Talán politikailag nem korrekt arról írni, hogy egyes etnikai és vallási csoportok képesek lényegesen többre vinni, mint az átlag amerikai.

Az Indiából származók majdnem dupláját keresik (évi 90 ezer dollár vs. évi 50 ezer). Az iráni, libanoni és kínai származásúak ugyancsak. A mormon vallásúak aránytalanul többen vannak vezető állásban.

A zsidók az ország lakosságának 2 %-át teszik, ám a legfelsőbb bíróság tagjainak egyharmadát, úgyszintén egyharmadát a Nobel-díjasoknak. Ezt nem szabad úgy értelmezni, hogy ezek a csoportok „jobbak” mint mások, de nem lehet nem észrevenni.

Egyszerű lenne az a magyarázat, hogy ezek az eredmények pusztán az osztályban/csoportban meglevő előny megtestesülései, azaz a tehetős középosztályú szülők átadják gyermekeiknek az előnyös élet titkát, avagy a szülők, akik ezekből az országokból emigráltak ide, magas végzettségűek. Ez csak a kép egy kis részét magyarázza. Több mint fele az indiai és kínai emigránsoknak nem iskolázott és szegény.

Mégis a Russel Sage Alapítvány 2013-ban kimutatta, hogy az Ázsiából származóak jóval ambiciózusabbak, akármilyen családból származnak. New York City városának elit gimnáziumai, mint a Stuyvesant és a Bronx Science, amelyek az Ivy League egyetemek fő utánpótlás forrásai, a következő arányban ajánlották tanulóikat, csupán a felvételi vizsgák eredményeire támaszkodván: 9 fekete, 24 hispán, 177 fehér és 620 ázsiai. Az ázsiai gyerek szülei sok esetben tányérmosogatók és hasonló rosszul fizetett állásúak.

Mindez a rasszizmus vádját vonná maga után, de az az igazság, hogy a tények ezt meghazudtolják. Egyes színes emigráns csoportok, pl. a Jamaikaiak nagyon jól tanulnak, de kiemelkedően a Nigériából származóak, akik kevesebben vannak mint a népesség 1 %-a, mégis a Harvard Business School diákjai között a feketék negyedét képviselik.

A Kubából származóak, akik üres kézzel érkeztek Miamiba, egy generáció alatt odáig jutottak, hogy 2013-ban kétszer annyira voltak esélyesek évi 50 ezer dollár feletti jövedelmet biztosítani maguknak, mint a nem hispán származásúak.

Igen fontos azt is látni, hogy ezeknek a csoportoknak a sikere idővel változik. A kezdeti siker pár generáció után elmúlik, pl. a harmadik generációs ázsiaiak már nem különbek, mint az átlag fehér.

A helyzet az, hogy ha megvizsgáljuk, a különböző sikeres csoportokban három közös tulajdonság található:

1/ Felsőbbrendűségi érzés

2/ Látszólag a fenti ellentéte, bizonytalanság, és

3/ Fegyelem

Ugyan akármilyen csoport felkarolhatja ezt a három jellemvonást, a kutatás azt mutatja, egyesek ezt jobban teszik és eredményeként sikeresebbek.

Nehéz elképzelni olyanokat, akik felsőbb rendűnek érzik magukat, ugyanakkor bizonytalannak. De ez a kombináció vezet oda, hogy bizonyítani akarnak, és ez fegyelemmel kombinálva, azt jelenti, hogy képesek a jövőnek szentelni magukat, ami sikert eredményez.

Ironikus hogy ez a három szabály ellentmond a mai amerikai gondolkodásnak.

A felsőbbrendűséget megvetjük, a bizonytalanság érzését nem akarjuk gyermekeinknek tanítani/átadni. És mégis a sikeres csoportok családjaiban akarva/akaratlanul (és számunkra hihetetlenül) ezek az érzések ivódnak a gyerekekbe.

A mormonok azt hiszik, hogy ők Isten gyermekei, akik azért születtek, hogy megváltsák a világot, az irániak felsőbbrendűnek érzik magukat, míg számos zsidó gyerek azt hallja otthon, ők a kiválasztottak.

Az, hogy a bizonytalanság sikerhez vezethet, érthetetlen Amerikában. Itt ilyen érzéssel terápiára küldenek. És, hogy vannak családok, ahol ezt az érzést bátorítják, az hihetetlennek hangzik. Mégis, amikor a szociológus Rumbaut 500 emigráns gyerekét tanulmányozta, azt találta, hogy a gyerekek bizonyítani akarnak, mert úgy érzik, ezzel tartoznak szüleik szenvedéséért. Egy másik tanulmány, amely kínai emigránsok gyerekeivel foglalkozott, kimutatta, hogy a szülők elvárása hihetetlenül magas. Eredményeként a gyerekek tanulmányaik sikerét családjuk becsületét érintő kérdésnek tekintették.

Ezzel ellentétben az amerikai családoknál a társadalmi kapcsolatteremtési képesség és a magabiztosság fejlesztése az, ami fontos.

Emigránsnak lenni eleve bizonytalansággal jár. Ezért közös a hitvallásuk: „Vagyonodat és házadat elvehetik, de a tudásodat nem”.

A kubaiak érkezésükkor „kutyákat és kubaiakat nem látunk szívesen” táblákkal találkoztak.  A mormon vallásúaknak hallani kellett amint Mit Romney mormon vallású elnökjelölt jólfésült fiait a média gyakran „ijesztőnek” írta le.

Végső soron a fegyelmezettség direkt ellentéte a mai „élj a percnek” kultúrának. Ezekben a sikeres csoportokban nem a jelennek élsz. Ellenkezőleg, fegyelmet tanítanak, azt, hogy a mai örömöket a jövő érdekében el kell halasztaniuk.

A három tulajdonságból csak egy nem elég. A felsőbbrendűség egyedül önteltséghez vezet, a bizonytalanság romboló és a fegyelmezettség egyedül aszkétizmussá válhat.

Mondanom sem kell, hogy a sikeres csoportok nem minden tagja fogja elérni a kellő kombinációt. De, ha mondjuk, négyen érik el tíz közül, szemben a nagy átlag egy a húsz közülijével, akkor az eredmény hamarosan jelentős lesz.

Persze a sikernek ára van. Több tanulmány kimutatta, hogy az ázsiai fiatalok között nagyobb a stressz-terhelés, és a nemzeti/vallásos hév könnyen intoleranciává válhat.

Ismerjük be, nem könnyű Amerikában egy kisebbséginek felsőbbrendűnek éreznie magát. Amerika mindent megtett azért, hogy ennek az ellenkezője történjen, főleg a színes kisebbség, és főképpen a feketék esetében. Nem mintha a feketék nem próbáltak volna ez ellen harcolni. De az ő történetük nagyon negatív. Rabszolgasággal kezdődik, tüntetésekkel folytatódik, és gengszterizmusba torkollik - mondta Diddy Comps, a rap énekes. Jóval nehezebb ilyen csoportokból sikeresként kitörni, nincsenek olyanok, akikre fel tudnának nézni a fiatalok. A család, a barátok nem segítenek. Ezen túl, ha egy csoport nem bízik a rendszerben, akkor nem fog igyekezni, mert nem hiszi, hogy képes sikeres lenni.

Ezek és hasonló érzések idővel mélyen beívódnak, amit a mélyszegénység és a kilátástalanság követ.

Azt sem lehet tagadni, hogy aki „szájában ezüstkanállal született”, azaz egy gazdag családban, az több lehetőséggel fog rendelkezni ahhoz, hogy sikeres legyen, mert az osztályok igyekszenek a gazdagságukat és a hatalmukat utódaiknak átadni.

A jó hír mindebben az, hogy nem egy varázs gén a siker titka, sem pedig az 5 ezer éves „tanulási kultúra”. A sikerre vezető erő mindenki számára elérhető.

Ezek a hajtóerők átvehetők. Ugyan nem könnyű, és nem mindenki fog erre vállalkozni. A siker a kitartáson alapul.

Jó példa erre (a 4 éve kinevezett) legfelsőbb bíró, Sonia Sotomayor esete. Szegény portórícói családból származik. Apja alkoholista, ő maga korán cukorbajjal küszködött és csak közepes tanuló volt. De ötödik elemiben valami rendkívüli történt vele. Önmagától odament a legjobban tanuló leányhoz és megkérdezte hogyan kell tanulni? Nemsokára a legjobb jegyeket szerezte és érettségi után megkérvényezte, majd bekerült Princeton egyetemre.

A lényeg nem az, hogy „látod, mindenki sikeres lehet Amerikában”, hanem az hogy mennyire különlegesnek kell lenned, hogy környezetedből ki tudjál törni.

Gyerekkorban, a kutatások szerint a kitartás és a motiváció könnyen tanítható. A Nobel díjas közgazdász James J. Heckmann kimutatta, hogy a szegény gyerekek korai oktatásába fektetett pénz, kezdve az óvodával, a legjobban költött segély.

Maga az Egyesült Államok jó példája annak, aki a „hármas csomag”-gal született. Különlegesnek tekinti magát, bizonyítani akart az arisztokratikus Európának és a puritán örökség fegyelmet prédikált.

De lám a jólét és hatalom mindezt szétrágta. Mára csak a felsőbbrendűségünk maradt, ami jelen feljogosultságunkat és azonnali kielégülni vágyásunkat eredményezi.

Így aztán, az elvesztett háborúk és Kína emelkedését látván megint elbizonytalankodtunk.

Azok, akik Amerika hanyatlásáról beszélnek, egy dologról elfelejtkeznek: Amerika akkor a legjobb, amikor egy nehézség ellen küzd és akkor magát (a világon) bizonyítani tudja.

Szeretjük vagy sem, ez az idő újra beköszöntött.

PS

A fenti írás egy a New York Times-ban pár éve megjelent cikkre alapult. Nem fordítás, mert az túl hosszú lenne, hanem a cikk összefoglalója. A cikk szerzői Amy Chua és Jed Rubenfeld, oktatók a Yale Egyetem jogi karán.

Az eredeti cikk itt található:

https://www.nytimes.com/2014/01/26/opinion/sunday/what-drives-success.html?_r=0