Múlt vasárnap Svájcban a szavazók elvetették azt a propozíciót hogy a maximális fizetés ne lehessen több mint tizenkétszerese az illető vállalatnál fizetett legalacsonyabbnak. Az alábbi cikk a New York Timesban jelent meg November 22-én, tehát még a referendum előtt. A szerző Péter Stamm, svájci író. Gondoltam, lefordítom. A kapitalizmusban a vezető állásokban levők túl magas fizetése nem egyszer téma itt. Szóval minden további nélkül ime a cikk:
Miért vetik meg a Svájciak a szuper gazdagokat?
Külföldön Svájcot főleg a menő sí pályájuk és a szuper gazdagok érdekeit szolgáló diszkrét bankok miatt ismerik, de a Svájciak maguk meglepő módon allergikusak a szuper gazdagok allűréjeire.
Ugyan nem lehet ezt az “elfoglalás mozgalommal” összehasonlítani, de az idén márciusban tartott referendumban a svájci választók kétharmados többséggel úgy határoztak hogy a bónuszokat és arany kézfogásokat be kell tiltani és a felső vezetők fizetésének meghatározásánál a vállalatoknak először meg kell majd egyeznie részvény tulajdonosokkal. Svájcban ballot kezdeményezéseknek, mint az előbb említettnek, nem könnyű sikerrel végződnie: az elmúlt 32 évben csupán 20 volt sikeres 110 referendum közül. A megfigyelők többsége megegyezett abban hogy a referendum sikerében a pharma óriás Novartis elnökének, Vaniek Vasella-nak esete, döntő szerepet játszott.
Röviddel a szavazás előtt kiderült hogy Vasella úr 78 millió dollár végkielégítést követelt cserébe azért az ígéretért hogy hat évig nem fog egy versenytárs szolgálatába állni. Ennél még csak az volt zavaróbb ahogyan Novartis próbálta elfojtani a történet nyilvánosságra kerülését, avagy Vasella úr reakcióját.
Üzleti körökben azt jósolták hogy a referendum után vállalatok csoportosan menekülni fognak. Hát ez még nem következett be.
E helyett, alig egy évvel később, egy másik referendum keletkezett a vezetők fizetésével kapcsolatosan, az 1:12 kezdeményezés. Ez arra korlátozná a vállalatokat hogy a legmagasabban fizetett alkalmazottait úgy fizesse ami nem több mint 12 szerese a legalacsonyabban fizetettnek. A referendum most vasárnap lesz (fordító megjegyzése, Nov 24 2013). Ez alkalommal a kezdeményezés valószínűleg meg fog bukni: A közvélemény kutatás 36% igen szavazatot, 54% nem szavazatot és 10% tanácstalant mutat.
Egy oka az lehet hogy a legtöbb Svájci vállalatnál, a fizetés arány ennél már alacsonyabb. A fizetések közel állnak az EU átlaghoz, nagyon kevés cég fizet rosszul. De van egy maréknyi vállalat akik ezzel szemben állnak: Ezek között a nagy bankok, ahol az arány kb. 1: 500 volt évekig, Novartis-nál 2009-ben 1:752; ugyanabban az évben a Credit Suisse-nél az arány 1: 1812 volt. Vállalatok még ha súlyosan veszteségesek is voltak folytatták fizetni ezeket az extravagáns bónuszokat és fizetéseket.
Ez nem volt mindig így. A 19. század közepéig, Svájc szegény volt. Dédanyám, aki egy alpesi völgyben nőtt fel, gyakran éhezett; olykor még füvet is kellett ennie csak hogy hasában legyen valami. Svájc emelkedése a leggazdagabb országok közé főleg a feldolgozó iparnak köszönhető: óra-, textil- és gépiparnak.
Csupán a második világháború után lett Svájc egy fontos játékos a pénz világban. Külföldi hírünk ellenére, talán ez lehet az oka hogy a bankok kis szerepet játszanak nemzeti tudatunkban, hagyjuk hogy csinálják azt amit akarnak. A bankok bevétele jelentősen hozzájárult gazdagságunkhoz, de szerelmesek mi sosem voltunk.
Ami a svájci életben és kultúrában szembetűnő, az a mezőgazdaság, dacára annak hogy csupán 4%-a a Svájciaknek dolgozik ebben az ágban és csupán 0.7%-át jelenti nemzeti jövedelmünknek. Hőseink nem tudósok, művészek vagy iparmágnások, hanem kitalált karakterek: egy makacs paraszt, neve Tell Vilmos; egy kecske pásztor, neve Heidi. A nemzeti sport ”schwingen”, azaz birkózás a gazdák sportja, az első díj a nagy meccseken egy bika.
A Svájciakat mint sokat utazó nemzetnek ismeri a világ, de otthon gyakran egész életüket egy faluban vagy völgyben töltik el. Van társadalmi kohézió, de kevés a belső mobilitás. Mai napig, a 26 kanton (vagy kerület) helybéli parlamentje kézfeltartással szavaz, jogi szerződéseket kézfogással kötnek.
Mindennek felett Svájc egalitárius. A vagyonukkal elteltektől irtóznak, megvetik azokat akik emiatt speciális bánásmódot várnak el.
Sokáig még a gazdag svájci is behódolt ennek a szerénységnek. Maguk között mozogtak, diszkréten költötték pénzüket. Adományozásuk a művészeknek gyakran névtelen volt, bankárok gondolkodás nélkül hozzájárultak a közös jóhoz. Azok az idők elmúltak.
2004-ben írt önéletrajzban Hans J Baker, a kiváló bankár, helytelenítette az új vezető osztály önző mentalitását. Az egyre magasabb fizetéshez ragaszkodásukat “felülről eredő osztály harc”-nak fogalmazta.
Az 1:12 referendum ellenzői szeretnek irigységről beszélni, de nehezükre esik a legmagasabb fizetéseket megindokolni. A magas fizetésűek közül egyetlen sem csatlakozott a vitába. Ehelyett, közepes méretű vállalatok képviselői szóltak bele, mint pl. Carl Elsener, a Victorinoxtól, amely a kultikus svájci bicskát gyártja. Az eredmény őt nem érintené, - cége már 1:6-os bér aránnyal működik - de ellenzi, mivel (szerinte) a referendum sikere új rendeletekkel és ezzel járó adminisztrációs költésegekkel járna. Még ha a referendum nyerne is, ő szkeptikus hogy bevezethető lenne-e: “A parányi kisebbség, akik fizetése eltorzítja a helyzetet, képes lesz megkerülni a 1:12 kezdeményezést”. Ha a vélemény kutatás helyes, úgy tűnik a szavazók egyet értenek vele.
Nem mintha Elsener úr a “rip off” fizetések rajongója lenne, de ő az önkéntes szabályzásnak, lényegében a régi svájci erkölcsi normának a híve. Ez manapság talán naivnak tűnik, de legalábbis Vasella úr estében úgy látszott hogy hatott. Ő lemondott a 78 millió dolláros megegyezésről, kijelentette hogy felizgatta a sok személyes kritika és csendes magányba vonult vissza. Az Egyesült Államokba.
Az eredeti cikk itt található:
http://www.nytimes.com/2013/11/23/opinion/why-the-swiss-scorn-the-superrich.html?hpw&rref=
