Régi időkben magam cseréltem az olajat a kocsinkon, néha még a gyertyákat is. Mindenki tudja hogy ezek az idők elmúltak. Ugyan talán az olajat még tudod cserélni, de a motorhoz hozzáférni a legtöbb kocsinál nagyon nehézkes. 

Ezt a posztot az az itteni újságcikk ihlette miszerint (legalább is itt Amerikában) kihalófélben vannak a sebváltós (úgynevezett standard) autók. A legnagyobb vezetést oktató intézmény (Young Drivers) az új évtől kezdve nem is fog ilyen kocsikat tartani. A hír szerint az újonnan eladott kocsiknak csupán 10% hagyományos sebváltós. A városokban eladottaknak csupán 5%-a. Sok márkát/kocsit standard sebváltóval ma már nem is gyártanak.

Bevallom, sajnálom. Ugyan kb. 15 éve mi is automatákat hajtunk. De amikor két évente Európába megyünk, ha bérlünk, mindíg élvezem a sebváltós kocsikat. Anglia kivételével.

Ebben a posztban megpróbálom listázni mindazokat újdonságokat amit az utóbbi években az autó iparban bemutattak. Az első hat a listán majdnem minden új kocsin megtalálható és (általában) nem kell külön fizetni értük. Innen a lista végéig egyre újabb és újabb dolgokat sorolok fel. Sokuk még csak a drágább márkáknál kapható. Ott is külön pénzért. De évek múlva biztos vagyok abban hogy ezek is “minden napivá” fognak válni.

1 Automata ajtózár és beállítható gyerek zár a hátsó ajtókra.

2 Hydraulikusan asszisztált fék és kormány.

3 Szervomotor ablaknak, tükröknek, üléseknek.

4 ABS, azaz csuszást megelőző vibráló fék. Érzi mielőtt megcsúszik a kocsi és vibrálja a fékeket.

5 Automata sebváltó.

6 Sebesség tartó (cruise control). Beállítod az országúton a sebességet és azon tartja amíg a fékre nem lépsz. Fékezés után kell  újra aktiválnod és a kocsi felgyorsít a már megszabott sebességre.

7 Automatikus klíma berendezés.

8 Ülésmelegítők.

9 Műholdas rádió.

10 Beépített GPS

11 Beépítheted mobil telefonodat, garázsnyitódat, i-pododat

12 Televízió/CD játszó a hátsó ülésnek, a gyerekeknek

13 Automatikusan hív egy számot baleset esetén.

14 A műszerfal képernyőjén adatokat kérhetsz. Pl. mutatja a benzin fogyasztást, (pillanatnyit avagy átlagosat), hogy mennyi kilométert hajthatsz még amíg üzemanyagot kell venni, a sebességet mérföldben is. Mutatja mi a baj, pl alacsony a nyomás a kerekekben. Mutatja ha kell karbantartás, olajcsere.

15 Stabilitás control. Érzi ha túl sebesen hajtasz egy kanyarban és megcsúszás előtt átveszi a fékeket és a gázt és korrigál. Nem tudsz kirepülni/kicsúszni egy kanyarban.

16 Ülésed emlékezik a vezetők preferenciájára. Gombnyomásra beállítja az ülést neked mielőtt beszállsz. Ha feleséged és te más méretűek vagytok, ez kapóra jön.

17 Kulcsnélküli beszállás, indítás. A slusszkulcs helyett egy kis komputer csippet tartasz a zsebedben. A kocsi érzi ha közelében vagy és akkor te kinyithatod az ajtót. Beindítod a kocsit egy gombnyomásra. Nem lehet a “kulcsot” bezárni a kocsiba. Ha nem ülsz az ülésben és bent hagytad a kocsiban, figyelmeztet, az ajtó nem zár be. Az ajtó bezárás automatikus amikor a “kulccsal” a zsebedben elsétálsz.

18 A fényszóró a kormánnyal van szinkronizálva. Bevilágit a kanyarba.

19 A tükröd automatikusan tompít ha a mögötted levő kocsi tükrödbe reflektorozik. A reflektorod automatikusan lefojt ha szembejövő forgalmat észlel.

20 Bóbiskolás elleni és véletlen sáv váltás elleni figyelmeztetés. Ha nem jeleztél, (bizonyos sebesség felett) figyelmeztetést kapsz hogy rámentél a sávra. A kocsi elején beépített kamera van ami figyeli a sávokat. Ha álmosan ide oda kóborolsz, a kocsid szintén figyelmeztet.

21 Lassú sebességnél is a kamera figyeli mi történik előtted. Ha valaki eléd ugrik és nem fékezel, a kocsid magától lefékez/megáll. Nem tudsz az előtted levő kocsiba hajtani akármilyen sebességnél.

22 Adaptíve sebesség kontroll. Itt két dolgot állítasz be: a sebességet amit tartani akarsz és a követési távolságot. Az autó elől egy radarral van el látva. A kocsi automatikája (komputere) a féket is igénybe veszi. Ha szabad az út, a beállított sebességet tartja. Ha lassúbb kocsi kerül eléd, kocsid magától lelassul anélkül hogy te a fékre léptél volna. Ha kell megáll magától. És ha a másik sávba váltasz ahol nincs előtted semmi, avagy a kocsi előtted felgyorsul, a te kocsid magától újra felgyorsul a megszabott sebességre. Lát a ködbe is. Ha az országúton ködbe kerülsz észleli az abban álló vagy lassan haladó kocsit (amit te nem látsz).  Autód magától lelassul, ha kell megáll.

23 BLIS, (Blind Spot Information System). A “vak” oldalak monitorozása. Az oldal tükrök alatt kamerák vannak amik jelzik neked (belül kis lámpák) ha melletted/mögötted kocsik vannak és sávot váltani nem ajánlatos.

24 Parkolási segítség. Ezek lehetnek ultrahang szenzorok amik mutatják mennyire vagy az előtted vagy mögötted levő kocsitól, avagy lehet kamera is ami a műszerfal képernyőjén mutatja. A legújabb már gombnyomásra magától beparkol két kocsi közé.

25 Automata ablaktörlő. Az eső intenzitását érzi/méri és az ablaktörlőket beindítja és sebességét automatikusan változtatja a megfelelőre.

A “drive through” azaz “hajts keresztül” fogyasztó vásárol anélkül hogy kocsijából kiszállna. Észak Amerika külvárosaiban és vidéken ez nagyon népszerű. Magamfajta városi ember csupán utazás alkalmával találkozik ilyesmivel. A legtöbb kisebb országúti gyors étkezőnek és kávézónak ugyanis van drive through ablaka is. Látod az ide felsorakozó kocsik sorát. Ha nem tévedek ez a dolog nem honosodott meg Európában. Van mellesleg drive-through bankozás és olajcsere is, de erről nem beszélek.

A drive-through ötletet leginkább a nagy mega hálózatok karolták fel. MacDonald, Tim Horton Coffe, Kentucky Fried Chicken, stb. Ezeknek persze van bőven parkoló helye és tágas étterme is. Jó időben ott vannak a kinti piknik asztalok. A kiszolgálás bent gyors, nincsen nagy sorba állás, több pénztárnál lehet a rendelést leadni. Ha pedig nem helyben akarsz fogyasztani csak mond hogy “take out” (azaz “elviszem”), és úgy adják. Állítom hogy itt gyorsabban kapod meg amit akarsz mint a drive through ablaknál. Ahhoz az épület körüli sávon kell kocsiddal felsorakozni. Ott várni kell, jár a motor. Idővel a mikrofonhoz érsz, itt van az étlap is. Rendelsz. További sorbaállás, majd az épület hátulján levő ablakhoz érsz ahol fizetsz, a dolgokat egy dobozban (vagy kis tálcán) átveszed és elhajtasz.

Sokszor morfondírozom, miért is nem akarnak parkolni, rendelni és az asztalnál fogyasztani? Legalább egy kicsit mozognának! Manapság sok embernek egész napos ülő foglalkozása van, otthon meg TV-t néz…tisztelet a kivételnek…jót tenne. Érezhető hogy kissé negatív a véleményem erről a jelenségről. Igen egyértelműen ez így volt egészen a múlt hét végéig, amikor is olvastam egy meglepő újság cikket. Röviden…és ki hitte volna…virágzik a drive-through “kulturában” egy nagyon szimpatikus jelenség. Úgy hívják hogy “forward paying”, azaz előre fizetés. Állítólag nem is olyan ritka!

Miről van szó? Tegyük fel az nap szuper jól érzed magadat. Mindig vannak ilyen emberek. Jól aludtál az éjszaka, jön a hétvége, megdicsértek valahol, a csemetéd jó bizonyítvánnyal lepett meg…akármi. És egye fene amikor a drive through rendelésnél fizetsz azt mondod az alkalmazottnak hogy kifizeted a mögötted jövő ismeretlen számláját is!!!! Csak úgy! Azt a rendelést már leadták, az az illető nem tudta hogy ingyen lesz. Fizetsz, saját cuccoddal elhúzol és a szerencsés követődnek jön a jó hír: “Ma’am your burger has been paid for”…. asszonyom a hamburgerja ki lett fizetve!…..ami a cikk címe volt. (Lásd a linket posztom végén.)

Ha jól belegondolsz a szituáció az ilyenfajta jótetthez ideális. Benn az étteremben más lenne a helyzet. Elképzelhetetlen nemde hogy hátrafordulsz és egy vad idegennek felajánlod hogy a számláját kifizeted???!

A cikk linkje:

http://www.nytimes.com/2013/10/20/opinion/sunday/maam-your-burger-has-been-paid-for.html

Tudom erről senki sem akar beszélni. Még szépek a színes lombok, még lehet a napon sütkérezni. De közeledik a tél. Itt Kanadában ez komoly dolog. November közepére jobb ha átcserélted az autód gumijait a télire.

És nevezetesen elkezdődik az új hoki szezon, ami csak júniusban ér véget a hires Stanley Kupával. Az 1917 ben alakított National Hockey Leage-ről beszélek, amibe 30 város csapata tartozik. Ebből 7 kanadai a többi amerikai. Persze a játékosok többsége kanadai, de vannak jócskán amerikaiak, svédek, oroszok, csehek, szlovákok és talán mások is.

Kis gyerek koromban alkalomadtán korcsolyáztam. A Városmajorban és néha az elemi iskolánk felöntött udvarán. Felcsavarható korcsolyám volt. Szüleim később (már gimibe jártam) még egy ruszki hoki korcsolyát is vettek nekem. Nagyon menő dolog volt ez akkoriban. Egy vagy két évig bérletem volt és jártam a Műjégpályára a Városligetbe. Hétvégenként és még délutánonként is hetente egy párszor. Később a hoki mint néző sport is nagyon népszerű lett. Gimis barátaimmal jártunk az egyedüli Kis Stadionba. A Fradi-Dózsa meccsek nagyon élvezetesek és népszerűek voltak. 

A fent említett NHL-en kívül vannak más hoki bajnokságok is itt. Megyei, körzeti, iskola/egyetem közötti és így tovább. Az igazság az hogyha egy dolgot az ember meg akar említeni ami tényleg kanadai, és összeköti az angol és a francia kanadait is, az a hoki. A kanadaiak köztudottan az egyik legudvariasabb náció. Egész addig amíg nem engeded őket a jégpályára. Mert ott mindez megváltozik. A játék gyors, vad, testsúlyoddal a másik játékosnak komoly sérüléseket okozhatsz. Az egyetlen sport ahol a durvaságot de még a verekedést is eltűrik. Ugyan némi büntetést kiszabnak de nem tiltják be. Miért? Mert egyrészt vonzza a közönséget, mint az autóversenynél a balesetek, de szerintem főképpen mert lent mélyen úgy gondolják hogy ez a játékhoz tartozik.

Kanadában a hokizás nagyon elterjedt. Gyerek korban, az elemi iskola elején kezdődik. Ekkorra persze már tudnak korcsolyázni. Két fiút neveltünk fel. Ők is jártak hokizni. Mi is vittük őket, először “erő korcsolyázni”, majd edzésekre és a “kis ligákba”. De nem lévén echte kanadaiak abba hagytuk pár év múlva, amikor úgy éreztük hogy a gyerekek nem akarnak tovább fejlődni. Sok szülő jóval tovább nyomja/támogatja őket. Nagyon sok kanadai (nem az emigránsok mint mi vagy azoktól származóak) ennek eredményeképpen igen jól korcsolyázik és még felnőtt korában is gyakran jár barátjaival hokizni. A sport nem olcsó, a korcsolya, a védő kellékek beszerzése (és váltogatása) a növekvő fiúknak (újabban leányoknak is) sok családnak komoly anyagi ér vágás. Nem beszélve hogy kora reggel, és hétvégeken a gyerekeket edzésre és meccsekre kell furikázni. Mindez időbe és benzinbe kerül.

A klíma ideális télen. Tradíció hogy sok helyen a mezőket, kertjüket felöntik és jégpályává alakítják. A városoknak van ingyenes műjégpályája. Nagy városnak több is. Ezek nincsenek befedve. De persze ma már van több ezer “aréna” is, fedett műjég pálya. Nem ritka hogy iskoláknak saját arénája van.  

Szokásos télen ezekre lejárni és aki ott téblábol azzal kicsit hokizni. Erre külön szó is van “shinny”. Ez az itteni megfelelője az utcán focizásnak, driblizésnek, kis kapuzásnak, amiben mi nőttünk fel Magyarországon. Érdekes módon más téli sport nem annyira népszerű. Sí futás és lesiklás a háború előtt alig volt ismert, a sok hó (és hegy) ellenére. Manapság persze ez megváltozott, de népszerűségüket nem lehet a hokival egy napon együtt emlegetni.

Szóval vissza télre. Ottawában, a városban ahol az utóbbi 25 évben élünk sok hó esik. A karácsony majdnem garantáltan fehér. Mivel a tél eltart április végéig és az átlag hőmérséklet ez idő alatt nem igen emelkedik a fagypont fölé, az a hó ami leesik nem olvad el. Fő utcákról naponta elviszik. A mi kis mellék utcánkon elkotorják, de telente kb. 3-szor minimum szabályosan el kell a felhalmozódott havat szállítani különben az utca járhatatlanná válna az összegyűlt hóbuckák mérete miatt. Éjjel jönnek, ilyenkor nem lehet az utcán parkolni. Először hatalmas kotrók igazgatják a buckákat majd egy gépesített nagy teljesítményű hó maró jön, mint valami szörny  az éjszakában. Csak remeg a ház az éjszaka közepén a gépek reflektora árnyékot vet a sötét hálószobára. Ha nem tudod mi történik azt hiheted hogy itt a világ vége. Ezt követi teherautók hosszú sora amibe havat befújják és reggelre csodák csodája nincs egy szem hó se.

Befejezésül ideteszek egy képet az északi fényről amit ha szerencsés vagy nagy néha láthatsz. Én egyszer láttam vagy 25 évvel ezelőtt. Akkoriban még Torontóból vezettem Ottawába vissza minden vasárnap este. A család még Torontóban élt. Ez alkalommal az 500 km-t jó részét hóesésben vezettem. Az autósztrádán nem volt nagy forgalom. Este volt és a sűrű hó pelyheket megvilágító reflektor egy fehér pöttyös fekete függönyt mutatott. Furcsa érzés. Úgy érzed ha lekapcsolod lámpádat jobban látsz mert akkor a hópelyhek nincsenek megvilágítva és eltünnek. Csupán az előtted levő kocsi piros lámpáját követed, annak híján a keréknyomot előtted a hóban. Az utat nem lehetett látni, ha a nyomot nem látnád nem tudnál tovább vezetni. Ottawa közelébe érvén azonban a hó elállt és felhőtlen csillagos éjszaka lett. Egyszer csak északra a kocsiból az égen egy óriási gyorsan mozgó függönyszerű micsodát láttam. Mi lehet ez? Félrehúzódtam. Megálltam és kiszálltam. Egyedül az éjszakában néztem ezt a csodát. A látvány lenyűgöző.

Hölgyeim és uraim itt az ideje hogy kitárjam szívemet és a kedvenc ételemről írjak. Nincs értelme hogy ezt a titkot tovább rejtegessem. Le fogom írni a receptjét is, nem nehéz elkészíteni. Többféle változata van. A receptbe valókat a borjúlábon kívül szabadon lehet értelmezni.

Igen az olasz borjúláb receptről van szó, egy Milánói specialitás, de a világ szerte jól ismert. A borjúláb nem tévesztendő össze azzal amit a magyarok értenek ez alatt. Az szerintem egy kissé közelebb van a patához. Annak idején a rántott borjúláb kedvencem volt, de ismétlem ez az étel, nézd a mellékelt képét, a borjú lábszárából azaz nem a lábból készül. Én nem emlékszem hogy a borjút a magyar hentesek így vágták volna, (abban az időben borjút képtelenség volt boltban vásárolni) de manapság ez a vágat biztos kapható. 

A gyönyörűsége a közepén levő csont a velővel, aminek kikaparása az étel fogyasztásának tetőpontja. Innen ered az étel neve. Osso buco olaszból lefordítva lyukas csontot jelent. A velő el nem fogyasztása (diéta, stb., exkuzáció miatt) váló ok! Tessék az asztal mellett levőktől megkérdezni ki szereti és annak oda adni! A keresztbe vágott borjúláb szeletek legalább két centiméter vastagok legyenek, ha duplája az még jobb.

A legjobb lábos amiben ilyen ételt lehet készíteni az a zománcozott fedős öntött vas fajta. A leghíresebb gyártója ezeknek az edényeknek a francia Le Creuset. http://en.wikipedia.org/wiki/Le_Creuset
Mesés lábasai nem olcsóak, de generációkig eltartanak. Persze készítheted egy olyan lábasban is amiben a pörköltöt főzöd. Kicsit jobban kell vigyázni hogy oda ne égjen mert (a pörkölttel ellentétben) nemigen lehet keverni főzés közben.

Nos vegyél borjúláb szeleteket amit a képhez hasonlóan vágtak. Forgasd meg kis lisztben, és az edényben kis forró olíva olajban, (tető nélkül) közepes lángon pirítsad barnára, kb 2 perc oldalanként. Ez után ha van hely a lábosban szórjál a húsok mellé összevágott hagymát (és ha van póréhagymát). Lefedve dinszteljed amíg átlátszó lesz, kb 5-10 perc. Ha nincs hely, vedd ki a húst és úgy dinszteljed. Ez után (ha kell) tedd vissza a lábas aljára a húsokat, (fontos hogy alulra, mert különben a velő kifőhet belőle) köré/fölé a hagymákat, majd öntsd fel egy kis száraz fehér borral (egy kis pohárnyival) és adj hozzá ízlés szerint karikára vágott répát, zellert, fehér répát, amit szeretsz, vagy ami akad. Mértékkel, nem túl sokat. Fedd le és alacsony lángon pároljad. Vigyázz hogy a lábas alján egy kis folyadék mindig maradjon. Ha úgy néz ki idővel hogy elpárolgott, adj megint egy kis fehér bort hozzá.

Félúton belevághatsz paprikát, kis gombát és paradicsomot is, meg petrezselymet, és ízesítsd meg sóval-borssal. A párolás kb. másfél, két órát tart. Kóstold meg vagy nyomkodd a húst. Ha puha/omlós, hát elkészült. Mielőtt kész van én belekeverek egy kis reszelt citromhéját és tejszínt. 

Kukorica kásával, avagy safronos rizottóval a legjobb tálalni, de akármivel jó. Mivel isteni zaftja van olyan jó mellé ami ezt felszívja. Ha az internetre mész sok receptet fogsz találni. Mint az elején mondtam ez az étel nagyon ismert és sok változata van. Én már számtalanszor készítettem, vendégeknek is. Óriási siker, lehetetlen nem szeretni.

Jó étvágyat!

London után barátommal Folkstone-ba mentünk majd onnan a komppal Ostendbe, Belgiumba. Itt kimentünk az országút kezdetéhez, és nemsokára egy nagy, új Chevrolet felvett minket. Egész Brüsszelig, kb. 110 km, elvitt. Nagyon élveztük az utat a puha rugózású amerikai kocsiban. 

Brüsszelben volt nekem egy jó ismerősöm. Itt ingyen pár napig megszálltunk. Az ismerős, velem egy korú jó barátom volt és egykori lakótársam. Szüleivel és egy évvel fiatalabb húgával ugyanabban a házban laktunk. Úgy hat évig, 1956 előtt. Az édesapja a gróf Széchenyi István egyenes leszármazottja volt. Ennek ellenére a komcsik úgy bántak velük mint más “osztály idegennel”.  Elvették mindenüket és ki is telepítették őket. Nemsokkal azután nagyapám megemlítette nekik  hogy a mi házunkban lenne hely, és ők mint bérlők beköltöztek. Mind ez ekkoriban szokásos volt vadidegenek (sokszor “ÁVOsok”) belakoltatását megelőzendő. A Széchenyi családnak persze még mindig rengeteg arisztokrata külföldi összeköttetése volt. Állandóan kaptak csomagokat és IKKA-t. 1956 októberében, az első adandó alkalommal elhagyták az országot. Egy bécsi rendszámú autó megjelent és elvitte őket. Nem volt nekik probléma kint új egzisztenciát teremteni. Én ettől kezdve időnként leveleztem a barátommal. Röviddel disszidálásuk után írta hogy a szülei elváltak. A gyerekek anyjukkal Brüsszelben telepedtek le ahol egy szép belvárosi lakásban éltek, közel a belga királyi palotához.

Brüsszelben becsöngettünk hozzájuk és rögvest jó kezekbe kerültünk. Édesanyja éppenséggel nem volt otthon, de barátom és húga nagyszerű vendéglátóknak bizonyultak. Sok befolyásos és gazdag ismerősük volt. Az egyik, valami sörgyáros volt. Innen a fiú különféle drága kocsikat tudott “csak úgy” elhozni. Ezekkel jártunk ide oda és így mutatták be nekünk a várost. Történt hogy barátom éppen egy Fiat Abarth kocsit hozott el. Ez mellesleg kétszemélyes, magas fordulatszámú kocsi volt, verseny autó tulajdonságokkal. Szóval míg brüsszeli barátom vezetett, egyikünknek, (barátomnak vagy nekem) a hátsó ablak alatt kellet megkuporodni, magzat szerű pozícióban. Ott ahol normálisan az aktatáskádat tartod. És így egy balesetbe keveredtünk. 

Nehéz elhinni, de abban az időben Belgiumban nem volt jogosítvány. Akárki beülhetett és kocsit hajthatott. A belgák voltak (nem meglepően) a legrosszabb vezetők a világon. Történt hogy egy Jaguár, amelyik a lakásunkhoz közeli nagy bulváron egy U fordulatot végzett, a mi alacsony kocsinkat nem vette észre, és belénk hajtott. Pont én ültem a “harmadik” helyen úgyhogy a fejemet kissé beütöttem. Vérzett kicsit. Másnak semmi baja nem történt. A kocsikban persze jelentős kár lett. Engem elvittek a mentők. Egy közeli kórházban alaposan kivizsgáltak. Semmi bajom nem volt a kis horzsoláson kívül. Ezt bekötözték, úgy néztem ki mint egy fehér turbános Szikh. Mondták hívnak taxit hogy haza vigyen. Tiltakoztam, nem volt pénzem taxira, mondtam haza gyalogolok. Ez meglepte őket, de sok erősködésemre beleegyeztek. Mire haza értem barátaim már elfogyasztottak egy üveg jó fajta whiskyt, nem éppen aggódtak hogy mi történhetett velem.

Brüsszelből Aachenbe stoppoltunk. Itt eddigi úti társam/barátom elvált tőlem. Csak Bécsben, egy hét múlva találkoztunk újra. Én unoka testvéremnél, Frankfurtban akartam megszállni. Ő rokonainál Düsseldorfban. Aachenból a stop Frankfurtig nem volt jó. Főleg azért mert az első kocsi amit hamar kaptam, Koblenzbe vitt. Ez ugyan jó irányban volt de nem a fő út (azaz nem az autobahn) mellett. Koblenz és környéke gyönyörű. A rajnai borvidék centruma. Innen képtelen voltam 5 km-nél hosszabb stopokat kapni, és azokat is csak 1-2 órás várakozás után. Az egész vidék turistákkal volt ellepve. Borkóstolókkal, vár nézőkkel, séta hajózókkal. A táj mesebeli, a Rajna kanyarog, két oldalon dombok, várak, hires szőlők és csuda faluk, de mindez nem jó a stoppolónak.
Késő délután kétségbe estem, felhívtam rokonomat. Azt tanácsolta üljek vonatra, mondta kifizeti majd a jegy árát. Nosza meg is érkeztem Frankfurtba, unokatesim, egy nálam két évvel idősebb leány, az esti pályaudvaron várt. Kérdezte mit akarok csinálni? Mondtam vacsorázni szeretnék. Meghívott egy Wiener Wald-ba. Ez egy ma is létező grill csirke étterem hálózat. Jól bevacsoráztam. Unokatesóm a Frankfurti Vásárnál dolgozott, állandó alkalmazott volt. Jól megnéztem Frankfurtot majd pár nap múlva elbúcsúztam.

Irány München. Egy villamossal kimentem a végállomásig. Az  autobahnhoz vezető út kezdetéhez elgyalogoltam. Elkezdtem stoppolni, de senki sem vett fel. Szerencsére, mert vagy egy óra múlva észrevettem hogy tarisznyám, amiben útlevelem, fényképezőgépem és pénzemet tartottam nincsen mellettem. Ajjajj. Csak a villamosban hagyhattam. Vissza gyalogoltam a végállomáshoz mondom nekik mi történt. Megtalálták!!! Simán megöleltem az összes kézen levő beszkártost.

Könnyű szívvel megint kibattyogtam a stopra, de megint semmi. Egyszer csak megállt egy motoros. Kérdi akarok-e mögé felülni? Nekem ekkor már egy bicikli is kapóra jött volna. Felültem. Kiment az autobahra. Rögvest megbántam. A motor egy elég vacak járgány volt, max. 80 km/ó-val volt képes hajtani. Ahogy ültem a hátsó ülésen mögöttem nagy teherautók akartak minket előzni. Nem igen tudtak mert a másik sávban a Mercik és BMW-ék száguldottak. Óriási kerekük csupán méternyire pörgött mögöttem, előzéskor mellettem. A vezetők bosszúsan néztek le ránk a magasból. Veszélyesnek tűnt.  A elágazásoknál még ennél is vészesebb volt, ahogy a letérő autók minket kerülgettek mint valami vadász repülőgépek. Ez a motorbicikli egész Stuttgartig elvitt. Az autobahn kijárónál végre letett.

Megkönnyebbültem és kimerülten elmentem egy fa mögé pisilni. Visszajővén kezemet kitettem és csodák csodájára egy Merci megállt.  Egy építész volt, Münchenbe tartott. Úriasan elvitt. A diákszállás ajtaja előtt a Schwabingban tett le. Pár napot Münchenben töltöttem. Éppen az Oktoberfest kezdődött. Kimentem, de becs szó egy pohár sört sem ittam, annyira nem volt már pénzem. Szép város, voltunk azóta ott már egypárszor.

És akkor elérkezett a Bécsbe visszamenet ideje. Elstoppoltam Salzburgig ahol a városon kívül tettek ki, a jó oldalon. Rögvest próbáltam tovább stoppolni Bécs irányába. Hosszú ideig semmi. Már késő délután volt. Egyszerre mint mennyből az angyal egy piros csoda megáll nekem, nem messze tőlem. Rohanok, egy nyitott MG B volt és Bécsbe tartott! Befészkeltem magamat a bőr ülésbe. Az elégedettség érzése fogott el. Mission accomplished. Az ürge rálépett a gázra, csak néztem az órát, 120, 140…160!!! Úton voltam. A vezető megint rendes volt, elvitt a diákszállásig. Oda értem még a záróra előtt.

Ahogy pár nappal ezután Budapesten az utcánkban battyogtam haza a nagy út elvégeztével és kb tíz kilóval soványabban mint ahogy elindultam, (pedig induláskor is cingár ifjonc voltam), megfogadtam hogy az egyetem elvégzése után kinn maradok. Nekem nem kell az itteni hazug, bezárt élet. Az kell ami kint van. És ha ezért családomat és mindent ami nekem itt kedves el kell hagynom… hát akkor úgy legyen.

Az alábbi egy vélemény írás a most hétfői (Szeptember 30, 2013) New York Timesból. Tetszett. Elolvasván gondoltam “bloggra való”. Ugyan az USA szemszögéből íródott, a hazai (magyarországi) körülményekre is vonatkozik. Lefordítottam. Íme: 

Alig egy hónapja hogy a Federal Reserve zavarba hozta a kötvénypiacokat azzal hogy bejelentette: továbbra is a könnyű pénz politikáját fogja szorgalmazni. Ma éppenséggel a Federal Reserve be van zárva, a költségvetési impasse miatt. És kb. két hét múlva az ország készülhet arra hogy megint eléri az megszabott adósság határát. 

Ezek a mai headline-ok, és ezek borzasztóak, de eltörpülnek ha azokra a problémákra gondolunk amik gazdaságunkat ténylegesen gyötrik. A világszerte létező munkaerő túl kínálat (ebből ered a magas munkanélküliség), a termelőképesség túl kínálata (innen ered az ultra alacsony infláció); és a túl sok tőke (innen ered az alacsony kamat láb).

Ez a magyarázata, hogy az elmúlt három év közepén, a növekedés lelassult és jóslatok hogy a gazdasági válságot végül is magunk mögött fogjuk hagyni nem teljesedtek be.

Ami munkát kreáltunk az jobbára alacsony bérű és nem teljes állás. Az országon belüli ipari termelés növekedése még mindig túl lassú, üzleti befektetések csökkennek pedig a vállalatok a profittól dagadnak. Háztartások tele vannak adóssággal, valós jövedelmük (még az alacsony infláció mellett is) egyre csökken. Az eladott új házak száma megszűnt növekedni. Ahol az ingatlan árak nemrég növekedtek, lakbérek egyre alacsonyabbak. Még a rendíthetetlen tőzsde is tétova mindezen gazdasági hír hallatán.

Miért is nem tudunk a kátyúból kitörni? Röviden, akik a politikát formálják még mindig az elmúlt háborút harcolják. Ma már nem olyan világban élünk ahol kínálat oldali gazdasági orvosságok: könnyű hitel, alacsony adó, a költekezés megszorítása és szabadabb piac új kapacitást tud fialni és ezzel együtt jól fizető állásokat kreálni a magán szektorban.

A “reverse kínálati sokk” amit főleg az 1990-es években hirtelen létrejött azelőtt elkerített óriási népességek eredményeztek, Kelet Európától Latin Amerikáig beleértve Kelet és Dél Ázsiát, jó pár egymást követő válság buborékot eredményezett.

Emberek száz milliói, akik egykor álmos vagy elvakult államközpontú szocialista gazdaságokban éltek ma egyenesen vagy közvetve versengenek az USA, Európa és Japán munkásaival egy olyan világban ahol mindenki villám gyors kommunikációs és szállítási lehetőségekkel van összekötve. Országok akik nemrég szegények voltak (és még ma is azok per kapita alapon) hatalmas többletben és vagyonokban találják magukat. A világ egykori gazdag országai, ugyan még mindig gazdagok, egyrészt óriási adósságokkal (úgy magán mint állami) vannak leterhelve és azzal a nyugtalanító kérdéssel kell szembe nézniük….hogyan lesznek képesek ebben a világban versenyképesek maradni?

Az előbb említett felesleg és tőkefelhalmozás eredményeként 1990 kezdetétől, nagyrészt Ázsiából, egy tőke hullám árasztotta el a tőzsdéket. De a politikai körökben a világ egyensúlytalanságának józan megfontolása háttérbe szorult. A krízis okai, ahogy azt gyakran mondják New Yorkban és Washingtonban, a pénz világ urainak túlzott rizikó vállalása miatt történt…..és ez kombinálva volt az egyszerű emberek túlzott hajlamosságával arra hogy egyre nagyobb és nagyobb adósságba keveredjenek.

A pénzügyi válságot nem lehet rendesen megérteni anélkül hogy ne méltányolnánk azt hogy hogyan torzította el a fejlődő országok növekedése a gazdag országok gazdaságát. És nem beszélhetünk a fejlődő országok további növekedéséről és stabilitásáról anélkül hogy ne ismernénk be hogy ezek a torzító erők nem szűntek meg működni. Olcsóbb hitel (pénzügyi lazítás eredménye) például nem hoz eredményt abban a világban ami tele van olcsó tőkével.

Ki tudunk kászálódni ebből a zűrzavarból? Igen, de új játékszabályokra lesz szükségünk.

A fejlődő országok minden áron munkához kell hogy juttassák a munkanélküli munkásaik tömegét, hatalmas állami beruházásokat értek ezalatt, amik az infrastruktúra és versenyképesség javulását fogják eredményezni. Új gazdasági multilateralizmusra van szükség a fejlődő világban, el kell érnünk hogy gazdaságukat újra egyensúlyozzák, el fordulnak a megtakarítástól, átváltanak a fogyasztásra, míg mi itt a Nyugaton meg kell hogy fékezzük hitel és fogyasztás függőségünket (és ezáltal vissza kell fordítani a jövedelem és a gazdagság polarizációját).

Azok a pénzügyi intézmények akik spekulációkban vesznek részt a tőke kreáció helyett olyan kárt okoznak amit mostantól kezdve nem tudunk magunknak megengedni. Az egészségügy és felsőbb oktatás, intézmények közismertek egyrészt kiválóságukért de másrészt pazarlásukért, és óriási minőségi különbségekért, mostantól kezdve hatékonyabban kell hogy működjenek (és mindenkinek elérhetővé kell hogy váljanak).

Mindennek előtt véget kell vetnünk az ideológiai bénultságnak ami az új jólét útjában áll. Féktelen kínálat oldali ragaszkodás, már mint hogy a piac majd megoldja a dolgokat és az állandó agitálás az állam által vezetett gazdasági tevékenységek ellen a jobbra hajló választókerületek  kedvére játszhat. De ez figyelmen kívül hagyja billió új globális munkaerő sorsát és nem reális út arra hogy nemzetünk továbbra is gazdag és versenyképes maradjon. 

PS 
Az eredeti cikk itt található. Ha elolvasod ne felejtsd elolvasni az olvasók kommentjeit sem.

http://www.nytimes.com/2013/10/01/opinion/the-rut-we-cant-get-out-of.html?_r=0

A mai világban, az elsőben, szerintem a tendencia az hogy egyre kevesebben vallásosak. A mi családunk is ide tartozik. Ugyanakkor a harmadik világban a vallás még mindig döntő szerepet játszik. Úgy mint Európában 500 évvel ezelőtt. Emberek ölik egymást csak azért mert mást hisznek.

Szerintem a vallások sokat segítettek az emberiség fejlődésében. A becsületes életmódot, a mások (elesettek) segítését hirdették. Kezdetben csak a papoknak volt ideje a tudás ápolására, fejlesztésére és terjesztésére. Minden vallás tíz parancsolata logikus, hasznos dolgokat tanít. Csupán amikor azt hisszük hogy a mi vallásunk különb mint a másoké, avagy ami még rosszabb meg akarjuk a másikat téríteni a mi igazunkra, akkor jönnek a problémák.

Vallásosan lettem nevelve. Anyám mélyen hívő katolikus volt. Tragédiája az volt hogy válása után a katolikus egyház nem fogadta be. Akkoriban házasságot csak a pápa oldhatta fel. Újra házasodni halálos bűn volt. Mindez azt jelentette hogy anyám nem gyónhatott és nem áldozhatott. Persze ha elment volna senki sem tudta volna, de ő nem. Ehelyett egy barát katolikus paphoz járt aki volt annyira felvilágosult (és bátor) hogy nála anyám gyónhatott és áldozhatott. Emlékszem a Labanc úton lakott egy szép kertes házban. Anyámmal kb. egyszer minden két hónapban oda elmentünk. Én a nappaliban a pap modell hajóit csodáltam, anyám gyónt/áldozott. Mindez később megváltozott és anyám korai halála előtt, már áldozhatott a templomban a többiekkel, ami nagy örömére szolgált.

Apám evangélikus családból származott. Anyám kedvéért mindig katolikus templomba járt. Anyám előző válása miatt evangélikus templomban kellett megesküdniük. Én is evangélikus templomban lettem keresztelve, a várban a Bécsi kapuval szemben. Kereszt levelemben evangélikus vagyok. De mindig katolikusként neveltek. Még emlékszem 49-ben amikor elsőbe jártam, volt katekizmus. Talán egy évig, aztán a komcsik ennek végét vetették. Volt első áldozásom.  Vasárnap jártunk templomba, ünnepek alkalmával részt vettünk a körmenetekben is.

Néha kellett mennem gyónni és áldozni. Ezt nem szerettem. Főleg a 7. parancsolattal voltak problémák. Aszongya ne paráználkodj! Ha játszottál magaddal, (nem beszélve ritkábban mással: papás mamást vagy doktort), azt meg kellet gyónni mert az bűn volt! Szóval volt egy listád: hazudtál, torkoskodtál, paráználkodtál. Az utolsó bevallása volt kényes. Mással vagy magaddal? Jött a kérdés a sötétből a rács mögül. Ajjaj! Magammal atyám…mondtam. De ez nem volt mindig elég. Hányszor…kérdezték sokszor! Hah gondoltam. “Néha” mondtam. Sokaknak ez se volt elég. Szóval ott voltam gyónás közben és mit mondjak??? Hogy naponta??? Ezt nem mertem, szóval hazudtam. És tessék máris oda csúsztam hogy gyónás közben is hazudtam! Az Úr Isten ezt tudja gondoltam. Gáz. Pokolba fogok kerülni… Na végre vége lett, adtak penitenciát. Mondjuk 3 miatyánkot és 3 üdvözlégyet…néha ha sok volt a bűnöm egypár hiszekegyet…az egész egy tortúrának tűnt!

Anyám ötlete volt hogy a Pannonhalmi Bencés Kollégiumba fog beíratni. Ehhez az kellett hogy a templomunkban, a Pasaréti Ferences Plébániában, engem ajánljanak. Ehhez meg az kellet hogy egyszer egy héten, reggel iskola előtt ministrálni menjek. Utáltam és a ministráns szöveget, akkoriban latin, sosem tanultam meg. De lett ajánló és fel is vettek. Pannonhalmán a tanárok bencés szerzetesek voltak. Legtöbbje nagyon tanult és utazott ember, plusz nagyszerű tanár volt. Bent lakásos gimnázium volt nagyon magas oktatási nívóval. Nem mintha engemet az érdekelt volna akkoriban. Pannonhalmán voltak hittan órák. Vasárnap kellett misére menni, voltak húsvét előtt lelkigyakorlatok és a litániákra is jártunk. De nem kellett ministrálni, ugyan jó néven vették. Egyszer kiderült hogy osztályunkban 40 közül egy másik diák és én nem tudjuk a  ministrációt, ránk dördültek. Emlékszem egy nap alatt bemagoltam és “levizsgáztam”. De utána prompt elfelejtettem. Csak a “dominus vobiscum…et cum spiritu tuo”-ra emlékszem.

A kollégiumban kemény volt az élet. A termekben kb. 20-an aludtunk. Este tízkor villany oltás, reggel hatkor ébresztő. Nyicsta meleg víz, a fűtés pocsék volt. Egyszer egy héten meleg zuhany, egyszer egy hónapban kád fürdés. A kaja hihetetlen pocsék volt és nem sok. A vidékiek néha kaptak kaja csomagot otthonról, de mi városiak nem.
Amennyire szakmailag a bencés tanárok nagyszerűek voltak, annyira nem értettek a fiatal fiúk serdülési/kamaszodási problémáihoz. Minden szexi dolog be volt tiltva. Nem tarthattad a fiókodban a Színház és Muzsikából a színésznők merészebb képeit. A hétvégi filmekből azok a jelenetek amik valami lábat vagy neadjisten mellet mutattak, ki lettek vágva. Ha merészebb könyvet mertél olvasni elvették és meg is bűntettek. Nekem ez nagyon nem tetszett. Gondolom (remélem) manapság ez megváltozott. A második osztály végére nekem betellett a pohár. Könyörögtem szüleimnek vegyenek ki. Apám végre mellém állt és rávette anyámat hogy egyezzen bele. Mondtuk anyámnak így könnyebben fognak az egyetemre felvenni. Aki a bencéseknél vagy a piaristáknál érettségizett, nagy hátránnyal indult. Ez az érv végül is meggyőzte. 

Így kerültem vissza harmadikban Budapestre, a budai Rákóczi Ferenc Gimnáziumba.  Ez, bár jó gimnázium volt, könnyűnek tűnt Pannonhalma után. Így vége is lett katolikus oktatásomnak. Bár még jártam templomba, a Pasarétibe, főleg hátul álltam és a lányokat néztem. A mise utáni gyülekezés és társaság vonzott főleg. 

Itt Kanadában eleinte jártunk templomba, a prédikáción a jó angolt tanulandó. De ez lassan elmaradt. A gyerekek meg lettek keresztelve, de vallásos oktatásban nem vettek részt. Következésképpen ijesztően keveset tudnak vallásomról, néha még magam is szégyenkezem. Az vezérelt minket hogy amiben mi sem veszünk részt azt rájuk sem kényszerítjük. Ez van, nem vagyok különösebben büszke.

PS

Észrevettem hogy az egész bloggon, nálam sem, momentán nem lehet kommentelni. A pluszokat köszönöm, mint a mise közben a gyűjtő az adományokat. Remélem megjavítják, az NOL-en működik.

Az alábbit egy e-mail körlevélben kaptam nem régen. Talán ismeritek. Egész találó, szerintem, szóval posztként felteszem. Ime:

Egy okos amerikai közgazdasági professzor egyszer kijelentette, hogy Ő soha nem buktatott meg egy hallgatót sem, de a közel múltban megbuktatott egy egész osztályt.

Miért? Azért mert az osztály kitartott amellett, hogy  a szociálizmus jól működne ha bevezetnék. Nem lenne tovább se szegény, sem gazdag, sőt mindenki egyenlő alapon élne és annak érezné majd magát. Ismerős?

A professzor azt mondta, OK, próbáljuk ki a tervet és majd meglátjuk kinek lesz igaza.  Mától fogva mindenkinek az osztályzatát csak összeadjuk és egy átlag osztályzatot fog kapni mindenki a végén. Jó? Így majd meglátjuk kinek lesz igaza a végén. Mindenki az osztályban bele egyezett. A legjobb az 5-ös és a legrosszabb az 1-es osztályzat lesz.

Az első teszt után mindenki 4-est kapott.  Így azok akik tudtak, mert sokat tanultak, reklamáltak, viszont aki kevesebbet tanult az meg örült az osztályzatnak.

A második teszt alkalmával a hallgatók akik az első esetben keveset tanultak, még kevesebbet tanultak, és akik először sokat tanultak, úgy gondolták hogy akkor ők minek igyekezzenek és Ők is kevesebbet tanultak. Így a második teszt eredménye csak egy elégséges 2-es lett.

A harmadik teszt után mindenki elégedetlen volt, mert mindenki kevesebbet tanult és mindegyik a másikat okolta az alacsony eredményekért . Tehát senki nem volt megelégedve és mindenki megbukott.

Ekkor a professzor azt mondta nekik, hogy a szocializmus ugyan ilyen módon alapszik és azért fog az megbukni . Mert ha a jutalom elég nagy, a szorgalom is nagyobb, hogy valaki sikeres legyen. De ha egy kormány elveszi a jutalmat az igyekvőktől, hogy a lusta is jól járjon, senki nem fogja törni magát, ha Ő azért kevesebbet kap.

Itt van az 5 tanulság:

1. Nem lehet a szegényeket sikeressé tenni azzal, hogy a gazdagabbakat kifosztod.

2. Ha kapsz valamit amiért neked nem kellett dolgoznod, azért egész biztos valaki másnak kellett megdolgozni.

3. A kormány nem tud adni senkinek semmit, addig amíg azt valaki mástól el nem veszi először.

4. Semmit nem tudsz megsokszorosítani úgy, hogy először elosztod.

5. Mikor a nép fele úgy gondolja, hogy nekik nem kell dolgozni mert a másik fele úgyis eltartja, és amikor a másik fél rájön arra, hogy akármennyit dolgozik, a kormány a fizetésük felét azokra költi állandóan akik nem csinálnak semmit az lesz a kezdete annak, hogy az a nemzet a bukás felé halad.

1964-ben már gyakorlott stoppos voltam. Barátommal megkérvényeztük a turista útlevelet és csodák csodájára megkaptuk. Még egyetemre jártunk, gondolták nem maradunk kinn. És igazuk volt. A turista útlevéllel hetven dollár is járt. Ha hotelben akartál aludni és rendesen enni ez jobb esetben két hétre elegendő pénz volt akkoriban.  Mi két hónapig éltünk belőle. Hogyan? Diák szálláson aludtunk. A szalámink sokáig tartott. Ehhez boltban vett kaját ettünk, a legolcsóbbat. Franciaországban a hosszú kenyéret, sajtot és szardínia konzervet. Angliában, keménytojást főztem és paradicsomos bab konzervet ettem. Néha hal konzerv. Majd hogy soha sem költöttem luxusra. Egy fagylaltot vagy csokit nem vettem. Sört is csak nagy ritkán.  

A vonat jegyet forintban lehetett megvenni de az nekünk drága volt. Így csak a Budapest-Bécs-Budapest vonat jegyet vettük, plusz a Basel-Párizs-Londont (egy irányban) mert híre járta hogy Franciában a stop nagyon nem jó. A hazafele Belgiumon és Nyugat Németországon keresztül jöttünk stoppal. 

Ahogy megérkeztünk Bécsbe első dolgunk volt hogy coca colát igyunk. Rögvest vettünk egy nagy üveggel egy kis sarki boltban. Nem volt behűtve és izgalmunkban felráztuk. De megittuk. Ott álltunk a Mariahilfer Strassén, nagyokat böfögtünk, élveztük a nyugatot. A nagy forgalmat. Az esti fényeket, a neonokat. Még egy mozit is megspendíroztunk. Egy nudista filmet láttunk, meztelen nők rohangásztak homok dűnéken….mi más kell? Ilyen otthon nem volt!

Következő város ahova már stoppoltunk, Salzburg volt. Itt barátom ismerősénél egy bérelt házban laktunk. Ez az ismerős a fesztiválon énekelt. Kocsijával néha elvitt a környéket bemutatni. Innen irány Innsbruck. Ez nagy távolság. A stop nehezen ment de késő délutánra végre felvett egy fiatal ember egy új Opelbe és végig elvitt. Az új száguldó kocsit, a szép utat máig sem felejtettem el.

Innsbruckból Zürichbe mentünk. Megint csak szerencsénk volt. Egy fiatal svájci házaspár vett fel, pont oda tartottak. Egészen a diákszálláshoz vittek. Ez egy jó negyedben volt, nem mintha Zürichnek rossz negyedei is lennének. Emlékszem másnap reggelre, egy vasárnap, mikor kijöttünk. Szóltak a harangok, a népek misére mentek. Mindenki köszöntött minket, grüss Gott, ez szokatlan volt. Megismerkedtünk egy 56-os magyar (ott élő) emigránssal. Hallotta hogy magyarul beszélünk. Magyar turista akkoriban nagy kuriózum volt. Új ismerősünk taxi sofőr volt. Meg is hívott lakásába egy ebédre családjához. Látszólag jóval jobban éltek mint taxi sofőrök az átkosban….

Baselba stoppolván, felszálltunk a vonatra, irány Párizs. De a barátomnak volt egy ismerőse, aki Díjónban élt és azt meglátogatni akarandó egy Díjónhoz közeli kisvárosban leszálltunk. De nem volt késő estéig vonat Díjónba. Barátom felhívta az ismerősét. Ez nem túl lelkesen üdvözölt minket. Tanácsolta vegyünk ott egy hotel szobát és másnap jöjjünk! Hotel szoba ki volt zárva nekünk. Túl drága. Elhatároztuk hogy tovább megyünk Párizsba. Igen ám de nem volt vonat aznap oda sem. Csupán egy luxus vonat amit a tábla úgy mutatott hogy csak első osztálya van! Gondoltuk majd állunk a folyosón.... a kalauzt ez azonban nem hatotta meg. Ki nem tudott tenni mert a vonat Párizsig nem állt meg. Morcosan megbírságolt. Pénzünket letagadtuk, úgyhogy a bírság cetli postán lett haza küldve. Ezután azonban beültünk az egyik üres piros bársonnyal borított fülkébe. Éjjel 1 fele érkezett vonatunk a párizsi Keleti Pályaudvarra.

Ilyenkor persze minden diákszállás már zárva van. Volt egy kis térképem. Elhatároztuk hogy egy ott mutatott közeli parkban fogunk aludni. Megyünk megyünk mendegélünk a hosszú bulváron (először Blvd Strasbourg aztán Blvd Sebastopol), úgy tűnt órákig. Aludt a nagy város. A parkhoz érvén (Parc Emile Chautemps) láttuk hogy vaskerítéssel be van kerítve és be is volt zárva! Nosza menjünk a Szajnához gondoltuk, majd ott a parton alszunk. Oda is értünk jó idő múlva. Kezdett hajnalodni. Az alsó rakparton, valami kifejtett macskaköveken ülve próbáltunk aludni. Fél álomban, még most is emlékszem, láttam ahogy a lábamnál a patkányok szaladgálnak. Kora reggel elindultunk a diákszállást keresendő. A gazdag belváros még üres volt. A frissen mosott utcák tisztasága, a megtisztított manzárd épületek sokasága, a jólét jelei nagy hatással volt ránk.

A diákszállás egy külvárosban volt, amit Suresnes-nek hívták. Itt van a nagy amerikai katonai temető. HÉV-vel kellet menni a St Lázár pályaudvarról. Sátrakban aludtunk. Később jóval jobb helyen, a Quartier Latin-ben (Rue St Jacques) találtunk egy másikat, egy gimnázium tornatermében. Párizsban egy hétig voltunk. Megnéztünk majdnem mindent. Este a latin negyedben járkáltunk vagy a Moulin Rouge avagy a St Denis közelében néztük az éjszakai életet. A kurvák itt strihheltek, nekünk ez is újság volt. De persze rajtunk csórókon átnéztek. Strip tease bárba sem tudtunk menni, túl drága, pedig az is nagyon izgatott. Úgy szintén voltak pornó mozik, pankrációs sportcsarnok, mind megengedhetetlenek számunkra.