Vonattal mentünk Kolozsvárig. Az út simán két órával rövidebb is lehetne, csupán a felesleges kettős útlevél ellenőrzést kellene megszüntetni. Mi köze egy országnak ahhoz hogy ki hagyja el? OK az érthető hogy ahova beutazol azok akarják tudni hogy ki vagy? Mindezekkel az ellenőrzésekkel két óra fecsérelik el a határon ki és bemenet is.

Hotelunkat az állomás közelében foglaltam. Legalább is így gondoltam. Este 11-kor vagy 20 percig mentünk gyalog, koffereinket húzván a sötét kihalt ismeretlen városrészben. Eleinte a járda istentelenül rossz állapotban volt, később kissé megjavult. A nejem éreztem kezdte magát belovalni egyik kritikus hangulatába, amikor egy ott lakó végül is feltűnt és biztosított minket hogy a hotel erre és erre, nem messze, igenis létezik. És úgy lőn. Az ott váró egyetlen alkalmazott beszélt magyarul, a szoba és a hotel nagyon is elfogadható volt.

Másnap reggel besétáltunk Kolozsvár belvárosába. De először egy közeli piacot néztünk meg, cseresznye és meggy szezonban volt. Szép az egyetem és a főtér környéke, úgyszintén a régi temető. Este vacsorázni mentünk egy étterembe amit nagyon megszerettünk, visszafele menőben is itt ettünk. A Klinikák közelében van, egy kis séta, Mikó Étterem a neve. http://www.restaurantmiko.ro/hu/az-etterem/

A következő nap felvettem az Avistól  bérelt kocsit az Opera Hotelben. Az utolsó éjszakát ebben a hotelben töltöttük, ez Kolozsvár legjobbja. Egy jóképű diesel Ford Fiestát adtak. Első utunk Marosvásárhelyre, majd onnan Székelyudvarhelyre vezetett. A Medve tóhoz (Szováta) is kitértünk útközben. Marosvásárhely után igen szép tájakon hajtottunk keresztül. 
Itt kezd hegyesebb lenni, a falvak festőiek, üresek, szegényesek, nagy néha látsz idősebb embereket bandukolni, vagy biciklijükön, lovaskocsin közlekedni. 

Szovátából kimenet (itt van turista bőven) sikerült egy gyorshajtási büntetést is lehúznom. 65 km/h-val mentem 50 helyett. Úgy mint mindenki, de pechünkre minket szúrt ki a zsaru. Magyarul nem volt hajlandó beszélni. Kifizettem a bírságot helyben: 75 Lei-t, (kb. kettőnek egy jobb vacsora összege). Adott nyugtát. Korrektül viselkedett a legmodernebb műszerei voltak. De megjegyzem hogy sok helyen egy turistát ilyen kis “bűnért” figyelmeztetéssel ingyen elengedik…itt nem. Ezután már óvatosan vezettem. 
Székelyudvarhely nagyon tetszett. Hotelunk a “Gondűző” egy szép kis utcában volt, közel a főtérhez. Vacsora előtt sétálni mentünk. A főtér és környéke, a középületek, a református gimnázium mind rendbe vannak hozva. Látszólag mindenki beszél magyarul. Egy ilyen esti séta nagyon terápiás. A hotelünkben vacsoráztunk. Ez egyben a város egyik legjobb étterme is. Gondolom innen lehet sok helyre kirándulni menni, de nekünk nem volt időnk.  

Másnap Brassóba hajtottunk. Először kis dimbes-dombos harmadrendű utakon mentünk amik rendkívül pocsék állapotban voltak. De nem volt jóformán semmi forgalom, úgyhogy kerülgethetted a lyukakat. Megint csak idill kihalt falvak, gólyafészkek a lámpaoszlopokon, erődítésként épült templomok, messzi várak, zöld mezők  mellet vezetsz. Később a Brassóba vezető fő útra tértünk. Ez jobb karban van de nagy a kamion és személygépkocsi forgalom. Brassó előtt egy hágón megy át az ember, vad előzések színhelye, ha nem előzöl, előznek téged. Ember ember farkasa… 

Itt megjegyzem hogy utunkon a GPS szolgálatot a Nexus 7 tablettám szolgálta. Ez a világ minden részében használható, ellentétesen a normál GPS-ekkel amik csak helyileg (pl. Észak Amerikában, vagy Európában) működnek és beépített térképpel rendelkeznek. A Nexus 7-nek nincsen ilyen rezidens térképe, utad előtt a hoteledben megmondod neki hova akarsz menni, ő tudja hol vagy, és  ekkor letölti az internetről az utadhoz megfelelő Google térképet. Ezután internet nélkül, mutatja az utadat műholdas szignál segítségével. Hacsak az utadtól nagyon el nem térsz, irányít mint egy GPS. De ha nagyon eltérsz tervezett utadtól, az a rész a letöltött térképen már nem lesz meg, és elhallgat. Tehát a Nexus 7-t használhatod az egész világon mint GPS-t egész addig míg az előbb említett szabályokat betartod. 
Brassó szép város. Belvárosa gyönyörűen rendbe van hozva, aránylag mindenhova gyalog lehetett elmenni. A nap hátralevő részében a városban mászkáltunk, estére a hotelunk (Residence Hirscher) által ajánlott éttermek közül a “románt” választottuk. A neve Sergiana, utunk egyik legjobb éttermének bizonyult. Kezdésnek töpörtyűt szolgálnak lila hagymával, ingyen. Ezután legjobb ha elfelejted a diétádat, ez nem az a hely ahol sok diétás étel található az étlapon. Nagyszerű helybeli borokat is szolgálnak. Befejezőül még szilvapálinkát is ittam, egyszer élünk! A pincérnő jól beszélt angolul, és volt nem dohányzó rész. Egy ilyen hely megállná a helyet akárhol a nagy világban. http://www.sergianagrup.ro/restaurante/restaurantul-sergiana-brasov.aspx

Kolozsvárba hazafele menet megálltunk Segesvárban. Megint csak egy muszáj megálló, ez a hely is gyönyörűen restaurálva van. Sok magyar turistával találkoztunk, ide oda járkáltunk a felső városban, még a sok lépcsőn is felmentünk hogy az ott levő gimnáziumot és templomot megnézzük.  

Nos Erdély egy megérdemelten feljövő turista cél. Tudom ez a magyaroknak nem újság de itt ahol én élek sok ember Drakulán kívül semmit sem hallott róla.   
Csak négy napunk volt,  sokkal több látnivaló van. Remélhetőleg még lesz alkalmunk hogy visszatérjünk. Magyarországgal együtt, (Budapestet nem beleértve) nyugati szemmel nézvén ide eljönni kicsit még kalandos vállalkozásnak tűnik egy itteninek. De határozottan érdemes felfedezni, mint a normális turista úttól kissé messzebb eső, de sokat ígérő célt.

Két évenként látogatunk vissza Európába, az út egy részére haza Magyarországra, ami általában nem több mint egy egy hetes Budapesti tartózkodás. Ez tele van spékelve barátok és ismerősök látogatásával, egy úttal a temetőbe szüleink sírjához és hasonló dolgokkal. Mindig a tömegközlekedést használjuk, legyen itt mondva hogy szerintem ez Budapesten nagyon jó, még ha ingyen lenne se ülnék taxiba. Élvezem a villamosokat és buszokat. Aránylag gyakran járnak és némelyiknek még légkondicionálása is van.  Mindez jóval jobb mint az a szisztéma ahol én élek, itt a  csúcsforgalmon kívül olyan ritkán járnak a buszok hogy senki sem használja őket. És persze itt fizetsz keményen, míg otthon magyar útlevelemet fitogtatva (65 éves elmúltam) minden út ingyenes. Valaki fizet ugyan...

Erdélyből hazatérvén az utolsó este a Regency Suites Hotelben aludtunk,  a Madách téren. Azért mert közelében a felségem lakott távozásunk előtt... szóval ide foglaltam. Nejem szerint a hotel helyén anno egy SZTK rendelő volt. Szemben megvan még a Madách Kamara színház.  A környék népszerű a fiatalok között, vannak szórakozó helyek, kocsmák, ezen a meleg péntek este nagy volt az élet. Modern hotel, de persze én mint építkezésekben járatos észrevettem azt hogy mozgásképtelenek nem tudnak bemenni, van egy küszöb, ok nélkül, ami ezt megakadályozza. De hogy visszatérjek a földalattit és a buszokat sem tudják mozgásképtelenek használni...na de elkalandozok a témámtól.

Vissza a reptérre mindig taxival megyünk. Szombat reggelre megrendeltük a taxit, 30 EU-ba kerül az út és eddig még mindig, minden alkalommal ugyanaz a szenárió játszódott le mint ami mostani távozásunk esetében is.
Honnan valóak? Kanadából. Melyik rész? Ottawa a főváros. Jó maguknak! Miért? Innen én is el szeretnék menni...Miért? Itt semmi sem jó.  
Ezután egy hosszú sirám következik ami magába foglalja azokat a sérelmeket amikkel én mint NOLBlog olvasó nagyon is  ismeretes vagyok:  A nyugdíjpénztár, stadion építés ami nem kellene, Felcsút, a valuta kölcsön, a „nem lehet itt kérem máshogy megélni csak csalással” és sorolhatnám. Belefűzve taxis sérelmeket, sárgára kell majd a kocsiját festeni, a polgármester egy hülye és így tovább.  
Az út a reptérig majdnem egy fél óra, a szóáradat egy magyar Niagara, nem áll meg.

Kíváncsi lennék hogy egy francia vagy olasz aki Kanadába települt hasonló szöveget hallana Párizsban vagy Rómában a reptérre menvén?

És a lengyel Varsóban? Ott talán igen.

Sok érdekes épület található itt, például a „Lábas Ház”, amit a fogasról is lehet látni (felfelé a baloldalon a végállomás előtti kapaszkodón). Már nem lábas, a lábak közét beépítették. 
Én azonban a Melinda út 16-ot szeretném bemutatni. Ez az érdekes épület egy kis eldugott utcában van nem éppen a túrista útvonalon. A buszok nem tudnának ide behajtani . A fogas Svábhegyi megállójától egy 10 perces séta.

Próbáltam googlizni az építesz nevét, de nem jött be. Szerintem a 30 as években épült, Bauhaus stílusban. A névtelen építész előtt kalapomat leemelem. Már az utcáról is érdekes képet mutat, meredek hegyoldalba épült és a bejárat az egyik felső emeletre vezet egy hídról. A lift, mint a mai modern Mariott hotelekben, egy külső üvegkalitkában megy és  csak sejted a gyönyörű kilátást amit azok a lakók élveznek akik a Dunai oldalra néznek.

Feleségem nagyanyja lakott itt a 60-as években. Akkoriban ugyanazon az emeleten lakott egy ismertebb karikaturista, Várnai György is (a Ludas Matyitól), és az épületen egy emléktábla található miszerint Biró Mihály grafikus művész is itt élt. Az utóbbi munkásságát nem ismerem. 

De nem írok többet, beszéljenek a képek amit a mostani budapesti sétákon itt készítettem.

Én gondolom mindenki egyetért abban hogy az utazás stresszel jár. Gyerekkoromban órákkal indulás előtt mentünk ki a pályaudvarra csakhogy le ne késsük a vonatot.  

Ugyanakkor legtöbbünk szeret utazni. Mint régi utazók, feleségem és én profik vagyunk.
Először is a munkánkkal jár(t) a sok utazás. Tedd hozzá hogy fiaink tőlünk távol élnek. És hogy mi szeretjük a világot megismerni, kalandozni. Szóval az idő (és pénz) amit mi az utazásra fordítunk az jelentős.  

Tapasztalatom szerint van egypár fontos szabály:  

1        Előre tervezz.   

2        Bölcsen pakolj. Kevés cuccal utazzál.   

3        Hacsak lehet vidd fel összes cuccodat magaddal a repülőre és ne add le. Így nem fog elveszni és ha változtatni kell a menetrendeden az egyszerűbb lesz mert csomagod kéznél van.  

4        Ne izgasd fel magadat bármi történik.  Ez utóbbit a legnehezebb betartani.

Ezután az elméleti bölcselkedés után példaként leírom legutóbbi utazásunk kezdetét. Nem ment simán. Ottawából Zürichbe repültünk, egy Montreáli átszállással. Feleség már hetekkel előtte próbapakol majd bepakol…én az utolsó pillanatban, de van egy “listám”. Megjegyzem ennek ellenére valamit mindig elfelejtek. Most is már előre kíváncsi voltam mi lesz az? Hát az elektromos konvertert hagytam otthon amit az európai konnektorokba kell betenni hogy az északamerikai elektromos micsodáidat be tudjad kapcsolni és a fényképezőgépet, mobilt meg a komputert fel tudjad tölteni. Pedig rajta volt listámon, “drótok, stb.” között. Vettem egyet a Mamutban, Budapesten, most van kettő. De ha csak ennyi probléma lett volna….

Gépünk reggel érkezett Montreálba, csatlakozásunk délután 5 kor indult. A rendelkezésre álló időben béreltünk egy kocsit és behajtottunk a városba. Kedvenc helyeinket meglátogattuk, és jót ebédeltünk. Eddig minden jó.  
Már ülünk a Swiss Air gépen, vadonat új óriási Airbus 330. Tele emberekkel. Időben taxizunk ki a felszálláshoz. A biztonsági blabla lezajlott, mondják először piát fognak szolgálni, majd vacsorát….Gondolkozom skoccsot igyak, vagy Bloody Maryt amikor durr a gép megrázkódik! Ajjaj, defekt gondolom vagy lecsúszott a betonról…de nem. Az ablak melletti utasok mondják hogy szárnyával meghorzsolt egy közeli épületet! A jobboldali szárny végén levő kis « flip » a svájci kereszttel tényleg ott lógott! A k. anyját!

Tudtam hogy aznap mi nem megyünk sehová.

Csend. Végül is a pilóta megszólal aszongya neki ezt az utat adta a ground kontroll és ez történt. Szerintem ugyan ha így is volt az ennyi pénzt kereső pilótáknak illik azt érezniük hogy valami itt túl közel van….még világos volt. És ha úgy érzi hát ne menjen! Na mindegy, húznak minket vissza. A reptér egy eldugott helyén buszokba szállunk, vissza a határ ellenőrzésre, majd egy pulthoz a reptéren ahol max. négy Swiss Air alkalmazott próbál a 300 felizgult utassal foglalkozni. Sokan idősek, családosak kisgyerekekkel, nem beszélnek angolul és Kairóba, Indiába vagy Szerbiába akartak Zürichen keresztül hazamenni….nem kis feladat! Plusz ezeknek Montreálban kell majd aludniuk. Tetejébe ezen a hétvégén van a legtöbb turista Montreálban mert az évi nagy autóverseny (Grand Prix) ment másnap, vasárnap.

Láttam hogy könnyen az éjszakát itt a sorban tölthetjük, mert a sor csak nem haladt.
De nem árt ha van egy ügyes feleség, ő kifundálta valami orosz utasoktól hogy telefonon is el lehet a menetrend változást intézni a Swiss Air 800 számán. Felhívtam őket a sorból és tényleg, csodálatosan másnapra találtak nekünk Montreálból helyet Genfen keresztül Zürichbe egy Air Canada járaton. Csak egy napot fogunk késni, én többre számítottam. Felhívtam az ottaniakat értesítettem őket a változásról, ott már éjfél volt, ne jöjjenek ki elénk akkor hanem ekkor.

Namármost csak a hotel kellett, ott a sor rövidebb volt. Swissair mondta menjünk a Holiday Inn-be. Csak azt nem tudták melyikbe. Három Holiday Inn is van a Montreáli reptér közelében. Az elsőbe elmentünk egy ingyenes hotelbusszal, de nem az volt. Most ott maradtunk, már este 10 óra volt, várván a beígért új buszra ami csak nem jött. Mellettünk egy idősebb szerb hölgy aki fia látogatásából (Clevelandből) volt hazatérőben. Egyszerű asszony nagy bőrönddel, semmit sem beszélt más nyelven. Teljesen el volt veszve. Megsajnáltuk, ő is velünk jött. Hívtam egy taxit saját költségemre lecserkéztük és megtaláltuk a hotelunkat. Megettük a Swissair fizette vacsorát, jó szar Holiday Inn konyha, és közben kézzel lábbal jól elbeszélgettünk a szerb hölggyel. 

Este már 11 óra, ágyba menet előtt észrevettem hogy a zűrzavarban valahol elhagytam a mobilomat! Csak ez hiányzott! Ebben volt minden ismerősünk címe, telefonszáma. Ez nagy hátrány lesz hogyan kerülünk velük Bp.-en kapcsolatba? Basszus. Na elaludtunk, másnap, vasárnap reggel, az az ötletem támadt hogy a szobánk telefonján felhívom a mobilomat…ki tudja mi lesz? És képzeld el válaszol!!! Hogy aszongya  ki vagyok? Mondom elvesztettem a telefonomat, ki vagy te? Ő a taxis volt. Oda hozta a hotelhez, adtam neki 20 dolcsit és keblemre öleltem.

Happy ending!

Svájci barátainkkal jöttünk ide pár napra. Van egy régi családi házuk ebben a csodálatos kis faluban. Svájc olasz részében. Locarno városa és a Lago di Maggiore északi része van közel. Meredek völgyekbe kapaszkodó merész kis utakon érkezel ide, két irányú a forgalom de sokszor csak egy sávos, itt ott vannak kitérők. A kanyarokban dudálni kell. Ideális út barátunk Audi S4 négykerék-meghajtásosának, de én mindig is a tengeri betegség határán érzem magamat az ilyen utakon.

Első helyen álltak az itteniek abban a sorban ahol anno az “isteni tájakat” osztogatták. Vannak pálmafák, de havas hegyek vesznek körül. Évezredek óta élnek emberek itt.  Kőből építik házaikat még a tetők is nehéz lapos kövekből készülnek. Eleinte nehéz lehetett itt az élet, de a turizmus beköszöntésével manapság csupán a jólét jeleit látni. A több százéves házat csak vakációkra használja a család. Rafináltan volt renoválva kívül mindent eredetinek hagytak, de belül a legmodernebb konyhát és fürdőszobákat találhattad.

A turisták reggel mennek ki a hegyekbe. Mi is egy szép fárasztó túráról jöttünk haza az nap délután 3 óra tájában. Beszélgettünk melyik kocsmánál álljunk meg sört inni. Este pedig Locarnoba terveztünk lemenni, vacsorázni.
De hirtelen valami akadályozta előttünk a keskeny elhagyatott utat. Egy baleset történt, másodpercekkel ideérésünk előtt. A motorbiciklista első kereke valószínűleg az aszfalton levő kavicsokon megcsúszott. Vagy lecsúszott az útról a padkára és  elvesztette egyensúlyát. A nehéz masina keresztbe feküdt, a híd korlátja állíthatta meg (durván) a csúszásában. Az első kerék eltorzulva, a motor egy része a mozdulatlan arcára borult vezetőt terhelte. Benzin is kiömlött, a motor még veszettül járt és a hátsó kerék csak pörgött a semmiben. Olasz rendszám.
Barátom és én odarohantunk elsőként a súlyt lehúztuk az áldozatról. A sváci feleség hívta a mentőket. Ketten hátára fordítottuk, kezdett látszólag magához térni. Barátom gyermekgyógyász, rögvest nézte hogyan segíthet. Én leállítottam a motort majd egy másik közben ideérő férfivel félrehúztuk. Szerencsére benzin tovább nem folyt, csak egyszeri ömlés volt.

Az áldozat egy középkoru olasz volt, nagy, súlyos ember. Míg barátom ápolta összeszedtem a kiszóródott cuccát: iratait, cigarettáját. Kérésére levettük róla bukósisakját, bőrzakóját. „Moriró” mondta többször is, „meg fogok halni”. Le is intettük, jön a segítség mondtuk. Semmiféle látható sebe vagy törése nem volt, de az ember kínokban lehetett, össze vissza beszélt. Többször fel akart tápászkodni, lábamba is kapaszkodván, szemünk találkozott, de nem volt ereje... vissza esett.

Feleslegesnek éreztem magamat nem tudtam segíteni. Orvos barátom mellét nyomta és mesterséges lélegzést kezdett adminisztrálni.
Nagy végre, kb. 15 perc után, a piros (büszke fehér kereszttel ellátott) svájci hegyi mentő helikopter megérkezett, felettünk keringett. Itt leszállni nem tudott. Láttam kamerájukkal bemérik hol vagyunk majd egy sisakos, narancs színű ruhába öltözött szuper mentőorvos egy kábelen lecsúszott. Hátizsákja tartalmát kezdte kibontani. Egy szívverésmérőt tett a karjára, előkészítette az intravénást, adott neki egy adrenalin injekciót. Ott volt az elektromos szív indító is. Átvette barátomtól a mesterséges életbenntartást. A szív verés összevissza volt a vérnyomás vészesen alacsony.

Én meg csak tébláboltam messziről egypár képet is csináltam. Rám nem volt szükség. Közben a helikopter is landolni tudott valahol a közelben, a pilóta és a harmadik mentő is jött most ők vették át az élesztgetést.
De hiába. Pár perc múlva odanézek nem akarok hinni szemeimnek. A mentőorvos pakolja műszereit, barátom lehajtott fejjel jön. Valószínűleg komoly belső vérzése volt mondta, semmi sem segít ilyen esetben.
Mire a rendőrség odaért már egy halottal kellett számolniuk. Jegyzőkönyvet vettek.
Csend volt csak a sebes hegyi patak moraja nem szűnt meg.
Valaki meghalt, a nevét se tudjuk. Valaki nem megy aznap haza, valaki(k) ajtaján kopogtatni fognak, valakik szörnyű hírt fognak kapni. Valaki átment a más világba. Ha van olyan.

Boston az az amerikai város ahol leggyakrabban jártunk. Idősebb fiunk itt járt az MIT-re ahol szerves kémiából szerzett PhD-t (nagy doktorátus?). Öt évig tartott, évente kétszer látogattuk. Már ezelőtt is jártunk itt. Cseperedő fiainkkal nyaralni jöttünk egyszer a közeli népszerű Cape Cod-ba. Ez  egy 100 km hosszú félsziget ami az Atlanti Óceánba nyúlik. Mérföldes homokpartok, balatoni atmoszféra. Átmenőben megálltunk Bostont megnézni.

Először is tudnivaló hogy Boston városát a Charles (Károly) folyó választja el Cambridge-től. Az utóbbi magába foglalja Charlestownt. Az utolsó a legrégebbi amerikai települések közé tartozik. Hasonló a helyzet Pest- Budához, de itt a városok hivatalosan nem egyesültek dacára hogy szervesen összetartoznak. Az Atlanti Óceán is itt van, Boston és Charlestown kikötő városok. Szűkebb Boston lakossága kb. 650 ezer, Cambridgé 100 ezer.

A Charles folyó kevésbé széles és lassabb mint a Duna. Minkét partján sétányok, parkok és evezős klubok találhatóak. A nap minden időszakában látod a futókat, árulkodván hogy a távfutás gyakorlása és tisztelete az egy bostoni specialitás. Fiam is rövid idő alatt hosszútáv futó lett. Azóta is jár hétvégi versenyekre főleg 10k-re és évente kb. 3-szor maratonra. Igen komolyan veszi, minden nap gyakorol. A Boston Maratont is futotta, kb. 2 óra 40 perc az ideje. Ezzel az idővel az elit nők között szalad...mondtam is neki választhatna egyet már feleségül.... mert nem nős.

Gyertek velem egy kis bemutató sétára! Fiam mielőtt San Franciscóba költözött volna közel lakott a híres hoki arénához (Boston Gardens) és a Massachusetts General kórházhoz. Innen indul a séta. Hamarosan a hangulatos Charles utcára kerülünk mindkét oldalán régi házak, érdekes boltok, bárok, éttermek. Este a kocsmák egyetemista fiatalokkal, az éttermek jól menő itt élő polgárokkal vannak tele. Ez a Beacon Hill (Irány Domb) negyed, maga a domb balra van.  Ez a része Bostonnak kicsit a mi vár negyedünkre emlékeztet. A dombra vezető keskeny meredek utcák macskakövesek. Drága itt lakni, ez a város egyik legjobb része, nagyon romantikus. Az utcák a dombtetőn épült megyei (Massachusetts State House) Parlamentbe torkolnak, arany kupola, stb. No de nemsokára a Charles utca egy szép nagy parkhoz ér amit a Boston Commons-nak hívnak. Mindenki (joggal) nagyon büszke rá. Nagy fák, zöld, virágok, hattyús tó, gazebó a zenekarnak, kutyát sétáltatók, focizó gyerekek, kismamák, párok. Lám oda figyuzz, ott lustálkodnak az árnyékban a bostoni motoros rendőrök is. Tudják mi a jó, Harley-jukon ülvén pletykáznak ahelyett hogy bűnösöket kergetnének. De mi megyünk tovább a Boylston utcára ahol a maraton versenyek végpontja van (Copley tér) és ahol azok az átkozott bombák nemrégen felrobbantak. Ez, és a vele párhuzamos Newbury utca a gócpontja a legjobb boltoknak, hoteleknek. És itt van az árnyas Commonwealth Avenue is a korabeli műemlék sorházaival. Itt érdemes lófrálni, beülni egy sörre talán abba a kocsmába (Cheers, Beacon utca 84) ahol a népszerű Cheers  TV sorozatot forgatták. (Nem tudom adtak-e ezt MO-n?).

Vissza fele más milyen módon megyünk mert a Faneuil Hall melletti térre közel a bostoni Városházához akarok kilyukadni. A városháza modern de körülötte régi történelmi épületek, köztük emberek nyüzsögnek. Itt zajlott le Boston Tea Party majdhogy háromszáz évvel ezelőtt és ide nagy tömegek, turisták és iskolások gyülekeznek, mert a honpolgároknak illik mindezt megtekinteni. Karácsonykor is voltunk itt, a város fehér hó-ruhába volt öltözve. A Faneuil Hall (régi vásárcsarnok) előtti hatalmas fenyőfa (Halifax, kanadai testvér város ajándéka) gyönyörűen ki volt világítva.

OK megérkeztünk, üljünk be egy fogadóba én ajánlom a Durgin Park nevűt, ami többszáz éves. Három emeletes régi étkezde. Fapados, de jó helybeli kaja. Kocsma a földszinten, hatalmas bárral. Izmos pincérnők. Tele helybéliekkel és turistákkal. Tolakodj a pulthoz, kérjed a helybeli csapolt sört, Samuel Adams Boston Lagert! Tengeri herkentyűk a specialitás, pl a híres New England tejszínes kagylóleves. Finom. Utána akarsz rántott osztrigákat (a kirántott velőre emlékeztet) vagy gőzölt homárt? Halat rósejbnivel, káposzta salátával?? Avagy a bostoni sült télibabot? Tudom nehéz választani. De ha húsevő vagy, nincs ok aggodalomra, a sült marha szintén a specialitásuk. Az adagok hatalmasak. Karácsonykor pulykát ettünk.

http://www.arkrestaurants.com/durgin_park.html

Na egy paragrafus Boston történelméről: A puritánok itt a közelben érkeztek és Charlestown már 1630- ban létezett. A Boston Massacre, ahol angol királyi katonák a tömegbe lőttek itt történt 1730-ban, ez volt az első intő jel a Függetlenségi Háború későbbi kezdetére.  A Boston Tea Party 1773-ban szintén a gyarmatosító Anglia elleni helyi kezdeményezés volt. A polgárok megtagadták az új tea adót amit London be akart gyarmatában vezetni. A teát a tengerbe dobták, nem fizettek, nem engedelmeskedtek Angliának. Innen származik Paul Revere hazafi, ezüstműves, későbbi kapitalista, a Függetlenségi Háború fontos szereplője.

Befejezőül Boston és Cambridge vita nélkül az amerikai felső oktatás bástyája. Majdnem hogy száz felső oktatási intézmény található a környékén. A diákok száma meghaladja a 250 ezeret.  Kettő közöttük, Harvard és MIT legendás (az utóbbi a mi Műszaki Egyetemünk megfelelője). De Boston College, Tufts Egyetem, a Boston Egyetem, Northeastern Egyetem, Massachusetts Egyetem, és a lista csak folytatódik, szintén a nehéz súlyú oktatasi intézmények közé tartoznak. Az egyetemekhez tartozó kórházak a világ leghíresebbei.

Tessék ennyire futja nem akarom a leírást túl hosszúra szabni. Meg sem említettem az olasz negyedet a belvárosban amit North End-nek hívnak. Nem sétáltunk Harvard és MIT területén, nem néztük meg a USS Constitution vitorlás csatahajót. Nem említettem Boston híres sport csapatjait (hoki, baseball, kosárlabda). Sem a Boston Symphonyt, a múzeumokat, a földalattit amit T-nek hívnak és a "nagy ásatást” (Big Dig) ami már ugyan befejeződött és ami a fő útvonalakat a föld alá fúrta a belváros területén, egy billió dolláros mega projekt.

Aki továbbiakat akar olvasni és nézni itt van egypár link:

http://www.cityofboston.gov/visitors/

http://www.aviewoncities.com/gallery/boston.htm

Már vagy három éve látogatom ezt a bloggot és ha valami dominálja akkor az a baloldali és a jobboldali véleményeltérések, elméletek és magyarázatok.

Gondoltam írok erről a jelenségről mert ezek a fogalmak sokunknak más és mást jelentenek, és persze kontinensek és országok között is másképpen vannak ezek a álláspontok értelmezve.

Itt Amerikában a szocialistákkal riogatják a kisgyerekeket, a rossz állambácsi fogja az életedet irányítani és saját fegyveredet elvenni, míg a Kárpátmedencében a rossz kapitalisták, szegényembereket reggeliznek és abban élvezkednek hány embert zsákmányoltak ki tegnap és taszítottak munkanélküliségbe.

Én nem értek Magyarország sajátos helyzetéhez, ugyan tisztában vagyok azokkal a jelentős történelmi terhekkel ami a mi kis országunknak a szatyrában van.

Szélsőségesekkel nem foglalkozván, és a sztereotípusokra nem hallgatván, szerintem úgy a baloldal, nevezzük őket most egyszerűség kedvéért szocialistáknak, mint a jobboldal, nevezzük ezeket kapitalistáknak jót akar a maga módján. Azaz mindketten akarnak, maximális foglalkozottságot, jólétet, tartós világ békét és elítélik a kirekesztést és megkülönböztetést. Szintúgy mindkét oldalt értékeli a természet.

A bal nyíltan a közösség érdekeit tartja szeme előtt. Nagyobb szerepet lát állami beruházásokban, és a gazdagság szétosztásában. A kiegyenlítésben. Odáig is megy hogy egyes fontos szektort, pl. energia termelést, állami tulajdonná szeretné tenni. Bár hisz a szabad versenyben jóval hajlandóbb segítséget nyújtani a bajba jutottaknak. Kevésbé híve a fegyverkezésnek és a dominálásnak. Az Egyesült Nemzetek lelkes támogatója. Befogadó. Nincs kedvére nacionalista (legyen az magyar, kínai/japán vagy izraeli/palesztíniai eredetű) konfliktusokban állást foglalni és ha igen, zsigerileg dominálás ellenes. A vallásra gyakran gyanakszik. Aktív a természet védelemben és a megoldásokra jócskán használja a kormány erőforrásait. A kisebbségeket felkarolja, legyenek azok a melegek, színesek, vagy az újonnan érkezettek.

A jobb oldal az egyénben hisz. Az egyén igyekezetében és az emberek leleményességében. A vállalkozóképességben, a versenygésben, a tudomány fejlődésében látja a jövő problémáinak megoldását. Az adót minimális fokon akarja tartani. Így több pénz jut privát befektetésekre és az egyének/családok kezébe. Biztos igazában, sokszor még azt terjeszteni is akarja, alkalom adtán erővel. (Irak). A országa és a világ problémáit elsősorban a privát jótékonyság szorgalmazásával akarja megoldani. Nem igen hisz az Egyesült Nemzetekben. Szkeptikus a természet védelemmel, ugyan szükségességét elismeri de a megoldást a piacon keresztül látja. Ha a megoldás nem kifizetődő mondjuk 15 éven belül talán nem kellene bevezetni, gondolja. A családban és sokszor a vallásosságban hisz. Hisz az egyenlőségben de ritkábban a kisebbségek direkt támogatásában.

Szóval milyen irányba halad a világ?  Erre próbálj válaszolni! Szerintem hol jobbra, hol balra.

Ha szédülős vagy ne olvasd tovább. Ha akarod a (ritka) alkalmat élvezni amikor én a kapitalizmust kritizálom, akkor igen.

Előrebocsájtom nem a kapitalistákról (tőke tulajdonosokról) lesz szó, hanem a nagy vállalatok (multik) vezető igazgatóiról. Jobban mondva azok fizetéséről. Elismert hogy a tulajdonosok és a igazgatók lehetnek egy és ugyanazok, de a legtöbb esetben a nagyvállalat tulajdona a részvényesek kezében van és az igazgató egy leszerződött profi, egy alkalmazott.  
Ha egy vállalat jól működik és sikeres, a részvények ára emelkedik és a tulajdonosok (részvényeik arányában) ennek eredményeként gazdagodnak. Ezzel nekem nincsen problémám. Ugyanúgy ellenkező esetben (a sikertelenség estén) a részvényesek tönkre is mehetnek. Fair game.

Megjegyzem a vezetők és a dolgozók is megérdemelnek a siker esetében egy kis részesedést, sokszor kapnak is (stock options), de ez más téma és nem a posztom tárgya.

Kezdjük egypár adat bemutatásával:

Az évi keresete az átlag amerikainak 45,230 dollár. Az átlag egyetemet végzett amerikai 2.5 millió dollárt keres életében. Az első 100 legjobban fizetett nagyvállalati igazgató évi átlag fizetése  (kapaszkodj) 14.5 millió dollár! Forrás:

http://www.nytimes.com/2012/04/08/business/in-chief-executives-pay-a-rich-game-of-thrones.html?pagewanted=all&_r=0

Kanadában az első 100 igazgatói fizetés átlaga “csak” 7.7 millió dollár évente (2011-es adat, a kanadai dollár értéke ugyan az mint az US). Itt 2011-ben ezek az igazgatók 235-szörösét keresték az átlag alkalmazottak fizetésének. Ez a szorzó 1995-ben még csak 85 volt. Kanadai statisztika szerint 2000 és 2010 között az átlag alkalmazott bére 2.1 %-al nőtt évente. Ez alig magasabb mint az infláció.  A csúcs igazgatók fizetése ugyanakkor évi 13%-al növekedett. Ezek a fizetések többszöröse már annak is amit a második helyzetben levő igazgató kap ugyan annál a vállalatnál.

Világos a probléma. Már a tendencia is rossz irányba mutat. 
Mindez persze nem titok. Az alkalmazottak tudják, ezek az adatok nyilvánosak. Ugyan ezen fizetések egy hajtóerő (mézes madzag) lehet az “alattvalóknak”, már mint hogy oda netán ők is eljussanak, mégis a többségnek nem túl inspiráló mikor azt hallják az igazgatójuktól hogy (ismerős?) “nehéz időket élünk ne várj fizetés emelésre”. Mindez persze rájuk nem vonatkozik.

Régebben szokták mondani hogy igen de ezeket a magas állásúakat könnyen ki is rughatják. De persze ha netán el is bocsájtják őket szerződésük lejárta előtt, óriási kártérítési kompenzációkat kapnak. Nyugdíjuk is (mintha nem lehetne ezeknek spórolt pénze nyugdíjra) asztronómiai. Ez a szűk réteg a mai arisztokrácia. Elismerten nem vet jó fényt a mai kapitalista rendszerre.

Persze sokan amikor ezt a bírálatot hallják felhozzák hogy élsportolók (egyes népszerű sportban) meg film (és rock) sztárok szintén hasonló pénzeket csinálnak. Avagy hogy ez magánügy. Hogy ezeket a fizetéseket is a piac határozza meg.
Szerintem az igazgatói fizetések a sztárokéval nem hasonlíthatók össze. Az igazgatókét a kompenzáció konzultánsok ajánlják és a Board of Directors (magyarul nem tudom mire fordítani) hagyják jóvá. Ezek pedig jobbára mind hasonló igazgatók. Azaz úgy tűnik nekem hogy “te vakarod az én hátamat én a tiedet” jelenség az ami itt történik. És ez nincsen jól.

Nehéz megoldást találni. Svájcban nemrég volt egy referendum és 68% a polgároknak megszavazta a nagyvállalati igazgatói fizetések korlátozását. Brávó! Nem ismerem a részleteket. Ez lenne az első lépés. Olyan törvény ami például az átlag fizu 10 szeresére korlátozná a cég legmagasabb fizetését. Nehezen vezethető be, mert igen nagy vállalatok vezetéséhez nyilván magasabb fizetés dukál mint a kisebbéhez. És a kapitalizmus eleve nemigen szereti a szabályzást. Mégis valami kéne...

Ez a beceneve. Angolul a “Windy City”. Ott van az öt tó legdélebbiekének partján, a Michigen tó mellett. Mindig is fontos város volt. A másik nickje a “második város” (Second City). Pedig megsúgom Los Angeles nagyobb újabban. Csikágó harmadik 2.7 millió lakossal. De oda se neki.

Többször is jártam Csikágóban. Munkámmal kapcsolatosan is, mert sok fontos szakmai találkozó van ott, és privát is mert nem unatkozol Csikágóban! Ezt nem más mint maga Frank Sinatra is énekelte...Csikágót kedvére találta...”Chicago is my kind of town....”

Tőlünk repülővel másfél óra, a híres O’Hare reptéren landolsz. A második legnagyobb US reptér (Atalanta mögött). Fontosságát annak köszönheti hogy az ország közepén van, innen sok ember átszáll végső célját elérendő. A reptér csodálatosan van építve és igazgatva. Tiszta, ésszerű, az amerikai leleményesség megtestesítője. Csak miért kérik korod bizonyítását amikor egy italt rendelsz a bárokban??? Igazán, én nem nézek kis korúnak, de mégis, mindenkitől kérik minden alkalommal: “kérem ez a szabály…”

Mit is lehet csinálni Csikágóban? Nos ha megérkeztél ülj fel az L-re (rövidítése az “elevated” azaz emeltnek).  A Blue (kék) vonalra, és a híres Csikágó “földfelettin” fogsz bezötyögni a belvárosba, amit az itteniek viccesen a Loop-nak neveznek, azaz “hurok”-nak. Miért hurok? Mert a magasan acél elemeken menő “földfeletti” teljesen behurkolja a belvárost. 40 perc az út. Csak nézz ki az ablakon csodáld ahogy a kis kertes házak tömegéből lassan de biztosan nagyobbak emelkednek és a végén hiába is tekergeted a nyakadat a tetejüket sem látod.

OK most megérkeztél, elintézted a hotellel kapcsolatos formalitásokat. Ideje kimenni és sétálni. Itt van egypár ötletem:

1/ Menj az “Csodálatos Mérföldre” a Magnificent Mile-ra. Ez a sugár út Csikágó főutcájának (Michigen Avenue) egy része, tele a legjobb boltokkal, áruházakkal, érdekes régen épült felhőkarcolókkal. Keveredj az emberekkel, legeltesd szemeidet a gazdag választékon.

2/ El fogsz érni a Csikágó folyóhoz, ez nem nagy. Itt egy hajó túrára vennék jegyet. Pár órás. Van egy bemondó aki magyaráz. A vízről láthatod a felhőkarcolók tömegét. Kedvencem rögtön az út kezdeténél van, a kettős Marina City Towers apartmant torony épület.

3/ Sétálj vissza a hoteledhez, ne felejtsd útba ejteni a felhőkarcolók előtt található szobrokat, neves művészektől, mint például Picasso, Míró, Henry Moore, Chagall. Ehhez adnak kis térképet, mert különben nem könnyű megtalálni őket.

Ha van még egy napod délelőttre ajánlom a híres múzeumot, Art Institute of Chicago. Festmények Greco, Rembrant, Cézanne, Renoir-tól. Délután pedig tekints meg legalább egyet a nevezetes lakónegyedekből, pl. Lincoln Park, Gold Coast. Az utóbbi a tóparthoz közel van.

Befejezésül (szokásom szerint) leírom két személyes csikágói élményünket.

Az első Frank Lloyd Wright-hoz fűződik, az USA leghíresebb építészéhez. Vidéki kis városban született 1867-ben. 1959-ben halt meg. Formális oktatásban nem igen vett részt de a legnagyobbak közé dolgozta fel magát. Talán leghíresebb (késői) műve a New York-i Guggenheim Múzeum, arról mindenki hallott.

Én, mint egy építész unokája, minden városban igyekszem felkeresni híres építészek műveit. Itt Csikágóban vannak bőven. Lloyd Wright-tól  a Robie Ház található a patinás Csikágói Egyetem területén. Egy mestermű. Mindent LW tervezett. A víz csapoktól, az echzeigig; a kerttől a bútorokig beleértve mindent! Az egyszerűség, a stílus (“préri stílus”), a zsenialitás tagadhatatlan. A többi épülete kissé kívülebb van, egy zöld lombos külvárosban, amit Oak Parknak hívnak. Itt Lloyd sokáig praktizált. E célból szállj fel a megfelelő helyérdekű buszra és készülj fel egy 40 perces buszozásra. Figyelmeztetlek (hacsak látogatásunk óta ez meg nem változott) hogy amíg oda érsz a város egyik legrosszabb és legleromboltabb negyedén fogsz átutazni. Minket senki sem figyelmeztetett és az ablakból kinézvén kezdtünk kétségbe esni. Jó buszra szálltunk fel?? Düledező házak előtti tornácokon üveges szemmel részegek ültek piás üveggel kezünkben. Fényes nappal. Egyedüli fehérek maradtunk a buszon és azon kívűl.

De egyszerre minden megváltozik mint vihar után a nap, Oak Park-ba érsz. Ez egy gazdag negyed, itt volt a busz végállomása. Első feladat a Wright tervezte templom megnézése, Unity Temple-nek hívják. Az épület berakott üveg ablakai, természetes világítása, kandaláberei említésre méltóak. Innen kis sétára mehetsz, (adnak egy térképet), ahol a még most is lakott Wright tervezte villákat becserkészed az árnyas, ős-tölgyes szép mellékutcákon. Befejezésül meg lehet látogatni a házat ahol maga Wright lakott és egyben studioja is volt.

A másik emlék a blue jazz zenéhez fűződik. Csikágó ennek egyik központja. Muszáj hogy legalább egy clubba ellátogass. Legtöbbje a River North nevű negyedben van, közel a belvároshoz. Van egy belépő, mondjuk max. tiz dolcsi fejenként, és a műsorok este 6 fele kezdődnek, de persze ha később mégy nagyobb az élet. Mi elég korán érkeztünk, belépéskor csak kevés kuncsaft volt látható, az elkerülhetetlen japán csoport az már jelen volt kamerákkal készen kezeikben. Volt egy bár, asztalok, és a pódiumon egy öt tagú blues banda játszott, mind feketék. Igen jól. A blues az ő zenéjük Rendeltünk egy martinit. Hamarosan szünetet tartottak. Odament hozzájuk egy nagydarab elég lompos fekete hölgy egy cekkerrel a kezében. Beszélgetni kezdett a zenészekkel. Gondoltam az egyikhez tartozik, hozta a vacsoráját, avagy a tisztogató hölgy aki most indul haza. Na vége lett a szünetnek. És lám a hölgy felkapaszkodott a pódiumra, elkapta valakitől a mikrofont és énekelni kezdett. Ez aztán nem tisztogató hanem a sztár beosztásban volt ott! A taps nem akart megszűnni a japánok millió képet csináltak remélem a zenét is tudták rögzíteni. Micsoda hang! Milyen mély érzések! Felejthetetlen élmény!

Tudjuk hogy a szocializmusban, azokban az időkben amit ezen a bloggon sokszor viccesen az “átkosnak” hívnak, az árakat centrálisan határozták el. A minisztériumokban avagy ha jól emlékszem az Ár Hivatalban. El tudom képzelni a sok marxizmusban képzett jószándékú közgazdászt, akik ott buzgón számítgatták az “árakat”. És voltak olyan árak, pl. a kenyéré, a tejé, stb. ami nem változott mert politikailag ezt így határozták el. Manapság is található hogy politikai okokból egyes termelőket az állam segít, legtöbb esetben a földművelésben.

A kapitalizmusban azonban az árazás trükkös, és többféle módja van. Mivel szabad a verseny, a termelők versenytársakkal találkoznak a piacon és egyedül a profit kergetése nem mindig sikeres. Egy vállalatnak tanácsos először egy piaci jelenlétet (market share) elérni és jó nevet (goodwill) szerezni. Ez a feladat minden csak nem egyszerű és az odavezető út tele van kockázattal. 

Mivel magyar szókincsem nem túl gazdag ebben a tárgyban, előre is elnézést kérek ha néha nem a pontosan ide illő szakkifejezést használom. Úgyszintén tisztában vagyok hogy sokaknak nem újság amit írni fogok. Posztomat azokhoz dedikálom akik azon a leegyszerűsített állásponton vannak hogy a kapitalistának lenni “könnyű”, ők csupán a hasznot élvezik és ezt a munkavállalók kizsákmányolása árán érik el.

Csupán az alapvető árazási modellekkel foglalkozom, van sok más is pl. a leárazás, ahol az árut az eredeti árán nem is akarják eladni mert a vásárlók a leszázalékolást várják. Avagy ahol a terméket nevetségesen olcsón tudod megvenni, de a szolgáltatás ami azzal jár az felárazva lesz és a gyártó itt csinálja profitját. Pl. a komputer irógépek árazása, ahol a profit a tinta kartridgek túlárazásában realizálódik. 

1 A legegyszerűbb árazás az önköltség plusz felár mód.
Ebben az esetben az ár fedezi a  vállatat fix költségeit (fizetések, az épület bérlése, bérek, gépek, hirdetés, stb.) a változó gyártasi költségét (nyersanyag), és végül is a profitot. Bizonyos minimum számú produktumot muszáj évente eladni, különben a vállalkozás veszteséges lesz.

2 A kereslet árazás
Ezt könnyű megérteni. Ha egy termékban vagy szolgáltatásban hiány van akkor egyesek többet is hajlandóak fizetni. Egy étterem ami Michelin csillagot kapott, hirtelen nagyon keresett lesz. Ne lepődj meg ha az áraik emelkednek mert hát így is meg fog telni. 
De ennél tovább megyek. Ide tartozik a mai világban a repülőjegy árazása, és pl. a hoteleké (ahol ezt az utóbbi időben szinten átvették). Ugyanaz az a repülőút (vagy hotel szoba) többe kerül (vagy kevesebbe) hétvégeken, karácsony táján, attól függően hogy mikor veszed, stb., stb. Amikor nincsen kereslet veszteségesen is árulják, mert a pilótákat, stb. fizetni kell tehát meg ez is hozzájárul a vállalat jövedelméhez. A mai komputeres árazás olyan magaslatokra jutott hogy a repülőgépeken ülők mind más és más árat fizettek ugyanazon az útért. A komputerek óránként újraszámítják az árakat komplikált matematikai alogaritmikákat használván, az eddigi eladott jegyeket, a múltat, a piacot, az időjárást és más tényezőket figyelembe véve és maximalizálva ezeket arra amit a légitársaság előírt (piac részesedés növelése avagy profit).

3 Eleinte veszteséges árazás (penetration pricing)
Ez arra épül hogy az ár idővel fel fog menni amikor a produktum el lesz fogadva a piacon és azután hogy jó hírnevet szerzett. Példa erre a japán motorbiciklik és később a japán és nem régen a koreai autók, amelyeket köztudottan hosszú évekig vesztességgel adtak el a piacon amíg aztán sikeresek és elfogadottak lettek. 

4 Prémium árazás 
Amennyiben egy árunak nagyon jó a hírneve, avagy a vállalat nem a mennyiségen akarja profitját biztosítani hanem a minőségen akkor felülárazza termékéit. Mivel a nagyobb profit egy részét így fejlesztésre költheti, remélhetőleg jobb árukkal képes elsőként jelentkezni, ezáltal nevét mint az iparágban vezető, meg tudja erősíteni. Jó példa erre a német autógyártás Észak Amerikában folytatott árazása, (avagy Apple komputerei). A németek nem minden produktumot hoznak be. Csupán a legjobbakat, a legfelszereltebbeket. Nem céljuk hogy itt a taxik Mercedesek legyenek. 

Végül is legtöbb országban van olyan árazás ami törveny ellenes. Ha az ár arra van irányítva hogy a versenytársakat tönkre tegye és az illető vállalatot egyedüli monopolista helyzetbe juttassa, az nem legális. Ezt “ragadozó” (predatory) árazásnak hívják.

Szintén büntetendő ha a piac résztvevői azt manipulálni próbálják, megegyeznek egy árban, megegyeznek ki lesz a soros egy pályázat megszerzésénél, és hasonló tevékenységeket űznek a szinfalak mögött.