig beszélgetni, de az ürge nem igen válaszolt. Be volt ijedve végig nem lazult fel. Nem tudta ki vagyok mi vagyok, talán azt hitte hogy kém. Egy szót sem szólt hozzám, kirakott a cél város közepén és elhajtott. 

PS

Ez a poszt az első, “keleti” rész volt. Egy “nyugati” rész is lesz majd ha az ihlet újra megszáll.

Pár éve tíz napot töltöttünk Franciaországban. Egy hetet Lyonban és négy napot Aix en Provence-ben. Az utóbbi városról szeretnék írni.  
  
A nagy sebességű TGV vonattal érkeztünk. A következő megálló Marseille, csupán 30 km-re van innen. A TGV megálló a városon kívül van, hasonlóan egy repülőtérhez. Innen busszal mehetsz be. A régi pályaudvarnál tesz le. Ez még mindig működik a normál vasutakat szolgálja. 
 
Egy kis séta bőröndöddel amíg a forgalmas Place de Gaulle-hoz érsz. Innen kis elektromos járatokkal, kb. 1 EU-ért fejenként, be lehet menni a régi városba. A régi város le van zárva a forgalomtól, kivéve a szállításokat. Mi itt egy lakást béreltünk az interneten. Az egyik legszebb (háromszög alakú) téren volt, a neve Place des Trois Ormeaux. Címünkhöz megérkezvén nekem először el kellett gyalogolnom a kulcstartó címéhez.

A lakás tulaja egy Houstonban dolgozó valaki volt akinek az anyósa helybeli. Nejem beült a kis kávézó kinti asztalához, kofferestül, én meg a leírás szerint elballagtam a kulcsért.  

A lakásunk egy több száz évvel ezelőtt épült ház második emeleten volt. Ablakai a kis térre nyíltak. Az ablakból jól meg lehetett figyelni a kis macskaköves teret és az ott lezajló életet. A közepén egy szökőkút volt. A már említett kávézón kívül, pont alattunk, volt egy ínyenc kaja és minőségi bor árus. Neki is voltak asztalai a téren. A kliensek órákig ültek itt. Reggelente kapucsínók és süti mellet. Később ezeket az ebédelők váltották fel. Jó pástétomot vagy libamájat ettek finom péksüteménnyel, bor vagy pezsgő kíséretével. Az ebéd sokszor belenyúlt a délutánba, senki sem sietett. Ezt este vacsorázók követték. 

A város láthatóan prosperál. Feltételezem a sok tehetős nyugdíjas (Angliából, Németországból és Skandináviából) akik rendszeresen ide járnak segítenek ebben. A kellemes az éghajlat és a város és környezetének szépsége vonzza őket. És gondolom sokat köszönhetnek a jól menő marketing állását feladó Péter Mayle-nak aki Provence-ba települt és számtalan népszerű könyvet írt az itteniekről. Könyveit biztosan ismeritek, az Egy év Provence-ban a címe a kezdeti sikernek. 

Aix en Provance-nak 150 ezer lakosa van. A múltban fontos város volt, de még ma is Provence megye fővárosa.  A régi város ideális sétára. Elsősorban a sok szökőkútjáról hires. De szintén nevezetesek a reneszánsz paloták és a gazdag templomok. Megemlítem a virágpiacot is, ami a legforgalmasabb szombaton délelőtt. Ide valós a neves festő Paul Cézanne. Menj el a város főutcájára amit Cours Mirabau-nak hívnak. Egy széles párizsias bulvár, platán fákkal szegélyezve. Nézd meg hol kávézott Cézanne jó barátjával Emil Zolával. A kávéház neve (illően), Deux Garconnes.

Cézanne műterme sincs messze, egy kellemes séta a régi városon kívüli dombhoz. A ház ma egy múzeum ahol mindent érintetlenül hagytak. Nem szabad elfelejteni a magyar származású absztrakt festő Vásárhelyi Győző (itt Victor) múzeumát sem, amit Fondation Vásárely-nek hívnak.

Gyertek velem egy sétára Rockcliffe Parkba. Lefordítva: Szikla-orom Park.  
Felteszem képeimet amit tavasszal és most nemrégen készítettem. Persze a legszebb talán egy hónap múlva lesz amikor az őszi színek dominálnak.  
Rockcliffe Park tele van nagy fákkal, sok árnyékkal.

Ugyan Ottawa belvárosához nagyon közel van, hivatalosan 1926 és 2001 között saját “faluként” létezett. Hasonlóan a Rózsadombhoz, kicsit magasabban fekszik mint a város és néhány helyen van szép kilátás, ebben az esetben az Ottawa folyóra.

Ottawa vitathatatlanul leggazdagabb szomszédsága. Itt van az államfő rezidenciája egy hatalmas park közepén, a miniszterelnök és a hivatalos ellenzék vezetőjének a háza és számos gazdag ország nagykövetének a rezidenciája. Ottawa két patinás privát iskolája is itt van, a fiúknak az Ashbury College, a leányoknak az Elmwood.  
 
Szóval ezek lehetnek szomszédaid, ha meg tudod magadnak engedni a magas ház árakat. Persze akadnak bőven akiknek van erre pénze, sőt olyanok is akik vétel után az ott levő házat lerombolják és újat építenek. Egypár nemigen illik bele ebbe a környezetbe, (szerintem), túl nagy, vagy túl csiri-csáré. 

Az én ízlésemnek ez a szomszédság kicsit steril. Nincsenek járdák, üzletek, irodák éttermek, kocsmák. Szigorúan ott lakásra van zónázva. Házad egy részét nem alakíthatod át bérlesre. A szemeted nem rakod ki, a szemetes bejön és a garázsod mellől hozza ki. Magasabb adóért. Nem árulhatod használt bútoraidat/cuccaidat a kertedből, amit itt garázs sale-nek hívnak. Isten mentsen hogy a mosást hátul a kertedbe kiakasszad. Tilos! 
 
De sétára a kutyáddal nagyon alkalmas. Menjünk.  

Egyszer egy évben elmegyek a házi orvosunkhoz rutin vizsgálatra. Ülök az egyik rendelőszobájában, fent a magas ágyon félmeztelenül lábamat lóbálva. Ő bejön és csinálja/kérdezi/dugja amit/azt/ahova kell. Egyik kérdése hány pohár piát (drinks) iszom naponta? Szóval mondom kb. hármat. Egyet vacsora előtt, egyet (kettőt?) vacsorához, este meg… hát még egyet. Kanadai angolszász orvos. Látom mindig, nem tetszik neki csak hümmög. Hogyaszondja kevesebb is lehetne. Csak nem akar megdicsérni, hogy OK az nem sok! De hát már ő ilyen. 

Kezdeti borivászatom egy olykori slukk volt stikában a bedugaszolt boros üvegből amit szüleim a kettős ablakpanel között tároltak. Ment egy ideig amíg anyám gyanút nem foghatott. Titokban a címkén megjelölte a szintet. Én meg (mondom ritkán) slukkoltam és így rajtakapott. Tagadtam de hiába…nagyon kikaptam. Szóval barátaimmal elhatároztuk hogy veszünk magunknak egy üveggel. Kadarka volt. Elrejtettük a kertünkbe, az ólba, a szénába a nyúlketrec felett, és néha slukkoltunk. Senki sem rúgott be. Igen én úgy emlékszem hogy gyerekkoromban, simán vehettem szüleimnek üveges bort a Közértben. OK a kocsmában 18 éves (vagy 16 volt?) korig nem szolgáltak ki.  

Diák koromban bulikon néha többet ittam mint kellett volna. Másnapra ilyenkor nagyon beteg lettem, néha reggelre az ágyban ennek nyoma is volt. Hah. Az alkohol kis extra magabiztonságot adott, gondolom másoknak is. Első munkahelyemen néha kellet kiszállásra menni. Debrecenbe, Fűzfőre, Nyergesújfalura. Még gyakorló mérnök voltam, sokszor Lajossal kellett menni. Lajos egy nagydarab középkorú csoport vezető mérnök volt. Nem szerettem vele utazni. Lajos nagy piás volt és minden városban volt “sógora”. Ezek a sógorok is mind ittak. Emlékszem egyszer (Debrecenben) már elegem lett. Mondtam Lajos nem iszom többet. Attól kezdve nem igen tekintett férfinek, elvesztettem nála a hitelemet. 

Külföldre kezdtem utazgatni. A lengyelek nagy ivók. Akkoriban fizetés napján az ottani boltok nem árultak piát. Mégis kétszer egy hónapban (fizetés napokon) estére az utcák (Nova Huta környékén legalábbis) tele voltak holt részegekkel. Mint az első hidegkor a döglött legyek. Túl sok vodkát fogyasztottak. A rendőrség teherautókba pakolta őket és vittek valahova lelocsolni őkelméket. Ott virtus volt ha iszol és nem mutatod a jeleit. Ha asztal alá tudod inni társadat. Igen az a férfi aki ülve maradt!  

Keletnémetben a sör ivás új dimenziót mutatott számomra. Első ízben láttam hogy ládával veszik a sört! És a szoba sarkában tartják. Minden családtagnak ott lógott a sör nyitó a nadrágszíján. Oszt ha kedve volt kiemelt egy üveggel, flip, és sörözött. Németből haza a vonatról mindig leszálltam Prágában és az éjjelivel utaztam tovább haza. Az rendelkezésre álló idő jó részét az U Flekuban töltöttem. Azt a fekete nedűt nagyon megszerettem. Ha jól emlékszem nyolc korsóig sikerült felvinnem rekordomat. Ezután egy jó cseh rendőr irányított a pályaudvar felé, magam meg nem találtam volna.

Olaszban, menekült táborban töltöttük nászutunkat. Láttam azt a lezser magatartást amit olaszok mutatnak a bor iránt. Bambinók is slukkolhatnak egyet. És nem emlékszem hogy 4 hónapos Olaszban tartózkodásom alatt sok részeggel találkoztam volna. Mi is vettük a jó borokat. Olcsóbb volt mint a tej. A legolcsóbb másfél literes sztaniollal volt lezárva. Ha kinyitottad nem lehetett újra zárni. A csavaros tetejű egy lépés a jobb irányba és a dugós, az volt az igazi. 

Az a tapasztalatom hogy az Európából származóak jóval kényelmesebben viszonyulnak a piához. Ott nem volt szesztilalom. Ugyan Kanadában sem volt. De a puritán protestáns kultúra és az alkoholfogyasztás az nem fér meg kényelmesen egy szobában. Egész Kanadában (két megye kivételével) csak állami (jobban mondva megyei) ital boltban vehetsz piát. Mert így jobban tudják kontrollálni hogy kinek adnak el. Még 40 évvel ezelőtt nem is láthattad a választékot hanem csak egy falon függő listát. Abból kellett választani és egy cetlire ráírni. Fizettél és a morcos kiszolgáló hozta ki az üvegedet barna papír zacskóban. Nos ma már vannak szexi önkiszolgáló pia üzletek, nagy választék, de a gondolkodás ugyanaz. Valahol úgy gondolják az alkohol fogyasztás a gyenge jellem jele, stb. 

Kanadában a legális kor 19, (kivéve 3 megyét, egyike a francia) ahol 18. Az US-ban tudtommal mindenhol 21. Családon belül a legális koron alul inni, “olasz módra”, az no-no. Ez persze nem azt jelenti hogy nem isznak gimis koruktól kezdve. Még inkább, mert a tiltott gyümölcs ugye kívánatosabb. És az egyetem első éveiben, főleg mivel imádnak más városba telepedni és előszörre szüleiktől távol élni, nagy ivászatok vannak. A felsőbb évesek megveszik a piát készségesen. Mivel sokjuk először próbálkozik, gyakori a túlzott randalírozás, a nem emlékszem kivel feküdtem le és hánnyal dugtam “-ezés”, és az alkohol mérgezés.

Gimibe jártunk együtt. Jóképű srác volt. Sokszor mentünk az akkori menő helyekre, a Kisöreghez és a Béka Emberek Klubjába szombatonként bulizni.

A Lukácsban megismerkedett egy nagyon csinos csajjal, az teherbe eset, feleségül vette. Elsőként nősült közülünk, kb. 18 évesen. 2 hónapra egy kisleányuk született. A házasság nem tartott sokáig. Más egyetemre ment, elvesztettem a kapcsolatot. Hallottam disszidált Jugóból Olaszba, nejét kisleányát otthagyván.  

Mire mi Olaszba kerültünk ő már Kanadában volt vagy 3 éve. Más városban élt de érkezésünk után meglátogatott minket Torontóban. Elvitt vacsorázni, steaket ettünk. Megmutatta hol lehet fánkot kapni, amit itt doughnut-nak hívnak. Még mindig népszerű volt a hölgyeknél. Volt jó állása, egy piros Alfa Rómeó Spidere. (Nem a legjobb kocsi a kanadai télben). De bajok kezdtek gyülekezni. Költekező volt. Komoly adóságba keveredett, nem tudta törleszteni. Akkoriban még ha nem fizettél bizony testileg is veszélybe kerülhettél.   

Kiagyalt egy tervet és végrehajtotta. Mindig is jó művész volt. Papírjait kissé megmásította és visszarepült Olaszországba. Ott feltűnt új néven mint új friss menekült. Senki sem vette észre kivéve a menekült tábori magyar pap, de az nem szólt. Olaszban új (most ausztrál) vízumára várván festményeit árulta a Spanyol Lépcsőkön. Ott ismerkedett meg második feleségével aki Angliából római iskola kiránduláson vett részt. Szerelmesek lettek egymásba. Feleségül vette. Kimentek Ausztráliába, egy fiú született. De felesége nem szerette az ottani életet. Vissza mentek az asszony szüleihez Angliába. Itt tragédia érte őket, kiderült hogy kisfiúk halálos beteg. Hamarosan meg is halt. A hölgy szüleinél laktak, de az apósa ki nem állhatta. Nehéz napok voltak végül is elhatározták hogy még egyszer megpróbálkoznak Ausztráliával. 

Hosszú, jó idők következtek. Két gyerek is született. Hamarosan egyetemi tanári állása lett. Jól érezték magukat az asszony húga is követte őket. Egyszer Európába utazván írt, meglátogathatna itt Kanadában? Amikor megláttam a reptéren nem hittem a szememnek. A karcsú daliás ifjoncból hatalmas nehézkes ember lett. Az időskorú Marlon Brandóra emlékeztetett. Egy hétig a házunkban lakott. Minden este a teraszunkon ült és várt, egy üveg vörös már nyitva volt. Elbúcsúzáskor meghívott, látogassuk meg Ausztráliában. 

Történt hogy fiatalabb fiam Ausztráliába költözött (vagy 3 évig Sydneyben élt) és mi ott meglátogattuk. Feleségemnek csak két hét szabadsága volt, de én kivettem egy extra hetet és elrepültem és meglátogattam. Ott várt a kis reptéren. Egy Mercedes Benzt hajtott, és elvitt tanyasi házukba. A nagy gyümölcsöskert roskadozott a gyümölcsöktől. Itt nyár volt Kanadában kemény tél. Mondta vigyázzak ne járjak mezítláb a füvön, olykor van mérges kígyó. A tanyán itt-ott voltak régi mercedesek, régebbi kocsijai, ezeket javítgatta, plusz volt egy kiselejtezett elektromos vízmelegítő is amit szeszpárlónak akart átalakítani. Egy érdemes projekt mondtam is neki. Nyári szünet volt, mint egyetemi tanár nem dolgozott. Naponta elvitt a környéket megmutatni. Elbeszélgettünk a régi időkről. A feleség valahol dolgozott, leánya egyetemre járt más városban. A tizenéves fia néha látható volt. Este jókat vacsoráztunk, fogytak a vörös borok. A feleség elejtette hogy barátom naponta egymaga megiszik egy litert. 

Megemlítem (ugyan nem találkoztam vele) hogy első házasságából származó nagy leánya is kijött utána. Ez egy külön történet. Először magyar vőlegényével sokáig náluk laktak. Dolgozni, munkát keresni nem akaródzott nekik. Az angol feleség ultimátumot adott, mire a leányát a vőlegénnyel együtt kiebrudalta. Ezek egymást ott hagyták. Végül is a leány művészkedni kezdett és akkorra már egyenesbe került. Mint sikeres festő művész egy másik városban élt és apjával kibékült. Négy nap elteltével elmentem, tudván soha sem jövök ide vissza. Azzal a tudattal hogy itt minden jól megy.   

Ő nem az aki a kapcsolatot tartja. Hosszú szünet következett. Aztán, kb. két éve karácsony előtt egy rá nem jellemző részletes emailt írt. Közölte hogy felesége bejelentette hogy őt megcsalta és viszonya van egy nálánál jóval fiatalabb német származású bártenderrel, (csapossal?). A felesége ott hagyta közel 30 évi házasság után. Elváltak, a ház a nőé lett, ott él a csapossal. Ő már nyugalomba ment és bérlakásban él bent a városban. A válás után bánatában visszament látogatóba Magyarországra. Meg is ismerkedett egy elvált nővel aki fiával él. Szerelem lett, a nő és a fiú kijöttek vele élni. De nem bírták Ausztráliát megszeretni. Honvágy gyötörte őket és egy év után visszaköltöztek Budapestre. Ő maradt. Tartják a kapcsolatot. A nyugdíjának felét nekik küldi, kb. havi ezerötszáz dollárt. Panaszkodott hogy ezért persze most kevés a pénze, utazni sem igen tud. El volt keseredve. Írtam neki de azóta sem válaszolt.

Sarkunkon található szomszédságunk egyik büszkesége, a fura videó kölcsönző. Igen fura, ez a kölcsönző “külföldi” filmekre specializálja magát. Külföldi jelzővel a nem Észak Amerikában készült filmeket illetik itt meg. Feleségem és én szeretjük a külföldi filmeket. A kölcsönző tulajdonosát ismerjük mivel gyakori bérlők vagyunk. Úgy ő mint alkalmazottai ezekhez a filmekhez igazán értő emberek. A város messzi sarkaiból jönnek a kuncsaftok.  Szakértő tanácsot kapsz.  

A filmek túlnyomó többsége “feliratos”. Mi megszoktuk a feliratos filmeket gyerekkorunkból. De az itteniek többségét nagyon zavarja. Nincsenek hozzá szokva. Az eredmény hogy alig láttak még külföldi filmet. OK egypár angol film az kivétel. És ott nincsen feliratra szükség. De svéd?? Kijaza Bergman? Eszik vagy isszák? Francia film? Godard??? Soha sem hallottak róla. Tisztelet a kivételnek. Az átlag ha nem “made in Hollywood” hát nem nézi. De nem is igen kapják nincsenek promótálva és csupán egy mozi van a városban ahol ilyeneket láthatsz.

Magyar filmjei is vannak bőven. Megjegyzem úgy mellesleg hogy engem az angol felirat egy magyar film nézésénél, egyedül ott, igenis zavar. El kell ugyanis döntenem hogy a hangra vagy a feliratra figyeljek? A normális választás a hang, a feliratot ki kell blokkolni. Ez zavaró, nem könnyű. 

Ennél a kölcsönzőnél megtalálod az összes argentin, japán, iráni….nevezd az országot amit akarsz filmet. Mármint az összes filmet amit Észak Amerikába hivatalosan valaha is behoztak. Nem tarthat olyan filmet amit esetleg saját szakállán itt-ott pl. Európában vásárolt. Csak azokat amiknek vetítési jogát egy itteni forgalmazó már megvette. Filmet csak ezektől vehet. 

Csak úgy megjegyzem a tulaj különcségét tovább erősítendő: üzlete még a mai világban sem állt át komputerre. Egyszer megkérdeztem miért nem? Ideális lenne filmjeit egy adatbázisba listázni, mondtam! Rögvest tudná ha nem hoztak időre vissza egy filmet, hogy melyik film népszerű és így több példányt tudna tartani, stb. Mondta nem, nem. Kérdeztem miért? Azért mondta mert akkor kevesebb kontaktusa és beszélgetése lenne a klienseivel, mint pl. amit mi most csinálunk!  

Elég az hozzá hogy a legutóbb egy török filmet ajánlott. Már láttam török filmet, van egy pár jó rendezőjük. Haza vittem. Hétvégén öt dolcsit kér. A címe ennek angolul: Once upon a time in Anatolia, azaz “Egyszer volt hol nem volt Anatóliában” (?). 2011-ben készült és nagy díjat is nyert (egy másik filmmel közösen) Cannesban abban az évben. A rendező neve Nuri Bilge Ceylan.

Szombaton este feltettem. Hát nem egy akció dús film. Egy anti hollywood film! Lassú és 2 ½ órás! A nejem a film felénél feladta, tovább nem bírta nézni. Pedig kár, mert végül is vitathatatlanul egy nagyon jó film kerekedett ki belőle. A film egy gyilkossággal kapcsolatos. Azaz egy éjszakáról szól amikor a gyilkos(ok) által eltemetett holtestet próbálják megtalálni. A helyi ügyész, a helyi orvos (ezen kettő a tanult emberek) és a rendőr kapitány a főszereplők. A kapitány rendőr társa, a két gyanúsított, egy katona, sírásók a további szereplők.

Az isten háta mögötti (Ankara és a Fekete tenger közötti tájon) a török éjszakában játszódik. Misztikus kopár dombok. Ötödrangú utakon furikáznak ide oda az elásott tetemet keresendő. Látnak egy éjszakai vonatot. Szélvihar dúl, többször félre lesznek vezetve. Az éjszaka közepén megállnak egy kis faluban enni az ottani polgármesternél. Beszélgetnek a pasztörizált sajtok és joghurtok elterjedéséről és lassan magukról. Kinek a fogyatékos fia, kinek hűtlenség okozta öngyilkosság, kinek a feleségétől való elválás a problémája. 

Hirtelen a szél miatt áramszünet lesz. A sötétben gyertyafénynél álomszerűen megjelen az egyszerű polgármester fiatal leánya. Teát szolgál fel. Meghökkennek szépségén. A látvány a gyilkosokra is hat. Végül is megmutatják hova temették el a holtestet. Megmondják mi történt. Reggel a közeli kisvárosban felboncolják az áldozatot. Jele van hogy az áldozat még élt amikor a földbe temették. De az orvos nem jelenti a jegyzőkönyvben. Nem tudni miért. Itt a vége fuss el vége.  

Mély, emberi gyönyörű filmezés. Rembrandti mint az Éjjeli Őrjárat. A főszereplők alig beszélnek, de arckifejezésük sokat mond, mind nagyszerű színészek. Az operatőr zseniális. A rendezés tökéletes. Méltán nyert díjat, mégis nem veheted rossz néven hogy sokan képtelenek végig nézni. Kicsit hasonlít jellegében a nemrég díj nyertes francia filmhez, az Amour-hoz, (rendező Michael Haneke). Azt gondolom sokan ismerik. De ez egy török film, kisebb a publicitás, és talán be sem mutatták Magyarországon.

Mai történetem az Amazon.com-ról és alapítójáról, Jeff Bezosrol szól. Már mindenki ismeri Bill Gates történetét, úgyszintén Steve Jobs-ét, (Apple), de Bezos úr talán kevésbé ismert. Ugyan nemrég sokat írtak róla. Ő az aki megvette a veszteséges Washington Post újságot, Amerika második (vagy harmadik) legfontosabb újságát a Graham családtól. Potom 250 millió dollárért.

Bezos úrnak tudni kell valamit egy veszteséges vállalatról. Amazon.com-nak fennállása óta még nem volt nyereséges éve. Mégis Bezos úr billiomos. Szóval mi történik itt kérdezed, veszteséges és mégis az alapító billiomos lett? Hogyan lehetséges ez? 

Igen lehetséges. Az elmúlt negyed évben is Amazon 7 millió dollárt vesztett. Mégis Wall Street imádja. Egyszóval a piac Amazon tevékenységét, veszteségei ellenére, pozitívan tekinti. Jövőt lát benne. Az eredmény az hogy Amazon részvényei nagyon keresettek. Ha valami keresett az itt a kapitalizmusban drágább lesz. Ilyen ez a fránya piac.

Szóval mint az egyedüli alapító, Bezos úr a kibocsátott részvények jelentős hányadának tulajdonosa. És ezáltal bizony gazdag ember. Amazon piaci értéke manapság 125 billió dollár, egy asztronómiai szám. Legtöbbünk talán lelassulna miután a világ legnagyobb (virtuális) könyvesboltját semmiből létrehozta, nem de??? Bezos úr más fából van faragva. A könyvek után, lemezekbe, elektronikába ment bele, és manapság egy virtuális áruház ahol mindenfélét vásárolhatsz, és olyan nehéz súlyúakkal versenyez mint Walmart és IBM. 

A nemrég vásárolt Washington Post csupán egy kis falat. Amazon újabban a jól fizető elektronikus adat tárolásba és számításba (úgy is hívják hogy “cloud” = felhő) ment bele. Ebben egy fontos kliense az amerikai kormány apparátus, beleértve a CIA. Képzelheted azoknak van adat tárolásra igénye! A legújabb pletyka az hogy a telefon üzletbe is bele akar kezdeni. Vigyázz Nokia, Apple és Samsung!

Bezos úr szeret a háttérben maradni. Ritkán ad interjút, csak akkor ha valamit az üzlettel kapcsolatosan nyilvánosságra akar hozni. Szereti a titoktartást. Állítólag imád részletekbe menni. Ritkán nyilatkozik terveiről. Saját magáról sohasem nyilatkozik. Nem fogsz kandalló melletti társalgásokat látni ahol kutyájával a lábánál népszerű riporterekkel bölcsen beszélget az életmódjáról és nyilatkozik nézeteiről. Annyit tudunk hogy 49 éves, nős, van négy gyerek és Seattle-ben laknak egy tóparti luxus villában. Albuquerque-ben (Új Mexico állam) született, norvég emigránsoktól. Eredeti neve Jorgensen. Édesanyja elvált, hozzáment egy Kubából származó mérnökhöz. Jeff-et magával vitte. Innen a Bezos név. A neves Princton (Ivy Liga) egyetemen szerzett mérnöki diplomát. Liberális nézetei vannak. Amazon.com vállalatát 1994-ben alapította, 30 éves korában.

A vállalat főhadiszállása Seattle, a híres “high tech” város, a Csendes Óceán mellett. Mellesleg Microsoft központja is itt van. Az itt alkalmazottak fizetésének egy része részvény. A részvények értéke az elmúlt 5 évben 500-szorosára nőtt. Azok akik közel dolgoztak Bezos úrhoz azt mondjak hogy ha nem a vásárlókról van szó akkor nem igen figyel. Tudom hogy a bloggon ezzel vitába fognak szállni… de Bezos úr a vásárlók érdekét tartja elsősorban a szívéhez közel. Ez magyarázza hogy a vállalat még mindig, 20 év elmúltával, veszteségesen működik. A profit a vásárlóké. Amazon bizonyos összegen felül ingyen szállítja az árut. Árai a lehető legjobbak, és sokszor még azt is leárazza. Ha valakinek nem tetszik amit vásárolt a költségét visszatérítik. De sokszor állítólag még azt is mondjak: “Mellesleg tartsd meg az árut ne küld vissza!” Láthatod hogy így bizony vannak hű követői.

De Bezos úrnak jócskán akadnak kritikusai is. Ő az oka hogy egyedülálló könyvesboltok, lemezboltok (és ezek kiadói) világszerte mennek tönkre. Amazon híres arról mennyire kemény munkát követel az alkalmazottaktól. A raktárakban dolgozók, körülbelül 90 ezer alkalmazott, átlagosan 12 dolláros órabérben dolgozik. Nagy a tempó. Az árukat a rendelés után a megadott idő alatt kell a vevőkhöz eljuttatni. Ha törik, ha szakad. Aki lelassul könnyen elveszti az állását. A régi időkben Amazonnak voltak profi könyv kritikusai. Bezos úr egy idő múlva nem látott ebben hasznot és ceremónia nélkül mindegyiket máról holnapra szélnek engedte. Manapság maguk az olvasók a kritikusok. Ingyen.

PS

Posztomat egy NYT cikk ihlette (lásd a linket) és ebből és wikiből szereztem adataimat.

http://www.nytimes.com/2013/08/18/business/expecting-the-unexpected-from-jeff-bezos.html?pagewanted=all&_r=0

Egy hetet töltöttünk Thaiföldön abból négy napot Bangkokban és hármat az északra eső Chiang Maiban. Oda vonattal mentünk.  
Bangkok ultramodern reptere (Helmut Jahn, német/amerikai építész) méltó a közel 10 milliós városhoz.

Megérkezés után egy olyan buszra ültünk ami a pályaudvarra vitt. Itt megvettem a vonatjegyeket. Dolgunk végeztével taxiba ültünk hogy a rezervált hotelünkbe menjünk. Mutatom a fiatal sofőrnek a papírt amire a címet előre felírtam. Bólintott és elindult. Észrevettem hogy a taxi óra nem megy. Megkértem indítsa el. Csak hümmög, hogy nagy a forgalom vagy valami, és csak nem akarta az órát működésbe hozni. Rámordultam hogy ha nem indítja el akkor kiszállunk és panaszt teszek. El is kezdtem az ülése hátuljára ragasztott taxi és vezető adatokat egy papírra írni, fenyegetésként. Ez hatott és végre nyugodtan ülhettünk. Köztünk maradjon, gázos lett volna kiszállni. Nem éppen egy bizalom gerjesztő negyedben voltunk.  

Na húsz perc múlva el értünk a hotelunkhoz. Illetve a kis zsák utcához aminek végén a hotel volt, a Chao Phraya folyó partján. A taxis nem akart az utcánkba behajtani, azt mondta nehéz megfordulni. Erről a butik hotelról a New York Timesban olvastam. Jobban mondva a NYT a híres étterméről irt, de megemlítette hogy van vagy 6 szobájuk is. A régi városban volt amit Rattanakisin negyednek hívnak. Egész közel ahhoz a templomhoz (Wat Pho) ahol a híres óriás arany fekvő Buddha látható. 

Bejelentkezés és kipakolás után egy kis felfedező útra mentünk. Hotelunk egy folyóparti kereskedő ház átalakításának eredményeként született. Az első emeleten volt az étterem, egy nagy teraszon. Szuper kilátás a forgalmas folyóra, ami durván Duna szélességű. A túloldalon egy gyönyörű buddhista templom volt, az Arun Wat. A hotel/étterem erről kapta a nevét. A második emeleten egy divatos bár. Este a kilátás a fénybe árasztott templommal, a számtalan kivilágított séta és vacsorázó hajókkal, ha lehet még csodásabb látványt nyújtott. 

Az utcánk, egy kis echte thai utca volt. Ha rossz nyelvű vagy sikátornak is nevezheted. Tele régi földszintes fa házzal. Ahogy sétáltál láttad hogyan élnek helybeliek. Aránylag tiszta volt minden. A főzés sokszor a ház előtt zajlik le, a járdán. Gondolom így kevesebb meleg és füst megy be az amúgy is rekkenő hőségben a lakótérbe. Ide kihozzák a háziállatokat is. Kis alul nyitott drót ketrecek alatt csipegetnek a tyúkok, külön a kakasok, a teknősbékák. A házak eleje nyitott. Benézve látod ahogy nagymama a díványon szunyókál, nagypapa valamit néz a TV-n míg az unokák ki be rohangálnak. Kisétáltunk a fő utcára, az tele volt kaja árusokkal, olcsó éttermekkel és más kis boltokkal. Nemsokára elértünk a hajó állomásra, ahol meg egy szabályos piac volt.  

Tudvalevő hogy Bangkokban sok a vízi út. A Chao Phraya folyó és a csatornák miatt a város kicsit Velencére emlékeztet. A folyó lenne a Grand Canal megfelelője. Ellentétben Velencével a vaporettók itt nagyon olcsók. Csak ne aggódj, szállj rá egyre. Visz ahova visz. Bámuld a kilátást, a nagy várost, a hidakat, az érdekes építészetet és a rengeteg templomot. Nem lehet megunni. Jön majd a kalauz, táskáját (tele aprópénzzel) tüntetően csörgetve jelzi hogy aki még nem fizetett, fizessen. Potom pénzért utazhatsz amíg kedved tartja. A hajó sok helyen megáll.  A dokkolásban segítő személyzet vad sípolással kommunikál egymással. Szállj ki akárhol, ha érdekes sétáljál egy kicsit, ha nem hát indulj vissza a másik irányt felfedezendő. 

A vaporettókon kívül van más közlekedési mód is. A magas vasút (Sky train) egy lábakon álló “földfeletti”. Guszta utazni rajta és légkondícionált. Van földalatti is. Felejtsd el a taxikat mert állandó forgalom dugókba fogsz ütközni. De nagyon ajánlom a motorbiciklis taxikat amit tuk-tuknak hívnak. Mi este béreltünk egyet. Mondtuk vigyen el minket a kínai városrészbe ahol vacsorázni akartunk. Megegyeztünk az árban. Beültünk. Kapaszkodni kell mert a tuk-tukosok vadul hajtanak, a forgalomba ki be cikáznak. Határozottan a Vidám Parki járatokra emlékeztet, szóval kár majrézni, inkább élvezzed. A kínai negyed nappal egy nagy piac, estére egy része olcsó kajáló negyeddé válik. Több száz helyen lehet enni. Tele van helybeliekkel és turistákkal. A hosszú asztalok sokszor az utcák közepén vannak, a kuncsaftok egymás mellett ülnek és esznek. Szokás szerint a helybeliek whisky-t hoznak magukkal és az asztal alulról nagyokat slukkolnak. Nem csoda hogy a hangulat emelkedett. Mi sört rendeltünk. Körülnéztünk mit esznek a szomszédságunkban és mutattuk a pincérnek amit akarunk. Van angol menü is mindenütt.   

Evés után vettünk egy másik tuk-tukot. Megmagyaráztuk hogy meg akarjuk nézni a piros lámpás negyedet. Nem szálltunk ki pedig nagyon érdekes. Mondtuk vigyen haza. A késő esti utcákon már alig volt forgalom. A vezető teljes sebességgel hajtott a fákkal szegélyezett széles sugárutakon. A fülledt nyári levegő felborzolta hajunkat. A sötét, misztikus, távol keleti város lassan belopta magát a szívembe.