Trumpnak lennének jó ötletei, de a félrebeszélések, tudatlanság és abszurd elképzelések biztosítani fogják, hogy ezek sehova sem fognak eljutni.

Az amerikai külpolitika hajtóereje a hidegháború és a Szovjetunió lehanyatlása óta az az elgondolás volt, hogy Amerika „egy nélkülözhetetlen nemzet”, aminek fel kell használnia hatalmát és befolyását a világpolitika formálására, valamint az amerikai értékek külföldön történő terjesztésére.

Ez a stratégia, amit egypár kutató a „liberális hegemóniának” nevez, két meggyőződés köré kristályosodik: elsőként, hogy a demokrácia terjesztése a világot biztonságosabbá fogja tenni, másodszor pedig, hogy a katonai hatalom képes demokratikus átalakulást létrehozni, mivel legyőzi a terroristákat, megbuktatja az Amerika ellenes rezsimeket, és így nemzetközi békét és stabilitást eredményez.

Függetlenül a megválasztott kormánytól és párttól, a liberális hegemónia elgondolása majdnem kizárólagosan uralta a legtöbb külpolitikai szakértő eddigi gondolkodását. Ez abból a meglepő tényből látható, hogy az Egyesült Államok a hidegháború óta minden három évből kettőben háborúzott, annak ellenére, hogy nem állt szemben növekedő veszéllyel, ami magára, vagy külföldi érdekeire irányult volna.

A liberális hegemónia minkét oszlopa – a demokrácia terjesztése és a megingatatlan hit az amerikai katonaságban – a hidegháború óta, kétséges eredményekkel járt. Ezek az elgondolások álltak azon szocio kísérletek mögött, amik Afganisztánt és Irakot kísérelték meg működő, nyugat stílusú demokráciákká átváltoztatni.

Ugyan a kezdeti katonai sikerek mindkét országban tagadhatatlanok, az irányelv tervezői nem vették figyelembe azt a történelmi tényt, hogy a demokrácia felépítése hosszú időbe telik (nézzünk csak magára az USÁ-ra) és majdnem mindig egy belülről induló folyamat, nagyon ritkán keletkezik külföldi beavatkozás eredményeként. Ahelyett hogy egy pro Amerika demokráciává vált volna, Afganisztánban ma a Talibán több területet kontrolál, mint akármikor 2001 óta, és Irak lesüllyedt egy az egész országra terjedő vallásos és polgárháborúba.

Míg Obama elnök általában felismerte a katonai beavatkozásokkal járó veszélyeket a Közel-Keleten – például nem vitte be az USA-t direkt a szíriai kalamajkába – legnagyobb politikai hibája akkor történt, amikor a liberális hegemónia nevében cselekedett Afganisztánban és Líbiában.

És akkor Donald Trump megjelent a színen. Trump sikere részben annak köszönhető, hogy ő az amerikai érdeket helyezi minden más elé, ahelyett hogy a grandiózusabb demokrácia terjesztést és az országok átformálásának ideáját kergetné tovább. Az ő támogatóinak magja abban hisz, hogy jobb, ha Amerika abbahagyja azon kísérleteit, amik világ saját képére irányuló átformálásával kapcsolatosak. Trump kritizálta Irak lerohanását (ugyan a legelején támogatta), és megrótta Amerika szövetségeseit, azért mert annak védelmére túlzottan támaszkodnak, anélkül, hogy a biztonságosság létrehozásával járó megfelelő anyagi költségekben részt vennének, és ismételten elítélte a nemzetek átformálásának gyakorlatát. Az elmúlt 25 év eredményei alapján, ezek érthető álláspontok.

És itt fekszik Trump elgondolásának igazi tragédiája. Ha az elnökjelölt a választási kampányát csupán ezekre az ötletekre fókuszálta volna, talán a „nélkülözhetetlen nemzet” gondolkodásmódját, ami a Washingtont dominálja, meg tudta volna érdemileg vitatni. Sajnálatosan azonban Trump ésszerű ötletei eltörpülnek azok között, amik tele vannak rasszizmussal, képmutatással, hazugságokkal, tudatlansággal és sértésekkel.

Trump számos abszurd és nem realista javaslattal jött elő, mint például a muszlim emigráció betiltása, a határfal építése Amerika és déli szomszédja között (amiért Mexikó fog fizetni) és a 11 millió iratnélküli (illegális) emigráns deportálása. Trump lekicsinyli azok családját, akik az ország szolgálatában elhaláloztak és nyíltan kedvel egyes külföldi diktátorokat – egy alkalommal arra biztatta az oroszokat, hogy csak törjenek be demokrata riválisának, Hillarynak, a komputerébe – és azon morfondírozott, hogy az ISIS eltüntetésére az atombombát kellene bevetni.

Sajnos ezek az esztelen tervek a feledékenységgel, nárcizmussal, indulatossággal és több más karakterhibával kapcsolódva arra fognak vezetni, hogy Trump minden ötlete kapásból el lesz vetve, még a ritka jók is. Mindez a „liberális hegemónia” újabb győzelmét fogja jelenteni, annak a világnézetnek, amit a demokrata Hillary jobb híján magának vall.

Trumppal ellentétesen Hillary Clinton briliáns, gyakorlott, árnyalt és érthető. De ha ő nyer ugyanazt a hibás gondolkodást fogja folytatni a Fehér Házban, amely az amerikai stratégia volt az elmúlt 25 évben.

PS

A szerző, Nilay Saiya, politikai tudományok tanársegédje, és a Nemzetközi Tanulmányok igazgatója, a New York Állam Egyetemen, Brockport-ban.

Köszönet barátomnak a fordítás magyarságának átfésüléséért.

Az eredeti cikk itt található.