Gondoltam írok egy posztot a protekcióról. Miért? Olvastam hogy Orbán leánya, Ráhel, díjat nyert egy dolgozatával. Hogyan? Hát persze….protekcióval….mondják sokan. Mikor mondtam a feleségemnek nem győzte a fejét rázni. Ez az Orbán!!! Hah!

Itt Kanadában a protekció kevésbé szokásos, de azt nem mondanám hogy nem létezik. Érdekes hogy az angolnak erre nincsen megfelelő szava. “Protection” az mást jelent. Ha valakinek van “connection”-ja avagy valaki “well connected” az azt jelenti hogy ha kell tud “protekciót” (azaz segítséget) szerezni célja eléréséhez.

Ássunk egy kicsit mélyebbre! Mint a jótékonykodásnál, a protekciónál is mind két fél “jól érzi magát”. Az egyik mert segítséget kapott a másik mert jó segíteni ha tudsz.

Természetesnek vesszük hogy mindannyian előnyben részesítjük saját családtagjainkat. A családnál persze ez nem áll ez meg, terjed ez a falubelire, az osztálytársra és így tovább. Itt is a magyarok ha van alkalom előnyben részesítik a magyarokat, a lengyelek a lengyeleket….stb.

Ivy líga egyetemek előnyben részesítik a felvételiken volt diákjaik gyerekeit és az odajárók egymást…és sorolhatnám. Nincsen vége.

Ha politikai figura vagy akkor csinján kell ezzel bánni, de lássuk be a miniszterelnök gyerekei akármilyen országban elegendő kontaktussal lesznek ellátva hátralevő életükre.

Barátodat felvetetni a cégbe ahol dolgozol avagy egy munkát neki adni…az már sok helyen nem ilyen egyszerű. Főleg ha van meghirdetett pályázat. Ha az utóbbi az eset és abba a bizottságba tartozol akik ebben döntést fognak hozni akkor illik ezt (conflict of interest) neked kijelenteni. Ennek következménye az hogy nem leszel a bizottság tagja. Ugyanakkor az is elfogadott (de nem beismert) tény hogy magas állások sokszor bizalmiak, tehát a tárgyi tudást és személyi alkalmasságot megaduzza hogy mennyire bíznak az illetőben.

Legális politikai adományok után papír szerint nem várhatsz kedvezményes eljárást, na ezt már kisgyerekek sem hiszik el. Na de ne térjünk el a tárgytól, a protekciótól.

Ezennel leírom egy pár szerény de személyes témabeli tapasztalatomat. Az egyik mostani és trivia, a másik nagyon is régi és számomra igencsak jelentős volt. De bevallom egyik esetben sem vagyok biztos abban hogy végül is eredményt hozott-e protekció vagy sem?

1/ Nemrég gyorshajtásért elkapott az országúton egy rendőr. Szerinte 130-al mentem ahol 80-al volt megengedve. Előszörre 240 dolláros büntetést szabott rám. Mondtam neki hogy téved, lehet hogy 80-nál többel mentem de nem ennyivel. Már ott leengedte egy kicsit (ez szokásos) de még mindig pontokat vesztettem volna és így is drága lett volna. A biztosító sem szereti. Mondtam neki fel fogok lebbezni és megyek a bíróságra. Így is lett. Szokás itt hogy közvetlenűl a tárgyalás előtt a rendőrt és a vádlottat kiküldik a folyosóra a dolgokat utoljára “megbeszélni”. Hátha nem kell tárgyalás mert megegyeznek? Nos itt hozzám szól ez a rendőr éspedig magyarul! Kérdezi hogy tudok-e magyarul? Mondom ember persze hogy tudok, mellesleg tévedsz én nem mentem olyan gyorsan! Már eredetileg ott a tett színhelyén is láthatta a jogsimból hogy magyar vagyok, mert István a keresztnevem hivatalosan. (Különben akik ismernek Steve-nek titulálnak). Na megbeszéltük, megint engedett valamit. Végül is pontot nem vesztettem és “csak” 120 dolcsit kellett fizettem. Nem tudom mennyi része volt ebben annak hogy mindketten magyar származásúak voltunk? Az az érzésem hogy semmi.

2/         1961-ben a gimnázium befejezése előtt történt. Először (képzeld!) film operatőr akartam lenni szüleim nagy rémületére és nem tetszésére. Mégis, i-mmel á-mmal beszéltek az egyik barátnőjükkel, aki ismert valakit a főiskolán, akit én meg is látogattam, és aki (egy nagy darab hölgy) kikérdezett és bólogatott, és megnézte fotóimat….Mentem is felvételire….de nem lett belőle semmi…szüleim látható megkönnyebbülésére.

Na de jött a műszaki egyetemi jelentkezés, ide aztán felpörgette motorját anyám és minden követ megforgatott. Mert én se KISZ tag nem voltam és a család meg volt burzsuj család, szóval ide bekerülni nem nézett ki egy könnyű feladatnak.

Azzal kezdődött hogy anyám felhívta (a szomszéd telefonján, nekünk nem volt) apjának, (akkor már kb. 15 éve halott nagyapámnak) még élő kollégáit. Anyai nagyapámnak építkezési tervező és vállalkozó irodája volt a háború előtt. E módon rengeteg építészt és mérnököt is ismert. Ezekkel anyám találkozót beszélt meg ahova ő és én elmentünk engem bemutatandó. “Az egyetlen fiam (én) a gépészmérnökire jelentkezett tudnak-e segíteni?” Volt nagy nosztalgiázás, bólogatás, talán igéretek is hogy majd beszélnek evvel avval…egypár maga egyetemi tanár is volt. Csak homályosan emlékszem rá, kb hat helyre mentünk. 
Úgyszintén anyámtól függetlenül (hallván hogy gépészmérnökire jelentkeztem) egyik osztálytársam negyedikben odajött hozzám, csak úgy. Hogyaszondja a bátyja tansegg a műszakin akarom-e hogy segítsen bekerülni? Mondom persze! Elmentem lakásukra, a bátynak be lettem mutatva. Pár nappal a felvetéli előtt azt mondta nekem ha az írásbelin problémám van, csak tartsam “így” a kezemet és valaki segíteni fog!  
No jött a felvetéli, írásbeli és szóbeli. Történetesen nem kellett segítség, jól sikerült. Az érettségim ugyan nem volt kitűnő de nem volt rossz, a szóbelin is jól működtem, éreztem hogy az elkerülhetetlen miért nem KISZ tag kérdést is jól “kezeltem”…de ez mind nem volt szükségszerűen elég abban az időben a magam fajtának. Meg voltam róla győződve hogy nem fognak felvenni, legalább is nem az első próbára.

Na egy hónap múlva, kapok egy telefont a gimnáziumi barátomtól hogy felvettek. Megköszöntem de biz Isten még ekkor sem hittem el. De pár nap múlva hozza a postás a nagy borítékot az egyetemtől. Jó jel. Kibontottam a nagy nyári melegben és tényleg ott volt papíron hogy felvettek! Óriási szikla gördült le mellkasomról…szüleim is allelujáztak. Egész addig azzal riogattak, tanulj ne linkeskedj mert nem vesznek fel az egyetemre. És lám! Tudtam hogy olyan esemény történt velem ami életre szóló. De volt protekció? Ki tudja?

Hét évvel ezelőtt másodszorra is ellátogattunk Mexicóba. Egy szép régi kis városban töltöttünk egy hetet, amit én Mexico “Sienna”-jának neveznék. A neve St Miquel de Allende. A fővárostól kb. 200 km –re van észak nyugati irányban de nem a tenger mellet. Nagyon népszerű. A klímája egész évben tökéletes, száraz. Ezért (mint Arizonába) sok tehetős észak amerikai nyugdíjas telepszik ide.
De posztom nem erről szól, az külön posztot érdemelne. A fővárosban töltött három napról szeretnek írni.

Ablak mellet ülve a repülőgép landolásakor tisztán látni a város méretét, még az aránylag nem messze levő működő vulkánt is, havas tetejével. Nevével anno a gimnáziumi földrajz tanárunk ijesztgetett, a Popocatepétl! Maga a város is 2200 méter magasan van, ez több mint a Lomnici csúcsé.

Mexico fővárosa különösebben nem turista cél. Mérete óriási, közel 9 millió lakos. Elterjedt hogy látogatóknak nem a legbiztonságosabb.
Ez talán el van túlozva, de nem árt egypár elemi jótanácsot betartani: ne mászkálj sötétben elhagyatott utcákon, és sose üljél be olyan taxiba amit nem telefonon hívtál, vagy nem úgy hívtak neked. A taxikban sokszor nincsen óra, zónánként kell fizetni. Legjobb ha előre megegyezel a taxissal hogy az utad mennyibe fog kerülni.
Van rengeteg busz is, de komplikalt mert busz térkép sehol sincsen és a buszok általában tele vannak. A földalatti az jó, persze ha nem  a csúcsforgalomban használod.

A legegyszerűbb ha egy vezetőt bérelsz kocsistul, ezek a hotelek előtt állnak. Angolul nem beszélő $15 óránként, angolul beszélő 20.

Mi béreltünk két napra, (kb. 4 óra naponta). Reggel ott várt. Nem beszélt angolul. Mindig megmutattuk neki a turista kalauzunkból hova akarunk menni. Odavitt. Megegyeztünk mikor találkozununk ott megint. A megbeszélt időben mindig ott várt és mentünk a következő helyre.

Szerintem sok a látnivaló. Leírok egypár városnegyedet ahova így mentünk:

1 Coyacan-nak hívott rész az ahol a hires festő Frida Kahlo nőtt fel. Falusi hangulata van, sok lombos fa. A Frida háza ma egy szép múzeum, sok eredeti festménnyel.

2 San Angel város rész az ahol a férjével később lakott. Férje szinten híres mexicói festő, neve Diego Rivera. Ez a ház is megtekinthető.

3 Polanco-nak nevezett negyed az egyik ahol a jómóduak laknak. Condesa ahol a művészek és a bohémek. Érdemes barangolni, kávézni, vannak nagyszerű éttermek és butikok.

4 Basílica of Guadalupe, egy híres zarándokhely, a mexikói Lourd. Itt is a szűz Mária jelent meg (1531-ben) ez esetben egy szegény indián elött.

5 A városon kivűl de nem messze található az aztékok fővárosának maradványai, egy óriási területen, amit a Teotihuacan Piramisoknak neveznek. Sofőrünk még a látogatás elött elvitt egy boltba ahol a kötelező azték szobrocskákat megvettük. Ez hibának bizonyult mert a piramisoknál már nem volt kedvünk semmit sem venni az ottan bolyongó árusok nagy csalódására. Nem akarták megérteni, csak követtek, nem akartak leszakadni.

A harmadik napon magunk mentünk a földalattival, és gyalog sétáltunk a belvárosban.

Gondoltam kezdjük a napot a “központi piac” meglátogatásával. Én ugyanis imádom a kaja piacokat. Ahogy feljöttunk a megállóból piac ember tömege elnyelt. A ruhapiac közepébe cseppentünk. Árusok ezre, bazári káosz, lehetelenség volt kikerülni belőle olyan nagy volt. Végül is láttam egy rendőrt. Előszedtem olasz/latin tudásom maradványait és kérdeztem “Carne”? a hús piac után érdeklődve. No megértette, mutatta, megtaláltuk. Most meg itt vesztünk el. De már tudtam és kérdeztem “Frutta”?  Mutatták a gyümölcs/zöldség piac irányát. Fokhagyma, paprika, gyümölcsök és fűszerek hegyei. A kofák magas székeken ülnek onnan irányítják a vevőket. A virág piac mérete akkora mint a Városmajori park.

Na ezután nejemnek elege lett a piacból…de hogyan kerülünk ki belőle? Végül is egy rendőr mutatta megint. Innen elsétaltunk a “Zocalo”-ra, hivatalossan a Plaza de la Constitución-ra, ami világ egyik legnagyobb tere és ahol többek között a Catedral Metropolitana katedrális van.

Ahogy a városban sétálsz annak arculata nagyon hirtelen változhat. Egy olyan részből mint Budapest belvárosa hirtelen belepottyanhatsz a középkorba. Ilyen pl. a Plaza de Santo Domingó tér. Megkoronázván egy gyönyörű templommal itt az “irás tudók” találhatók öreg irógépeikkel. Kis sor mindegyik elött, szegény irástudatlan kuncsaftok, akik kis pénzért levelet diktálnak távoli  szeretetteiknek avagy hivatalosat fogalmaz az irnok részükre a hatósagoknak. Mellesleg ilyen helyen nincsen Starbucks Coffee, csak kis mexikói bejzlik ahol babot főznek és tacot és burritót árulnak fillérekért. És amikor vissza sétálsz a “civilizációba” vagy fél óráig olyan utcán mégy ahol mást sem árulnak mint menyasszonyi ruhákat és esküvői kellékeket. Mert itt van ahol ezeket a kilenc milllios város vásárolja.

Befejezem egy étterem leírásával ahol egyszer ebédeltünk. Mexicóban az ebéd úgy egy órakkor kezdődik és ettől fogva az éttermek nyitva vannak késő estéig. Úgy öt fele már vacsorát szolgálnak. Nincsen az mint pl. Franciában, “kérem 2 óra, nem szolgálunk kaját este 7-ig hazament a szakács”, nincsen a spanyol/argentin virtus sem ahol este 9 előtt nyicsta vacsora forgalom.

A hires étterem neve “La Nueva Opera Bar”, http://www.barlaopera.com/
Már itt volt 150 évvel ezelőtt és nyitva volt a forradalom alatt is. Ugyanazon asztalok és székek. Büszkén mutatják a lyukat a mennyezetben amit Pancho Villa lőtt amikor lovával bejött ide és megfélemlítette az akkori elitet. Igen a bejárat nagy, beférsz lóháton. A pincérek fehérben, sokuk angolul is beszél. Persze van angol menü (ez majdnem mindenütt van). Az Operánál a menü nem igen változott a 100 év alatt. Még mindig van bika here és grillezett pacal. Avagy akarsz hangya tojást? Csak szezonban! Ha nem, hát talán sült sáskákat?
Bevallom én nem próbáltam ezeket. De itt a tanácsom. Rendelj akármilyen kajat ami “mole” szósszal jön. A hús sötét csokoládés és csípős paprikás pikáns szósszal lesz szolgálva. Isteni. Avagy a mexikói töltött paprikát amit “chiles nogada”-nak hívnak. A töltelék darált hús, összekeverve darált dióval és szárított gyümölcsökkel, majd tálalva egy fehér mandulás szósszal és piros gránátalmával. A mexikói zászló színei….és persze a magyar zászlóé is. Nagyon finom. Rendelj vele egy kis Corona sört. Egészségedre!.

A legutóbbi posztomnál a következő kérdést tette fel egyik kedvelt bloggerína társunk: “Csak pusztán kíváncsiság, miért pont Kanada?” Gondoltam a válasz kissé hosszabb lesz (és a mai helyzetre is utalni szeretnék), szóval ez megérdemel egy külön posztot.

 
Miért volt Kanada akkori választásunk? 

Ez a cél jó pár évvel távozásunk elött kristályosodott ki bennem.
Az az igazság hogy 1969-ben maradhattunk volna Európában is. Folyékonyan beszéltem németül, angolul, a nejem valamit németül és franciául. Közeli rokonaink, nejem nagybátyja és az én unokatestvérem Nyugat Németországban éltek. Rokonok, ismerősök számítanak. Az US-ben egy másik unokatestvérem élt. Kanadában csupán elhunyt anyám két távoli ismerőse volt akiket sosem láttam. De mi nem akartunk senkinek sem a nyakára menni.

Európa előnyei: Közelebb volt hazánkhoz és az európia gondolkodás közelebb állt hozzánk. Ebben az időben ugyan nem lehetett gyakori hazalátogatásra számítani, el voltunk készülve hogy akár tíz évig sem mehetünk és szüleink sem jöhetnek majd hozzánk vizitálni, mindez büntetésből. 
Európa hátrányai: Nem emigránst befogadó országok és  kultúrák. Te nem leszel csak úgy Német, Svéd vagy Angol…oda igenis születni kell. Nem mintha ez feltétlenül megkülönböztetést vonna maga után (más kérdés talán ha manapság arab vagy más szines nációból való az illető) de akkor is ez így van. Szerintem. Állampolgárságot is jóval nehezebb megszerezni, tovább tart és ha meg is van, akkor sem tekintenek igazában magukkal egyenlőnek.

Az US, Kanada, Ausztrália, Új Zéland emigránst befogadó országok. Jóval rövidebb időbe telik állampolgárrá lenni. Ezekben az országokban mindenki valahonnan jött. Ez egalitást jelent, egy óriási plusz. Hogy ezek az országok Európától távolabb vannak nemcsak fizikailag de kulturális gondolkodás terén is, az egy negatívum. 
Ennek az eszmefuttatásnak a végen az US és Kanada maradt választásként.Innen indulva: Az US akkoriban benne volt a SZU célkeresztjében. 1969-ban dúlt a  hidegháború. Ezek ketten rakétáikkal egymást célozták…minek oda menni ahova netán előszörre lőhetnek? Plusz azt is tudtuk hogy az amerikaiakat (jogosan-nem jogosan) sok helyen nem kedvelik. Akkoriban ment a vietnami háború, ők akkor is (most is) beleavatkoznak más ország ügyeibe. Tetejébe az USA-ban magasabb bűnözés is.Kanada mind ettől mentes, békefenntartó híre volt (ez azóta kissé sajnos megváltozott)…. de mint kanadait mindenütt tárt karokkal fogadnak. Békésebb ország, az életszínvonal majdnem ugyanaz mint az US-ben. Több a szociális juttatás, van általános orvosi biztositás, az oktatás olcsóbb. Nagy + Kanadának.
Ugyanakkor az US klímája jobb, az adók alacsonyabbak, a választék nagyvárosokban (és általában) a lehetőségek akármiben, jobbak.  Ez mind előny, + az USA-nak.
Végeredményben Kanada nyert. 

Mi a helyzet manapsag?

Sok minden változott 44 év alatt. Ma a magyarok szabadon mehetnek és dolgozhatnak az EU-ban és maradhatnak gondolom egész addig amíg munkájuk van.
Beadhatnak kérvényt emigrálni is mégpedig akárhová: US, Kanada, stb. Ha tudnak jól angolul, fiatalok és jól  vannak képezve valószínüleg engedély kapnak,  emigrálhatnak.
Hogy valaki megy vagy sem és hova, az egy egyéni elhatározás, tanácsot adni nem lehet. 
Annyi biztos, és azt tudom hogy egy olyan globális kozmopolita világban élünk ahol az angol tudás, megfelelő képzettség, mozgékonyság és egy flexibilis gondolkodás nagy előny.

Sikerre garancia nincs. Ha más országba mész legtöbbször alul kezdesz…csak ne hidd hogy “kizsákmányolnak”.  Ahogy a Százados bloggertársunk mondta: kihasználnak. Eleinte. Aztán kifundálod hogy mennyit is érsz és pár év mulva a piaci áron illik hogy munkát találj.

A hazáját elhagyó emberek egyrésze visszajön és tapasztalata az anya országot gazdagítja. Annak idején japánok tízezrei jöttek az USA-ba. Néztek, tanultak, és egyrészük hazament. És csak nézd mire fejlődtek! Manapság az egyik legnagyobb emigrans csoport a kinai es az indiai. Svájci orvos barátunk átjött Torontóba egypár évre, itt dolgozott egy ideig, majd hazament. Emigransok, vendég munkások jönnek gazdag országokból is tapasztalatot szerezni, bár persze túlnyomó többsége a szegényebb régiókból származik.
Szabad a világ! Hozzá kell szokni. Magunkra vagyunk utalva. Nem kell félni, ha valaki fiatal és elégedetlen a sorsával, meg kell próbálni változtatni.

Ott hagytam abba hogy “hőseink” megérkeztek Olaszországba. Az este a parasztházban aludtak falusi dunyha alatt.  
 
Másnap reggel két olasz határőr köszöntött be a parasztházba. Elegáns egyenruhájuk, (mint minden olasz rendőr/katona egyenruha) nem volt hatás nélkül a frissen érkezettekre. Fiatjukkal a legközelebbi varosba, Cividale (del Friuli) hajtottak. Itt még volt idő hogy a szüleiknek egy rövid táviratot küldjenek: “Megérkeztünk Itáliába, jól vagyunk”.

Ezután a rendőrségen kihallgatás következett, egyike az elkövetkezendő  soknak. A hatóságok meg akartak győződni arról hogy nem bűnözökkel avagy kémekkel van dolguk. Ettől kezdve (és lényegében az elkövetkezendő 4 napon át) foglyok voltak. Az estét város rendőrségi cellájában töltötték, szerencsére más nem volt ott…szalmazsákon aludtak. Ott ahová a város részegeit és randalírozóit zárjak be míg ki nem józanodnak. 
Innen másnap rendőrkocsival Udinébe (Fruili megye székvárosa) vitték őket. Állandó kísérőjük is volt, egy nyugdíjas olasz rendőr. A kocsiban a rendőrségi rádión hallani lehetett amint adataikat lassan, olaszul majd angolul az Interpolnak leadják. Ment a nyomozás hogy kik és mik az érkezettek? Udinében újabb kihallgatás majd kísérőjükkel vonattal még aznap Triesztbe mentek. Az állomáson újabb rendőrkocsi, ez elvitte őket a menekültek első gyűjtőközpontjába.
Ez a központ, mint egy egyetemi kampusz, a város mögötti dombon volt Padriciano falu közelében. Festői környezet, kilátással. Kerítéssel körülvéve és őrizve. Az első dolog hogy a frissen érkezetteket egy speciális épületbe (“karantín”) zárják. Három napig itt kellett roskadozniuk a többi friss menekűltel. Külön női és férfi osztály volt, házastársaknak nem láthatták egymást. Csupán kaját és vizet kaptak. Ijesztő kosz és a takarítás teljes hiánya. A nyitott ablakokon keresztül viszont szabadon pletykálhattak azokkal akik ezen a herce hurcán már átmentek és pontos tájékoztatót kaptak a további várható fejleményekről.

A három nap után a tortúrának vége lett, az ő esetükben a katolikus jótékonysági intézmény fogadta őket (Charitas) és ingyenes adomány ruházatban, stb.-ben részesültek. Ha protestáns voltál, más intézmény nézett utánad, úgyszintén más a zsidók után, stb. Mindenkinek volt pártolója. Házaspároknak saját szoba is járt. Volt ingyenes koszt és kvártély, nem három csillagos, de az olasz kaja sosem rossz. A magyarok ugyan panaszkodtak, túl sok a saláta, stb., stb. Egy rövid idő múlva kilépőt is lehetett kapni, és a környéken sétálni. A közeli bájos faluban kocsmázni lehetett. A kocsma kerthelységében nagy csoportok, magyarok, csehek ültek és tapasztalataikat cseréltek ki, egypáran be is csíptek. Jó a bor ezen a vidéken. Még később Triesztbe is lehetett napi kilépőt kapni és a városi busszal lemenni. Trieszt egy szép város, a monarchia stílusában épült. Volt nagy piac, elsőrangú cukrászdák és fagylalt…. az utóbbiért magáért érdemes disszidálni.
Ne felejtsük el a tengerparti strandot, Bagnoliának hívtak és az innen látható volt a Miramare kastély amit Maximilian osztrák főherceg építtetett.
Párunk meg Velence meglátogatására is kapott engedélyt. Volt minimális pénzük ami a fiatal asszony nagybátyjától eredt. A nagybácsi már előbb Nyugat Németországban “feledkezett” és ekkora már jó menő háziorvosi praxisa volt.
Kb. egy hónappal trieszti tartózkodás után a menekülteket vonattal elszállították két más tábor egyikébe: Latinába (Rómához közel, és közel a Földközi tengerhez) ahová hőseink is mentek, avagy Capuába (Nápoly felé de nem közel a tengerhez). Latinában megint saját szoba járt, és mint ott szokásos volt beszereztek egy propán főzőlapot is és így főzhettek saját maguknak, ha volt kedvük. Ha nem, volt ingyen kaja is. Dolgozni is lehetett, volt alkalmi munka, pl. dinnye szedés. A fiú az előkelő “tábori tolmács” pozícióját kapta alkalmanként.
Itt említendő hogy ez időben a táborokban a menekültek kb. 30 %-a Csehszlovákiából származott, 20% magyar volt, megint csak 20% lengyel, egy kevés román, bolgár és jelentős számú koszovói albán, az utóbbiak nagy családokkal. Egy egy táborban kb.. 300 menekült is összegyült.
Már Triesztben mindenkit megkérdeztek hova akar menni. Ezt követően Latinába és Cápuába periodikusan jöttek az illető országok emigránsokkal foglalkozó tisztviselői. Ezek mindig fontos dátumok voltak a bentlakók életében. Igyekezett mindenki jó benyomást kellteni mert akkor a beutazási vízum késlekedés nélkül érkezett. A jelentkezőket személyesen kikérdezték, gyakran hősünk volt a tolmács. Ezután az interview után nem volt más hátra mint várni a beutazási papírokra és a repülőjegyek érkezésére. Az utóbbit megint csak az illetékes jótékonysági intézmény folyósította mint kölcsönt.
Olaszországban csak elenyészően kevesen akartak maradni. Aki azonban más országnak nem kellet az bizony az Olaszoknak maradt. Idősebb emberek, vagy azok akik…. hogyismondjam linkeknek lettek felbecsülve.
A várakozás (hacsak nem bizonyult túl hosszúnak) nem volt fájdalmas. Hőseinkének mint említettem volt egy kis zsebpénze. Gyakran be autó stoppoltak Rómába, de beutazták így Olaszország jó részét is. Diák szállásokban aludtak. Ha meg nem voltak úton, és nem kellett tolmácsolni, hát naponta jártak a beachre ahol fürödtek a tengerben, és a többi menekültekkel művészetre vitték a semmit tevést. Este meg kártyáztak az olcsó olasz bort iddogálták.

A normális várakozási idő fél év volt, ők Október 8-an repültek Montrealba, tehát csupán 4 hónapot kellett várniuk a határátlépésük dátumától számítva.

Kanadába érkezés után, a Montreali repülőtér emigráns osztályán kapták meg a papírjaikat és a címeket ahol segítség várta őket. Végcéljuk Toronto volt. Még aznap el is repültek ide. Itt két napig egy hotelban laktak majd egy ismerősük talált nekik egy egyszerű lakást. Harmadnap a fiú munkát is szerzett mint műszaki rajzoló, a leány ingyenes nyelviskolába járt egy ideig majd szintén kapott munkát egy biztosító társaságnál.

Ott  tartottunk hogy akaratlanul a fiatal pár Kanál Isonzóban találta magát. Mint előzőleg írtam: Kanál nem volt egy rossz hely az ő szempontjukból. A város mellett ment a hires Isonzó folyó, északról délre, útján az Adriához….innen nyugatra egy kisebb hegyvonulat É-D irányban, még nyugatabbra egy völgy egy kis patakkal megint csak É-D irányban. Ez a patak volt a határ! Szóval ha erre kirándulnak pontosan fogják tudni hogy hol mi van és hogy hol a határ!
Megérkezvén a főtéren levő turista irodába mentek. Kaptak egy kiadó szoba címet és ide elmentek. Találkoztak a háziasszonnyal, megmutatta a szobát, kivették, kifizették egy napra. Batyujukat itt hagyták, csak a papírjaik és pénzük maradt náluk. Mivel késő délután volt, vissza sétáltak a főtérre a macskaköves utakon. Kanál amolyan Nagymaros benyomást keltette, a folyó mellette, a hegyek hasonló méretűek, alig volt turista pedig a táj és a város bájos.
A főtéren megvacsoráztak, a fiú egy nagy adag spagettit evett. Vacsora után: “Fel kellene a dombra sétálni, megnézni, hogy holnapra tudjuk mi a helyzet.” Tudod, újabb reconnaissance. OK.
Átmentek a hídon lenn a rézgálic színű kék Isonzó. Nem olyan nagy mint a Duna de hegyi folyóhoz illően rohan... majd a vasúti híd alatt kell menni és innentől kezdve az út emelkedik. Mondjuk a János kórháztól mégy fel a Szabadsághegyre, de jóval ritkábban lakott a terület. Csak mentek mentek a leány többször kérdezte mikor lesznek már fenn? Na egy jó óra múlva egy fennsíkra értek, az út balra kanyarodott, megnyílt a kilátás...igen, jól gondoltad, Nyugatra!
Ott álltak hallgatagon. A kilátás egy völgyre nézett valahol lent volt a patak. Esteledett, egy nyári vihar közeledett. Villámlott távolban hallani lehetett a mennydörgést, látni a közeledő zuhé szürke függönyét. És tudták ez már nem reconnaissance. Eljött az idő. A múltjuk a hátuk mögött volt, a jövőjük előttük. Kisvártatva a fiú kérdezte: “Mi a véleményed? Menjünk most?” “Miért is ne?” jött a válasz!
Egy ideig még az árok mellet vártak hogy jobban besötétedjen, de nem sokáig. A vihar odaért. A magyar mondás “árkon bokron” jól kifejezi a következő húsz percet.
Elindultak a lejtőn. Húzta őket a gravitáció. Tudták innen vissza út nincsen. Előszór kultivált földön, szőlő, stb.. csörtettek, egypár tanyasi ház előtt is el kellett vonulniuk....”Dobri vecser” mondta a fiú a meglepődött ottaniaknak akik tornácuk alól nézték a vihart. Csak tovább, csak lefelé, a meredekebb jobb! Képzeljétek el ha a Jánoshegyről akarnátok Zugligetbe menni, torony iránt, ez volt a feladat. A leány többször is kérdezte mikor lesznek ott? Hol az a patak? A lejtő végén a völgy alján, jött a bölcs válasz. Bőrig áztak, a terep egyre vadabb lett. Majd egyszerre csak ott voltak a pataknál. Vége lett az örökös lejtőnek. “Hogyan megyünk át a patakon?” kérdezte az aggódó és kimerült hölgy. “Átgázolunk, a víz még térdig sem ér.”
Ekkorra már az eső is elállt.
A másik oldalon egy zöld mező, azon túl egy föld út és egypár parasztház látszott. A mezőn egy kisfiú játszott. Érdeklődéssel nézte a csuromvizes alakokat akik a vadonból kibukkantak. Megkérdezték tőle: “Questa Italia?” Csak nézett, furcsának tűnt neki a kérdés, de mondta: “Si signore!” Érdemes nyelveket tanulni!

A kisfiúval bementek a házba. Az olaszok melegen fogadták őket, száraz ruha, kis kaja, grappa következett. Még egy kanadai egy dollárost is adtak, jószerencsének. Az egyik rokonuk “Kanadás” volt, onnan származott. Felhívták az olasz határőrséget azok másnap reggel jöttek értük. Az este a parasztházban aludtak falusi dunyha alatt.

Még egy befejező rész következik.

Ott tartottunk hogy a frissen házasodtak egy szép májusi éjszakán vonatra szálltak azzal a céllal hogy Jugón keresztül Nyugatra cserkészkedjenek. Ugyan jegyük Fiuméig (horvátul Rijeka) szólt, Zágrábban kiszálltak és egy szobát béreltek. 
 
Mielőtt tovább mesélnék egypár szó a Jugoszláv-“Nyugat” határról. Kalandosabb fiatalok hamar kitalálták hogy ezen aránylag nem nehéz átmenni. Látszólag csupán csempészes ellen őrizték. A mese első részben említettem hogy a jugoszláv rezsim más muzsikára táncolt, nem arra amit gonosz varázsló Moszkvából diktált. Következésképpen itt nem voltak aknák, nem volt veszélye hogy agyon lőjenek, sok esetben még drótkerítés se volt. Szájról szájra szálltak a storyk az öbölről Kopernél ahol át lehet úszni Olaszba, Gorica városáról ahol a vasútállomásnak egyik fele Olaszországban van és az Alpokról ahol kirándulás közben "áttévedhetsz" Ausztriába.  
Persze ahogy ezen helyek “népszerűek” lettek több lőn a határőr, mert azért ez szabálysértésnek számított Jugóban is. Lebukás esetén a büntetés aránylag enyhe volt: egy hét fogságot mértek ki. Néha még pénzzel is el lehetett az ügyet simítani.  
Hasonló bukott kísérletért a magyar-osztrák határon a Kádár rendszerben több-évi fogság járt. Jugóban a problémát sokszor csupán az jelenthette ha az egy hét dutyi miatt késve érkeztél (!) vissza munkahelyedre. Köztudott volt hogy ha Jugóból késve érkeztél az azért volt mert sitten voltál határ átlépés kísérlete miatt. Ment a jelentés a vállatodtól a belügyeseknek. Azok behívtak, vagy “meglátogattak”. A illető persze tagadott, bizonyítékuk nem volt, de hiába. A legenyhébb következmény az volt hogy ettől kezdve búcsút mondhattál minden külföldi utazásnak mert a kádereden ennek nyoma lett. 

Na de térjünk vissza a nászutasokhoz. Volt egy tervük ami újdonságnak számított, és először ezt akarták kipróbálni. Kicsempészték ugyanis érvényes nyugati útlevelüket ami azonban nem volt “ablakoztatva”. 
 
Megint a fiatalabbak kedvéért elmagyarázandó hogy Nyugati utazáshoz szükséges útlevélel csak egyszer lehetett utazni. Ugyan az útlevél még 5 (vagy 10) évig érvényes maradt, másodszori utazáshoz  “ablakozást” kellett kérvényezni. Ez maga után vonta ugyanazt azt a hercehurcát amivel az útlevél előszöri megszerzése járt. Éspedig a hatóságoknak meg kellett bizonyosodni megest hogy az illető nem gyanús: azaz meg kellet nézni a káderlapot, véleményt kellet kérni. Honnan? Munkahelyről/iskolából/házmestertől…. mindenfajta besúgótól mielőtt az útlevél avagy az ablak folyósítva lett volna. Tudom bonyolult, manapság kérdőjelezzük, de ilyen és hasonló “kutatások” kétségtelenül egy kis hadsereg belügyesnek szolgáltatott munkát.  
A szocialista táborba nem útlevéllel hanem a személyazonosságidhoz tartozó “betétlappal” volt szokás utazni. Ezt aránylag könyű volt beszerezni a helyi rendőrségtől. Jugoszláviába is betétlappal, de másfajta betétlappal utaztak. Na tessék. Átlátszó mint a sáros víz nemde? Köszönjétek meg hogy nem bonyolódom bele a “meghívásos útlevelek” tisztázásába.  

Egy szó mint száz, hőseink abban reménykedtek, hogy a zágrábi osztrák konzulátuson ez az “ablakozás” nem lesz ismeretes, hogy az ottani osztrák tisztviselő az érvényes magyar útleveleket látván simán be fogja pecsételi az osztrák vízumot, és presztó! 
Nem volt ez minden alap nélküli remény, ez időben híre járta hogy csehszlovákokat a jugó hatóságok ablak, de meg vízum nélkül is, szimpátiából, átengedik Nyugatra. Ez valószínűleg a nem hivatalos ellenreakció volt ott a 68-as katonai bevonulásra. 
Szóval kis zágrábi pihenés után elsétáltak az osztrák konzulátushoz. Itt végig állták a helybeliek jelentős sorát, ezek munkavállaló vízumot kérvényeztek, majd reménykedően prezentálták az érvényes piros útlevelüket. De persze ez túl egyszerű lett volna, az illetékes csak rázta a fejet…. nem teheti mondta, sajnos ismerős volt az “ablak” jelentőségével. 
 
Nosza sebaj, megint felpattantak a vonatra és Fiumébe mentek majd onnan busszal Koperba ahol megint csak egy szobát béreltek ezúttal egy hétre. 
Koper mint említettem ismert volt a magyar és lengyel fiatalok között. Egy festői turista hely, szép kis városka az Adria partján. A közeli olasz határ egy kis öbölnél indul, majd kacifántos fordulatokkal megy Északra, Triesztet megkerülve. Triesztet a háború után az Olaszoknak ítéltek, míg az egész Isztria félszigetet, ami olasz lakta vidék, a Jugóknak adományozták. Tudjuk, csináltak nagyobb hibákat is.

Másnap reggeli után, idejüket nem veszítve a fiatal pár újabb manőverre készült. 
Helybeli busszal a határhoz legközelebb fekvő strandra mentek. Ez tele volt nyugatnémet turistákkal, talán magyarokkal is de ezek csendben voltak. Megjegyzendő a kelet németek nem mehettek Jugoszláviába, az ő helytartójuk, Walter Ulbricht elvtárs még a gonosz moszkvai varázsló előírásain is űberelt, és Jugóba menést szigorúan megtiltotta. Erről a strandról tisztán lehetett látni az olasz oldalt. Áthalhattad az olasz slágarekeket. “Come caldo questa note” volt divatos abban az évben. Jobb úszók éjszaka át tudtak úszni. Nosza hőseink hamarosan a kb. 100 méterre levő határ felé vezető úton kezdtek sétálni a terep felbecsülése céljából (reconnaissance ahogy a katonák mondanák) éshogy majd sötétedés után visszajönnek az “aktus” elvégzése céljából. Lehett már látni a sorompót, a német kocsikat át integető határőröket, amikor a jobboldalon levő dombról egy fegyveres jugó járőr bukkant fel. A duó megállította őket kérdezvén (szerbül) hogy mit kerestek ti itt? Rázós helyzet volt, ha kitalálják hogy ők magyarok rögtön kiderül hogy határ átlépésen törik a fejüket, és mehetnek sittre nászút helyett. Hőseink azonban prompt németül válaszoltak és az őrök azt hitték hogy eltévedt nyugat németeket állítottak meg. Barátságosan megmagyaráztak hogy erre tovább nem lehet menni….csak útlevéllel.  Na ezzel ez a hely el is veszítette minden vonzó erejét, és eme sikertelen húzás után a pár bement Koperbe ebédelni és sebeiket nyalogatni. Ebéd előtt a fiú, aki a főtervező szerepét töltötte be, vett egy részletes térképet. Étkezés  után ezt tanulmányozta és hamarosan új tervvel állt elő amit asszonykája jóvá hagyott ugyan a tervének volt negatívuma: neveztessen a tengerparti strandnak búcsút kellett mondania és így tovább nem barnulhatott! Íme a terv: Doberdóba mennek, a híres első világháborús csatateret meglátogatni. Az merő véletlen hogy Doberdó pont a határon van.  
Ha valaki kérdezi miért, hát fiú anyai nagypapájának sírját akarják megkeresni. Nem szép töllük? A nászútjukon! Köztünk maradjon ugyan a nagypapa évekig harcolt itt mint fiatal ember, hál Istennek sok évvel később Budapesten (1949-ben az építészeti irodájának államosítása után) halálozott el.  
Másnap reggel el is köszöntek, busszal a közeli Fiumébe mentek. Itt a vasútállomásra és bőröndjüket a  csomagmegőrzőnél hagyták. Csak egy kis batyúval utaztak tovább megint csak távolsági busszal. A látványos út a hegyes girbegurba határt követte ami időbe telt dacára hogy Doberdó légvonalban nem volt messze. De mit tesz Isten a Doberdó előtti megállónál egy téglagyárban műszakváltás volt és az addig félüres busz dugig megtelt. Mint a 6-os csúcs forgalomban. Elannyira hogy amikor a busz Doberdóban röviden megállt, a hátul ülő fiatal pár képtelen volt időben az ajtóhoz vergődni és tiltakozásuk ellenére a busz elindult. Quel malheur!  

Nagy nehezen a térkép és az utasok segítségével megtudták hova tart a busz. Egy kis város volt a következő megálló az Isonzó folyam mellett, úgy hivták hogy Kanál (Isonzó). Szóval szeretik nem szeretik Kanálba mennek. (Lásd a lennti képet). 
Kissé lekonyult hősünk megest a térképet kezdte tanulmányozni. Ráébredt arra hogy Kanál nem is egy rossz hely az ő szempontjukból. A város mellett ment a hires Isonzó folyó, északról délre, úton az Adriához….innen nyugatra egy kisebb hegyvonulat É-D irányban, még nyugatabbra egy völgy alján egy kis patakkal megint csak É-D irányban. Ez a patak volt a határ! Szóval ha erre kirándulnak pontosan fogják tudni hogy hol mi van és hogy hol a határ!  
 
Folytatása következik.....valamikor.

Egyszer volt hol nem volt a 60-as években volt egy fiatal ember akinek elege lett az akkori komcsi rendszerből. Az az ötlete támadt, hogy el fogja hagyni az otthonát és országát ahol felnőtt és elmegy világgá szerencsét próbálni. Tudnivaló akkoriban az a hit uralkodott hogy nyugati irányban az emberek szabadabbak és jobban élnek. Erről persze kevesen tudtak tanúskodni…de ez a pletyka járt szájról szájra. Namármost elmondandó azoknak a fiatalabbaknak akik erről az időről keveset tudnak, Nyugatra menni többet jelentett mint a hamuban sült pogácsát a batyuban tenni és búcsút mondani. Miért? Hát mert tilos volt! Nem volt könnyű és ha elmentél és ott maradtál, vissza nem jöhettél. Miért volt tilos? A gonosz varázsló (aki Moszkvából uralkodott alattvalóin) így határozott. Egy vasfüggönyt is épített birodalmának nyugati határain. Ettől keletre levő részt egyszerűség kedvéért a szocialista tábornak nevezték. Ez volt a munkás-paraszt paradicsom. A másik irányt egyszerűen Nyugatnak hívták.

Igaz hogy ekkora már nagy kegyesen, a helybeli helytartó, akit Kádárnak neveztek, megengedte hogy egyesek Nyugatra utazhassanak. Először csak jobb elvtársaknak, de később másoknak is. No nem akárkiknek és nem nyakra főre… hanem időnként és azoknak akik nem voltak gyanúsak. Például ha valaki frissen házasodott és tetejébe friss mérnöki is diplomája volt, hát a gyanúsok közé sorolódhatott, már minthogy nem bíztak ettől kezdve abban hogyha kiengedik őket kettesben Nyugatra vissza is jönnek! Ha volt gyerekük akit itthon hagytak a nagymamával, hát akkor nem voltak gyanúsak.

Nos hősünk, aki nőtlen volt mérnöki tanulmányai alatt mint nem gyanús szerepelt, és már kétszer is volt ilyen módon Nyugaton. Ott saját szemével kereste és nem találta a beígért kizsákmányolt munkásokat. Mi több, azt tapasztalta hogy ezek a munkások és parasztok jobb körülmények között éltek, Volkswagenben és más kocsikban furikáztak, szabadon utaztak ide oda…. Egyszóval általában az ellenkező benyomást keltették mint amit a mérnök eddig tanult oskoláiban.
A második útján Rómában is járt és itt (orcátlanul) betért a kanadai követségre és beszélt az emigrációs tisztviselővel mi lenne ha kijönne? Mert a mérnökünk jól beszélt angolul és németül, de még egy kis olaszt, lengyelt és oroszt is makogott.
A kanadaiak azt mondtak semmi probléma, kb. fél év alatt lehet olyan vízumot kapni amivel be lehet véglegesen Kanadába telepedni.

Fontos megemlíteni hogy hősünknek barátnője is volt aki ebben az időben fejezte be jogi tanulmányait. Ő maga már egy éve dolgozott egy fényes új tervező irodában a Hungária körúton, és már havi 2000 forintra fizetésre is feltornázta magát, de csak nem volt elégedett, pedig lakásuk is lett volna! Tudom nehéz ezt ma elhinni.

A végső lökést az adta hogy 1968-ban a szocialista tábor hadserege bevonult egy szomszédos (táborbeli) szocialista országba ahol a polgárok és vezetőik békésen akartak a meglevő rendszeren változtatni…de amit a moszkvai gonosz varázsló ellenzett. Hát nem hinnéd a mi hősünk mindezen végképpen elkámpicsorodott. Még Illés és Zorán zenéje sem tudta megvigasztalni, mert bohóan azt gondolta hogy saját országában sosem lesz változás, és hogy lám bebizonyult hogy se erővel, se békésen…nem lehet a gonosz varázslótól megszabadulni.
Miután véglegesen elhatározta hogy el fog vándorolni megkérdezte barátnőjét, aki ekkorra már fiatal menyasszonnyá vált, hogy jönne-e vele Nyugatra? A hölgy mindig is igencsak vagány és belevaló volt, és a kérdésre (dacára hogy tudta hogy friss jogi diplomája ott semmit sem fog érni) igennel válaszolt és még orcátlanul azt is megkérdezte: mikor???

Szóval ettől kezdve ketten tervezték hogy világgá mennek. Nem tudott erről a tervről az ég világon senki csupán a hősünk édesapja (a mama korán meghalt) és a leány édesanyja (ott meg elvált szülök voltak). Ezek ugyan láthatólag nem örültek a hírnek, valamelyest megértették, és egyébként is a fiatal pár önzően csak magával törődött.

Hőseink gondolkoztak és gondolkoztak hogyan lehetne útlevél nélkül világgá menni. Végül is kitervelték hogy esküvőjük után a nászútjukra Jugoszláviába fognak menni és onnan megpróbálnak valahogy Olaszországba vagy Ausztriába átcserkészni.
Tudnivaló hogy a jugoszláv határ nem volt annyira őrizve, maguk a jugoszlávok szabadon utazhattak Nyugatra és ott még dolgozhattak is! Ez az ország ugyanis nem engedelmeskedett a moszkvai gonosz varázslónak. Ki is lett egy időben közösítve a szocialista táborból, és vezetőjét a Nyugat láncos kutyájaként ábrázolták a lapokban és elítélték a legmagasabb helyeken is. De ide mégis könnyebb volt utazni.

Nosza hőseink megszerezték a kellő betétlapot Jugoszláviába, és a menyegző napján, az esküvői vacsora után (ami a Száz Éves Étteremben volt), a Keletiben találkoztak és az éjszakai vonattal elutaztak nászútjukra.

PS.

A folytatások itt találhatóak:

http://fressstart.blog.hu/1970/01/01/mese_a_hatvanas_evekbol_2_resz

http://fressstart.blog.hu/1970/01/01/mese_a_hatvanas_evekbol_3_resz

https://fressstart.blog.hu/1970/01/01/mese_a_hatvanas_evekbol_utolso_resz

A múlt héten a kapitalizmusról írtam. Most egy könnyebb témát prezentálok. Nem lesz nehéz gazdaságtudomány inkább hedonisztika. Még csak annyit hogy Braziliát fel lehet hozni mint az egyik legsikeresebbet a feljövő “emerging” országok között, Indiával karonfogva. A nemrég majdhogy feudális dél amerikai óriás biztatóan növekszik, iparosodik, gazdagodik. Politikai vezetői a nép közül emelkedtek, iskolázottság, a nép jóléte egyre biztatóbb jeleket mutat. Szóval ennyit, a következő egy eredetileg angolul írt írásom adaptálása. Vagy 10 éve jártunk itt

Este volt amikor landoltunk. Buenos Airesből érkeztünk, két és fél óra repülővel. Megmutattuk a vámosoknak vízumunkat és kiléptünk az üvegajtón.

Brazilia vízumot követel kanadaiaktól és amerikaiaktól is, mert a kölcsönösségben hisz. Amin egy brazil látogatónak át kell mennie mielött Kanadába jön azt a kanadaiaknak is végig kell csinálniuk egy brazil látogatás elött: elmenni a Brazil követségre vízumot kérni, és min. két hetet várni. Amcsiknak még ujlenyomatot is kell adniuk! Kiváncsi lennék hogy ezt a marhaságot az Olimpia miatt megkönnyítik-e vagy sem? Mellesleg magyarok vízum nélkül mehetnek, mert brazilok is vízum nélkül jöhetnek Magyarországra.

Taxisok áradata fogott körül, de mi mentünk a hivatalos taxi kioszkhoz. Itt megmondod hová mégy, kifizeted előre az árat és egy cédulával elküldenek a megfelelő helyre. Megincsak egy csomó segíteni akaró vesz körül, önkéntes portások/idegen segítők akik a cuccodat akarják vinni és a taxi helyét megmutatni…nevetséges mert mi nagyon kevés cuccal utazunk…de nem volt mit tenni ketten kiragadtak a kezünkből és már terelgettek is a taxik irányába. Végre oda érkeztünk. Jó benyomást keltett, új Peugeot, a sofőr tiszta fehér ingben. Borravaló a segítőknek… beülünk és kihajtunk a Rió-i éjszakába.

Nézek ki az ablakon a tengerpart mellet hajtunk, látok magas fura alakú hegyeket. Bemegyünk egy alagútba sűrű forgalom, majd megint a tenger…és 20 perc múlva Ipanémába érkezünk a hotelunkhoz.
Vagy 16 emeletes, a tetején kis uszoda és bár. Nekünk a 12.-on volt egy szoba foglalva, kilátás a balkonról jobbra a hires beach: egy körút, sétány, vagy 50 méteres homok aztán az óceán…mérföldekre nyúlik mindkét irányban amíg a szemed ellát. És balra, nos csak tekerd a nyakadat, fel… feljebb igen ott látható a Krisztus szobor. Nápolyról van a régi latin mondás: “videre Napoli et mori” de persze akkoriban Rió még nem volt felfedezve.

Magánutazóknak Rió egy trükkös város. Magas a turisták ellen elkövetett bűnözés, figyelmeztetve vagy hogy óvatos légy. A gazdagabb negyedek jobbára biztonságosak de még itt sem ajánlatos késő estétől kora reggelig egyedül sétálni.
Ez okból másnapra lefoglaltam az interneten egy privát turista kalauzt. Ott várt reggel 10-kor a hotel előtt a kocsijával és du 4 -ig vele voltunk.
Elvitt a régi Rióba, a belvárosba ott egy hires kávéházba (Cafe Colombo), majd az Edgar Foneca tervezte modern katedrálisba, közel hozzá az ellenlábasa, egy régi templom ahol az első misszionáriusok érkeztek, majd parkoltunk és a hires antik villamossal felmentünk a Santa Therese negyedbe. Itt sétáltunk a girbegurba utcákon, kis üzletek, sok hangulatos kocsma, jó étteremek. Olyasmi mint Pécset a Tettye. Művészek, bohém emberek laknak itt, nagyon romantikus. Megebédeltünk majd visszamentünk a villamossal. Délután felmentünk arra Cukorsüveg hegyre ahova gondolával lehet menni. Az idegen vezető (saját biznisze volt), egy tájékozott carioca volt (így hívjak Rió lakosait). Fontos tanácsokat adott a további tartózkodásunkra, hol/mit nézzünk, hol lehet jó zenét hallgatni, mire vigyázzunk, stb..

Másnap reggeli után lementünk a hotel előtti sétányra, a tengerpartot követi, tele gyümölcs és juice árusokkal, futókkal/tornászókkal, sétálókkal mint mi. Copacabanát elérvén a város felé fordultunk, és lám a hires H. Stern ékszergyár elé tévedtünk! No ide muszáj volt bemenni, a nejnek a lábai is remegtek  az izgatottságtól. Végigvezettek a műhelyeken ahol a gyémántokat csiszolják, majd az ékszereket összeállítják. A túra az óriási méretű ékszerüzletben fejeződik be, egy gyakorlott eladó kezében vagy, ingyen pia és kaja, megy a nyomás hogy vegyél valamit, óriási tálcákon hozzák mutatni az ékszereket, ami szemed szájad ingere. Ha veszel a hoteledbe küldik csakhogy ne raboljanak ki hazafelémentén, megfigyelvén hogy a boltban voltál.
Ezek után ebédelni mentünk egy ajánlott étterembe, én feijoada-t rendeltem (egy marha, disznó, bab alapú nemzeti eledel), a Mari valami tengeri herkentyűt. A brazil kaja nagyon jó….ha valaki látta a “Dona Flor és a két férje” cimű filmet, ott mutatták.
Aznap este elsétáltunk a bárba ahol állitólag a hires bossa nova dal fogantatott: az Ipenema Lány (Garota de Ipanema, szerzője Vinicius Moraes)-ra utalok. Lásd lenn a linket a youtube videójához:

Ismeritek a történetet...a gyönyörű fiatal lány minden nap megy a beachre, rá se néz a középkorú szerzőre aki a kávéját iszza...és nosztalgiázik.

Caipirinha-t szokásos inni, szalmaszállal: brazil caichaca rum, zöld citrom összenyomva, kristály cukor és sok tört jég. Itatja magát. A teraszon ültünk, néztük a forgalmas utcakereszteződésnél működő akrobatákat, akiknek mindig csak pár percük volt a piros lámpánál hogy szaltóikat és tornamutaványaikat bemutassák, majd várjanak amig a következő piros jön.
Később elmentünk egy másik bárba ahol a város kezdő bossanova énekesi szórakoztattak, néha egy egy hírességgel megspékolva, csupán az óriási tapsról tudtuk hogy ez/az egy nevezetesség.

Itt említem meg hogy mennyire tetszett a brazil életmód, hasonló az olaszhoz de teljesen nyugis. Az angol szó: “laid back” tökéletesen rájuk illik. Csak hallgass egy kis bossa novát meg fogod érteni miről beszélek.
A harmadik nap egy túrat vettünk megest, ezúttal a közeli lejtőkön/dombokon levő bádogvárost (favela) néztük meg. Hallom ezeket most az Olimpia előtt regulázni akarják. Az ide áramló nincstelen vidékiek illegálisan foglalták el ezeket az eredetileg állami földeket. Rió és más brazil nagyváros is tele van ezekkel. Tervek nélkül épült vityillók ezrei, nincsen csatornázás, ugyan ma mar egypár helyen van elektromos áram. Látványos, mármint Rióban mert van kilátás, de alapjában nem higiénikus. Tetejébe tele bűnözőkkel, a rendet nem a rendőrség hanem a maffiózók tartják. Ide bizony egyedül besétálni nem ajánlatos mert eltévedsz, és ha nem is, kis gyerekek követnek “gringo dollár” dalolnak/kéregetnek. A túra vezetőinek megegyezésük van helybeliekkel és így bemehettünk házaikba, megnézhettük hol vásárolnak, hol vágatják a hajukat anélkül hogy macerálásnak lettünk volna kitéve.

Az utolsó nap a Krisztus Megváltó szobort mentünk megnézni egy taxival. Ez a leghíresebb landmark-ja Riónak, olyasmi mint a mi Szabadság szobrunk. A 700m méter magas cukorsüveg alakú Corcovado hegyen van. Fantasztikus lett volna a kilátás a városra de a hegy teteje egy felhőben ült. Először a szobor maga is misztikus ködbe burkolódzott, tök semi nem látszott belőle, de egy rövid időre csak  kimászott belőle és megmutatta nekünk órási méretét (30 m). Kedves volt tőle mert bizony mi távolról jöttünk.
Innen a taxival a Sao Conrado beachre mentünk. Ez Rio egyik legdélibb beach-e és szerintem a leg koolabb. Úgy éreztem magamat mint egy James Bond filmben.
Ez az a hely ahol a vitorlázó sárkányosok landolnak klienseikkel. 100 dollárért felvisznek a közeli hegyek tetejébe egy jeep-el és egy profival a levegőbe lódulsz és kb. fél óráig lebegsz míg itt ezen a beachen landolsz. Nem bocsájtom meg magamnak hogy nem mentem el… Kárpótlásul néztem a csodás lányokat pici bikinikben, a pilóták barátnői és csodálói? Vannak jóképű izmos fiatalemberek is számosan, a pilóták (és tán giggolok?) akik a következő kliensüket keresik. Őket a nejed csodálhatja, ő se unatkozik…Ihatsz egypár caipirinha-t, fantáziázhatsz mi lenne ha itt maradnál…örökre…. ahelyett hogy egy hideg havas városba másnap visszarepülnél.

Nemrégen írtam egy posztot a demokráciáról. Sok hozzászólás volt és a többség nem a demokráciát vitatta, a poszt tárgyat, hanem a kapitalizmust.
Azt letárgyaltuk hogy a kettő nem ugyanaz. Kínában kapitalizmus megy, de nincsen demokrácia.
Ezek a kommentek ráébresztettek arra hogy mennyire, még a 25 év átállás után is, soknak (szerintem) hamis a képe mai kapitalizmusról.
A kommentálok jó része az idősebb generációhoz tartozott, akik tanulmányaik során csupán a marxizmus elméletével voltak “etetve”.
Nem felejtem el azt az első két évet (1961-62) a Müszkai Egyetemen amikor a “Politikai Gazdaságtan” kötelező tárgyunk volt. Egy könnyű kurzus, a diákok nagyrésze átlátott a hazugságokon. Tankörökben volt is jó néhány vita…a szokásos: miért is jobb az Opel mint a Wartburg?

Fogalmam sincs mi ment a Közgázon, de ha ott is hasonló nívón oktattak az komoly következménnyel járhatott. Félreértés ne essék én nem vitatom Marx elméleteinek korabeli érvényességet. Marx Dickens kortársa volt, ez kell hogy mondjon valamit. A világ sokat változott azóta.

Kérdem én tanították-e a rendszer változás előtt a magyar közgáz egyetemeken Adam Smith, Keynes, Friedman, Myerson elméleteit??? Mert ha nem az problematikus.

De nem akarok közgazdászokról értekezni hanem magáról a kapitalizmusról.
A kapitalizmusban van magántulajdon és köztulajdon. A köztulajdon, az ami az államé, (a megye, a város, a stb. tulajdona idetartozik). Ez országonként változik, egy csomó föld, utak, épületek, közművek/kórházak (de nem mindig) és a hadsereg ide tartoznak. Legalábbis itt Amerikában el van terjedve, hogy az állam nem olyan hatékonyan működik mint egy magán vállalat….én ezzel saját tapasztalataim alapján nagyon is egyetértek.

Foglalkozzunk a magánvállalatokkal.

1 Vannak kis válalkozások, pl. egy étterem, vagy lehetnek (olykor) nagyon nagy magán vállalatok is, pl. (ha jól tudom) a Michelin cég. Ezek sokszor családi tulajdonban vannak. Magánvállalatok könyvei zártak, csupán az adóhivatalnak van joga ide belenézni.

2 Ugyanakkor vannak privát vállalatok ahol a tulajok mellett vannak magán  részvényesek. Ezeknek a vállalatoknak a részvényei nincsenek tőzsdén listázva. A részvények adása/vétele magán módon történik, ismeretség, meghívás alapján. Könyveik csupán a privát részvényeseknek nyitottak.

3 Végül is vannak részvény társaságok. Ezek a legszámosabbak. Itt a tulajdon a kibocsájtott nyilvános részvények arányában oszlik el. A részvényeket listázzák egy tőzsdén, és egy ügynök segítségével aki akar az vásárolhat.

A  tőzsdén listázott vállalatnak be kell tartania a tőzsde előírásait/szabályait. Ezeket azért hozták létre hogy a részvény vásárlók/árulók tájékozottak legyenek, és mindenki ugyanazon információval rendelkezzen. Például tipikusan egy pozitív (jó) hírről először a cég vezetői tudnak. Ennek ellenére nem vehetik saját részvényüket a piacon addig amíg nyilvánosságra nem hozták ezt a jó hírt. Ilyen hír lehet pl. egy új gyógyszer felfedezése, vagy az hogy a cég több profitot csinált, mint amit tervezett, vagy, hogy több autót adott el, mint egy évvel ezelőtt, stb. Ezeket a híreket (jó vagy rossz) általában egy rendkívüli közleményben és pénzügyi lapokban szokásos közölni. Miután közölték, szabad a vásár.

Fél évente és évente a listázott vállalatoknak nyilvánosságra kell hozni a pénzügyi állapotukat, a mérleget, a jövedelmi képet, stb. stb. Még a vezetők neve és jövedelme is nyilvános, és lemondások változások is be lesznek jelentve. Szakemberek serege olvassa ezeket a közleményeket és tanácsot adnak, azoknak akik részvényt akarnak venni vagy eladni. Újságok lényeges része (gazdasági oldalak) ezzel foglalkoznak.

Hogyan és miért jött a részvény létre?

Egy válalkozás életében időnként extra pénzre van szükség. Főleg megalakításakor, de utána is ha valamibe be akar fektetni, pl. valamit ki akar kutatni, ha új éttermet/gyárat akar nyitni, stb. Az ehhez szükséges pénz jöhet : 1/ A tulajoktól vagy magától a vállalattól, 2/ Az elöbbitől és/vagy ismerősöktől (magán hitel vagy magán részvény), 3/ Az előzőektől és/vagy bankoktól (bank hitel), 4/ Nyilvános részvény kibocsájtása útján.

Az elején részvényeket egy meghatározott áron árulják, ezt IPO (Initial Public Offering) -nek hívják, majd ezután a tőzsdén adják/veszik és hamarosan a kereslet-kinálat határozza meg a tényleges árat. A részvény ára (IPO) eleinte alá lehet becsülve, ilyenkor az ár felmegy, pl Google esetében; avagy túl becsülés esetében, (Facebook) lemegy.

A részvény ára attól függ hogy hogyan ítéli meg a piac vállalat jövőjét. Ha nagyon pozitívan, az ár felmegy, ha negatívul az ár lemegy.
Hangsúlyozom nem feltétlenül kell profit ahhoz hogy egy vállalat részvénye az árát tartsa. Ha a piac úgy véli hogy (pl. egy internet könyv-árúsítónak) van jövője akkor még sok évi veszteségek mellett is emelkedhet a részvény ára, mert a piac a jövőjében bízik. Úgyszintén egyes kutatóintézetek esetén, ha a piac úgy véli hogy ezt a vállalatot tehetséges/tapasztalt emberek vezetik és van jövője, akkor részvényük ára ezt tükrözni fogja.
Mivel mindez, mármint a jövő, nem biztos, ha részvényt veszel kockázatot válalsz. Egyes iparágban nagyobb a rizikó, tipikusan nyersanyag/gyógyszer kutatásnál a legmagasabb....míg bankoknál, kórházaknál, villamos erőműveknél a legalacsonyabb.

A fent elmondottaktól függetlenül, “jobb időkben” (amikor az embereknek pénze van és a munkanélküliség alacsony) a részvények ára magasabb, egy válságban pedig alacsonyabb. Ezeket tükrözi a tőzsdék indexe. Például a New York (Dow Jones) index csak most (2013-ban) érte el a 2007 September elötti magaslatot.

Magyaroknak ha részvényt vásárolnak egy más ország tőzsdéjén, figyelembe kell venniük a valuta rizikót is. Részvényük, EU-ban (vagy dollárban) lesz, és ha a vétel után a forint erősödik, akkor befektetésük kevésbé kedvező képet fog mutatni.

Ki vásárol a részvényeket?

Sokan. Ahelyett hogy egy betétben/kötvényben banknál tartanád a pénzt, ahol fix kamatot fizetnek, manapság nagyon alacsony kamatlábbal, és a befizetett összeg biztos….vehetsz részvényt. A vétel elektronikusan megy, a papírt sosem látod, egy ügynökön, vagy bankon keresztül a komputereden intézed el.

Évente négyszer közlik hivatalosan a befektetésed értékét, ez remélhetőleg több, de gyakran kevesebb, mint amit befektettél. Ezek a változások lényegében papír nyereségek (vagy veszteségek) mert igazában akkor tudod mennyire jártál jól (vagy vesztettél) amikor a részvényt eladod. Mindez hasonló egy ingatlan vételhez, ott is csupán az eladás után realizálod a nyereséget (vagy veszteséget).
Kétfélé részvény van az egyik fajta fizet évi jutalékot (“preferred” részvény) a másik nem, az utóbbiakat common= közönséges részvénynek hivjak. Már említettem, a részvénynél (nem úgy mint a bank betétnél) nincs garancia. Ha a vállalat tönkremegy a részvénytulajok pénze elúszik. Ami kevés pénz az végárverés után marad, abból először a hitelezők (jobbára bankok) részesednek és csak ezután a részvényesek, azaz a tulajok.

Miért veszel részvényt?

Áltálában jobb jövedelmet biztosítanak mint bank kötvények. Áltálában…. de nem garantáltan. Bank kötvények garantáltan jövedelmeznek.

Bezáróul egy tévhit az hogy a részvénytulajdonosok jobbára gazdag emberek, avagy “kapitalisták”. És hogy “nem dolgoznak”! Nem. A legtöbbje kisember, aki itt tartja spórolt pénzének egy részét. Azt, amiből nyugdíjas korában fog élni. Sok ember nem is tudja, hogy ő részvény tulajdonos. Pedig az, mert a vállalat nyugdíjalapjába befizetett pénzének jó része részvényekbe van befektetve.

Mindig is nagyon szerettem vonattal utazni. Ez kora gyerekkoromba vezethető vissza amikor is az olykori balatoni nyaralásra vonattal mentünk. Ezek az utak a legrégebb emlékeim közé tartoznak. A vonat a Déli pályaudvarról indult, persze még a régiről nem az újabb beüvegezettről. Jóval előbb ki kellett mennünk mert nekem muszáj volt megnézni a mozdonyt. Itt földbe gyökeredve szívtam magamba a látványt: a hatalmas masinát, gőz eresztést, a mozdonyvezető és a szénlapátoló tüsténkedését… olajos kannával jártak, fényes tengelyek csillogtak...mit mondjak az egész látvány felejthetetlen volt. Én is mozdonyvezető akartam lenni.
Indulás után juszt is a lehúzott ablaknál álltam, kanyarokban lehetett látni a mozdonyt, hiába próbáltak anyámék onnan elhúzni mert sokszor kormot kaptam a szemembe.
Székesfehérvárnál a nagyokkal én is leszállhattam egy szörpöt inni, de mindig aggódtam hogy mi lesz ha elindul és itt hagy minket a vonat?
Földvárra mentünk, fontosnak tartottam hogy én pillantsam meg először a Balatont amikor csak egy rövid időre feltűnik, majd 5 perc múlva véglegesen.

Itt Kanadában is hacsak tehetem vonattal utazok. Ez ritkán van, a vonat túl sok időt vesz igénybe és többe is kerül. Az Ottawa Toronto járaton azonban többször utaztam. Toronto közelében egy ideig közvetlenül az Ontario-tó mellett megy a vágány, a tó olyan nagynak tűnik mint egy tenger. Kb. 500 kilométer a távolság, a vonat 6 óra alatt teszi meg, és kb. 5 helyen áll meg.

Az észak amerikai vonatok elég elavultak, általában diesel mozdony húzza őket. Van egypár legendás járat pl. a Trans Canadian, ez Toronto és Vancouver, (Csendes Óceán) között működik, avagy az USA -ban pl. a Southwest Chief ami Chicagót és Los Angelest köti össze. Én még nem utaztam rajtuk, ezek az utak több napba telnek főleg nyugdíjasoknak valóak.

Ugorjunk át Európába. Pár éve volt hogy először ültem a francia TGV-n. Lyonban és Aix en Provence-ban töltöttűnk pár napot. A franciák, és ma már mások is, komoly pénzt fektettek ebbe a nagysebességű vasút hálózatba. Ezen másfajta vonat nem is jár, egyszintes kereszteződés utakkal nincsen. Kora reggel érkeztünk Párizsba, egyszerűen elsétáltunk TGV állomáshoz ami a repülőtér alatt van. Jegyünk a repülőjegyhez csatolódott. Lementünk a peronra a vonatunkat várni. Minden nagyon civilizált és pontos. A vonat 2 óra alatt Lyonba repített, kb. 500 km a távolság, 280 km/óra az átlagsebesség. A TGV hálózat kisebb városokba be sem megy, kívül áll meg, onnan busszal kell bemenni, hasonlóan mint a repülőterekről. Tipikusan ezeken a kis állomásokon 4 vágány van. A külsők a megálló vágányok, a belsők (egy üvegfallal elválasztva) azoknak a vonatoknak vannak fenntartva amik ott nem állnak meg. Egy csoda látvány amint 280 km/o-val átvágtatnak. Mint valami alacsony repülési bravúr!
Egy másik emlékezetes utunk, vagy 10 éve volt amikor egy Skandináv pass-t vettünk (két hétig oda utazhattunk vonaton 4 országban ahova akartunk).
Az Osló-Bergen vonat nevezetes, egy nagy hegyvonulatot keresztez. Május volt, tavaszból havas hegyekbe emelkedtünk majd vissza a tavaszba. Egy 10 órás út.

A legegzotikusabb utunk Thaiföldön volt. Nagyon ajánlják a Bangkok-Chiang Mai vonalat, és a három napi járat közül az éjszakai vonatot. Nagyon romantikus. A vonat este 8-kor indul és másnap reggel 10-re érkezik céljába. Na nem pontos, +/- 1 -2 óra késés előfordulhat. Chiang Mai kb. 600 km-re van északra Bangkoktól. A második legnagyobb thai város, ugyan mérete Bangkok mellett eltörpül. Körülötte a vidék hegyes ahol mindenféle érdekes hegyi thai bennszülött törzsek és ritka vadállatok élnek. Maga a város gyönyörű, tele Buddhista templomokkal, fából épült épületekkel, kicsit tirolias. Van egy egyetem is és mindenhova el lehet jutni gyalog. A vonatra lehet hálószobát rendelni, avagy cuche-t, a “fapados” jobbára marad a helybelieknek. Mi a középsőt választottuk odafele, vissza volt hálófülkénk. A vonat tele van európai turistákkal, a cuche főleg fiatalokkal akik általában hosszabb időre jönnek Ázsiába. Mellettünk két 20 év körüli német leány utazott. Indonéziában töltött kalandjaikat tárgyalták. De volt ott francia szerelmespár, amerikaiak, angolok, ausztrál és holland diákok és mi Kanadából. A vonat egy szép pályaudvarról indul, de ellentétben az eddig utazott vonatokkal, ahogy elindul látszólag nincsen saját pályája. Eleinte mint egy villamosnak, a gépkocsi dugókkal és a közlekedési lámpákkal kell birkóznia! Bangkok nagy város ez bizony órákig eltart. No de nem kell unatkozni az ablak mellől láthatod a vágányhoz egész közel lakókat, bádog bodék sokaságát, esznek, egy vödörrel vízért mennek, kártyáznak,…., stb. Lassan besötétedik és a külvárosokban kissé gyorsabban haladnak a dolgok, mondjuk 40 km/ó? Itt az idő vacsorára amit mint a repülőgépen az ülésedhez hoznak. Később az üléseket ággyá alakítják csupán egy függöny van ami a többiektől elválaszt.
Itt az ideje elmenni a bárkocsiba! Nem, nincsen légkondicionálás de nem is kell…az ablakok mindkét oldalon nyitottak és van bőven légmozgás, repkednek a függönyök. Rendeltünk egy gin and tonikot, majd még egyet és kezdtük úgy érezni magunkat mint egy Somerset Maugham novella szereplői. Ha kétled csak nézz ki az ablakon a fekete trópusi éjszakába. Bámulhatod a gyakori ismeretlen thai állomásokat…nem hinnéd kinézésre egypár a balatonföldvári állomásra emlékeztet….kivéve hogy a vágány melletti  padokon buddhista papok alszanak narancs tógáikban. Ah a trópus varázsa!