A poszt témája akkor merült fel bennem amikor egy blogtársunk nemrégen feltett posztját olvastam. Ez a poszt kissé érthetőbb volt számomra, mint a sok más előző komplikált fejtegetése. Rádöbbentem hogyha a tövére  lehámozom ő egy olyan nézetet képvisel ami a kapitalizmusban nagyon is ismert. Egy szélső baloldali, szakszervezeti nézetet. 

Dió héjban, e nézet szerint a tőkés a munkásnak kevesebbet fog fizetni mint ami azoknak dukál. Szóval velük harcba kell szállni, hogy rákényszerítsük hogy jobban fizessenek. És hogy jobb munkakörülmények legyenek és hogy minél több munkást foglalkoztassanak és minél kevesebbnek mondjanak fel. A harc módja a sztrájk. 

Ugyan én sosem tartoztam szakszervezetbe, hacsak a mérnökök megyei egyesületét nem annak veszed és családi gyökereim nem sorolnak a munkásosztályba, nem vitatom hogy az előbb leírt gondolkodásban van igazság. A szakszervezeti mozgalom nagy eredményeket ért el világszerte. És nem szép beszéddel.  Nem, hanem erővel, nevezetesen sztrájkokkal. Később politikai úton is, olyan pártokat alakítottak vagy támogattak anyagilag, általában baloldali pártokat, akik az ő érdeküket képviselik. Így idővel elérték hogy törvényébe lett iktatva a dolgozók joga szervezkedni, szakszervezeteket alakítani, sztrájkolni ha a munkaadókkal nem tudnak megegyezni és hogy amit a szervezkedés és a sztrájk ellen a munkaadók tehetnek az a legtöbb országban minimális. A szakszervezet lobbik az Egyesült Államokban (de másutt is) nagyon befolyásosak és gazdagok. Elképzelhetően ez Magyarországon is így van, vagy így kellene lennie, a tagjaik érdekeit képviselni kell.

Ugyan egyesek szerint a fenti gondolkodás és a baloldal népszerűsége az utóbbi időkben hanyatlóban van.  Még ha ez igaz is, szerintem túl korai őket leírni és főleg a fejlődő világban nagy szükség van rájuk.

Sokféle szakszervezeti mozgalom van és a “modus operandi” országok szerint változik. Számomra legismertebb fajtája az angol szakszervezetek stílusa. Konfrontáció jellemzi. Közismert Margaret Thatcher harca a nagy angol szakszervezetek ellen. Az angol szakszervezetek Thatcher idejében nagyon erősek voltak. A konfrontációs szakszervezeti gondolkodás itt, új hazámban is, mély gyökeret eresztett. Megfigyeltem, a szakszervezeti tradíció és munkás büszkeség családokon belül öröklődik. Lényege hogy a munkaadókban sosem bíznak, ténylegesen osztályharci álláspontot képviselnek. Közös célról nem igen lehet velük beszélni, a jövedelem újraelosztására törekszenek. Csak beszélj, de adj több fizetést/juttatásokat…. most/ma mondják. 

Az amerikai szakszervezetek nagyon hasonlóak. Az autó iparban volt egy sikeres taktikájuk amit sok más szakszervezet átvett. Mindig volt egy “soros” vállalat a három gyártó közül, (GM, Ford és Chrysler). Ezzel a sorossal tárgyaltak a szerződés lejártával, és ha kellett ez ellen sztrájkoltak. A sztrájk alatt az összes autóipari szakszervezeti dolgozó, de sokszor más szakszervezetek is, segítették a sztrájkolókat. A végeredményt, az új szerződést, a másik két autóvállalat (szereti nem szereti) automatikusan átvette. Más iparban is, ahol erős szakszervezetek voltak, pl. az acél iparban, ezt az eredményt (% fizetés emelés) tekintették célpontnak.

Más kategória az állam/megye/város alkalmazásában álló dolgozók szakszervezetei. Ezek a csak a hetvenes évek végére érték el a sztrájkolási jogot, sikeres lobbizás eredményeként. És ezóta igen eredményesek voltak. Itt Kanadában példaképpen az oktatók szakszervezete, egy óriási megyei szakszervezet elemi és középiskolai ággal, ugyanazt a “megosztod és uralkodj” módszert alkalmazta mint az United Auto Workers. Kipécéztek egy várost és ott a tanárok sztrájkra mentek. Elkészülve egy hosszú sztrájkra. Ez alatt a város tanárai, akik elméletileg sokkal alacsonyabb sztrájk fizetésen éltek, anyagi segítséget kaptak a nagy megyei szakszervezettől. A szülők, ahol sok esetben valakinek a gyerekekre vigyázandó otthon kellett maradni, nyomást gyakoroltak a városi tanácsokra hogy egyezzenek már meg a sztrájkoló tanárokkal. Magyarul, azok más nem tehettek, behódoltak a szakszervezet követeléseinek. Saját bőrünkön tapasztaltuk ezt anno Torontóban. Amikor ez megtörtént, más városok tanárjai “csupán” azt követelték amit ebben a városban már kiharcoltak és így ezt rendesen sztrájk nélkül meg is szerezték. A fizetés emelés az egész megyében általánossá vált. 2-3 év múlva a szerződés lejártával a ciklus újra kezdődött, egy új városban. Eredmény hogy a tanárok/tanítók évi jövedelme az inflációnál jóval meredekebben növekedett. Ditto a rendőröké, tűzoltóké, ápolónőké, a szemétszedőké és az elektromos műveknek dolgozóké. Míg a szemétszedők idővel azt érték el hogy a város ezt kiszerződtette magán vállalkozóknak, és őket így elbocsájtották, a rendőr/tanár, stb. funkciót nem lehet magánosítani.

Egyes sztrájk, például a postások, vasutasok, vagy a repülő vállalat (akkoriban csak egy nemzeti domináns repülő társaság volt) sztrájkja rengeteget ártott más iparnak is. Azoknak a vállalatoknak akik ezeket a szolgáltatásokat használták. Megint csak munkásokat kellet ideiglenesen felfüggeszteni, nincsen szállítás, nincs értelme termelni amíg normalitás vissza nem köszönt.

A fent leírt szakszervezeti taktika tagadhatatlanul sikeresnek bizonyult de szerintem rövid látó. Mondanom sem kell hogy az elért fizetés emelések és juttatások a hosszú távon valósan inflációt okoztak. Sokszor az új juttatások azon felül voltak amiket a munkaadó vagy az adófizető képes volt vállalni. Áremelés és adó emelés következett. Idővel így a szakszervezetek, ugyan tagjaiknak látszólagos eredményeket hoztak, gyengítették a gazdaságot és hosszabb távon ártottak az ország jólétének.

Vállalatok, ahol szakszervezetek nem működtek, előnybe kerültek. Ez történt az észak amerikai autóiparban, ahol a magas bérek, a rendkívül kedvező juttatások és jövőbeli elkötelezettségek (nyugdíj) ezeket (a “nagy hármat”) versenyképtelenné tette. A japán autóipar jobbára szakszervezetek nélkül működik és magas minőségű olcsóbb kocsikat ajánlott a piacon. A japánok nagyon jól bánnak alkalmazottaikkal de a konfrontációs gondolkozást nem tűrik meg.  

A japán autógyártók itt Észak Amerikában (orcátlanul) gyárakat kezdtek létesíteni. Mondanom sem kell szakszervezetek nélkül. Tipikusan gazdaságilag szegény területekre ruháztak be, ahol magas volt a munkanélküliség. Itt a detroiti nagy három uniós bérének feléért ajánlottak munkát. Félreértések elkerülésére ezek a bérek még mindig a minimál bérnél magasabbak voltak, és kényelmes megélhetést biztosítottak. Nem volt hiány jelentkezőkben. Az eredmény hogy a nagy háromnál jóval megbízhatóbb és olcsóbb autókkal árasztották el a piacot ami már nem import volt hanem “made in the USA”. GM, Ford és Chrysler eladási száma és hírneve hanyatlani kezdett és tudjátok hogy két nagy autógyártó (Ford kivétel) a tönkremenéshez közel jutott. A helyzet csupán az utóbbi években fordult visszájára, nem kis mértekben állami (Obama elnök) azaz az adófizetők segítségével!  

Az állami szektor sztrájkjai pedig állandó adó emelésekkel jártak, avagy ahol nem, az adó jövedelem átirányításával. Az utak és hidak karbantartása helyett az alkalmazottak fizetésére ment a jövedelem. És így hova jutunk?

Összefoglalva szerintem a legjobb ha a szakszervezetek és a munkaadók együttesen dolgoznak. Azt hiszem ez történik Németországban és a skandináv államokban. Jó időkben illik nyereség részedésben részesíteni az alkalmazottakat. Hosszas sztrájkok senkit sem segítenek. Túlzott fizetés emelések és juttatások “örökre” szólnak, jó idők viszont sajnos nem állandóak a kapitalizmusban. Amit egyszer adtál, azt nehéz vissza csinálni. Nyereségrészesedésnél a juttatás nincsen kőbe vésve, ha van kapnak, ha nincsen nyereség, nincsen osztalék. 

A másik kérdés, és erre nehezebb megoldást találni, mit kezdjünk azokkal a szakszervezetekkel amik nem a magán szférában működnek hanem az állam szolgálatában? Jó ötlet itt a sztrájkolást továbbra is megengedni? Mert ha Ford ellen sztrájkolsz mint egy munkás, figyelembe kell tartanod hogy esetleg Ford kevesebb kocsit fog eladni és kevesebb munkásra lesz szüksége, azaz sztrájkoddal saját vállalatodat is tönkre teheted. De a sztrájkoló tanároknak, rendőröknek és tűzoltóknak e miatt nem kell aggódniuk. Ő nekik nincsen versenytársuk.

A hatvanas években, kora huszonéves koromban, az átkosban volt egypár hiánycikk. A rock and roll lemezek, a farmernadrág, a nejlon ing és az orkán kabát közé tartozott a Playboy Magazin is. Nagy ritkán, azok akik már utaztak behoztak egypár példányt. Azokat a fiatalok rongyosra nézték. Ne tagadd, te is ha abban a korban éltél, nézted a dús keblű bunny-kat. Én is. Plusz mivel angolul tudtam, olvastam is. Az igazság az hogy az interjú rész, a viccek, és az olvasók kérdései egész érdekesek és szórakoztatóak voltak.

Na az országunk elhagyása és a konszolidálásunk után, kicsit mai szemmel nézve szégyenkezve beismerem, előfizetője lettem ennek a havi lapnak. Úgyszintén a National Geographic Magazinnak és a Time-nak hogy enyhítsem egyesek bennem való csalódását. Az előfizetés tartott kb. 3-4 évig, amikor is a történészek közöttetek tudják, a Playboy magazin (és birodalom) hanyatlani kezdett, ugyan még ma is létezik, talán magyar nyelvű kiadásban is.

A hetvenes években a szabadosabb Penthouse, Hustler, stb. magazinokkal nem tudott (vagy nem akart) versenyezni. A Playboy már nem tűnt merésznek. Akik azt akarták nem Playboy centerfold-okat néztek. Az egykori előfizetők más élet stádiumba kerültek, nem újították meg az előfizetést. Én sem. A család, munka, gyerekek, stb. töltötte be időmet, mint az ilyen korban szokásos.

A Playboy magazinok, nagy kötegben, a torontói házunk pincéjének egyik sarkába lettek száműzve. Mi meg megfeledkeztünk róluk. 

Történt aztán jó pár év múlva, hogy munkahelyemen telefon hívást kapok. Az elemi iskolából, ahova fiaink jártak. Ők kb. 10 és 12 évesek lehettek. Az igazgató titkárnőjétől. Hogy aszongya Mr. Priestley, az igazgató, akar velem beszélni. Jesszusom! Mr Priestley rögtön azzal kezdte hogy ne ijedjek meg, nincsen nagy baj. De jelentést kapott nem egy szülőtől hogy fiaim Playboy magazinokat hoztak be az iskolába. És hogy (egypár jobb fajta szendvicsért, vagy egy dollárért) azt is el lehet náluk intézni hogy a gyerekek pár napra haza vihessék. Így leltek rá más gyerekek szülei…. Hallgattam, gondolkoztam mit válaszoljak, majd biztosítottam hogy ez ettől kezdve nem fog előfordulni. Udvariasan elköszöntünk. 

A földalattin munkából hazamenet gondolkoztam hogyan kezeljem az esetet. Ez család apai beavatkozást igényelt, kibújni ez alól nem lehetett. Feleségem is várakozóan nézett rám. Oda hívtam a fiúcskákat és mondtam hogy felhívott az igazgató és ez történt. Mondom arról lenne szó, ugyan furcsán hangzik, de sok felnőtt megbotránkozik ha gyereke kezében ilyen magazint talál. Nem kényelmesek a meztelenséget látni, sokan vallásos okokból. Mondtam, én a magam részéről nem látok különösen rosszat abban hogy az újságokat megtalálták és megnézték. És persze nem tudták hogy ennek látványa másokat, felnőtteket, felháborít. De most tudják és megkértem hogy a jövőben ezeket az újságokat ne vigyék az iskolába, és sehova máshová. Így is lett. Ha jól emlékszem csak biztonság kedvéért, az újságokat elzártuk. 

Valahol még most is meg vannak, a pincénkben, és talán ma már antik értékük is van és egy gyűjtőnek el lehetne adni. 

Talán.

Minden évben olvashatjuk az újságokban, gondolom mindenütt, hogy országunk iskolái/diákjai hogyan szerepeltek a legújabb nemzetközi összehasonlításban. Az egyik mérvadóbb, a PISA Test, késő ősszel jön nyilvánosságra. Az idén Kanadában a legfontosabb hírek között szerepelt. Megelőzve a korrupt politikusokat, igen itt is vannak, a hokit és az Egyiptom/Szíria, stb.-vel kapcsolatos rém történeteket. 

Ugyanis Kanada nem szerepelt az első 10-ben matematikában. A 13. helyre jutott. Olvasásban a 7-es, természet tudományokban, a 9. helyen volt, de matekban visszaesett. 

A táblázatot magad is megnézheted ha az alul mellékelt linkre, az angol Guardian lap megfelelő oldalára, majd az ott található táblázatra rákattintasz. Láthatod a nemzetközi helyzetet, és megkeresheted kedvenc országodat. Ez gondolom (remélem), Magyarország. Itt a helyzet még rosszabb. MO 34. olvasásban,  33. tudományokban és 39. matematikában. A lista vezetők a távol keleti országok, majd Finnország, Észtország (!), Svájc jön. A nagy US a 36. matekban, 24. olvasásban és 28. tudományokban. De minek írom, magad is láthatod. 

Én nem vagyok pedagógus, de úgy látom hogy talán a nívó csökkenése összeköttetésben van azzal hogy a legtöbb helyen ideje korán megszűnnek a kötelező tárgyak. A diákok maguk választhatják a tárgyaikat. És hát matek (vagy nyelvtan) csak kevésnek tetszik. Linkóci tárgyak mint a “háztartás ekonomiája” kedveltebbek. Pedig nem kellene félni, az osztályzás nagyon elnéző, mert a rossz jegy ugye “elkeserítheti" azt a diákot. (Mellesleg ez a gondolkodás a legtöbb egyetemre is vonatkozik). Szóval nincs veszélye hogy elbuktassák, vagy rossz jegyet kapjon. De hát a matek nem “fun”, magyarul unalmas. Itt Kanadában, az elemi és közép iskolákban, a bukás ismeretlenné vált. Helyette átirányítanak olyan helyre ahol nem fogsz megbukni.  

Én tisztán emlékszem elemi suliban, de még gimnáziumban is, az egyszer-egyet tényleg belénk “verték”. Elemiben a matek tanár, Pál bácsi ott állt, és ha nem köpted az eredményt azonnal, rád suhintott a vonalzóval. Fej gyakorlatok gyakoriak voltak. És helyesírás (diktálásra) is volt hetente a gimiben. Nem élvezte senki. 

Van egy itteni egyetemi tanár ismerősünk aki el van keseredve milyen pocsék fogalmazási képességgel jutnak be manapság az egyetemre a diákok. Az első év lényegében arra megy hogy írni és fogalmazni megtanuljanak. Feleségem a divat iparban dolgozott. Sokat panaszkodott hogy a fiatal eladók képtelenek a legegyszerűbb matekkal megbirkózni. Például mi lenne az ár a 10% leárazásra? Képtelenek masina nélkül válaszolni. Legtöbbjének, és ezek sokszor egyetemet is végzettek, fogalmuk sincsen hogyan lehet ezt fejben kiszámolni. 

Befejezésül elmesélem, egy pár hete átélt történetet. Oaklandból mentünk San Franciscóba. De a HÉV csak nem indult, mert valaki a pályán kóborolt ott ahol nem szabadott volna. Azt meg kell hagyni az amerikaiak nagyon kedvesek. Jaj turisták vagyunk hát miért is nem megyünk a komppal, szép napos az idő, látványos lesz hajóval menni! El is mentünk a közeli komp állomáshoz, ott alig voltak. A jegyárusító fülke zárva volt, így a hajón kellett venni a jegyeket. Egy idősebb hölgynél akinek nem volt számoló gépe.  

A jegy (65 évnél idősebbeknek) 3 dollár 10 cent volt, kettőnknek $6.20. Adok neki egy 50 dolcsist. OK kicsit nagyobb pénzjegy a szokásosnál, de nem volt más nálam. Visszaad, de nem eleget. Ilyenre én kész vagyok. Ott előtte kezemben mint egy legyezőt kiteregettem hogy lássa. Mondom nem elég a visszaadott pénz. Megszámolja, hozzátesz egy 20-ast. Most meg többet adott vissza! Mondom neki ez most sok! Rám nézett. Kétségbe esetten, segítséget kérően. Segítettem, megkaptam a nekem visszajáró pénzt.

http://www.theguardian.com/news/datablog/2013/dec/03/pisa-results-country-best-reading-maths-science#zoomed-picture

Nem nem a túlvilágról írok, de valamiről ami közel áll ahhoz.

A cím a Vancouverhez közelében (120 km) létesített Whistler Blackcombe sí övezetben, a 2010-es téli Olimpia színhelyén, az egyik általam favorizált lejtő neve. Seventh Heaven.

Illően, ha itt síelek, nem minden évben mert messze van, a mennyországban érzem magamat. A széles lejtő délre néz, a fák vonalán feljebb van. Egy naaaaagy lejtő, számomra kellő meredekség, elejétől a végéig nem változik. A hó csodásan simára munkálva. 590m szintkülönbség a lift aljáig.

Lenézek a semmibe, a magasról messze látni. Ha süt a nap minden csillog villog még a levegőben levő nedvesség is...aztán neki. Eltart vagy 10 percig amíg a végére érek, mostanában egypárszor meg kell hogy álljak, kissé pihegni.

A nagy sebességű 4 üléses lift pár perc alatt újra felvisz a lejtő kezdetére. Általában nincsenek nagy sorok mert a több száz lejtővel rendelkező sí hely egy kijjebb eső lejtője. Három liften is kell jönni hogy ide érjél.

Lesiklás közben érzem a szelet az arcomban. Olyan gyorsan mész ami neked dukál, érzed hogy kissé merész vagy, ezt az érzést (autóversenyzésen kívül) más sport nem adja.

Posztomat Michael Schumacherhez dedikálom, remélem felépül .A legjobbakat kívánom neki, ahogy ismerem ha tud megint sílécet fog magára kötni. Uraim és hölgyeim a sízés esetében komoly függőségről beszélünk.

Legalább is  az én esetemben.

https://www.youtube.com/watch?v=RpItv2ztook

Erről a két szóról minden jó magyarnak a Balaton északi partja jut eszébe. Almádi, Füred, Badacsony. De persze más országokban is vannak „északi partok”. Mindig is vágytam a Bajkál tavat meglátogatni, annak északi partját nagyon rejtélyesnek mondják.

Karácsonyi kaliforniai látogatásunk alkalmával a San Franciscó környékiek északi partját látogattuk meg. Két napra béreltem egy vityillót a Bodega Bay nevezetű helyen, a Csendes Óceán partján. Ez a „North Coast”-n van.  Mondhatnánk persze hogy ez nem is az északi part mert a USA nyugati partjáról beszélünk, de hát az itteniek így hívják. SF-tól északra van.

Bodega Bay arról nevezetes hogy Alfréd Hitchcock itt rendezte a Madarak nevű filmjét.  Kis hely, a történelmi  1-es  US országút mellett.  A spanyolok fedezték fel, de érdekes módon az első telepesek oroszok voltak, az 1800-as évek elején.

Az 1-es országút vonala a Csendes óceánt követi. Nagyon látványos. Legtöbb ember ismerősebb a Los Angeles-San Franciscó közötti szakaszával. Ezt mi is megtettük családostól, vagy 30 évvel ezelőtt egy nyáron. De SF-tól északra nem mentünk. Csak most.

Először egy nagy sztrádán (az US Hwy 101) Petalumába érkeztünk. Itt  letértünk egy normális országútra balra. Ezen az óceán part felé tartottunk. Az országút dimbes-dombos, sok eső erre nem esik. Vannak lótenyésztők, szőlők, birkák is legelnek erre arra. Ha van kedved lovagolhatsz.

Maga Petaluma a Sonoma borvidékhez tartozik.  Szép kis város, turisták kedvelik, de most közvetlen Karácsony előtt alig voltak. Röviden sétáltunk, kávéztunk, és az ünnepekre szükséges borokat egy szaküzletben megvettük.

Na innen a Csendes Óceán már egy órányira sincs, és az 1-es országutat Bodega Bay előtt éred el. 
Télen Kalifornia ezen részén a hőmérséklet este lemegy nullára is, de nappalra 15-20 fokra is felmegy. Tetejébe minden nap felhőtlen volt az ég.

Másnap az 1 úton északra hajtottunk, a következő nap meg délre, vissza Oakland-ba ahol fiam manapság lakik és ahol a Karácsonyt töltöttük.

Az út kanyargós, fenn magasan mintha egy szakadék szélén hajtanál. A látvány fenomenális, az óceánban sziklák, nagy szörf. Le tudsz hajtani elhagyatott strandokra ahol néha egypár kemény szörfölő is található…

Sajna nejem szédülős és sokat panaszkodott hogy túl veszélyes ez az út. Na de eleget a szóból, felteszek egypár képet.

És persze minden olvasónak sok szerencsét kívánok az új évre.

http://www.frommers.com/destinations/bodega-bay/interactive-map

Hol volt hol nem volt, túl az Óperenciás tengeren, két fiatal szerves kémia doktorátust szerzett. A doktorátusi diploma megszerzése a kémikusi végzettség (4 év) után még 5 évbe tellett. Ezen idő legnagyobb részében a diákok a professzoruk-mentoruk kutatását segítették. Ez napi 10 plusz órát vett igénybe, sokszor szombatot is beleértve és csupán két hét vakációval évente. Mind ezért minimálisan fizették is őket, nevezzük ezt ösztöndíjnak. Ilyen végzettség után azonban, főleg mivel patinás egyetemről volt szó, nyitva állt a nagyvállalatok (multik) kapuja. Az átlagnál jóval magasabb kezdő fizetéssekkel csalogatják ezek az ilyen végzettségű fiatalokat. Itt aránylag biztonságos dolgozni, és mivel kiváló képességű fiatalokról beszélünk az előrelépés lehetősége is valós.

De a mi fiataljaink nem akartak ide csatlakozni. Volt egy ötletük amit maguk akartak kikísérletezni és abban reménykedtek hogyha sikeresek lesznek a maguk erejéből, jobban fognak járni. Ha egy vállalathoz leszegődnek, nem biztos hogy ötletük kutatását tudták volna fojtatni. De még ha tudták is volna, közismert hogy a találmány/szabadalom  az alkalmazó cég tulajdona lesz, ugyan vitatatlan hogy azok akik tényleg valamit felfedeznek a multinál is meg lesznek becsülve. Anyagilag is és elismerésben is, de a találmányhoz joguk nem lesz.

Az ötlet, amit az előbb említettem egy olyan pirula kifejlesztéséhez fűződött ami egy bizonyos fertőzéstől védné meg az illetőt. Eladdig az immunitást csupán oltás révén lehetett elérni. Jobban mondva három oltás eredményeként, a másodikat az első után három hónappal kellett beadni, míg a harmadikat egy év után. A sikeres felfedezés célja egy pirula kifejlesztése volt ami oltás helyett, egyszeriben immúnissá tette volna a beszedőjét.

Ezt elérendő egy új molekulát (az aktív alkotórészt) kell először létrehozni. Amikor ezt elérik, általában nagyon körülményesen,  drágán, kis mennyiségben, egy olyan folyamatot kell találni ami ezt a molekulát nagyobb mennyiségben és lehetőleg olcsóbban hozza létre. Ezután a regulaló hatóság, ez esetben az FDA (Food and Drug Administration) előírásai szerint először állatokon majd önkénteseken kell kipróbálni és bebizonyítani hogy a mellékhatások, ha vannak, nem veszélyesek az orvosság szedőire.
A procedúra éveket és rengeteg pénzt vesz igénybe és a siker esélye nem magas.

A kezdő kutatóknak kutatóintézetre, berendezésre, pénzre volt szüksége, és nem kevésre. Bankok nem igen kölcsönöznek ilyen bizonytalan dologra, arra ami még csak egy ötlet. Mecénásra volt szükség, pénzre hogy kémikusokat alkalmazzanak és elkezdjék a hosszas és fárasztó kísérleteket. Csupán ketten ezt a munkát képtelenek lettek volna elvégezni. Az is kellett  hogy részvényt tudjanak kibocsátani a NASDAQ-on, ami a második legnagyobb tőzsde az US-ban, és ami kisebb (főleg technológiai) vállalatokkal is foglalkozik.

Mivel hőseink a legjobb helyeken szerezték doktorátusukat, és professzoruk melegen ajánlotta őket, vállalkozásuk hihetőnek tűnt egyeseknek, olyanoknak  akik hajlandóak voltak rizikósabb vállalkozásokba pénzt fektetni (nem úgy mint a bankok) és hamarosan szereztek pénzes támogatókat. Itt úgy hívják ezeket hogy kockázati tőkések, (angolul: venture capitalists). Ezek a fele tulajdonjogért a dolgok pénzügyi részét elintézték. Mi több, embereket szerveztek akik segítettek a kis kutatóintézet létrehozásában, majd elérték a listázást a tőzsdén, ami még több tőkét eredményezett. A kibocsátott részvények a piacon (NASDAQ) évek során árukat tartották, 20 dollár/részvény. 10 éves működés semmi eredményt nem mutatott de mivel a részvény ára nem esett, a piac még hitt a vállalatban.

Hogy megértsétek miről volt szó a cég évi kiadása 50 millió dollár volt. Ezt a közel 100 dolgozó (nem kis része jól fizetett kutató kémikus) fizetése és a kutatással járó költségek képezték. Bevétel nulla. A dolgozók kaptak fizetésük mellett részvény részesedést is. Az utóbbit évente kétszer. Ezt kézhez vétele után 5 évig nem lehetett eladni, 5 év múltán a piactól függően, mint említettem darabját kb. 20 dollárért, eladhatták.

Nyilvánvaló hogy ilyen vállalatnak egy idő múlva fel kell valamit mutatnia. Jobban mondva kell valamit produkálnia amit a piac elismer, mert a 50 milliós évi veszteség nem tarthat örökké. Ha a piac hitét veszti, az ilyen vállalkozás tönkremegy. Ekkor történt, 10 évvel az alapítás után, hogy híre kezdett terjedni hogy a titkot az elején említett gyógyszer összetételéhez kezdték felderíteni. A vállalat fél éves jelentései kezdtek nagyon pozitívak lenni. Közeledni kezdtek ahhoz a hosszú és pénz igényes stádiumhoz amit a hatóságok (FDA) az új gyógyszerek elfogadására előírtak.

A részvény ár emelkedni kezdett, rövid egy hónap alatt 10 szeresére. A színfalak mögött a nagy pharma cégek ajánlatokat adtak a kis cég igazgatói tanácsának. Egyikük nem is teketóriázott, a részvény árának 100 szorosát ajánlotta nyilvánosan. A cég tulajdonjogáért, azaz az összes részvényért. Ez a többség részvény tulajdonosoknak, a két alapító tagnak és az őket anyagilag segítő venture kapitalistáknak (akik a kockázat tőkét szolgáltatták az évek során) közel egy billió dollárt jelentett. A részvényesek a sebtében összehívott rendkívüli találkozón úgy döntöttek hogy az ajánlatot elfogadják. A cég ezzel effektíve megszűnt. A ötlet tovább fejlesztését a nagy pharma vette át. 

Azok az alkalmazottaknak, akik összes részvényüket megtartották, az ajánlat évi szolgálat=100 ezer dollárt jelentett. Értsd ezalatt hogy akik kezdettől, azaz 10 éve ott dolgoztak mint kutatók és részvény részesedésüket megtartottak, fejenként egy millió dollárt kaptak részvényeikért. Aki csak 1 évet dolgozott, az extra 100 ezer dollárt kapott, azaz durván évi fizetését megduplázta. (NB, amennyiben a vállalatot megveszik az 5 év részvény eladási határ értelmét veszti. Az adatok adó előttiek).

A nagy pharma állást is ajánlott jó pár kutatónak, ugyan nem mindenkinek. Székhelye  San Franciscóban volt. A kis vállalat, ami megszűnt, New Yorkhoz közel működött. Ezért az ajánlatot családi okok miatt nem mindenki tudta elfogadni. Az ajánlat mellesleg hasonló fizetést garantált és vállalta a költözés teljes költségét. Azok akik állás ajánlatot nem kaptak, vagy azt el nem fogadták, az adminisztratív és segítő állásban levő személyzettel együtt állásukat elvesztették.

Itt a történet vége, fuss el vele.

Tudjátok hogy az étterem kritikusok legjobbja, a Guide Michelin, több három csillagos éttermet listáz Tokióban mint Párizsban? A franciák meghajolnak a japán konyhaművészet előtt? Hogyan lehetséges ilyesmi?

Úgy hogy a japán konyha, ami mindig is nagyon jó volt, az utóbbi 15 évben nagyon divatos lett. A japán konyha könnyű.... azaz egészséges. Kedveli a helybéli, friss, kemikáliát nem érintett termékeket. Mivel sziget ország, sok a hal és a tengeri herkentyű, egy szóval azok a fajta kaják, és olyan előkészítésben amit orvosod ajánl. A japán kajánál fontos a prezentáció, az adagok nem nagyok. Legyen ennyi egyenlőre elég.

Elöljáróban, posztom nem akar a japán konyha szakértői leírása lenni, csupán az én gondolataim.  Saját tapasztalataimról írok. Ámbátor szeretek főzni és sok ételt tudok készíteni, az ázsiai, kínai és a japán ételek készítésére nem vállalkozom. Az előbbiekre a komplikált fűszer igény miatt, az utóbbinál, a japánnál ahol a fűszerek kevésbé játszanak szerepet, azért mert elismerten nagy szaktudás szükséges készítésükhöz.

Első találkozásom a japán koszttal Torontóban történt, kb 35 évvel ezelőtt. Még koránt sem volt ilyen népszerű. Az akkori kevés japán étterem tradicionális volt. Nem mertek volna észak amerikaiaknak nyers halat felszolgálni. Az éttermet valaki ajánlotta és családostul mentünk: feleség, két kis fiú. Hagyományosan öltözött köszöntő fogadott, cipőnket a bejáratnál kellet hagyni és papucsot adtak ha jól emlékszem. Az alacsony asztalunkhoz vezettek, a padlón ültünk de az asztal alatt volt egy mélyedés ahova lábadat helyezted. Kimonóba öltözött pincérnők szolgáltak ki. Mindez a gyerkőcöknek nagyon tetszett. Hát még amikor sukiyakit rendeltünk! Ezt a japán ételt magad főzöd az asztalnál, a kellékeket gusztusosan elrendezve egy tálcán hozzák (vékonyra vágott marha hús, zöldségek, stb.) és egy lábosban, (égő alatta), azt hiszem bouillonban magad főzöd. Nagyon tetszett mindannyiunknak, és finom volt!

A japán étterem invázió a Teppanyaki steak house-ok bemutatásával folytatódott. Az első, Benihana, New Yorkban nyílt 1964-ben. Az 1980-as évek közepére Torontóban is nyílt egy és mi, megint gyerekestül elmentünk. Mert látványos és a kaja jó. Egy nagy kerek asztal körül ülnek a kuncsaftok, a séf a közepén. Rendelj sakit, japán rizs bor, és nézd az előadást. A séf egy nagy késsel különféle attrakciót mutat be. Például egy hagymát úgy vág fel hogy állad is leesik. Előtte a forró acél platni, ahol zöldségeket aprít és grillól, végül is marhahúst készít, majd késével porciókra osztja és tányérodra teszi.

Mindezek után eljött az ideje hogy sushi éttermek is megnyíljanak. Ezek is látványosak voltak eleinte. San Franciscóban mentünk az elsőbe egy vakáció alkalmával. Felülsz egy ovális nagy bár székének egyikébe. Előtted kis folyó amin kis hajókat húznak, amolyan lassan mozgó futószalag, és mindegyikén egy sushi finomság van. Lazac kaviár, tengeri sün húsa, nyers tonhal, mackrel, stb. Amit megkívánsz leveszed, megeszed. Kb. négy választás kell amíg jól laksz.

Idővel mint az elején említettem a japán éttermek olyan népszerűvé váltak, hogy megállnak simán saját lábukon a szórakoztató allűrök nélkül is. A tipikus japcsi sushi étterem étlapján a menü három részre osztható:

1        Nigiri, itt a falatok egy kis rizs alapon ülnek.
2        Maki.  Itt a falatok hínár levélre tett rizsre vannak téve, majd ezt hengerbe sodorják és porciókra vágják.
3        Sashimi. A kedvencem. Itt nincsen rizs. A kaja, általában hal, nyersen vékonyra van vágva.

Az előbbiek mind hidegen vannak szolgálva. Jobb helyen rendelésedre készítik, de ma már százával vannak olcsó gyors konyhák is ahol előkészítve kis plasztik dobozban veszed. Jár hozzá szója szósz, wasabi (a japán zöld torma, istentelen erős) és ecetes fehér retek (daikon). Pálcikákkal eszel.

Sok sushi étterem szolgál egypár meleg ételt is. Hires a levesük, a miso és a rántott dolgaik (rák, zöldségek) amit tempurának hívnak. A „rántott” szót használtam (ala bécsi szelet), de bűn így hívni mert hihetetlen könnyűnek tűnik ellentétben a mi rántott húsunkkal.

Most csak röviden megemlítem a kobe marha hús vágatokat, a “wagyu” marha egy speciális fajtája. Ez a Japánban kitenyésztett (irigylésre méltó) marha fajta.  Speciális diétának, és napi masszázsnak (!) van alávetve. Sört és sakit sem sajnálnak tőle, amitől a marha még jobban érzi magát. Persze a végén levágják. Az eredménye a világon legfinomabbnak tartott marha hús. Méreg drága áron. Én egyszer ettem egy kobe húsból készült hamburgert. Nagyon jó volt, de harmincszoros áron? Mindenesetre a hús tele lesz márványszerű zsírral, ideális grillezni, és a hús vaj puha.

Befejezésül leírom múlt heti élményünket. Kapcsolatos a téma. Torontóban voltunk (én üzleti ügyben) és érkezésünk után elmentünk egy divatos japán étterembe vacsorázni. Neve Blowfish on the Bay. Az üveg-felhőkarcolók alatt, a pénzügyi negyedben. Gyalog sétáltunk ide a karácsonyra már gyönyörűen kivilágított városon keresztül, a hotelunkból. Egy újonnan épült torony kacifántos bejárata mellett nyílt két éve. Az eredeti Blowfish étteremben már évekkel ezelőtt jártunk. Az innen kissé nyugatabbra van, a város bohém részében. A tulaj sikerén felbuzdulva egy új éttermet nyitott. Itt a nép inkább jól szabott öltönyökben lebzsel, hölgyek akta táskával, smárt kosztümben, jogi diplomával. Ahogy belépsz óriási bár mellett mégy el. Ha egyedül vagy ide is ülhetsz, itt is lehet enni. Leültünk. Én sört rendeltem. Jól vacsoráztunk.

No gondoltam megyek pisilni. Mutatja a pincér. Amikor visszajöttem mondtam nejemnek neked is kell menni! Miért kérdi? Mondom ezt a WC-t látni kell! De csak kérdez miért? Mondom kerestem hol van a férfi/női jelzés, de ilyen nincsen. A WC co ed, azaz a férfi/női rész közös. És nem hely hiánya miatt. Belépsz, csupa márvány, vizelde nincs, csak fülkék. A fülkék fala belül tükör. A hölgyek itt szépíthetik magukat. Pisilek nézem magamat a tükrökben, mintha egy óriási teremben volnék, az az illúzió. De mit látok szemben, a WC mögött, egy nagy akvárium van!!! Egy egzotikus hal néz kíváncsian! Gondolja ilyet is látott már! Szia hal!!! Ez van. No jó, kimegyek, kezemet kell mosni (anyukám mindig mondta), de hol a csap? Na ez nincsen. Van egy vályú, mint ahol a lovakat itatják és egy cső lóg le a plafonról. Gondoltam innen jön a víz…és tényleg ahogy a kezedet a cső alá teszed, azt tudja, és felülről, gravitációs nyomással langyos víz csörgedezik. Feng shui elgondolás. Hát aki itt járt az tuti hogy ezt elmeséli és ez, de a kaja is, sok új kuncsaftot eredményez. Gondolom.

http://www.blowfishrestaurant.com/

Minden évben November végén itt Ottawában megrendezik a fenti fesztivált. Két hétig tart. Az eseménynek már több mint 20 éves múltja van. A filmeket az itteni követségek és a Kanadai Film Szövetség közösen választja. Az idén 27 film került vetítésre, gondolom 27 EU tag állam van.

Ezeket a filmeket, kevés kivétellel, nem hozzák be Észak Amerikába, úgyhogy csupán ezzel az alkalommal lehet őket látni. Be kell vallanom itt az európai filmek után minimális az érdeklődés. Nagy néha van egy angol, francia, német vagy más díjnyertes film, ez kivétel. A nem angol nyelvű filmek eleve azzal a hátránnyal indulnak hogy feliratosak, legtöbb ember ezt nem szereti.

De vannak azért akiket érdekel, plusz az itt élő emigránsok is mind előbújnak megnézni a saját honuk által produkált filmet. Szóval majdnem minden este az auditórium megtelik. Extra bónusz hogy a film vetítése után néha az illető követség ingyen bort/sört, harapnivalót is szolgál fel, gondolom országát hirdetendő.

Mi ki nem hagynánk ezt az alkalmat. Ugyan 27 filmet megnézni lehetetlenség, jó párra elmegyünk.

Az idén a következő filmeket láttuk:

1        Dániából: Szuperklasszis. 2011-ben készült. Egy nagyszerű komédia, teljesen egészében Argentínában, Buenos Airesben játszódik. Egy dán férj az elválni készülő feleségét követi ide, teenager fiával, hogy feleségét a válásról lebeszélje. A dán feleség a leghíresebb argentin focistának lett a szeretője és ő maga egy sikeres sport ügynök. Reménytelen ügynek indul, de....

2        Magyarországról: A vizsga. Nagyon jó magyar film, szintén 2011-ben készült, Bergendy Péter rendezte. 1956 után, az új ÁVO nem bizik saját tagjaiban és ezért őket  “hűség vizsga” alá veti, amiről persze az alanyok nem tudnak. Kicsit hasonlít az Oszkár díjas német filmre, (A mások élete), de nincsen lopkodva. Nagyon izgalmas és érdekes. Gratula.

3        Olasz: Házasság és más katasztrófák. 2010. Könnyed komédia Toscanából. Borkereskedő család egyik leánya férjhez készül menni, a csapodár vőlegénynek futó viszonya lesz nővérével. Tipikus olasz film, gyönyörű tájak, Firenze, stb.

4        Cseh: A night too young (Korai az este?). 2012. Ez évben a cseh film szerintem nem volt túl jó. Egy havas kisvárosban játszódik, két gyerek élménye. Jobbára egy idegen felnőtt lakásán szilveszterkor játszódik, mihaszna felnőttek között  a gyerekek a szexről kapnak egy korai, fura  és  groteszk képet.

5        Svéd: Egyél, aludj, halj meg. 2012. Egy nagyszerű film. Egy fiatal alig iskolázott egyszerű Boszniából származó apa és leánya (aki már Svédországban született) viszonyát mutatja. Egy neve nincs kis városban, játszódik. Mai problémák: emigráns ellenesség, munkanélküliség, stb. A téma sötét, megható és gondolom (tudom) igaz.

6        Románia: Egy idős kommunista asszony vagyok. 2013. Román filmek az utóbbi időkben nagyon jók voltak, de ez kevésbé. Idősebb házaspárt Kanadában élő leányuk látogatja. Együtt a kanadai vőlegénnyel. Magukkal hozzák problémáikat. Az idős anyuka szivesen emlékszik vissza fiatalságára, a komcsik alatti időkre, még magára Ceauşescura is. Ez (nem csak Romániára tipikus) sok vitára ad okot. Végül mégis az öreg házaspár segíti ki a fiatalokat.

7        Hollandia: Jackie. 2012. Nagyszerű holland film, egy road movie (mint Thelma and Louise). Két holland nővér (ikrek) anyjukat mennek látogatni az USA-ba, New Mexico államába. Most először látják anyjukat aki egy idősebb hippi és egy lakókocsiban lakik. Beutazzák New Mexico t, megismerkednek egymással, magukkal is, plusz az ottan élő “red neck” vidéki emberekkel akik bizony teljesen mások mint az Amszterdamban élőek. Tökéletes film, a vad, pionír/táj gyönyörűen filmezve.

PS

A fesztivál hirdetése és a teljes lista az alábbi linken található

http://www.cfi-icf.ca/index.php?option=com_cfi&task=showevent&id=115&Itemid=1087

Ezt az előételt a világon a legegyszerűbb elkészíteni. Azok akik húzódoznak minden főzési kísérlettől erre nyugodtan vállalkozhatnak, a siker garantált. 

Az avokádóból készült előétel Mexikóból származik. Manapság avokádók az év minden évszakában kaphatóak. Fontos hogy kellő puhaságú legyen, mert villával kell majd összedolgozni a többi alkotórésszel. Ha az avokádó túl keménynek érződik, csak tedd a sublótra egy pár napig, meg fog puhulni. Ha túl puha, vagy ha ütöttnek néz ki, az nem jó, mert a húsa megbarnulhatott. 

A recept egyszerű. Két embernek kell egy avokádó, egy közepes méretű hagyma fele apróra vágva és egy fél citrom leve. Egy leves kanállal vájd ki az avokádó húsát. Tegyed egy nagyobb porcelán csészébe a többivel, sózd és borsozd meg ízlésed szerint és egy villával nyomkodd össze. Presztó. Egyed hamarosan, túl sokáig nem áll el még a hűtőszekrényben sem. 

Ha akarod belekeverhetsz összevágott koriandert és apróra vágott paradicsomot is, de nem fontos. 

Pirítóssal, svéd kenyérrel, kétszersülttel, kukorica chips-el jó enni. 

PS 
Az avokádó magjából lehet házi növényt nevelni. Tegyél bele fogpiszkálókat és csiráztassad egy csészében keskenyebb részével felfelé, egy napos ablakban. Lásd mellékelt képet. Jó feladat kis gyereknek

Folytatom érdekesebb írások fordítását, amiket itt-ott olvasok a netten. Fordításom és posztolásom nem azt jelenti hogy a szerzőkkel egyet értek, inkább azt hogy vitára érdemesnek tartom őket.

Az alábbi szerzője Thomas Sowell, aki a Hoover Institute-nál dolgozik, egy amerikai konzervatív “Think Tank”, ami a Stanford egyetemhez tartozik.

A minimum bér őrület

Visszajöttek a politikai keresztes hadjáratok hogy emeljük magasabbra a minimálbért. Akik ezt a mozgalmat támogatják, magukat “jószívűnek” nevezik a “szegények” irányába. De ritkán törődnek azt leellenőrizni hogy mit is eredményeznek ezek a rendelkezések.

Az egyik legelemibb és legegyszerűbb gazdasági törvény azt mondja hogy az emberek többet vesznek valamiból ha olcsóbb mintha az drágább. Mégis, a minimálbér rendelkezések úgy tűnik azt feltételezik hogy a kormány megemelheti a bért anélkül hogy az a foglalkoztatásban csökkenést eredményezne.

Amikor pedig a közgazdasági elv után a gyakorlati példákat kezdjük vizsgálni, a minimálbér elleni érv még inkább erősödik. Országokban ahol létezik minimálbér a munkanélküliség majdnem kivétel nélkül magasabb mint ahol nincsen ilyen törvény. 

Manapság a legtöbb országban van minimálbér törvény, de ez nem volt mindig így. A munkanélküliség jóval alacsonyabb volt, ott és amikor nem volt minimum bér rendelkezés. 

Svájc az egyike azon kevés modern országoknak ahol nincsen minimálbér. 2003-ban az Economist azt írta hogy “Svájcban az munkanélküliség öt-éves rekordot ért el, mert februárban 3.9 % volt.” Idén februárban, Svájcban, a munkanélküliség 3.1% volt. A legfrissebb Economist 2.1% munkanélküliségről számolt be.

A legtöbb amerikai sosem látott ilyen alacsony munkanélküliséget. De voltak ilyen idők akkor amikor még nem volt szövetségi minimálbér törvény az USA-ban. Utoljára Coolidge elnöksége alatt történt ez, amikor is 1.8% volt a munkanélküliség. Amikor Hong Kong angol gyarmat volt, nem volt minimálbér törvénye. 1991-ben a munkanélküliség 2% volt.

Ami pedig a  “szegények” irányába mutatott “jószívűséget” illeti, ez feltételezi hogy létezik Amerikában egy tartós réteg akik ténylegesen szegények, és hogy az “jószivűségnek” minősül ha csökkentjük esélyeiket alkalmazást találni?!

A legtöbb amerikainak, aki a kormány szabta szegénység határ alatt él, van mosógépe, ruha szárítója, úgyszintén  komputere. Több mint 80%-ának légkondicionálása is van. Több mint 80%-ának van mindkettő: telefonja és mobilja is. Majdnem mindegyiknek van televíziója, hűtőszekrénye. Legtöbb amerikainak aki ezen szegénység határ alatt él saját autója van és nagyobb a háza/lakása mint az átlag európainak - nem azoknak az európaiaknak akik ott a szegénység határ alatt élnek, nem, az átlag európaiaknak.

Miért nevezzük őket “szegényeknek”? Azért mert az állam bürokratái így definiálták a szegénységet, és ilyen módon egy politikai érvet is szolgálnak a jóléti állam létrehozására, és amúgy nem mellékesen a saját foglalkoztatottságukra is.

A legtöbb ember nem folyamatosan van az alacsonyabb jövedelmi kategóriában. A legtöbb dolgozó ember az alsó 20%-hoz csupán ideiglenesen tartozik. Több emelkedik innen ki mint aki itt marad. 

Nincs abban semmi misztikus hogy legtöbb ember a kezdetén sokkal kevesebbet keres mint amit keresni fog azután hogy gyakorlatot szerzett. De a minimálbér megszabásánál nem veszik figyelembe hogy a kezdők nem produktívak, és emiatt a fiatalok magasabb aránya munkanélküli, mert áruk túl magas ahhoz hogy alkalmazzák őket. 

Európa jóléti államaiban, ahol jóval magasabb minimálbéreket és kötelező jóléti juttatásokat kell az alkalmazóknak fizetnie mint itt az USA-ban, a fiatalok munkanélkülisége gyakran 20%-al magasabb, még akkor is amikor nincs recesszió. 

A munkanélküli fiatalok nem csak azt a bért vesztik el amit kereshettek volna, de ugyanolyan fontosan, a gyakorlatot is ami éppenséggel magasabb bért tudna számukra eredményezni a későbbiekben. 

A kisebbségek, hasonlóan a fiatalokhoz szintén ki vannak árazva az állásokból. Az Egyesült Államokban az utolsó év amikor a feketék munkanélkülisége alacsonyabb volt a fehérekénél 1930 volt, amikor még nem volt minimálbér rendelkezés. Infláció 1940-ben felemelte a segéd munkások bérét a minimum fölé, amit 1938-ban szabtak meg. Gazdaságilag ez azt jelentette mintha nem lett volna minimálbér. 

1948-ban a 16-17 éves fekete fiúk munkanélkülisége csupán 9.4% volt. Ez egy töredéke annak ahova felemelkedett a legjobb évben, 1958-ban, annak eredményeként hogy a minimálbért állandóan emelték a célból hogy lépést tartson az inflációval. 

És ezt nevezzük a “szegények” irányába tanúsított “megértésnek”!?

PS

Az eredeti írás itt található:

http://townhall.com/columnists/thomassowell/2013/09/17/minimum-wage-madness-n1701840/page/full