Az alábbi cikk a New York Timesban jelent meg múlt vasárnap, Szeptember 14.-én, 2014. A szerző, Erin Meyer, a francia Insead Egyetemen tanít és a „Kultúrák térképe: Áttörni a Globális Kereskedés Láthatatlan Határain” könyv szerzője.

Minnesotában születtem és ott nőttem fel, de mint felnőtt nagyrészt Európában és Afrikában éltem. Kultúra különbség menedzsmentet tanítok egy nemzetközi business egyetemen, az Insead-en, Párizs közelében. (Fordító megjegyzése: Az INSEAD székhelye Európában, Fountainbleu.)  http://www.insead.edu/home/

Az elmúlt 15 évben azt tanulmányoztam, hogy az emberek a föld különböző részén miben különböznek az egymás közötti bizalom létrehozásában, a kommunikációban, a döntések hozásában és mennyire különböznek az adott helyzetek felmérésében, főként a munkahelyen.

Ugyan jó lenne azt gondolni, hogy mindent tudok, de egy nem régi eset arra emlékeztetett, hogy akármennyit is tudok a világon létező különböző kultúrákról, mindig van valami új, amit fel lehet fedezni.

Nemrég, mialatt Tokióban utaztam egy japán kollégámmal, egy alkalommal egy rövid beszédet adtam egy 20 tagú menedzser csoportnak. A végén megkérdeztem van e kérdésük vagy hozzászólásuk? Egy kéz sem emelkedett, szóval leültem. A kollegám azonban azt suttogta: „Azt hiszem, lenne hozzászólás, Erin, nem bánod, ha én megpróbállom?” Ezzel még egyszer megkérdezte a csoportot: „Van valakinek hozzászólása vagy kérdése?”

Megint csak senki sem emelte fel a kezét, de most a kollegám a csendben ülő hallgatóság mindegyik résztvevőjét gondosan megnézte. Egyikükre mutatván, azt mondta: „És te, akarnál valamit hozzátenni?” Megrökönyödésemre, a válasz „Igen köszönöm” volt és a hozzám intézett kérdés nagyon érdekes volt. Kollégám megismételte mindezt jó párszor: a hallgatósággal szembenézvén, és így több kérdést és hozzászólást kérvén.

Az előadás után megkérdeztem kollegámat: „Honnan tudtad, hogy voltak kérdéseik?” Hezitált, nem tudván hogyan megmagyarázni, majd így válaszolt: „A szemük csillogásából”.

Majd így folytatta: „Japánban nem nézünk egymás szemébe, mint nálatok nyugaton. Így amikor kérdezted, hogy volt e hozzászólás, a legtöbbjük nem nézett egyenesen rád. De egypárjuk a csoportban rád nézett, fényes szemmel. Ez azt jelenti, hogy ezek örülnének, ha felszólítanád őket.”

Elgondolkoztam: „Na, ez az, amire engem nem tanítottak meg Minnesotában”.

A következő nap, egy hasonló prezentáció után, megint érdeklődtem lenne-e kérdés és hozzászólás, és megint csak senki sem emelte fel kezét. Elhatároztam, hogy követem kollégám tanácsát. Gondosan ránéztem az összes arcra, és tényleg láttam, hogy egypáran egyenesen rám néztek, és igen, ha elismertem nézésüket, a szemük csillogott. Gyengéden egyikükhöz léptem és felé gesztikuláltam, mire az a fejét kissé bólintotta.

„Szeretnél hozzászólni vagy valamit megkérdezni?” - kérdeztem. „Igen, köszönöm” – mondta és egy lényeglátó kérdést tett fel.

Az út után visszatértem Insead-re, ahol a vezető képző kurzusaim diákjai a világ minden részéből verődnek össze. Ahogy végignéztem az osztályt, elszégyelltem magamat és megdöbbentem, mert láttam, hogy egy csomó fényes szemet eddig nem vettem észre.

Japánban van egy mondás, ami a fiatalok között népszerű: „kukki yomenai.” Gyakran rövidítik „K.Y.”, ez arra utal, ha valaki képtelen az adott atmoszférát (hangulatot) felismerni. Japán utamon jöttem rá mennyire K. Y. vagyok. De arra is rájöttem, hogy egy kis érdeklődés és segítő coaching eredményeként még én is tudtam javítani a japán hangulat felértékelésében.

A mai globális világban, amerikaiként adhatsz egy beszédet Japánban, olaszként kereskedhetsz Nigériában, vagy mint egy német Brazíliában egy csoport vezetőjeként dolgozol. Munkádat e maillel, vagy telefonon intézheted, vagy repülőgépre ülhetsz. Ez a dolgok könnyebb része, a nehezebb része azt tudni, hogy hogyan viselkedjél a más kultúrában. A feladat különösen fontos, ha egy multi kultúrájú csoportot vezetsz.

Mint amerikai Franciaországban, eleinte meglepett, hogy az amerikaiak panaszkodtak mennyire kaotikusak, rendszertelenek és pontatlanok a franciák. Egypár indiai kollega ugyanakkor ugyanezeket merevnek és változásra képtelennek tartotta.

És míg az amerikaiak ki nem állták azt, amit a francia hierarchia rendszernek tartottak, egy kínai igazgató nemrég azt mondta nekem: „Hihetetlen érzés ezekkel a franciákkal dolgozni, ténylegesen azt hiszik mindenki egyenlő, a titkárnőtől az elnökig.”

Ha más kultúrákkal foglalkozol lehetőséged van ezek felismerésére. Én nyolc viselkedési dimenziót mutatok be a különféle kultúrákban: kommunikáció, felismerés, rábeszélés, vezetés, határozás, bizalom, ellenkezés és beütemezés/tervezés. Példaképpen a francia kultúra az amerikai és az indai közé esik a tervezés dimenzióban – ez magyarázza a homlok egyenest eltérő benyomást: káosz vs. merevség.

Ha egy multikulturális csoport vezetője vagy, kell hogy rugalmas legyél ahhoz, hogy ezeken a dimenziókon túl tegyed magadat. Ezalatt azt értem, figyeld meg mi teszi a helybeli vezetőket sikeressé. Az is fontos, hogy gyakran magyarázd meg a saját stílusodat. Azt is jelentheti, hogy meg kell tanulnod saját magadon nevetni. De végül is azt jelenti, hogy megtanulsz vezetni más és más módon.

Jómagam igyekszem magamat arra emlékeztetni, hogy saját kulturális elfogultságom állandóan befolyásolja nézeteimet. Így fokuszálni tudok más kultúrák viselkedésének megértésére, azokra, amikkel találkozom, és e módon igyekszem csillogó szemeket találni a szobában.

PS

Az eredeti cikk itt található.

Köszönet blogtársunknak aki fordításomat átfésülte.