Az alábbi cikk a New York Times 2016 február 14-i, vasárnapi kiadásában jelent meg. A szerző Kamel Daoud, a Quotidien d’Oran rovatírója, és szerzője a „Mersault Vizsgálat” című könyvnek, valamint a NYT Vélemény Rovat cikkeinek esetenkénti szerzője. Ezt a tanulmányt John Cullen fordította franciából.
Oran, Algéria
A Tahrir tér után Köln következett. A tér után a szex jött. Az arab forradalom 2011-ben lelkesedést váltott ki, de a láng azóta kihalt. Ezek a megmozdulások mára tökéletlennek, tovább megyek: undorítónak tűnnek. Mert, hogy csak egyet említsek: nem hatottak az eszmékre, a kultúrára, a vallásra vagy társadalmi normákra, főképpen nem a szexre vonatkozóakra. A forradalom nem jelent modernséget.
Az arab migránsok támadásai szilveszterkor a nyugati nők ellen Kölnben, Németországban felidézte a nők molesztálását magán a Tahrir téren, az egyiptomi forradalom közepette. Az emlékeztető ráébresztette a nyugati világot arra a nagy titokra, ami az úgynevezett arab világot és még általánosabban a muszlim világot sújtja, éspedig annak a nőkkel kapcsolatos beteges viszonyára. Egypár helyen a nők el lesznek fátyolozva, meg lesznek kövezve és le lesznek mészárolva, és a legkevesebb az, hogy őket okolják zavarkeltéssel az ideális társadalomban. Válaszul egyes európai országok oda jutottak, hogy útmutatókat készítettek, hogy a helyes viselkedést a menekülteknek és migránsoknak bemutassák.
A szex egy komplex tabu, ami olyan helyeken, mint Algéria, Tunézia, Szíria vagy Jemen a környező konzervatív patriarchális kultúrából, valamint az iszlámisták új szigorú kódjaiból ered, de még a diszkrét puritanizmusból is, ami a környék néhány szocialista gondolkozójára jellemző. Mindez egy jó kombináció a vágy elfojtására, a bűntudat keltésére és azok elrejtésére, akik ezektől szenvednek. És messze esik a muszlim aranykor delikát írásaitól, mint például „Az Érzéki Örömök Illatos Kertje” Sejk Nafzawi-tól, ami az erotikáról és a Kama Sutráról szól, előítéletek nélkül.
Manapság a szex egy nagy paradoxon az arab világ sok országában: úgy illik viselkedni, mintha nem létezne, de mégis mindent meghatároz, ami nem kimondható. Maga ez a titok letagadva ránehezedik az elmére. Ugyan a nőket lefátyolozzuk, mégis ők maradnak kapcsolataink, kommunikációink, és aggodalmaink központjai.
A nők a napi diskurzusaink állandóan felmerülő tárgyai, mert azoknak a dolgoknak, amelyeket ők megtestesítenek - a férfiasság, a becsület, a család - értéke óriási. Néhány országban csak akkor léphetnek a nyilvános térbe, ha a testükről lemondanak. Ha szabadon járhatnának, az egyenlő lenne azon vágy felfedésével, amit az iszlámisták, a konzervatívok és a tétlen fiatalok éreznek, de amit tagadni igyekeznek. A nőket az egyensúly megbontójának tekintik – a miniszoknyák földrengést okozhatnak, egyesek szerint – a nőket csak akkor tisztelik, amikor tulajdonként szerepelnek, mint X felesége vagy Y leánya.
Ezek az ellentmondások elviselhetetlen feszültségeket okoznak. A vágynak nincsen eredménye, valós lehetősége, egy pár nem képes az intimitást gyakorolni, ha igen, akkor az a csoport ügye azt megakadályozni. A szexuális mizéria, ami ennek az eredménye, abszurditásokba és hisztériába tolódhat. Ugyan mi is reménykedünk a szerelemben, de a szerelem mechanizmusai - a találkák, a csábítás, a kacérkodás – meg vannak akadályozva: A nőket ellenőrizzük, a szüzességükkel meg vagyunk bolondulva, az erkölcs-rendőrség uralja a helyzetet. Vannak olyanok, akik az orvosoknak fizetnek azért, hogy szűzhártyájukat visszaállítsák.
Allah egypár területen, mint a harc a nők és a párok ellen, az inkvizíció arcát vette fel. Nyáron Algériában szalafista brigádok és fiatalok a radikális imámok és iszlámista TV prédikátorok által felbuzdítva indulnak el, mondván hogy a női testet monitorozzák, főleg azokét, akik a tengerparton fürödnek. A rendőrség nyilvános helyeken párokat zaklat, még ha házastársak is. A nyilvános kerteket, parkokat elzárják a sétáló párok elől. A padokat félbe fűrészelik, azt megakadályozandó, hogy az emberek egymáshoz túl közel üljenek.
Mindennek egyik eredménye, hogy az emberek fantáziálnak a másféle világ adta lehetőségekről: egyrészt a Nyugatról, ahol a bőr és a vágy nyilvánosan mutatva van, avagy a muszlim paradicsomról és az ott létező szüzekről.
A választékot az arab média tökéletesen illusztrálja. A teológusok divatban vannak a televízióban, úgyszintén libanoni énekesek és táncosok akiket „Silicon Valley”-nek hívnak, és az elérhetetlen testük ígéretét árulják és a szex lehetetlenségét. A ruházatot is két véglet jellemzi: Az egyik végen a burka van, az ortodox teljes test takaró, a másik végen a hidzsáb mutabaradzs („az átlátszó fátyol”), ami egy sálat kombinál szoros farmerrel/nadrággal. A strandon a „burkini” a bikinivel áll szemben.
A muszlim világban kevés a szex-terapeuta, és tanácsaikra ritkán hallgatnak. Így a feladat az emberi testről, a szexualitásról és a szerelemről beszélni de facto az iszlamistákra marad. Az internet és a vallásos televízió révén egypár elgondolásuk monstruózus formákat vett fel, degenerálódva egyfajta iszlám pornóba. Vallásos hatóságok groteszk fatwákat hirdettek: Szeretkezni meztelenül tilos, a nők nem érinthetnek banánt, egy fiú csupán saját anyjával, mint nővel, lehet egyedül, és csak akkor, amikor az őt szoptatja.
A szex mindenütt jelen van.
Főleg a halál után.
Orgazmus csak házasság után van elfogadva – és a tárgya vallásos ukázoknak, amik a vágyat kioltják – avagy a halál után. A paradicsom és annak szüzei a prédikátorok kedvenc témái, akik ezeket a túlvilági gyönyöröket jutalomként ígérik azoknak, akik szexuális nyomorban élnek. Ilyen jövőről álmodva az öngyilkos bombázók megadják magukat egy rémisztő szürreális logikának, az orgazmushoz az út a halálon, nem a szerelmen keresztül vezet.
A nyugat régóta kedveli az egzotikumokat, ami a különbségeket elnézi. Az orientalizmus szokása a kulturális különbségeket normalizálni, és a túlkapásokat megtűrni: Seherezádé, a hárem és a hastánc megkímélt jó néhány nyugatit attól, hogy megfontolja a muszlim nők sorsát. De ma Európában a legutóbbi Közel-Keletről és Afrikából érkező migráns áramlattal a felszínre tört néhány arab államnak a nőkkel szembeni patologikus viszonya.
Ami régen egy távoli helyeken előforduló látványosságnak tűnt, most a kultúrák összeütközésének érződik a Nyugat saját földjén. A különbségek, amiket egykor a távolság és a felsőbbrendűség érzése semlegesített, azonnali veszéllyé változott át. A Nyugat népei aggodalommal és félelemmel telve fedezik fel, hogy a szex a muszlim világban beteges, és a betegség terjed a saját országukban.
PS
Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.
Az eredeti cikk itt található.
http://www.nytimes.com/2016/02/14/opinion/sunday/the-sexual-misery-of-the-arab-world.html?_r=0