Pár nappal a hónap vége előtt telefonált fiam. Hong Kongból. Jön üzleti útra az US-be mondta, és a November 1 - 2 hétvégén, New Yorkban, lesz szabad ideje. Ha akarunk, találkozhatunk.

Akartunk.

Nosza, felhívtam az itteni kutya szállodát, rezerváltam. Rámentem az internetre és magunknak szállodát foglaltam, Manhattanben. Fiam egy drága francia hotelben volt (Sofitel), a Bryant Park közelében. Mi egy ahhoz közeli, olcsóbb, Hiltonba mentünk. Igazán olcsó hotel Manhattanben nem létezik. Az utolsó estét, November 2 vasárnap éjszakáját, ezért, New Jersey államban, 50 km re Manhattantől töltöttük, egy az országút melletti kis városban. Fele áron.

A hotel rezerváció után asztalt foglaltam az interneten egypár étteremben. Egy olaszban, ahol pénteken este fiammal találkoztunk, nem messze a hoteltől. Szombat estére egy osztrákban, amit nagyon szeretünk, a TriBeCa-ban és vasárnap villás reggelire a Greenwich Village-ben, oda, ahol jók a koktélok.

Péntek reggel elindultunk. A kutyát leadtuk és irány New York. 761 kilométer, kb. Bp. - Zürich távolság. Légvonalban az Adirondack és a Catskill hegység van Ottawa és NY között. Ezeket kocsival vagy jobbról, vagy balról kell megkerülnöd. Jobbról kerülni népszerűbb, az az út teljes egészében sztráda. Mi azonban odafele menet a másik irányt választottuk. Itt, a határon túl, az útnak egy kis része normális országút. Romantikus falvakon megy keresztül, észak New York államban. Ide-oda kanyarog. Van itt egy nagy Mohawk indián rezervátum is. Erről az útról a Champlain tóhoz érsz, ami New York és Vermont államokat választja el, és történelmi Hudson folyó kezdete. Innen ráhajtasz az Interstate 87 sztrádára, déli irányba. Ezen kb. négy órát kell hajtani.

Az út gyönyörű. Jobboldalon hegyek, amolyan Alacsony Tátra méretűek. Az őszi színek egy része még látható volt. Az elején a sztráda követi a hosszú tavat, majd a Hudson folyót. Jobbra az Adirondack, majd átszeled Alabany városát, ami NY állam székvárosa. Később, a Catskill hegyek mellett vezetsz. NY- hoz közeledvén elhajtasz West Point mellett is, ahol a híres katonai akadémia van.

Végül a George Washington kétszintes mega hídon keresztül, célba érsz. A hídon, Manhattanbe befele menet, és az alagutakon is, ha azt választod, 13 dolláros tarifát kell fizetni. (Kifele menet ingyenes). Délután 5 óra volt. Az hídtól a hotelig, nem több mint 20 km, de egy órát tartott. Csúcsforgalom, építkezések…ne is kérdezd.

Bejelentkeztünk a hotelba, parkoltam a kocsit. A hotel kedvezményes parkolást biztosít. 25 dollárért, naponta. Nemsokára ideje volt az étterembe elbattyogni ahol fiammal találkozandó voltunk, este 8 órakor. Ez kb. 20 perces séta a 7. Avenue-n, a W29. utcától a W14.-ig. (W a West Side, azaz a nyugati oldalt jelenti). Ezt a részét a városnak Chelsea -nek hívják. Rendes polgári lakónegyed.

Péntek, október 31.-e volt, Halloween. A Halottak Napja. Ez az az este, amikor kis (és kül-) városokban a gyerekek háztól házig mennek, ijesztő kosztümökbe öltözve, és „trick or treat”-elnek a kapuknál, amiért édességeket kapnak. Nos, itt NY -ban, nincsenek „házak”, tengernyi a bér és társasház, kissé más a szokás. A gyerekek gondolom az iskolákban/óvodákban csinálják az ijesztgetést és gondolom, mennek másokhoz is, de meghívásos alapon.

Amit az utcán látsz az más. Egy jó csomó fiatal és felnőtt maskarádéba volt öltözve, mint valami álarcosbálon. Valahol utcabál és parádé lehetett. Sokan trombitát vittek, sokan kurjongattak, már spiccesek is voltak. A hangulat nagyszerű, amolyan szilveszteri. Még a hajléktalanoknak is jó volt a hangulata, vagy egyesek koldusoknak voltak beöltözve? Az egyik elejtette az aprópénzes bögréjét, nagy nevetés, sokan segítettek neki, a pénzt az utcáról felszedni, újra gyűjteni.

Rengeteg rendőr volt. Sok utca teljesen le volt zárva, mert partiztak. A legnépszerűbb kosztüm az Ebola védőruha volt. Sokan Ebola vírusnak is be voltak öltözve, ne kérjed, hogy ezt a ruházatot leírjam. Vagy megfertőzött személynek. Ilyen öltözékben garantált volt, hogy idegenek nyakadba essenek és megöleljenek. Végre az étteremhez értünk. Dugig tele volt, jó hogy foglaltunk. Itt is (vendégek és pincérek) sokan be voltak öltözve. Fiammal társalogni nem volt könnyű a nagy hangzavarban. Egy üveg prosecco hamar elfogyott.

Másnap, szombaton, fiunkkal kóboroltunk a városban. Reggeliztünk, majd elmentünk a nagy játékboltba, az 5. Avenue és Central Parknál, FAO Schwarz a neve, unokáinknak játékokat venni. Ebédre elmentünk a központi vasút állomás (Grand Central Station) alagsorában levő híres étterembe, az Osztriga Bárba. Magas széken ültünk. Én söröztem, jó brooklyni csapolt sör rendeltem, és egy rántott osztriga „po boy”-t ettem. (Rántott osztrigák, félbevágott zsúrkenyérbe tömve). Isteni.

A délutánt is az utcákon járással töltöttük. Majd vissza a hotelbe, kis pihenés. Este az osztrák étterembe taxival mentünk. Jelentem, a new yorki taxik nagy változáson mentek keresztül. Legtöbbje ma japán/koreai kocsi, sokuk hibrid. Eltűnt a rozoga nagy Ford, ami majdhogy szétesett és a rugóit régóta elvesztette. Ezek tiszta, új, sárga autók. Hátul ülsz, max 3 személy. Előtted egy komputer képernyő, amin nézheted hova mégy, vagy, hogy mi történik a városban. Amikor fizetsz, ha hitelkártyával, csak egy receptort érintesz. Kérdezi a borravalót, benyomod, amit adsz. Ez minden. Nagy a javulás.

Az osztrák étterem, nem nagy, neve: Blaue Gans, (Kék Liba). Az séf/tulajnak, Kurt Gutenbrunnernek, négy helye is van itt NY- ban. Az egyik, a Michelin csillagos Wallsé, kissé drága. De a Blaue Gans árai normálisak. A Tribeca (Triangle Below Canal street) nevű városrészben, a Duane nevű utcán található, már évtizedek óta. Régi városi házak, békés, jómódú negyed. Az étterem egy európai oázis. Most, szombat este is volt hely. Nincsen nagy zaj, simán hallod mit mond asztaltársad. A kaja megbízható osztrák, sokfajta bécsi szelet, spaetzle, jófajta virslik, pisztráng. A desszertek között szerepel a neves salzburgi nokedli. Azt nem szabad kihagyni.

Akár Bécsben is érezheted magadat, van sok osztrák-magyar kuncsaft, plusz amerikaiak, akik szeretik ezt a fajta, nem éppen diétás konyhát. Jól el voltunk egy üveg grüner veltliner mellett.

Vasárnap, november 2.-án a neves New York Marathon verseny volt a fő attrakció. Ez is magyarázhatta a sok rendőrt, amiket az előtte való napokban láttunk. Nem akartak egy másik bostoni tragédiát. A verseny a város másik részében zajlott le, a cél a Central Parkban volt. Reggel egy ideig néztem a szobánk TV-jén. Hideg szeles idő volt, az északi szél sokszor a versenyzők szemébe süvöltött.

A világ legnagyobb maratonja, 50 ezren felül értek a célba. Az átlag futó ideje 4 és fél óra. Akárki futhat, nem kell minősülni, mint Bostonban. Ebben az évben a nyerő férfi egy kenyai volt, 2 óra 11 perccel, (a szokásosnál lassabb idő a szél miatt). A női nyertes, szintén ebből az országból, 2 óra 25 perccel nyert. A nyerők díja, fejenként 100 ezer dollár.

Az utolsó napot a Greenwich Village-ben töltöttük, ami New York bohém negyede. A kabarék, kocsmák mellett manapság tele van divatos üzletekkel, rafinált butikokkal. Mind nyitva van vasárnap is. A villás reggelit, azaz ahogy itt hívják a brunch-ot, egy latin amerikai kisvendéglőben ettük. Híres a koktéljairól. A koktél ára itt 15 dolcsi, ami drágának tűnhet. Az átlag koktélt NY- ban 12 dolcsiért mérik. Igen ám, de itt érkezésedtől számítva az első órában ezért az árért annyi koktélt ihatsz, amennyit akarsz…szóval… érted…a hely népszerű. És a hely hangulata, hát,…emelkedett.

PS

Ideteszek egypár videót:

1/ 2014 NY Halloween Parádé

2/ NY Grand Central Station Oyster Bár videó

Jó páran szeretünk ételekről írni, itt a Bloggon. Én rendesen ezek közé tartozom. De ha jó emlékszem eddig még senki sem tárgyalta meg a címbeli - a szakértők szerint egyik legfontosabb étkezést - a reggelit.

Nem régiben a New York Timesben volt egy nagy cikk a reggeliről. (Kattints a vastag betűsre, ha az eredeti cikket el akarod olvasni). Tudjuk, főleg gyerekeknek, de nekünk is, a reggeli egy nagyon fontos étkezés. A cikk hét ország gyerekeinek reggelijét mutatta be. Japán, Törökország, Franciaország, Malawi (Afrika), Izland, Holland és Brazil szerepelt. Szavazás is volt utána, az olvasók szerint a török reggeli nyerte el az első helyet! Ki hitte volna? Ez a cikk adta az ötletet posztom írásához.

Tipikusan sok beszámolómat gyerekkori élményemmel kezdem. De itt/most be kell vallanom, hogy mi mit szoktunk reggelizni otthon, akkoriban, arra nem emlékszem. Talán teát vagy cikoria tejes kávét, lekváros zsömlével, de biz Isten nem emlékszem. A vaj, friss tojás, túl drága volt az 50-es években. Kávé vagy kakaó dettó. Narancs vagy más lé MO.-on akkor még nem létezett. Volt valami Ovomaltin szerű dolog, amit nem szerettem. Az aludttej akkoriban reggelire nem volt divat, se a gyümölcs, sem a zabpehely és hasonlóak. Később gimnazista koromban szerintem tejet ittam zsömlével, és akkoriban jött be a „kis rongyos”, azaz a croissant

Arra is emlékszem, hogy elemi iskolában egy ideig lehetett passztőr tejre befizetni. Vagy ingyen lett volna? Mindenesetre emlékszem a kis 1/4 literes csini üvegekre, amik papír koronggal voltak lezárva. Ezen a korongon lyukat fúrtál, hogy szalmaszállal a tejet megihassad.

Első külföldi utam, 18 éves voltam, egy meghívásos lengyel út volt. Első reggel Poznanban, a meghívó diákom édesanyja, valószínűleg a kedvemért, csodás reggelit produkált. Volt ott kemény tojás, szalonna, füstölt angolna, felvágottak, sajtok. Nekem a lengyel konyhát senki se szidja.

Utazásaim alatt sokféle reggelit ettem. Tisztában vagyok, hogy amit egy hotelban adnak az nem feltétlenül az, amit a polgárok hétköznap reggel maguk elé tesznek. Ettől eltekintve, rájöttem, hogy bár az angol konyha gyakran csapnivaló, a reggelijükben nekem kedvem telik. Nagy a trakta. Van sült kolbász, szalonna, téli babfőzelék, sült krumpli, tükörtojás, sült paradicsom. Biztos, hogy valamit kihagytam. Ha mindezt megeszed, majdhogy átugorhatod az ebédet, annyira jól laksz.

Franciaországban és Olaszban, a friss kávé és a szigorúan aznap reggel sütött croissant, kis vaj és dzsem, se kutya. Annyira meg nem tölt, de a minőség az ott van. A mexikóiak, németek és az osztrákok is nagyszerű reggelit képesek felszolgálni. A skandináv országokban járván, reggelijüket megszerettem. Van halikra krém is és a kenyerük, amolyan maceszszerű, nagyon jó.

A világon a legjobb reggelit a Fertőtó mellett, az osztrák oldalon, egy penzióban ettem. Rust nevű városkában. Valami fenomenális volt. A minőségi házi szalámik, kolbászok, szalonnák sokasága, a házi lekvárok, a tészták, a friss péksütemények, mind a legjobb minőség volt. Ez igen. A fenébe a diétával!

A második legjobb reggeliket Brazilban kaptuk. Egyiket Rio de Janeiróban, a másikat Paraty-ban. Az egzotikus gyümölcsök és a felvágottak amolyan trópusi osztrák reggelire emlékeztettek. Japánban pedig, hál Istennek, csak egy helyen volt a reggeli a hotel árába belefoglalva. Itt vagy 20 különböző tálkát tesznek eléd. Köztük mindenféle hal, hínár, tojás, tészta és savanyúság. És miso leves. Nagyon jó. Én mind megettem. Talán nem kellet volna, túl sok, de egyszer élünk.

Nem szabad megfelejtkezni a kínai éttermekben néha kapható „dim sum”-ról sem. Dim sum-ot a kínaiak (Kanton tartományban) villás reggelire és ebédre eszik, vacsorára sosem. Észak Amerikában ebédre szolgálják. A hagyományos dim sum étteremben nagy közös kerek asztalnál ülsz sokadmagaddal és a kiszolgálók ezek között kocsikat tolnak. A kocsikon kis szalma kosarakban, vagy edényekben, jönnek a frissen készült jó falatok. Megkéred a kiszolgálót, hogy emelje fel, mutassa mi ez-az? Ha tetszik, hát eléd teszi. Gőzölt, tésztába burkolt, vagy rétestésztába tekert és olajban sült finom falatok. Jól nézd meg, mi van a kosárkában. Én egyszer hibáztam, csirkelábat kaptam. Nem szeretem, túl porcogós. De sebaj, a szomszédom, aki történetesen egy apáca volt, egy idegen, simán megette.

Magyarországon, sok helyen, a hotelokban, divatba jött a svédasztalos reggeli. Bevallom, hacsak nem elsőrangú, én nem szeretem. Inkább megyek egy presszóba és olaszosan reggelizünk.

Szóval most pár szót az észak amerikai reggeliről. Amíg dolgoztam, kora reggel egy kapucsínót ittam (van olasz masinánk) és egy összevágott banánt, tejjel. Most, hogy nyugdíjas vagyok, később kelek és e mellet sokszor egy lágy tojást is eszem, pirítóssal, vajjal, lekvárral. Szombat-vasárnap, van szalonnás tükörtojás is a lágy tojás helyett.

Befejezem az itteni, vasárnap éttermi (villás) reggeli leírásával, amit „brunch”-nak hívnak. A szokás már régóta itt van, de egyre inkább divatba jön. Éttermekben vasárnap ebéd általában nincsen, helyette van kb. 10-11 órai kezdettel, brunch. Az ötlet az, hogy szombaton buliztál, vasárnap sokáig aludtál, gyenge vagy egy jó reggeli elkészítéséhez, amire persze vágysz. Avagy a templomból jössz

Egy brunch sokszor, de nem mindig, svéd asztalszerű. Rossz nyelvek szerint, ami megmaradt azon a héten azt kiteszik a nagy asztalra. Koktélokkal illik kezdeni. Mi a véleményed? Rendelj egy Mimózát (pezsgő és friss narancslé) vagy egy Bellinit, (őszibarack lé és pezsgő). Nem rossz? Persze vannak mások is, trópusi gyümölcsökből. Próbáld ki őket!

Ha még másnapos vagy, hát rendelj egy Bloody Mary-t. A brunch kelléke, de nem muszáj, valami jó tojás étel. Pl. tojás Benedict (buggyantott tojás hollandi szósszal).

Ide teszek egy linket egy helyről ahova Oaklandban (San Francisco mellet) élő fiammal megyünk amikor, (nemsokára), karácsonykor őt meglátogatjuk. Nagyszerű a brunchuk. Nem svéd asztalos, a menüből rendelsz és hihetetlen jók a koktélok.

Oxford a világ második legöregebb egyeteme. Bologna után. 1096-ban alapították. A város meglátogatása manapság nem nehéz, egy napba is bele lehet sűríteni, Londonból, vonattal, vagy speciális turista busszal, oda vissza. Kevesebb, mint 100 kilométerről beszélünk.

Én 1964-ben jártam erre először, 21 éves koromban. Barátommal, piros magyar útlevéllel. Legalább 3 napot töltöttünk itt, egy hetes londoni tartózkodásunk után, a 3 hetes Anglia-Skócia körutunk első állomásaként. Azóta még kétszer jártam itt, ez egy olyan város ahova, ha teheted, visszalátogatsz.

Autóstoppal érkeztünk, valahol a belvároson kívül tettek le. Vagy fél órába is tellett, míg begyalogoltunk. Ahogy közeledsz a város sziluettje, középkori tornyai, élesebbek lesznek. Rájöttünk, hogy egy komoly helyre érkeztünk.

Be jelentkeztünk a diákszálláson, cuccunkat (egy sport szatyor) az emeletes ágyunkon hagytuk foglalóként, és türelmetlenül nyakunkba vettük a várost. Augusztus volt, nyoma sem volt a diákoknak. Annak idején még szabadon és ingyen be tudtál sétálni a kollégiumokba, azokat megnézni. Ma mindezért fizetni kell.

Oxford városának 150 ezer lakosa van. Az egyetemi diákok 22 ezren vannak, 10 ezer doktorátusos és 12 ezer alsóbb éves. Az Oxfordi egyetemi rendszer kollégiumokból áll, 38 kollégium van. Ezek a kollégiumok, a belvárosban találhatók. Mindegyiknek saját címere van. A turista irodában adnak egy ingyenes térképet, amivel a főbb látnivalókat könnyen be tudod cserkészni.

Többé kevésbé mindegyik kollégiumban a következő látnivaló vár: A kapunál a portás fülkéje, ahol manapság a jegyet kell venni. Belépve egy belső udvarba érsz, négyszögletes, gyakran árkádos és a közepe gyönyörű füves.

Az udvar négy oldalán 2-3 emeletes sorépületek, ahol a tanárok lakásai és a diákok szobái vannak és ajtók nyílnak a kápolnába, az étkező helységbe és a könyvtárba. Az utóbbiak külön épületek, amik a négyszögletes udvarhoz kapcsolódnak. Nagyobb kollégiumoknak nemcsak egy, de két/három udvara is van. Bevallom az előadótermek hollétét egyik látogatásom alatt sem fedeztem fel, valahol ezek is kell, hogy létezzenek.

Attól függően, hogy mennyi időd (és pénzed) van, több vagy kevesebb kollégiumot tudsz megnézni. Az egész elrendezés nyugalmat, tradíciót, rendet és szépséget sugároz.

Az épületek legtöbbje gótikus stílusban épült. Nagyszerű karban vannak tartva, a német bombázások Oxfordot nem érték el. Állítólag volt egy íratlan megegyezés, a németek Oxfordot és Cambridge-t nem bombázták, a szövetségesek cserébe Heidelberget kímélték meg.

Maga a város sem kutya. A fő utca a híres High Street, és van jó pár séta ösvény a kollégiumok mögött/között és egy szép folyócska, a Thames, (magyarul a Temze) ami mire Londonba ér jóval nagyobbá válik. A folyó mellett parkok, sétányok, csónakházak, az Oxford-Cambridge evező versenyre itt gyakorolnak.

A város ideális biciklizésre, barangolásra, semmit tevésre. Nem írok többet, felteszek egypár képet.

PS: Két rövid videó Oxfordról, 3 és 4 percesek:

Pár éve már hogy az amerikai állami televízió hálozat, szerintem az egyetlen nívós abban a nagy országban, az American Experince (Amerikai Történet) szegmentjében egy érdekes sorozatot mutatott be, az amisről. Gondoltam írok egy posztot, fiatal koromban, otthon Magyarországon, soha sem hallottam róluk. Tudtommal Európában nem léteznek.

Emlékszem, hogy nem sokkal Kanadába érkezésünk után, Torontó várostól nem messze, vidéken, első autózásaink alkalmával, néha láttuk őket. Meglepődtünk egyszerű öltözésükön, tipikus lovas kocsijukon. Tudnivaló hogy a régi rend (old order) mennonita és az amis nem használnak autót. A közösségük nagyon összetart, csupán egymás között szocializálódnak. Családjaik sokgyermekesek, és bevándorlásuk óta hagyományos földműveléssel foglalkoznak. Manapság azonban, föld hiány miatt, a településeik közelében levő kisiparban is megtalálhatóak.

A mennonita és a rokon amis közösségek vallásos (protestáns keresztény) gyülekezetek. Az előbbinek sok ágazata van, maga az amis is egyike azoknak. A „régi rend” (old order) mennonita és az amis, életmódjukon idejövetelük óta nem változtattak. Sokan egy kultnak nevezik őket, de nem azok, csupán életmódjuk, nekünk kivülállóknak, nagyon furcsának tűnik.

Az US-ban legtöbbjük Pennsylvania államba telepedett le, itt még saját nyelvüket is megtartották, a „Pennsylvania Dutch”. Ohio, Indiana, Illinois és Missouri államban is találhatóak. Kanadában, Torontótól nem messze élnek, Kitchener város közelében, úgyszintén Manitoba és Saskatchewan megyékben.

Gyerekeik jó ideig saját iskoláikba jártak. Sokuk manapság már állami iskolába jár, de szüleik nemigen szeretik őket a 8-10. osztály után tovább okítatni. Erre szerintük, az ő életmódjukhoz, szükség nincsen. A fiatalok az iskolában más gyerekeket látnak. Ezek TV-t néznek, komputerrel, okos telefonnal bíbelődnek. Otthon, ahol ők felnőnek, sokszor még elektromos áram sincs, nemhogy TV, komputer, telefon. Egy talán nem kimondott oka annak hogy gimnáziumba nem engedik őket, az, hogy a túlzott iskolázottság ellentétbe helyezné gyerekeiket szigorú vallásukkal. Több lenne az esélye, hogy a fiatal megkérdőjelezi a szülei életmódját.

Azokra a fiatalokra, akik a közösséget ott hagyják, szigorú kiközösítés vár. A közösség idősei, vezetői megtiltják, (hasonlóan a Jehova Tanúi felekezethez), még a szülőknek is, hogy a kivált gyerekeikkel kapcsolatot tartsanak, és a gyerekek közeledését tilos viszonozni. Az egyetlen kivétel, ha az illető véglegesen vissza akar jönni, azaz megtérül.

A zárt közösség egyik veszélye az egymás közötti házasodás. Ezt elkerülendő, igyekeznek távolabbi közösségek tagjaival házasodni.

De az elszakadás és egymás között házasodás nem az egyetlen veszély. A hagyományos földművelés által elért hozam nem képes versenyezni a mai gépesítettel. Az amis és a mennonita egyszerűen él, és pénzt boltokban alig költ. Jobbára önellátóak, még ruházatukat is maguk készítik. Egy megegyezés szerint jövedelemadót sem kell fizetniük, fejébe az államtól nem kapnak szolgáltatásokat, pl. az alap nyugdíjat. De mivel a föld ára nagyon felment, kis pénzükkel új földet képtelenek venni. Földjük az elaprózódás veszélyében van.

A TV sorozat mutatta hogyan próbálnak ezen kétségbeesésükben változtatni. Egyes csoportok fontolgatják, hogy elköltöznek máshová, ahol a föld még aránylag olcsó. Arizona, Új Mexikó, de még Mexico is szóba jön.

Befejezésként egynéhány további adat ezekről az emberekről. A sokfajta szekta bonyolult, én csupán az régi rend mennonitákat és az amist igyekszem - úgy ahogy - ismertetni:

A mennoniták, jobban mondva elődeik az anabaptisták, részt vettek a reformációban. Tagjaik németek, svájciak és hollandusok voltak. Kis idő múlva, a 16. századtól kezdve, úgy a katolikusok, mint a protestánsok veszélyt láttak bennük és tagjaik üldözések tárgya lett. Az amis vallás 1693-ban keletkezett, ők Jákob Ammann követői, aki meg akarta reformálni a Mennonita vallást, többek között a hitetlenek kiközösítését hozta be.

Az üldözések hatására és William Penn (angol quaker és Pennsylvania alapítója) hívására a 17. században a mennoniták, az amis és a quakerek tömegesen az új világba vándoroltak ki, ahol meleg fogadtatásban volt részük és földet kaptak. 1812 és 1860 között egy második hullám érkezett, főleg Svájcból és Elzász Lotaringiából, ezúttal New York államba, és Ontario megyébe, Kanadába.

Manapság az US-ben körülbelül 210 ezer régi rend mennonita és amis található, Kanadában 35 ezer. Nagyszámú mennonita található Indiában, Etiópiában és Latin Amerikában is.

Vallásuk az Új Testamentumra és Jézus tanításaira alapul. A keresztelés, ellentétben más keresztény vallással, 16 - 25 éves korukban történik.

A mennonita és az amis pacifista és nem politizál. A háborúkban sorozás után olyan szolgálatba helyezték őket ahol nem kellett harcolniuk. Így szerepük útépítés és az utánpótlás biztosítása volt.

A régi rend mennonita és az amis régóta itt van. Meddig tudják magukat fenntartani? A TV-n egyikük így válaszolt: „Nem tudom, nem is igen érdekel. Mi csak vándorlók vagyunk ezen a földön, látogatók. Az élet itt csak egy szem homok az örökkévalósághoz hasonlítva.”

Kattints ide, a PBS TV adást magad is megnézheted itt, angolul.

Itt ülök a repülőgépen. Cathway Pacific Flight CX 520. Hongkongi légi társaság.

Mint mindig, ha lehetséges, én az ablak mellett ülök. Hongkongból repülünk Tokióba. Már ebédeltünk és megittam két pohár bort. Franciát. Az ablakon kinézve a Dél Kínai tengert látom, Tajvanon már átrepültünk. Nejem operát hallgat. Az út majdnem 4 óra, 3000 kilométer.

Megyünk Japánba. Itt még nem jártunk. A világ egyik legnagyobb városában fogunk leszállni két óra múlva. A Narita reptéren.

Már elolvastam az ingyen kapott újságokat, a Financial Timest, a Wall S.t Journalt és a South China Morning Postot. Az utóbbit most először olvastam. Nagyszerű újság. Még Magyarországról is beszámolt, az Origó botrány és sajtó adóztatásról. New York Times vigyázzál.

Feleségem, mint mindig, kérdezte ura vagyok ennek a helyzetnek. Hogy megint el fogunk veszni. Mondom, ne aggódj. Van rezervációnk a Tokió Prince Hotelbe, a Shinjuku városrészben.

Amint a formalitásokon át jutottunk, átváltom a pénzünket, elmegyünk és érvényesítjük a vasúti bérletünket. Vonattal megyünk a városba. A vonat neve- Narita Express. Narita repülőtér kb. 70 kilométerre van Tokiótól. A hotel állítólag 5 perc séta a Shinjuku vasút állomástól. Itt egy kis tájékozás kell majd. Ez egy óriási központ, tele áruházzal, étkezőhellyel, felhőkarcolóval, amolyan Time Square Tokió. Egy kicsit gázos lesz, de majd megkérdezzük, melyik kijáraton jöjjünk ki. Az a lényeg.

Öt napot leszünk Tokióban, négyet Kyotóban, négyet a Japán hegyekben, majd hármat megint Tokióban.

Új dolgokat fogunk tapasztalni, látni, enni. Egy fontos népet fogunk kissé közelebbről megismerni.

És igen, sajnálom, egy párszor el fogunk veszni.

Péntek fárasztó volt. Kétszer is bementünk a városba. Délelőtt a japán vasúti bérletet vettük meg, amivel két hétig majd ott utazni fogunk. Ez az Euro Railpass japán megfelelője. A Japán Turista iroda a város Kowloon nevű részében van, pont a tőlünk ellenkező oldalon, túl a Victoria öblön, a kontinensen.

Fiamék egy kertvárosban laknak, a neve Repulse Bay, ami Hongkong szigetének déli oldala. Itt amolyan Riviéra szerű a táj. Sok a homokos strand, és a meredek hegybe csuda bérházakat és házakat építettek. Hongkongban az ingatlan árak és a lakbérek a világon a legmagasabbak. Repulse Bayben, a város egyik jobb negyedében, kifejezetten szemérmetlenek.

Először egy emeletes buszon kell menni, egy alagúton keresztül a belvárosba, majd onnan földalattival az öböl másik oldalára, Kowloonba. A tömeg közlekedés nagyszerű, nem drága. Legegyszerűbb egy előre kiváltott kártyával fizetni. Befizetsz, mondjuk húsz dolcsit, kapsz egy plasztik kártyát, és ettől kezdve csupán odaérinted a vezetőnél vagy a bejáratnál tálalható szkennerhez ami automatikusan levonja a megfelelő összeget.

A földalattiból kiszállván a város egy eddig ismeretlen részében találtuk magunkat. Rengeteg ember, utcai árusok, mindenféle boltok között. A vasútbérlet vásárlása után először kávéztunk, majd elmentünk egy közeli virágpiacra. Sokjuk jázmintot árult, kis csokrokba kötve. A jó illatot utca szerte érezni lehetett.

Lassan ebédidő lett. Elhatároztuk, hogy egy a turista könyvünkben ajánlott kis kínai étterembe megyünk, ami állítólag a közelben volt. Neve, Ma Étterme. Nem könnyű az ilyen helyeket megtalálni, a sok kis sikátor utca között. Végül is egy csoport gimnazista mutatta meg az utat.

Az étterem már majdnem tele volt kínaiakkal, de találtak helyet nekünk. Ahogy leülsz, teát adnak, majd az étlapot, amin hála Istennek képek is voltak, meg angol szöveg. Szóval aránylag könnyen lehetett választani. Én currys marhanyelvet rendeltem rizzsel, nejem tavaszi tekercseket. Az egész nem került többe, mint tíz dollár.

Ezután haza tartottunk, mert elfáradtunk és este megint a városba kellett mennünk, ezúttal a fiatalokkal. A bérháznak van saját uszodája, oda délután lementünk kicsit lubickolni. Nagyon meleg van, rendes kánikula.

Vacsorára egy olasz steak étterembe foglalt fiam egy asztalt. Ide taxival mentünk. A taxi sem drága. Ami drága, az a saját autó tartása. A kocsik drágábbak, mert ezeken kivételesen nagy az adó. A benzin is drága. Gondolom, a kocsi tartást ilyen népesen lakott helyen nem akarják támogatni. Persze a sok itteni gazdagot ez nem tartja vissza, a luxus kocsik gyakorisága szembetűnő. Nem hinném, hogy akad olyan város ahol több Ferrari, Maserati, Rolls Royce, stb. árus lenne. Még Mc Larentet is árulnak, ha éppenséggel erre fáj a fogad.

Péntek este a város szórakozó negyedében, a Londoni után Sohónak hívják, nagy volt az élet. A fiatalok tömegesen álltak a bárok előtt, és a sétáló utcákon is, a nagy melegben nyüzsögtek, ittak, ismerkedtek. Az étterem után mi is ide látogattunk, egy bárba ahova fiamék gyakran járnak. Megismerkedtünk egypár barátjukkal, köztük három pilótával. Egy svéd, a másik walesi és a harmadik angol származású volt. Itt dolgoznak, kínai légitársaságoknak. Hongkong tele van külföldiekkel, jól képzett emberekkel, akiket a magasabb fizetés és a kozmopolita életmód vonz ide.

Az az ország Japán, de mi elsőként Hong Kongba mentünk egy két hetes családi látogatásra. Innen fogunk Japánba menni, megint csak két hétre.

Air Canada Flight 15 reggel 9 40 kor indul és közel 16 óra múlva Hong Kong idő szerint délután egykor érkezik. Az egyik leghosszabb utak egyike, érdekes útvonalon repül. Torontót elhagyván Észak irányban megy, és vagy 6 órán keresztül Kanada lakatlan, sarki területe felett repül. Ekkor, az Északi sark közelében, egyszerre az Északi irányból Déli lesz és Szibéria légiterébe lép be, a Léna folyó torkolathoz közel. Innen kb. 10 óra repülés, Mongóliát és Kínát is átszelve, amíg Hong Kongba ér.

Az úton adnak egy ebédet, majd egy kínai levest, megérkezés előtt pedig egy meleg reggelit. Tudom 16 órát egy helyben ülni nem élvezet, de lehet felállni, ide oda járkálni, szóval nem olyan vészes.

Az alábbi képek egy részét magam csináltam, egyet az ablakon keresztül.

Azt hiszem, egyet fogsz érteni velem abban hogy az összes művészetek közül a modern klasszikus zene az, amivel a népek a legnehezebben tudnak megbarátkozni.

A modern zeneszerzőknek még a festőknél is nehezebb a dolga, és igencsak kétlem, hogy akármelyikük is elérné életében azt a státuszt, amit modern festők, például Picasso, Dali és mások elértek.

Már szüleimnél is tapasztaltam, ők nagy klasszikus zene és opera rajongók voltak, hogy a rádiót rögvest leojtották, ha ilyen zene ment. Még Bartóktól is idegenkedtek, Schönberg és hasonlóak pedig teljesen hidegen hagyták őket.

A magam részéről, nem estem túl messze a fától. De például megszerettem Arthur Honegger oratóriumait. Egyet valahol egy szabadtéri előadáson hallottam és így ismertem meg, fiatal koromban.

Vannak jócskán más modern zeneszerzők, például Sibelius, Debussy, Ravel, Respighi, Gershwin, Prokofjev, Kodály, Bartók, Britten, Janacek és Shostakovich, akiket szívesen hallgatok. Ebben a sorrendben. Ezek ugyan modernek, de nem sorolhatóak azok közé, akiktől a nagyközönség idegenkedik.

Nem nagy újság ez, köztudott hogy nem egy olyan, ma világhíres mű létezik, amik első bemutatójuk alkalmával nem arattak sikert. Csajkovszkij 5. szimfóniája és Puccini Pillangókisasszonya ide tartoznak.

Már eleve problematikus a ma is élő szerzők zenéjével megismerkedni. Szokásos a hangversenyeket a műsor első számaként egy modern, sokszor helybéli zeneszerző darabjával kezdeni. Vendég karmesterek is sokszor bemutatják első számként országuk ma is élő zeneszerzőjének egy kompozícióját. Nagy a megkönnyebbülés, amikor a fő darabra kerül a sor, rendszerint egy elismertebb zeneszerzőtől.

Sokszor modern zeneszerzőkre a filmek kísérőzenéjénél bukkan rá az ember. A filmet nézvén ébred rá, hogy a kísérő zene nagyon jó. Éppenséggel itt Amerikában még a nagy klasszikus zeneszerzők műveivel is film nézés közben ismerkednek meg, mert anélkül azokat sohasem hallották volna a sok rock, rap, country és western között. Gondolj csak az Apocalypse Now zenéjére. Szóval azóta ismerik és szeretik Wagnert.

Íme, a kevés tényleg modern zeneszerző, akiket ismerek és kedvellek.

1 Aron Copeland. Amerikai. Példa: Appalachien Spring

2 Ferde Grofe. Amerikai. Példa: Grand Canyon Suite

3 Arvo Part. Észt. Példa: Tabula rasa

4 Zbigniew Preisner. Lengyel. Példa: Két filmzene a Három szín trilógiából:

Kék:

Piros:

Hagyomány, hogy május utolsó vasárnapján városunk a futást ünnepli. E célból szombaton, 2, 5 és 10 km-es versenyeket rendeznek, míg vasárnap a maraton és a fél maraton versenyeket tartják.

Még Torontóban laktunk, amikor én is kocogtam. Legtöbbször reggelente munka előtt. A város nagy temetője közelében laktunk, itt a temetők amolyan nagy parkok. Arra fele szaladtam. Egyszer kora reggel megdöbbenésemre egy páva madárral találkoztam. Szerintem csak a temetőből szabadulhatott ki, megmagyarázhatatlan volt. Akkor is szaladtam, amikor fiaink úszni tanultak. Egy uszodába kellett vinnem őket hetente. Míg ők úsztak, én kocogtam.

A futást különösebben sose élveztem, mindig kemény munkának tűnt. Vannak emberek, akik társaságban órákig szaladnak, és közben kellemesen elcsevegnek. Erre én képtelen voltam. Biciklizést, sífutást jobban élvezem. Nagyobbik fiam, aki Bostonba járt egyetemre nagy futó lett. Naponta kétszer, órákat treníroz. Versenyekre utazik évente jó párszor itt Észak Amerikában, és sokszor hétvégeken is fut helybeli (10k) versenyeken. A maraton ideje 2 és fél óra, nagyon jó idő.

Vissza Ottawába. Persze a mi versenyük itt Ottawában nem hasonlítható össze a nagyobb városok versenyeivel, de nagyon népszerű, és ide is eljön egypár elit futó.

Mivel a maraton verseny célja nagyon közel van házunkhoz, vasárnap reggel kilenckor én elsétálok a Rideau kanálishoz, a Pretoria hídhoz, és a cél előtt kb. 2 km-el nézem a versenyt. Az idén gyönyörű napos idő volt. A maraton reggel 7-kor indul, míg a fél maraton később, 9 órakor. Szóval, ha jobbra nézel, láthatod elfutni a maraton győzteseit, míg balról a tömeg kezdi a fél maratont.

Sok a néző, ámbátor közel sem annyi, mint Bostonban. De vannak, sokjuknak ismerőse, férje, felesége, stb. szalad, nagy a zajt csinálnak.

Ebben az évben a győztes férfi (etiópiai) Kanada leggyorsabb eddigi idejével, 2 óra 8 perccel győzött, a nő szintén Etiópiából, 2 óra 24 perccel futott be elsőként. Az első kanadai férfi ideje 2 óra 12 perc volt, a nőé 2 óra 47 perc.

Az első díj kb. 40 ezer dollár és egy új autó. A szaladók száma az összes versenyben megközelítette az 50 ezret.

A képeket, az első kettő kivételével, én csináltam, tegnap reggel.

A következő írás eredetije, a múlt vasárnapi New York Times-ban található, lásd a linket a végén. A szerző Paul Eastwick tanársegéd a Texas Egyetem (Austin) Emberi Fejlődési és Családi Tanulmányok karán, ahol a másik szerző, Lucy L. Hunt, doktoráló diák.

A romantika egyik kemény igazsága: a népszerűek vonzzák egymást, míg a többségünk, akik kevésbé vonzóak, karizmatikusak vagy sikeresek, azokkal kell hogy megelégedjünk, akik megnyílnak közeledésünkre. A tudományos irodalomban ezt a jelenséget „társ-érték”-nek (mate value) hívják. Ez határozza meg ki kivel társul. A népszerű reality TV sorozatokban, mint pl. a „Nőtlenek” is ez tükröződik, itt is a csinos versenyzők versenyeznek a hasonlóan jóképű majdani férjért. A párosodás, úgy tűnik, csupán egy példa a sok közül arra, hogy az élet nem igazságos.

De megalapozott-e ez a cinizmus? A Journal of Personality and Social Psychology havi lapnak az ebben a hónapban megjelent kiadásában azt a látszólag naiv álláspontot állítottuk, hogy a szerelemben az egyediségednek több az értéke, mint a „társ-érték”-nek. A társ érték rangsorolja az emberek kívánatosságát. (Ugyan több ember ritkán ért tökéletesen egyet dolgokban, azért meg tudnak egyezni pl. abban, hogy a fagylalt jobb, mint a túró). Ha a nők képesek megegyezni abban, hogy Dávid igenis nagyon jóképű, vagy jópofa, vagy nagyon sikeres, míg Neil csak közepesen és Barry nem igen, akkor Dávid, Neil és Barry magas, közepes és alacsony társ értékkel rendelkeznek.

Az első benyomásról folytatott pszichológiai kutatások bebizonyították, hogy mi, férfiak és nők, pontosan ilyen módón alkotunk első képet egymásról. Az első találkozás alkalmával vannak emberek, akik másokban rajongást váltanak ki, mások udvarias közömbösséget, megint mások menekülést/elkerülést. A kívánatos tulajdonságok, jóképűség, jópofaság és a siker - a tulajdonságok, melyek elválasztják a „tehetőseket és a nincstelentől” - tisztán tapasztalhatók.

Mégis ezen megegyezés közül egy fontos tényező hiányzik: az egyediség. Az egyediség szintén mérhető. Ez annak mértéke, amivel az illető egyént valaki magasabbra vagy alacsonyabbra helyezi annak (átlagos) társ értékéhez viszonyítva. Pl. ámbár Neil társ értéke 6, a nők értékelése változó. Mivel Amandát Neil állandó irodalmi idézései hidegen hagyják, ő Neilt csak 3-ra értékelte, de Eileen 9-re, mert pont ez tetszett neki benne.

Tehát az első benyomásnál elért egyetértés és az egyediség egymással szemben állhatnak. Melyik fog végül is győzedelmeskedni?

Ahhoz hogy erre a kérdésre válaszoljunk, fontos emlékezni arra (a sokszor alig említett) tényre hogy legtöbb ember nem rögtön kezd romantikus viszonyt az első találkozásuk következtével. Egy nem régi tanulmány a fiatalok viselkedéséről azt mutatta, hogy csupán 6%-uk kezdett romantikus viszonyt az első találkozásuk után.

Valószínűbb hogy az elismerten népszerűek lesznek azok, akik képesek elérni azt a ritka eredményt, hogy az első benyomást romantikus viszonnyá fordítsák, míg túlnyomó többségünk csak lassacskán ismeri meg a párját, és ez időbe telik. A legtöbbünknek van ismeretségi köre, tele másik nemű barátokkal és ismerősökkel. És dacára hogy sokukat nem tekintenénk romantikus partnernek, akadhatnak olyanok, akiknek csak az adott pillanat szikrája kell, hogy a szerelem kigyulladjon. A legtöbb viszony ilyen körülmények között jön létre - és a mostani munkánk azt mutatja, hogy ezek nem korrelálnak a társ-értékkel.

Egyik tanulmányunkhoz 129 hetero szexuális elsőéves hallgatót toboroztunk, akik különböző kis osztályokba voltak besorolva. A szemeszterek kezdetén és végén megkérdeztük őket kik azok, akik nekik tetszenek és miért? Azt tapasztaltuk, hogy ahogy az idő multával a hallgatók kezdték egymást jobban megismerni, az egyetértés, hogy ki az, akinek a legmagasabb a társ értéke változni kezdett. Három hónap multán az egyediség kezdett dominálni és ez kezdte überelni az összes addigi kívánatos tulajdonságokat: kinézet, vitalitás, melegség, sikeresség, de még a romantikára való készségességet is.

Egy idevonatkozó másik tanulmányban, amely 350 hetero személyt vett igénybe, hasonlóan felmértük mindezen adatot barátok, ismerősök és partnerek között. Ezek igen jól ismerték egymást, és azt találtuk, hogy a társ érték itt nulla volt. Ezek az egyének, akik tudják rólad, ki a kedvenc íród, milyen ruhában voltál az érettségi bálodon, és milyen filmet fogsz felhozni példaképpen. És ezek az emberek nem fognak megegyezni a társ értékeden. Mert az az évek során szemük előtt elpárolgott.

Ismered a régi mondást, a szépség a néző szemében van. Ez az első benyomás esetében nem igaz: létezik egy konszenzus abban, hogy ki kívánatos, és ez két csoportot kreál, a népszerűeket és azokat, akik nem azok. De az az igazság hogy ez idővel megváltozik. Ahogy az emberek egymást megismerik, mindenkinek alkalma van, hogy az első benyomáson változtasson.

Szóval idefigyelj, ha nem vagy rögtön népszerű, ne csüggedj! Csupán adj időt társaidnak, hogy jobban megismerjenek, és hamarosan egy vízszintes játék mezőn fogod magadat találni!

PS

Köszönet egy NOLBlog társunknak, aki fordításomat átfésülte. Kattints erre a linkre az eredeti cikkre.