Először ilyesmivel első gimnazista koromban találkoztam. A kollégiumba (Pannonhalma) érkezvén, 1957 őszén, voltak bőven vidékről jött diákok. A mi osztályunkban a legfeltűnőbb a (történetesen) legalacsonyabb új diák kiejtése volt. Ő palóc volt és valami messzi kis faluból jött.
Ma is emlékszem a hahotázást, (meg a tanárok alig elrejtett mosolyát is), ami elkerülhetetlenül bekövetkezett, akár mikor ez a kisdiák kinyitotta a száját.
Nem élvezte! Akkoriban persze fel sem merült bennem, hogy nem kellett volna őt cukkolni. Az empátia sajnos nem a teenagerek tulajdonsága.
De menjünk tovább. Egy barátommal eljutottam Angliába (autóstoppal,1964-ben) és angoltudásunkat használni kezdtünk. Egész Skóciáig felmentünk. Az angolok udvariasak voltak és a mi akcentusunkat (gondolom elején csapnivaló volt) egyszer sem említették. Mi viszont vért pisiltünk, hogy az övékét megértsük. Számtalanul előfordult, hogy útba igazításért valakit meg kellett állítanunk. Igyekeztünk mindig egy tanultnak kinéző polgárt megkérdezni, azoknak kevésbe tért el a kiejtése attól, amihez mi hozzá voltunk szokva, az „Oxford English”- hez. De ez sokszor vagy lehetetlen volt, vagy nem vált be.
Szóval, ha kérdező voltál igyekeztél udvariasan ott állni és végig hallgatni a segítőkész és sokszor hosszú tanácsot, annak ellenére, hogy gyakran már a kezdetétől fogva elvesztetted a fonalat, nem értetted a nehéz cockney vagy skót kiejtés miatt. Nehéz volt komoly arccal ott állni, míg társad messzebbről figyelte szenvedésedet (nevethetnékét magába fojtani igyekezvén). De persze valakit megint meg kellett állítani és akkor ő lett a soros. Néha 2-3 próbálkozás kellet míg “beirányítódtunk”. Telefonon beszélgetni meg még nehezebb volt.
Kissé később, 26 évesen megérkeztem Kanadába. Ugyan 48 évet töltöttem itt, és már angolul gondolkodom és álmodom, mégis maradt egy kis akcentusom. A kíváncsiak sokszor udvariasan megkérdeznek, honnan származom? Vannak profik, akik ki is találják, mert mi magyarok az “e”-t és általában a magánhangzókat jellegzetesen ejtjük ki. Ez nem fog eltűnni, ha csak nem az érettségi előtt érkeztél ide, azaz 18 éves korod előtt.
Szerintem más nyelv esetén ez nem feltétlenül következik be, pl a német kiejtés jóval közelebb áll a magyarhoz, és talán az olasz is. De az angol, (és a francia ?) az nehéz ilyen szempontból és nem csak nekünk. Én is gyakran meg tudom különböztetni honnan származnak az idejöttek, felismerem a németet, az olaszt, az oroszt, a lengyelt, a franciát, stb. Persze honfitársaimat rögvest.
De néha tévedek. Húsvétkor síelni mentem és a felvonó széken ülő másik két férfi egy idegen nyelven társalgott. Mondtam nekik, figyelem, csak beszéljetek, én rá fogok találni milyen nyelven! Nehéz eset volt, de hallottam jó pár “dá”-t…. kapásból ráköptem, hogy orosz! Hiba volt, várnom kellett volna. Kissé megsértődtek, románok voltak!
Becsületére legyen mondva az ittenieknek, ha töröd az angolt, hogy ne is említsem a kiejtésedet, a szemük se rebben. Nem írják fel ezt rovásodra. Kapsz állást, nem éreztetik veled, hogy más vagy, hanem készségesen befogadnak. Itt mindenkinek az őse valahonnan jött. Nagyvárosokban, pl Torontóban (három millió lakós), rengeteg a frissen érkezett emigráns. Torontoban a nem Kanadában születettek aránya 50% felett van! Olyan állásban, ahol írni/fogalmazni kell tudni ott azt megkövetelik, nincsen kivétel, de ezt könnyebben el lehet idővel sajátítani. A kiejtésed viszont, ugyan javul, de veled marad. Ez nem probléma nem fognak ezért kiviccelni.... ugyan a komikusoknak (az itteni Hofiknak) semmi sem szent és főleg az indiaiak, a kínaiak és a japcsik kiejtését imádják imitálni/kiviccelni.
Térjünk rá az itteniek (észak amerikaiak) saját kiejtésére. Az első érzésed felületesen az lehet, hogy nincs tájszólás. Hogy a kanadai és amerikai (városi vagy vidéki) kiejtése nagyjából ugyan az. Hogy a televízió/rádió, az állandó költözködés, stb. ezt idők folyamán semlegesítette. De ez távol áll az igazságtól.
Csak figyelj és találni fogsz tájszólást bőven. Kanadában, csupán kettőre tudom a figyelmet felhívni a “Nyufik”-éra (azok, akik a szigeten, New Foundland megyében nőttek fel) és a francia kanadaiakéra. Persze Wiki felhoz más árnyalatokat is, de én képtelen vagyok azokat felismerni. Szerintem lehetetlen megkülönböztetni a torontóit a vancouveri-től, a montreálit a calgary-től.
Na mármost az US-ben más a helyzet. Itt aztán, talán mert tízszer annyian vannak, van dialektus bőven. Kezdjük keletről. A bostoniakat meg lehet ismerni, (ez az én kedvencem a Kennedy-k használják), a new yorkiaknak van a sajátjuk, sőt ide tartozik a New Yorkban felnőtt olaszoké és zsidóké is, amik megint csak mások és mások. Baltimore (Maryland) is más. És akkor jön a déli akcentus, a virginiai, a louisianai, a texasi. Csupán mire nyugatra, Kaliforniába érsz, hal ki az akcentus jelenléte, legalábbis számomra.
Befejezésül tény, hogy idők folyamán az én magyaromnak, ami anyanyelvem, rendes akcentusa keletkezett. Ezt a jó honpolgárok látogatásaimkor rögvest észreveszik. A nyelv egy élő dolog, ha nem eleget használod, annak következménye lesz. C’ est la vie.
PS
Az alábbi rövid videó a különféle angol akcentusokat próbálja bemutatni.
https://www.youtube.com/watch?v=dABo_DCIdpM
