Kevés út olyan kalandos, mint egy a hatalmas Amazon folyón.

Az Amazon több országon megy keresztül, leírásom a perui (Iquitos városa) közeli lehetőségekre vonatkozik.

Mehetsz egy napos hajótúrákra Iquitos -ból. Mehetsz több napon keresztül teherhajókon, nagyon kis pénzért a folyómelletti településeket meglátogatni. Ez főként fiataloknak való. Mehetsz az itt létező ismertebb túrázó társaságok egyikével, egy „eco hotelbe”, jóval drágábbért.  És végül is mehetsz (ez kóstál a legtöbbe) egy luxus cruise hajóra, ez esetben a hajón élsz, innen teszel mellékutakat.

Mi három éjszakát töltöttünk az Amazonia Expedition társaság (https://perujungle.com/) eco hotelében, ami az Amazonba vezető Tahuayo folyócska mellett épült, Iquitos-tól kb.100 km-re, azaz 2 órányira egy gyors motorcsónakkal. Az árban - kettőnknek napi 300 dollár - bennfoglaltatott minden: a motorcsónakút oda vissza, étel/ital (kivéve az alkoholtartalmúakat), és egy saját angolul beszélő bennszülött vezető.

Az utazási társaság bérautója Iquitos -ban, a hotelünkben vett fel minket, egy szép októberi napon, délben. Egy vadonatúj Hyundai, ami ritkaság ebben a városban, ahova kintről idevezető út nem létezik és ahova csak vízen keresztül, vagy repülőgéppel tudsz eljutni. Elvittek irodájukba, de eltelt egy kis időbe, amíg a többi vendég, történetesen egy szintén kanadai házaspár egyenesen a repülőtérről megérkezett. Nálunknál fiatalabbak voltak és holt fáradtak, Vancouverből Limán keresztül már vagy 16 órán át úton voltak. A hölgy gyermekorvos, a férfi valami pénzügyi tanácsadó volt.

Mélyen lent a vízen, várt a motorcsónak. Mivel a folyóvíz sokszor 10 métert is képes emelkedni, attól függően, hogy az esős vagy száraz évszakban jársz erre, minden település a magas part részre épül és még így is sokszor lábakra, az eláradást elkerülendő. Motorcsónakunk, a négy utason kívül meg volt pakolva ivóvízzel és étellel/itallal, azaz mindennel, amire a hotelben levő vendégeknek és a személyzetnek szüksége volt.

A pilótánk bekapcsolta a motort. Átmentünk egy a vízen levő rendőrségen, ahol a csónak papírjait ellenőrizték. Az Amazonas e része egy védett perui nemzeti park, ide csak engedéllyel jöhetsz. Ezután ki a nyílt vízre, felbőgött a motor és a délutáni napos folyón, kb. 50 km-es sebességgel nekirugaszkodtunk. A meleg szél az arcunkba csapott és a hajunkat azonnal összekócolta. Nem volt mit tenni, mint ülésünkben hátradőlni és a nagy folyót bámulni.

Dacára hogy a torkolata az Atlanti Óceánnál még 4000 km-re van (23 nap hajóval), az Amazon már itt is széles, becslésem szerint 1 km. Szembejöttünk rozsdás uszályokkal, szintén rozoga vízibuszokkal és kis ladikokkal, amik a helybélieket viszik ide oda. A folyó partján kis települések vannak. A part mentén sokszor látod az ott lakóakat, gyerekeket, ahogy lent a vízben lubickolnak, pecáznak. Családok tisztálkodnak. A víz az úr. A településekhez nincsen út, nincsen távolsági villamos vezeték, víztelep, szennyvíz kezelő. A tanyák mögött ott a dzsungel, több ezer kilométeres távolságban, abban az irányban esetleg emberrel nem találkozol.

Egy helyen megálltunk, vettünk sört a dokk boltocskájában. Volt egy WC, megkönnyebbülhettél a padka lyukán át. Ha igen, az Amazonba pottyantottál, rögvest a vízben hancúrozó gyerekek mellé. A palánkon felmenvén a „fő utcán” találtad magadat. Itt sétálva benézhettél viskóikba, Buenos Dias motyogtam, ők meg néztek, mint egy más bolygóról érkezőre.

A sörrel kezemben kezdtem magamat még jobban érezni. Na, nemsokára elfordultunk a mi mellékfolyónkba, a sárosnak tűnő Tahuayo-ba, amolyan Ipoly méretű volt. Itt is voltak települések, ugyan ritkábban. Lassabban haladtunk, és ha a bennszülöttek ladikjával találkoztunk, akik csónakáztak vagy halásztak, lépésre is lelassítottunk, nehogy felborítsuk őket. A vezetőnk, és a hotelünk személyzete is innen származott, integettek sokszor egymásnak.

Ezen a kis folyón, vagy 40 perc elteltével megérkeztünk a bázisunkhoz. A dokk melletti fán színes hangos kakaduk rikácsoltak. A magas parton egy fából épített, lábakon álló települést láttunk, ahol minden épület a hotelhez tartozott. Volt egypár közös épület, az ebédlő, azután az ahol a WIFI volt, (nagyon gyengus, mert műholdról jött), a konyha, a személyzet épülete és volt vagy 50 kunyhó, ahol mi a vendégek laktunk. Mindezek 4 méter magasan fahidakkal voltak összekötve. Szolid, nívós építkezés, ahol lehet helybeli anyagokat felhasználva. A víz és a szennyvíz műanyag csövekben volt központilag kezelve, voltak nagy napelemek, egy generátor, ha kellett, volt víztorony. Lehetett összesen vagy 30 vendég, kb. ugyanannyi személyzet, a hely vendég befogadó kapacitása minimum ennek 4 szerese lehetett.

Kunyhónk két emeletes volt, a miénk az első emelet, fent nem volt senki. Egy élő fa köré volt ügyesen barkácsolva. Volt fürdőszobánk, és szúnyoghálóval elkerített nagy ágyunk. Az ablakon, ajtón szintén szúnyoghálók, volt egy mennyezeti ventilátor, volt elektromos áram és világítás, nem volt légkondicionálás sehol. De nem is kellett, a légmozgás hűsített, persze meleg volt éjjel nappal, ezen a vidéken sohasem fázol, az itt ismeretlen fogalom. Meleg víz nem volt, a folyóvíz, amit felpumpáltak kellemesen langyos, az ivóvíz palackozott volt.

Éjszaka az ablakokon keresztül halottad a dzsungel zaját, fura madarak, majmok, békák hívását, hörgését….Ha tetszett, a vezetőddel mehettél esti túrára. A településhez közel találkozhattál az anaconda óriáskígyóval és bemutatkozhattál nagy tarantula póknál is. Ezek éjszakai állatok, nappal elbújnak és alszanak. Mondom, romantikusabb helyen ritkán voltam.

Érkezés után volt felvilágosítás: étkezések időpontja, sört itt vehetsz, az önkiszolgáló, csak írd fel neved a papírra, ha vettél. Pedro az, aki a koktélt csinálja, a helyi gyümölcsöket felhasználva. Mielőtt elutazol, akkor fizetsz mindezért. Borravaló akárkinek akármiért tilos. Bemutattak vezetőnknek, a miénk neve Rafael volt.

Napi háromszor volt étkezés, a szakács elsőrangú volt, svéd asztalos módon, minden friss, saláta, gyümölcs, hús, hal. Ha fogtál halat kisütötték neked. Ha túrára mentél becsomagolták az enni/inni valót.

Vezetőnk Rafael ettől kezdve, ha valahova mentünk mellettünk volt. Először leült velünk, kérdezte mire van kedvünk? Az első nap elmentünk horgászni, fogtam piranhát, nejem egy harcsaszerűt, majd délután elmentünk az édesvízi delfineket nézni. Másnap egész napos dzsungel túrára mentünk, először csónakkal majd gyalog, a vancouveri házaspárral és a két vezetővel. Miközben mi gyalogoltunk a csónak személyzete tüzet rakott és ebédet főzött, még édességet is hoztak, plusz gyümölcsöket szedtek a vadonból.

Legutoljára egy közeli települést látogattunk meg. A neve El Chino volt. Nevét onnan kapta, hogy itt valamikor ferdeszemű, (kínai vágású) emberek laktak. A falucskában talán 50 család él. A lábonálló kunyhók egy főtér körül a folyópart magaslatán épültek. A főtéren volt egy nagy gazebo, ahol a falutanács találkozott, ha kellett. Látogatásunkkor csak gyerekeket láttunk és egypár árust, akik turistáknak szánt cuccokat mutattak.

Volt iskola is, templom, két kocsma (vagy egy kocsma és egy disco). Az iskola (egy terem, padok, tábla) szombat lévén üres volt. Itt volt egy WC, egyébként az itteniek a házuk melletti dzsungelbe járnak. Minden ház mellett volt kert, amolyan „háztáji”, ahol banánt, kukoricát és hasonlóakat termelnek. Láttam baromfit, a folyóban van hal. Van kókuszdió.

Rafael, a vezetőnk mondta, ő is ilyen helyen nőtt fel, nem messze. Nem mondta hol tanult meg angolul, azt hiszem a katonaságnál. Volt családja, akik Iquitos -ban élnek, feleség, egy kisleány. Mesélt kicsit gyerekkoráról. Beszélte az itteni nyelvet, igen jól ismerte az állatokat/halakat, madarakat. Mondta, gyerekkorában egyszer egyedül eltévedt a dzsungelben. A legveszélyesebb ilyenkor a szúnyogok, este annyian vannak, hogy élve megehetnek. Mondta kínjában éjszaka felmászott egy fára, magasabban kevesebben vannak.

Visszatérve a falura, dacára egyszerűségének, jó benyomást keltett bennünk. Tiszta volt. Mindez az itt lakóak, a helyi vezetőség és a perui kormányzat érdeme. A legtöbb ház mellett volt napelem, ami elég a TV/rádió használatára. Volt iskola, a tanárok 3 hetenként egymást váltogatták, hallottam, hogy értelmesebb diákok mehetnek tovább tanulni a nagyvárosba, Iquitos-ba.

A három nap hamar eltelt. Visszafele többen jöttek, így egy nagyobb hajóval jöttünk. Délután kettőkor indult, megállás nélkül elvitt Iquitos-ba, az itteni nagyvárosba, ahonnan vadonatúj légkondicionált busszal kivittek a repülőtérre. Ott vagy 3 órát várni kellett, míg Limába menő gépünk megérkezett és beszállhattunk. Lima perui utunk utolsó állomása volt. Csak néztem az itten várakozóakat, világ távoli tájairól jött turistákat, és a sok helybeli peruit, jórészük itteni bennszülöttek, akik fővárosukba, Limába igyekeztek. Limáról majd később írok.A mellékelt képeket én készítettem.

PS

Iquitos-ról szóló beszámolóm itt található:

http://fressstart.blog.hu/2017/10/22/iquitos_egy_igazi_hatarvaros_peruban