Az alábbi cikk a New York Times 2016 március 20-i, vasárnapi számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Eric Fair egy nemsokára megjelenő memoár, ”A következmény” szerzője, ami iraki tapasztalatairól szól.

2004 májusában Faludzsa mellett, a Forward Operating St. Mere nevű támaszpontján, munkából hazafelé menet, Ferdinand Ibabao, jó barátom és társ vállalkozó is velem sétált. Egy hosszú nap volt mögöttünk, tele vallatásokkal, szóval előre örültünk, hogy e-mailünket megnézhetjük és értesülni fogunk családunkról és, hogy mi a hír messze otthon.

Ahogyan a nyílt mezőn sétáltunk, beszélgetésünket a becsapódó akna félreismerhetetlen hangja szakította meg. Arról beszélgettünk, hogy új vállalkozás után nézünk Irakban. A vallatások, Abu Gráb és Faludzsa is kezdte rajtunk áldozatát venni. Mindketten egyet értettünk, ideje lenne valami kevésbé komplikált dologba fogni, olyan irányba menni, ami nem jár azzal, hogy munkánkkal kapcsolatosan az emberi mivoltunktól eltekintsünk.

Ahogy az aknák közelünkben robbantak, Ferdinánd, mindig is a viccesebb köztünk, elkezdett szaladgálni, mint egy baseball játékos, miközben ordibált, „elkaptam, elkaptam!” ….Azt mondta: ez kegyelemdöfés lenne.

Miután Ted Cruz és Donald Trump, az elmúlt hónapban a republikánus jelöltek egyik vitájában szemrebbenés nélkül jóvá hagyta a „vízkúra” újbóli használatát, azon kaptam rajta magamat, hogy Ferdinándról és az ő fekete humoráról morfondírozok. „Visszaállítanám a vízkúra használatát”- mondta Trump úr - „és még annál jóval keményebbeket is bevezetnék”.

Nem tudom, mi késztet egy embert ilyen beszédre. Csupán azt tudom, hogy olyanok, mint Ferdinánd és én kell, hogy majd vállaljuk a következményeit.

Jómagam, mint a Hadügy Minisztérium civil vállalkozója, 2004-ben az első három hónapban, iraki foglyokat kínoztam. Akkoriban fokozott vallatásnak hívtuk, de ezt a kifejezést ma már nem használom. A stressz pozíciók, felpofozások, az iraki foglyok személyes méltóságának megtörésére voltak kitalálva. Lealáztuk, megtörtük őket…és vele….saját magunkat.

Ferdinánd és én 2004 első hónapjaiban országunk új kihallgatási programját vezettük be. Küszködtünk azzal az egyre növekedő érzéssel, hogy (eközben) saját lelkiismeretünket rendítettük meg és beszennyeztük lelkünket. A vallatások megengedett módszereket alkalmaztak. Papírokat állítottunk ki mindenről, követtük a szabálykönyvet és a rendeleteket. De minden egyes fogoly után, akiket a falhoz szorítottunk, akiknek meztelenül a hideg cellában állniuk kellett, avagy akiket meg kellet abban akadályoznunk, hosszú ideig, hogy aludjanak, egyre inkább nem éreztük magunkat normálisnak.  És egyre inkább nem éreztük magunkat amerikainak.

2007 óta nyilvános beszédeket tartok erről a vallató koromról. Gyakran kérdik, mikor jöttem rá először hogy túl mentem? Hogy átléptem a határt?  Válaszom az elmúlt tíz évben tele volt konfliktussal. Egy ideig azt válaszoltam, hogy akkor léptem át a határt, amikor Faludzsában egy fogoly alvásának megakadályozásában vettem részt. De elgondolkoztam, hogy nem-e akkor volt első túllépésem, amikor „bent” az Abu Gráb fogdában, először használtam stressz pozíciókat, avagy amikor először mondtam egy iraki fogolynak, hogy családját sosem fogja viszont látni? Talán akkor, amikor elhatároztam, hogy vallató leszek Irakban. Válaszaimat változtatom, nem azért mert be akarom az embereket csapni, hanem azért mert képtelen vagyok megérteni milyen könnyű volt egy amerikai kínzóvá válni.

Amikor Donald Trump és Ted Cruz azt sugalmazta, hogy a vízkúrát és más gyűlöletes vallatási technikát ismét legálissá kellene tenni, majdnem hogy felmentettem magamat. Nem akartam én senkit vízkúráztatni Irakban. Azt gondoltam, én azt sosem tenném. De nincsen jogom így gondolkozni. Az iraki háborúban tanúsított viselkedésem arra a beismerésre késztet, hogyha Abu Gráb - ban, kora 2004-ben engem erre kértek volna, minden valószínűséggel ezt is megtettem volna.

Ha alkalmam lenne más vallatókkal és kémelhárítókkal beszélgetni, figyelmeztetném őket olyan emberekre, mint Donald Trump és Ted Cruz. Figyelmeztetném őket, hogy ezek olyan dolgokat fognak tőlük kérni, amiket ők maguk sosem tennének meg, és ezeket a határokat át fogják lépni mielőtt a vízkúrára kérik őket. És figyelmeztetném őket, hogy, azok, akik ezeket kérték nem lesznek ott nekik segíteni, hogy mindezek után önmagukat újra megtalálják.

Ferdinánd végül is talált egy új munkát Irakban. És végül is tényleg „elkapott” egy aknát. Egy öngyilkos merénylő áldozata lett 2004 októberében, a Zöld Zónában. Három másik vállalkozó halt meg vele együtt.

Jómagam 2005-ben visszatértem Irakba, és ámbár én nem „fogtam meg” semmit, vannak napok, amikor azt kívánom, hogy kár, mert nekem is járna egy kegyelemdöfés. Mint vallató, mikor munkába mentem, a kínzások az emberiségemet a háttérbe kényszerítették. Ez olyasmi, amit teljességében sohasem leszek képes elfelejteni. És ez olyan valami, amire egyetlen más amerikait sem szabad megkérnünk.

PS

Köszönet barátomnak, aki fordításom magyarságát átfésülte.

Az eredeti cikk itt található.