Itt az ideje italokról írni, a sok étel és étterem után. És hagyjuk most a sört és bort, koncentráljunk a kevert italokra. Emlékezésem szerint mi magyarok nem tekinthetünk vissza nagy múltra ezen a téren, de talán ez mára megváltozott.

Szóval még simán kiskorú voltam, de szüleim emlékszem nagy ritkán vettek nekem, (vagy hagyták, hogy megkóstoljam az övékét), Hosszú Lépést. Ez, és a sokkal népszerűbb fröccs volt az igazi „szoci koktél”. Volt olyan is amit „kevertnek” hívtak, de nem tudom abban mi volt és nem előtted keverték az tuti. Ezt a kevertet sok helyen a népek a sörükbe öntötték, így gondolom hamarabb értek el oda ahova akartak.

Gyermekkori élményeimhez tartozik egy kis virág gyűjtése, ami tömegével nőtt egy bizonyos hónapban a Budakeszi út mellett. Jó magyarosan Waldmeisternek hívtuk. Ezeket a pincében pár napig vörösborban áztattuk, aminek ettől nagyon jó íze lett. Tudom, mert lelopakodtam a pincébe és a virágon keresztül szürcsöltem egy kicsit.

Eltávozásom előtt (1969) még Coca Colát sem lehetett kapni, szóval a legelemibb kevert ital, a rum és kóla sem volt készíthető.

Kiérkezésünk után az itteni szokásokat követve megpróbáltuk a népszerűbbeket. A lista itt a „rye and ginger ale”-el kezdődik, (Kanadai Whisky és gyömbér sör). Nem ízlett, túl édes. De a gin és tonik, főleg nyáron, nagyon ízletes. Szeretem a Bloody Mary-t is. Magyarul Véres Mari? Furcsán hangzik. Kell bele gin vagy vodka, paradicsom lé, pár csepp erős paprika szósz, ha azt szereted. Idényben jobb helyeken friss paradicsom léből készítik!

Tulajdonképpen a Sangria is ide tartozik, ugyan ez nem kifejezetten koktél. Sangriát először Spanyolországban ittunk és nagyon megszerettük. Vörös bor, benne gyümölcsök és néha kis brandy. Ha már itt tartunk, beavatlak egy tipikus angol, nagy melegre ajánlott ital titkába. Shandy-nek hívják. Ez sör és gyömbérsör vagy limonádé/almalé, stb. keveréke, fele-fele alapon. Tudom, rázod a fejedet, de nagyon kellemes. Nagy melegben a sör el tud álmosítani. Ez a recept az alkohol tartalmat a felére csökkenti. Képzeld magadat a tornácodon, egy tenisz meccs vagy lovaglás után. Shandy-t iszol az árnyékban, mint anno az angol gyarmatosítók, Indiában.

De vissza a tárgyra. Evés előtt mi sokszor rendelünk, (vagy otthon készítünk) egy „kír”-t. Ez kis szederlikőr, fehér borban, vagy pezsgőben. Az utóbbit kir royal-nak hívják. Evés előtt ideális a Campari is, szódával, és már említettem a Bloody Maryt. Úgyszintén, főleg késő vasárnap reggelire jó ötlet egy „Mimosa”-t rendelni. Ennek fele frissen facsart narancs lé, fele habzóbor.

Talán itt az ideje, hogy az ajánlott koktél listámra térjek. Ezek elkészítése szakértelmet igényel. Szerintem csak ott érdemes rendelni ahol értenek hozzá és nem egy konzervet nyitnak ki ahonnan egy előrekészített pancs jön. Nincsen nagyobb csalódás, mint egy rosszul elkészített koktél.

Tehát kell, hogy adott legyen egy bártender, aki érti a dolgát. Ha egy helyen sokan isznak koktélt, van rendes koktél lap, és ott csinálja a bárnál a szemed előtt, akkor ez egy olyan hely ahol érdemes rendelni. Ilyen helyen ajánlatos kísérletezni is, azt rendelni, amit még nem ittál.

Itt ahol élek a legtöbb koktél tíz dolcsinál fog kezdődni, de ha jól van készítve, szerintem megéri ezt a pénzt. Íme, a listám. Készítését otthon is meg lehet próbálni, úgy persze jóval olcsóbb.

Martini

Gin vagy vodka az alapja, ízlés szerint egy kis fehér vermut (innen a neve) kell bele. Ha kevesebb a vermut, szárazabb a martini. Ne felejts el egy olajbogyót bele tenni. Martini pohárban iszod. Frank Sinatra dalok jól mennek vele.

Manhattan

Hasonló a Martinihoz, de burbon vagy rye whisky az alapja, kis édes/piros vermuttal. Tegyél bele olajbogyó helyett egy piros maraschino cseresznyét.

Screwdriver, (Csavar húzó)

Narancs lé és vodka. Ginnel is OK.

Daiquiry

Komoly koktél, Kubából származik. Papa Hemingway szerette, de én is. Hosszú magas pohárban szervírozzák, sok tört jéggel. Rázz össze teáskanál cukrot, tört jeget, fehér rumot és friss zöld citrom levét.

Pina colada

Portó Ricóból származik. Nagyon ajánlom. Fehér rum, kókusz krém, ananász lé. Összerázva és sok tört jéggel felszolgálva.

Bellini

Habzóbor (pl. Prosecco) és őszibarack lé vagy püré. Vasárnap, vagy különös alkalmakkor reggelire.

Mojito

Megint csak egy kubai ital. Fehér rum, cukor, zöld citrom lé, kis szódavíz és egy menta levele. Hallgass vele egy kis latin zenét.

Caipirinha

Brazil rum (cacha-nak hívják), sok tört jég, cukor és zöld citrom leve. Bossa nova jól megy vele.

Margarita

Igen finom, mexikói koktél. Tequila, triple sec (narancs likőr) zöld vagy normál citrom lé. Összerázva jéggel, behűtött martini pohárban a szélén a sóval, az italban sok reszelt jéggel szolgálják. Hogy a só ragadjon, a pohár szélén húzd végig a kifacsart citromot, azt így nedvessé teszed, majd felfordítva egy tál sóba teszed. Utána töltsd bele a margarítát. Mariachi zenekar muzsikája jut eszembe.

Black Russian, (Fekete orosz)

Vodka és kávé likőr jégen.

Rusty Nail, (Rozsdás szög)

Skót whisky és Drambui keveréke, jégen.

Whisky Sour, (Savanyú Whisky)

Burbon whisky, citrom lé keveréke cukorral, esetleg kis tojás fehérje. Rázd össze. Díszítsd egy szelet naranccsal és piros maraszkinó cseresznyével.

Egészségetekre!

PS Kattints a vastagbetűkre.

Bar menü a Camino Étteremből, Oakland, Kalifornia. Figyeld meg mennyi egyedi italt kevernek itt.

Koktél ajánló. Három dolgot kell beállítani, a stílust, az alap alkoholt és a setting, azaz az alkalmat, utána egy kis videó jön fel az ajánlott koktéllal.

Na, erről mindenki hallott. Ez az első dolog, amit meg kellett mutatni a Torontóba látogatóknak. Ezt mindenki látni akarja. Torontótól kb. 110 kilométerre van a vízesés. Kanada legrégibb, első autópályáján kell hajtani, a Queen Elizabeth Way-en, röviden QEW-n (kjuídábljú). A vízesés a Niagara nevű folyón van, ami az Erie tavat köti össze a Nagy Tavak utolsójával, az Ontario tóval.

Persze az itt élők számára a Niagara szó nemcsak a vízesést jelenti, hanem az egész itteni vidéket. A Niagara Régiót. Ontario megyében itt a legenyhébb a tél. A vidék termékeny, tele van régi településekkel, gyümölcsösökkel és szőlőkkel. Ideális kirándulásra, bicikli túrázásra, lehet borkóstolásra menni.

Megérkezésünk idején, 48 évvel ezelőtt az itteni bor még csapnivaló volt. De azóta a szőlőket kicserélték, betelepítették rendes bortermelő fajtákkal, és manapság, bizisten, nagyon jó bort készítenek. Mivel az időjárás miatt a termelés nem annyira produktív, a bor drágább lenne, mint amit a föld mérsékeltebb tájain szüretelnek, így megengedett, hogy az itteni borokat a termelők keverhetik olcsóbb kaliforniai borral. Ez legális 75%-ig, és ennek dacára még mindig nevezhetik „kanadai” bornak. Persze van tiszta Ontario bor is, a VQA (Vintners Quality Alliance) jelzés mutatja, és az drágább.

Mondanom sem kell, hogy nagyszerű „jég bort” is csinálnak, ami hasonló az általunk jól ismert aszúhoz. Ezek nagyon drágák. A gyümölcsök közül az itt termett őszibarack a leghíresebb. Júniusban érik.

Nem messze van egy érdekes geológiai jelenség, ami lényegében egy törésvonal, a Niagara Escarpement. Ősrégi időkben e törés mentén egy dombvonulat emelkedett ki a síkból. Az erdős, sziklás vidék megint csak a kirándulók kedvence. Sziklát is lehet mászni.

Megemlítésre méltó még két dolog: a Niagara on the Lake városka (Niagara a Tavon) és a Welland Kanális.

Niagara on the Lake egy kis történelmi városka, ott ahol a Niagara folyó az Ontario tóba torkol. Szerepe Szentendréhez hasonló. Tehetős nyugdíjasok Torontóból szeretnek ide visszavonulni. A város tele van ősfákkal, korabeli szép házakkal, jó éttermekkel és cukrászdákkal és van egy híres Fesztivál színház is ahol főleg Bernard Shaw műveit játsszák nyaranta, a „Shaw Festival”.

A Welland kanális Torontóhoz kissé közelebb van, de nagyon látványos. Niagarába menet a zsiliprendszer egyike, a harmadik zsilip, megtekinthető. Én itt meg szoktam állni és vendégeinknek megmutatom. Monumentális építmény, szemed előtt emelik, vagy eresztik az óceánjáró hajókat. A Welland Kanális a híres Nagy Tavak-St. Lőrinc Vizi Út-hoz tartozik. A nyugatra levő Erie tavat és az Ontario tavat köti össze, és a nyolc zsilip az azok közötti vízszint különbséget „hidalja” át. Lényegében a Niagara vízesést kerüli meg. A szintkülönbség, kb. 100 méter.

A Nagy Tavak-St. Lőrinc Vizi Út lehetővé teszi a különböző szinten levő öt tó navigálását. Végül is a St. Lőrinc folyóban, majd az útján az Atlanti Óceánban végződik. Tél kivételével, amikor jég miatt be van zárva, ez a vízi ut nagyon forgalmas. A forgalom oroszlán részét a gabona szállító bárkák teszik ki. Ezeket a Kanada közepén termelt gabonával rakják meg a Thunder Bay nevű városban, ahova a gabona a prérikről vonattal érkezik. Thunder Bay a legelső, legnagyobb, legmagasabban fekvő tónak a nyugati kezdeténél van, a Superior tónál. Innen viszik a gabonát keletre, a világ minden részébe.

Végül is egypár szó a fő attrakcióról, a Niagara vízesésről. Én mindig a Niagara on the Lake városon keresztül viszem a vendégeket. Ha a gyors útvonalon mész a végén egy nagyon csiricsáré úton kerülsz a vízeséshez. Az említett kisváros viszont nagyon szép, meg lehet állni egy fagylaltra, majd egy kis, a Niagara folyót követő parkos úton hajtasz a folyó partján. Az mélyen lent egy szakadékban van, alulról közeledsz a látványhoz.

Mellesleg a folyó a határ Kanada és az USA között. Mindkét oldalon villamos erőművek vannak, de diszkréten, alig látni őket. Az erőművek turbinái hatalmas földalatti csövek révén kapják a vizet a vízesés előtti magasról. A vízesés előtt, vannak gátak. Érdekes módon ezekkel a vízesést „le tudják zárni”, persze nem pillanatok alatt.

Szóval a szép úton odaérsz a vízeséshez. Parkolni, főleg hétvégén nem könnyű. De ha ez is megtörtént, odasétálhatsz a folyóhoz egy szép parkon keresztül. A dübörgés erősödik, ahogy sétálsz a gyors víz mellett. A vízesésnél a folyó 50 métert esik. A látvány felejthetetlen. Csodálni kell a természet erejét. Én sokszor elképzelem milyen érzés lehet, ha valakit elkap a víz és ide sodor? A halál majdnem biztos, még azoknak is, akik bolond fejjel, olykor-olykor megpróbálják, avagy így akarják életüket befejezni. A merészek kedvenc módja a hordóban való próbálkozás. Szigorúan tilos, de mégis minden évben van egy pár. A hordó nevetséges védelem a több tonnányi víz ellen, legtöbbje meghal. De akad nagy ritkán olyan is, aki túléli. Még arra is volt példa, hogy minden védelem nélkül túl élték.

Két vízesés van, a kanadai, neve a Ló patkó, 53 m magas, és az „Amerikai esés”, 30 m. A kombinált hossza a kettőnek 1 kilométer. Van egy híd, ahol, ha az útleveled nálad van át is sétálhatsz.

Már ne legyen az, hogy a pénzedet ne tudjad költeni. Felmehetsz egy kilátótoronyba, vagy ha akarsz, beöltöztetnek és egy aknán, lifttel lemehetsz a vízesés mögé. Egy hajóba is szállhatsz, ami alulról a vízesés közelébe visz. És akkor még nem is említettem, hogy van vurstli, állatkert, akvárium, stb. De a fő attrakció a vízesés. És az ingyenes.

 PS

Mellékelek egy turista videót a Niagara vízesésről:

Sokszor van szó a bankokról, a NOLBLOG-on is. Mindannyian tudjuk, hogy ezek rendkívül fontosak életünkben, hogy szükség van rájuk és hogy a bankunkkal ajánlatos jó viszonyban lenni. Ez lényegében abban nyilatkozik meg, hogyha van kölcsönünk, vagy hitelkártyánk, annak részleteit úgy kell fizetni, ahogy azt a megegyezés leszögezte. Ilyen módon jó lesz a hitelünk.

Gyerekkoromban ismertem meg őket. Az elemi iskolában ösztökéltek (56 előtt) hogy takarékbetétet nyissunk, és a befizetett pénzért emlékszem szép bélyegeket kaptunk. Ez a „békekölcsönök” ideje volt, és a mi betétkönyvünk fontos szerepet töltött be. Ezzel is a „békét védtük”. Az Országos Takarék Pénztár volt az intézmény. Befizetés és beváltás csakis a pénztárnál történhetett, miután egy hivatalnok leellenőrizte a dolgokat. A rács mögött ült a pénztáros, látszólag sok pénz közepette.

Na de elkódorgok. Észrevettem, hogy mindenütt létezik egy kis tudatlanság. Mit is csinálnak a bankok? És mivel sokszor adósok vagyunk nekik és tőlük függőek, zsigerileg nem szeretjük őket. Szóval azért írom a posztot, hogy elmondjam, mit tudok én a bankokról. Látni fogod, nem sokat.

A bankok teremtik meg a kapcsolatot azok között, akiknek pénzük van és azok között, akiknek pénzre van szükségük. Ez egy nagyon fontos és hasznos funkció, tele rizikóval.

A bankok tevékenységét két részre lehet osztani. A nagy bankok mind a kettőben részt vesznek, de vannak kisebbek és specialisták, akik csak egyikkel vagy a másikkal foglalkoznak:

1/ Retail (kiskereskedelem) és 2/ Investment (beruházás)

Az elsővel állunk mi legtöbbször szemben, ők adnak hitelt, hitelkártyát, ott tartjuk pénzünket és kapunk kamatot (manapság édeskeveset), és ők etetik a bankmasinákat, stb.

A beruházó része a bankoknak vállalati kölcsönökkel, részvényekkel, különböző tőzsdén zajló dolgokkal és azokon adott vett produktumokkal, befektetési alapokkal foglalkozik.

A bankok probléma mentes üzemelése rendkívül fontos az országban levő jólét biztosítására, ezért a legtöbb országban tevékenységük szigorúan szabályozva van. Tudvalevő hogy a bankok az odahelyezett pénznek csak egy kis töredékét tartják kéznél, azaz készpénzben.  Ezt minimum tőke előírásnak is hívják. A nagy részét kölcsönként kiadják vagy befektetik. Az arányt, a Basel Egyezmények határozzák meg, ugyan az anyaországoktól is függenek.

A legtöbb országban a bankokba levő pénzed bizonyos összegig biztosítva van. Úgyszintén a kamatláb alapja meg van határozva. A kamat, amit a bank neked fizet, változó. Ha egy meghatározott időre fekteted be, ha nagyobb az összeg, a kamatláb magasabb lehet. Kölcsönnél szintúgy. Itt a rizikó diktál. Ha a kölcsön a házaddal van biztosítva, a kamat alacsonyabb. Ha nincs megfelelő biztosíték, magasabb. Ha a hiteled nem jó, azaz egy kölcsönt nem fizettél vissza vagy csak késlekedéssel, még magasabb a kamatláb, avagy a bank nem is ad.

Alkalomadtán az alap kamatlábat, amit a bankok fizetnek a központi banknak, (Magyarországon a Nemzeti Bank), megváltozik. Ha a központi bank a kamatlábat emeli az egy jel, hogy a gazdaság túlzottan költekező és infláció veszélye is fennállhat. Ezt lelassítandó, mondják, a pénzedet ne költsed, spórolj, mert lám most magasabb kamatot kaphatsz. A fordítottja, a kamatláb lejjebb engedése, és manapság ezeket az időket éljük, azt sugalmazza, hogy költsd a pénzed, a bank nem fizet magas kamatot, mellesleg most van az ideje kölcsönt venni és azt a pénzt is elkölteni, befektetni.

Egyik fiam a beruházó bankszakmában dolgozik. Már közel tíz éve Hong Kongban él. Londonban, Angliában kezdte. Egy ideig ott a Deutsche Banknál volt, dacára hogy angolon kívül más nyelvet nem beszél, de neki, egy „tradernek”, más nyelv nem is kell.

Egy Hong Kong-i látogatásunk alkalmával a belvárosban jártunk vele egy vasárnap, és megkérdezte meg akarjuk e nézni a munkahelyét? Hát persze. Nosza, beszálltunk az egyik 70 emeletes épület expressz liftjébe és kiszálltunk a 60 valahányas emeleten. Beléptünk egy óriási nyílt üres terembe. Vagy 50 asztal, mindegyik előtt vagy 4 képernyő, fura telefonok. A háttérben a fal mellett olasz, profi eszpresszó masinák. A külső falak csupa üveg, mint egy repülőgépből, csodálatos madártávlatban láthattad Hong Kong Victoria öblét, a belvárost, és szemben a hozzátartozó Kowloon félszigetet. Felhőkarcolók mindenütt. Legtöbbje egy bank nevét viseli.

Vasárnap lévén csend volt és egy lélek se sehol az emeleten. De hétfőtől péntekig itt nagy a zaj. Az itt, és a világ hasonló más helyein (New York, London) folytatott tevékenység, nevezetesen a millió dolláros kötvények adás-vétele, határozza meg értékpapírok, kötvények árát, országok valutájának árfolyamát, vállalatok, nyugdíjasok befektetésének értékét.

Megint írtam egy posztot egy kedvelt írómról, most V. S Naipaulról. Ő 2001-ben a Nobel díjat is megnyerte. Angol íróként van elkönyvelve. 1932-ben született Trinidadban, ami akkor angol gyarmat volt. Indiai származású családba. Apja újságíró volt.

Középiskolai tanulmányai eredményeként ösztöndíjat nyert Angliába, tovább tanulásra. A neves Oxfordi egyetemet választotta ahol az irodalom szakon tanult. 1954-ben a diploma vizsgája nem ment jól és így a BLitt. titulust nem kapta meg.  Az egyetem elvégzése után (ismerősnek hangzik) képtelen volt állást szerezni. Persze az is hozzá játszhatott, hogy színes volt és ezek még az Angliába beáramló nagyszámú indiai emigránsok előtti idők voltak. Egy Oxfordra járt barna arcúval nem tudtak akkoriban mit csinálni. Jó ideig angol barátnője, későbbi felesége tartotta el. Még apja temetésére se volt pénze haza utazni Trinidadba, ami egy nagy szégyen az indiai kultúrában, mert ő volt a legidősebb fiú.

Kezdeti regényei, a Rejtélyes Masszőr (1957) és a Miguel Utca (1959), Trinidadi gyerekkori élményeire épültek. Hasonlóan első sikeres könyve, a „Mr. Biswas háza” (1961) címmel.

Míg regényei nagyon szórakoztatóak és könnyen olvashatóak, Naipault én főleg útleírásai miatt szerettem meg. Hosszú hónapokat utazott, ősei hazájában, Indiában (a 60-as években), később Afrikában, távol Keleten, Argentínában. Hasonlóan a lengyel Richard Kapucinskihez, hihetetlen tehetséggel írta meg könyveiben tapasztalatait és megfigyeléseit, az ottani reális helyzetet. Ezeket nem fonta be cukorba. Kritikája csontba vágó és leírásai minden csak nem az, amit ma politikailag korrekt nyelvezetnek mondunk. Elannyira hogy Indiáról szóló első könyvét (Area of Darkness, Sötét Hely) 1964-ben be is tiltották Indiában, mondván hogy Indiát túlzottan negatív fényben ábrázolja. Egy másik könyvét Indiáról, „India, egy sérült civilizáció”-t, 1977-ben adták ki.

Afrikáról szóló könyvei közül egyet olvastam, egy úti regényt. Címe, In a Free State, (Egy szabad államban, 1971). Ez a könyve Booker díjat nyert. Itt a gyarmatosítás után önállóvá vált országokban szerzett tapasztalataira építi a történetet, nem hízelgően ír az ottani viszonyokról.

Talán nem meglepő hogy az író előre látta a muszlim vallás szélsőséges/fundamentalista formája okozta (későbbi) problémákat. Könyvei, Among Believers: an Islamic Journey (1981) és utána, Beyond Belief: Excursions Among the Converted People (1998), jó példák erre. Mind kettő Iránban, Pakisztánban és Malesiaban tett utazásain alapul.

Magyarra tudtommal négy műve lett lefordítva. Ezek: Mr. Biswas háza, A nagy folyó kanyarulatában, Éva Perón visszatér és a Fél élet.

További információ itt található.

A jövedelemi olló nyílik, de szükségszerű ez?

A következő írás eredetije, a múlt vasárnapi New York Timesban található, lásd a linket a végén. A szerző, David Leonhardt. az új francia közgazdász híresség, Thomas Piketty bestseller könyvét tárgyalja, amelynek címe „A tőke a 21. Században”. David Leonhardt Thomas Piketty-vel is beszélgetett Párizsban. Posztom nem egy az egyben teljes fordítás, az túl hosszú lenne:

Olyan sokáig éltünk a jövedelemkülönbség növekedésének korszakában, republikánus és demokrata elnökök alatt, hogy a jelenség elkerülhetetlennek tűnik. Nem újság ma már az sem, hogy a felső tízezer jobban járt mindenki másnál a 80-as és 90-es évek gazdasági fellendülésében, miként az új század válságos első éveiben is. A gazdagok hamarabb léptek túl a pénzügyi válság romain, mint az itt élő többiek.

Most tavasszal megjelent, jól időzített és rendkívül nívós könyvében Thomas Piketty azt állítja, hogy ez a jelenség nem csak a mi korunkra jellemző. A szerző, aki a közgazdaságtan professzora a Párizsi Közgazdasági Egyetemen (Paris School of Economy) azt írja, az egyenlőtlenség növekedése az egész modern történelemre jellemző, a háborúk, gazdasági válságok és azokat követő korszakok kivételével, amikor mindenkinek elölről kellett kezdeni az építkezést, nagyjából azonos alapokról. Szerinte a szakadék továbbra is nőni fog, végül is egy olyan társadalmat eredményezvén, ahol a gazdagok mindenki mástól elkülönülnek, egyik generáció a másikra hagyja vagyonát, mint az arisztokraták és a nemesség tette a múlt századokban.

Ez a jövő nagyon lehangoló, de nem szükségszerű, hogy bekövetkezzen. Nem is olyan régen a gazdagok tulajdonában a javak kisebb százaléka volt. Még fontosabb jelzés, hogy bár a jelenség külföldön is tapasztalható, másutt a folyamat jóval lassúbb. Más fejlett országok (lásd a mellékelt ábrákat) nem azért nem követik a mi példánkat, mert nekik nem voltak sikertörténeteik, mint a mi Warren Buffetünk, avagy kevesebb bankár stb. létezik soraikban. Más országok középosztályának jövedelme gyorsabban emelkedett, mint a miénk, abban az időben mikor az ő és a mi gazdaságunk egyenlő arányban nőtt. A kiegyenlítettebb társadalom nem szükségképpen kevésbé dinamikus. (Csupán Németország mutat az US-hoz hasonló tendenciát).

Piketty könyvét olvasván nem egészen értettem miért gazdagodnak a gazdagok gyorsabban, mint mások?

Látogatásom alkalmával elmagyarázta. Képzeljünk el egy falut ahol sem a népesség, sem annak gazdagsága nem növekszik. Ez volt mellesleg a realitás a felvilágosodás előtt. A 15 század parasztjai nem voltak gazdagabbak, mint a rómaiak korában. De még ebben a nem növekvő társadalomban is azoknak a dolgoknak, amik a termelést elősegítették, nevezetesen a szerszámoknak, vagy más néven a tőkének volt értéke. „Tőke - mondta Piketty – mindaz, ami hasznos szerszám. Például a kő a prehisztorikus időkben. Mindaz, ami növeli a termelékenységet.”

A mi hipotetikus falunkban az egyik farmer 10 ezer dollárt szüretelt évente, ezer dollár profittal, míg a másik, kisebb földön csak ezres szüretet ért el, és száz dollár profitot. Ha mind a kettő, a nagy farmer és a kicsi is a profitot mind elkölti, a helyzet ugyanúgy marad, örökké. Azaz az egyenlőtlenség aránya nem változna.

De a nagyobb jövedelem előnye, hogy tulajdonosának nem kell az egészet elköltenie, és abból, amit félretesz, új tőkét vehet, amivel még több jövedelemre tesz szert. Megvásárolhat szomszédos, eladósodott farmokat, ezzel tovább növelheti profitját, és még több és több profitot halmozhat fel. Ez az a történet, ami évszázadokon keresztül ismétlődött.

És itt megértettem Piketty professzor első törvényét, az „Egyenlőtlenség első törvényét”. A gazdagok megengedhetik maguknak, hogy jövedelmük egy részét befektessék, míg ezt más ember jövedelme nem teszi lehetővé. És egy befektetés, legyen az kő, föld, részvény vagy iskolázottság, általában pozitív eredménnyel jár. Piketty ezt úgy írja le, hogy ez az eredmény, nevezetesen a tőkéből eredő profit növekedése, magasabb lesz, mint az ország gazdagságának átlagos növekedése.

Piketty megjegyzi, hogy vannak dolgok, ami ezt a helyzetet felborítja. Háború, gazdasági válság, amikor a gazdag farmer sincsen sokkal jobb sorsban, mint a szegényebb. És amikor a gazdagokat jobban adóztatjuk. Nem véletlen, hogy a 2. világháború után, amikor a középosztály jövedelme jobban emelkedett, mint a felsőosztályé, a legfelső jövedelmi réteg adókulcsa nagyon magas volt. Az 50-es években éppenséggel 90%. Ma ugyanez 39.6%, és csupán azért, mert Obama elnök végül megnyerte évekig elhúzódó harcát a republikánus ház ellen, és fel tudta emelni 35%-ról.

Piketty fokozatosan magasabb vagyonadót tanácsol, kezdve 1.4 millió dolláros vagyonnál. Érdekes ötlet, de az égvilágon semmi esélye hogy a mai összetételű törvényhozásban ezt megszavazzák.

De Piketty egy másik, politikailag életképesebbnek tűnő ötletet is ajánl: oktatást. Ha egy társadalom jobban iskolázott, annak tagjai fontos tőkéhez jutottak, a tudáshoz. A tudás nagyon jövedelmező. A szegényeink tanult gyermekei gazdagabbak lesznek, mint szüleik.

Az Egyesült Államokban a szegények és a középosztály jövedelmének növekedése, a 20-ik század közepén és végén egybeesik azzal a korral, amikor a középiskola elvégzése kötelezővé vált. A képzettség még ma is jövedelmező, dacára a sok rémtörténetnek. Az egyetemet végzettek és a többiek közötti fizetési különbség ma a legnagyobb. Kanada és Svédország, ahol szintén befektettek az oktatásba, hasonlóan széles bázisú jövedelemnövekedésen mentek keresztül.

Mégis, az oktatásról és a jövedelemkülönbségről szóló viták máig nem kapcsolódtak össze. A liberális gondolkozóaknak nem akaródzik ezt feszegetni, mert félnek attól, hogy a közép és alsó osztályt iskolázatlansággal vádolják. Helyette inkább a jövedelem kiegyenlítésére koncentrálnak. A konzervatívok pedig attól félnek, hogy egyenlőbb oktatás nagyobb államapparátust eredményez. Mindennek az az eredménye, hogy egykori előnyünk az oktatásban elpárolgott, és a jövedelembeli egyenlőtlenség szabadon nő.

Ugyan van egy kevés ok optimizmusra, hiszen az egyetemet végzettek száma újra nő, de ez, még korántsem elég ahhoz, hogy a jövedelmi szakadék növekedését megakadályozza.

Arra lenne szükség, hogy a politikai viták hangsúlyos eleme legyen a vagyon megadóztatásának mikéntje, a középosztály és a szegények megadóztatásának mikéntje, az oktatási intézményeink finanszírozása, az oktatás eredményességének felmérése, illetve az, hogy miként tudunk megszabadulni az egészségügyben található pocsékolástól, hogyan hozhatnánk létre több információs hálózatot. Ezek azok a területek, ahol azok az országok kitűnnek, akik az Egyesült Államoknál jobb eredményeket tudnak felmutatni a középosztály jövedelemnövekedésében.

PS Köszönet egy NOLBlog társunknak, aki fordításomat átfésülte. Kattints erre a linkre az eredeti cikkhez.

Egy ismerős házaspár volt nálunk vacsorázni szombaton. Ilyenkor én főzök, nejem csinálja a desszertet.

Az ismerős neje, alakjára nagyon vigyáz, így nem eszik se krumplit, se rizst, se semmi tésztából (lisztből) készült dolgot. Szóval a probléma az volt, hogy mit tálaljunk?

Mint látni fogod a leírt menü kiadós, körítés nem kell hozzá, és a desszertbe sem kell liszt.

A következő volt: Zellerkrém leves, Cassoulet majd „összeesett” csokoládétorta. A zellerkrémleves receptjét mindenki ismeri. A zeller gyökér itt kevésbé ismert, szóval ez kanadaiaknak újdonság.

Cassoulet

A cassoulet egy híres francia egy tál étel, a Langedouc tartományból, Toulouse, Carcassonne városokból. Fehér bab, kacsa vagy liba, (előre elkészített és zsír alatt tartott, a hagyományos receptnél), és kolbászok az alapanyagok. Nekünk, magyaroknak is vannak nagyszerű egy tál bab ételeink. A Jókai bableves és a sólet jut eszembe. A cassoulet egy kis változás, de próbáld ki, garantálom a sikert.

Az alábbi cassoulet recept az enyém, ahogy azt én készítem, csupán azoknak mondom, akik reklamálni akarnának, hogy az eredeti „kőbe vésett” recepttől, ha ilyen létezik, eltértem. Az az igazság, hogy ez a tál az egyszerű dél francia népek eledeleként kezdődött, és azt használták, ami éppen a kamrában volt. Az étel nagyszerű újra melegítve is.

Áztass be két csésze fehér babot előző nap este. (Egy csésze: 240 ml). Vegyél két kacsacombot vagy egy libacombot, egy szál füstölt száraz kolbászt és egy nyers kolbászt. (A receptek 4 személyre szólnak).

A babot másnap főzzed sós vízben kb. 40 percig.

Közben a combokat egy megfelelő lábasban, zománcozott öntött vas a legjobb, közepes lángon barnítsad meg. A zsíros oldalán a zsír nagy része ki fog olvadni. Ezt önts le és tedd el későbbi használatra

Miután a combból a zsír nagy része kiolvadt, és mindkét oldalán megpirult, max. 10 perc, tedd félre. A lábosban maradt nagyon kis zsírban alacsony lángon, fonnyassz egy fej összevágott hagymát, petrezselymet és kis fokhagymát.

40 perc múlva a babról önts le a főzővíz jó részét, ettől kezdve csupán a babok magasságáig érjen,  és tegyél bele összevágott sárga/fehér répát, zöld zellerszárat, babérlevelet és egy kevés szegfűszeget. Főzzed így még 20 percig.

Ezután egy tűzálló edényben helyezzed el először a combokat. Sózd, borsozd. Majd öntsd rá a főtt zöldséges babot, levet, és a dinsztelt hagyma, fokhagyma, petrezselyem keveréket, az összevágott száraz kolbászt, plusz kis paradicsom pépet és erős paprikát. Most vágj rá kis kakukkfüvet, száraz is jó, ha más nincsen, és keverd össze, a combokat alul hagyván. Tetejére jön a nyers kolbász.

Forró sütőben, 200 C, lefedve kb. egy órát süssed, amíg úgy a bab mint a combok puhák lesznek. Ekkor, ha akarod, kiveheted és lecsontozhatod az omlós húst a combokról és a csontokat és a zsíros bőrt is kidobhatod. A húst kevered vissza. Az utolsó 20 percben leveheted a lábos tetejét. Így a cassoulet teteje szebbre sül.

Olíva olajban sült vékony zsúrkenyér szeleteket szolgáltam melléje, fokhagymával megreszelve, hármunknak, akik ezt esszük.

Prontó.

Összeesett csokoládétorta.

A recept a híres Richard Saxtól való, a poszt végén megadom a linket az angol leíráshoz. Mint minden desszert receptnél fontos azt szigorúan követni, nem úgy, mint pl. a cassouletnél.

Anyagok:

Kis rúd, (fél csésze vaj), ¾ csésze kristálycukor. Egy csésze, az 240 ml.  Jobb fajta főzőcsokoládé, 10 oz (280 gramm), kis darabokra törve. 2 leves kanál olaj, (azaz 30 ml), 6 nagy tojás, 2 leves kanál kakaó, 1 teás kanál vanília kivonat, (azaz 5 ml), 3/4 teás kanál só. A tetejére a szervírozás előtt habos Mascarpone jön. Ehhez 1 csésze tejszín, fél csésze Mascarpone sajt http://hu.wikipedia.org/wiki/Mascarpone kell, remélem lehet kapni és ismeretes. A Mascarpone olasz puha krémsajt. Végül, kell 3 leves kanál porcukor. Szintén kell hozzá egy kb. 14 cm átmérőjű rúgós tésztaforma, lásd a képet.

Melegítsd be a sütőt 180 C-re. Vajazd be a tésztaformát és hintsed be enyhén kristálycukorral.

Gőzölő víz felett egy edényben keverd össze a csokoládé darabokat, az olajt, fél csésze vajat, amíg a csokoládé megolvadt és minden összekeveredett.

Válaszd el külön edényekbe 4 tojás fehérjét és sárgáját. A sárgákat tartalmazó tálba keverd bele a kakaó port, a sót, a vaníliát, egy negyed csésze cukrot, plusz a megmaradt két tojást. Keverd, amíg minden elvegyült és sima. Ezután vegyítsd ezt a keveréket a csokoládé keverékbe.

A tojások fehérjét verjed kemény habosra, géppel, ha van, és a fél csésze cukrot is vegyítsd bele.

Ezután óvatosan forgasd a habot, részletekben, a csokoládé keverékbe.

Kapard az egészet a tésztasütő tálba, és simítsd el a tetejét, majd hintsd be a 2 leves kanál cukorral.

Süsd az előre melegített sütőben 35-45 percig, amíg a teteje megemelkedik és repedezik. Vedd ki, hagyd hűlni és összeesni. Mindezt egy nappal tálalás előtt is megcsinálhatod. Ez esetben takard le plasztikkal légmentesen az éjszakára.

Tálalás előtt remélhetőleg géppel, készítsd el a tejszínhabot a Mascarponéval és a porcukorral összekeverve.

Vedd le a formát a tortáról és kanalazd a habot a közepébe. Itt a vége fuss el véle.

Jó étvágyat!

http://www.bonappetit.com/recipe/fallen-chocolate-cake

Észak és Dél Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandban, és máshol, az európaiak bevándorlása az ott élő népek kiszorítását jelentette.

Itt Kanadában, ma ők csupán a népesség 4.3%-a. Az első itt lakók a Bering szoroson keresztül érkeztek 16500 évvel ezelőtt.

A kontinensek legutolsó betelepülése a francia/angol/spanyol/stb. felfedezők/kalandorok után, történelmi idők voltak. Izgalmasak. Kissé naiv képet kaptunk mi gyerekkorunkban erről May Károly könyveiből. Nem igen emlékszem, hogy különösebben sok időt szántak rá tankönyveink Magyarországon, persze van Európának saját történelme bőven.

Kanadában bennszülöttnek az indiánokat (Native People/First Nation), az eszkimókat, (az Inúit) és a Metis népeket hívják. Az utóbbi az indián és európai első, korai keveréke. A zárójelekben használatos megnevezések a politikailag korrektek. A mai 1.4 millió bennszülöttből 852 ezer indián, 452 ezer metis és kb. 60 ezer eszkimó.

A fehér bevándorlok maguk sok változáson mentek át az itt élő „első nép”-hez való viszonyukban. Ugyan a megkülönböztetés, és az itteni indiánok joga és helyzete nagyot fejlődött, az alapvető probléma korántsem tűnt el. A problémát én úgy fogalmaznám meg, hogy hogyan lehet a rezervációkon élő indiánok jólétét és oktatását olyan nívóra emelni, hogy ők ott vagy másutt önellátók lennének?

Kanadában az első, ma is érvényes törvény az Indián Akt (1867) többek között leszögezte ki lehet „státusz indián”. Kritikusai szerint a törvény leereszkedő, mert célja hogy az indiánokat „kiemelje” jelen állapotukból és az „igazi” állampolgársághoz kellő eszközökkel ellássa. Hasonló, ahogy én az előbbi paragrafusban a problémát definiáltam, nemde?

A probléma klasszikus. A rezervációkon élő indián (státusz indián) anyagi előjogokkal él. Pl. a rezervátumról eredő jövedelme, ha van, adómentes. Iskolavégzésnél, állás keresésnél is jóval több kedvezményt kap, mint az átlagpolgár. De, ugyan vannak indán rezervátumok jó helyeken, ahol a föld természeti kincsekben gazdag, avagy van turisztikai jelentősége, egy jelentős részük Kanada távoli sarkaiban vannak. Olyan helyen ahol nehéz munkát találni, vagy kreálni. A tradicionális életmód, halászat és vadászat, ami anno nélkülözhetetlen volt a megélhetéshez, értelmetlennek tűnik a mai világban. Az eredmény alul foglalkozottság, és gyakori demoralizálódás.

Ha innen elköltözik, nemcsak a juttatásainak anyagi részei szűnik meg, de saját kultúrája is. Mint más emigránsnak bele illik olvadnia a környezetébe a választott nagyvárosban. Ugyan a kormány aktívan segít minden nációt saját kultúrájának ápolásában (multiculturalism), mégis a rezerváción kívül élő indiánok helyzete drasztikusan megváltozik. Nem kevésbé annyira, mint amikor egy magyar ide emigrál. Nem csoda hogy sokjuknak nem igen akaródzik e lépést megtenni.

Az indián közösség és a kanadai állam viszonya, mint említettem évek során sokat fejlődött, de még most is a róka fogta csuka, csuka fogta róka meséjére emlékeztet.

A kormány több intézkedése, ami az indiánok segítésére irányul, nem sikerül. Próbálták őket erőszakkal okítani, veszélyben levő rezervátumokról jobbakba őket áttelepíteni, önkormányzást adni nekik, mind rosszul végződött. Az oktatás embertelen volt, mert a gyerekeket a családoktól elszakították, a bent lakos kollégiumokban a fegyelem brutális volt és a gyakori szexuális visszaéléseket a hatóságok nem büntették, eltussolták. Az új településeket az ott lakók nem tartották magukénak, így elhanyagolták. Az önkormányozás eredménye gyakran az lett, hogy az indán vezetők az állami pénz jó részét nem osztották demokratikusan szét a tagok között, és folytathatnám.

Mindennek eredményeként az átlag polgárnak sajnos sokszor nagyon sötét képe van a bennszülött kisebbségről. Megerősíti ezt az, hogy úgy a nagyvárosok „rossz” negyedében lófráló szerencsétlen alkoholisták és prostituáltak sorai között túl reprezentáltak, mint a bűnözési statisztikákban, és a médiák a sztereotípiát akaratlanul is megerősítik.

Ez az út a legismertebb bicikli túrák közé tartozik. A folytatása is létezik, Bécs Budapest, de az úgy tudom nem végig a Dunát követi

Pár évvel ezelőtt feleségem és én megtettük, bérelt biciklivel. Az utóbbi időkben megszerettük a kissé aktívabb vakációkat, és ha csak lehet kirándulásokat, ez esetben a biciklitúrát, próbálok nyaralásainkba beleszőni.

Ebben az esetben, 2011 tavaszán, egy hónapot töltöttünk Európában. Ez a bicikli út egy hetet vett igénybe, a legelején.

Kanadából Münchenbe reggel érkeztünk és rögvest a reptér vasútállomásához mentünk ahonnan vonatot lehet kapni Passauba. Az út kb. másfél óra. Passauban az állomáson várt a biciklikölcsönző embere, és elvitt hotelunkhoz. Elmagyarázta az utat, átadta a térképeket és a lefoglalt hotelek listáját. Ott hagyta telefon számát, ha bajba kerülünk, pl. a bringát meg kell javítani, plusz egy mobil telefont számunkra. A biciklik, erős, nehéz, kontrás, 5 sebességes bringák voltak. Több sebességre nincs szükség, az út jobbára lapos, követi a Dunát. A kontrás fék kicsit szokatlan volt.

Kétféle túra áll rendelkezésre. Az egyik csoportos. Ezek meghatározott időkben indulnak. Van vezető és kb. 10 résztvevő. A másik, amire mi mentünk „ön igazgatású”, azaz ellátnak a biciklivel, és ami kell, és a megbeszélt időben megjelensz és indulhatsz. Egyedül (a társaddal) fogsz biciklizni. Mindkét esetben a kölcsönző embere a bőröndjeidet naponta elviszi a lefoglalt hotelhez, tehát nagyon kevés cuccot kell magaddal vinni, miközben biciklizel. Ez nagy segítség.

Magyaroknak Passau nem nagy távolság és szerintem ezt a bicikli túrát jóval könnyebben és olcsóbban meg lehet csinálni, minden külső segítség nélkül. Ez esetben vonattal mennék, Passauba, olyan vonaton ahol biciklit lehet vinni. A szobákat előre le lehet foglalni, de májusban biztos, hogy a helyszíni turista irodák is segítenek, foglalás nélkül.

Az út jó része dedikált bicikli út, ugyan egypárszor, főként a városokban, néha találkozol gépkocsi forgalommal. A Duna mindkét oldalán van bicikli út, de néha karbantartás, vagy a látnivalók miatt át kell menni a másik oldalra. Ezt legtöbbször hidakon, néha vízierőművek felett, és kétszer komp segítségével csináltuk. A teljes út 340 kilométer.

A következőkben röviden beszámolok a látnivalókról:

Passauban érdemes egy napot eltölteni. Emlékszem, kiskoromban, az ötvenes években, Duna vízállásának hosszú adatait, mindig dél fele, az egyik rádió-adón hosszasan sorolták. Passaunál kezdték.

Passau a kereszténység fontos bástyája volt. Már az 5.-ik században egy monostor létesült itt. Szent István özvegye, Gizella, ide vonult vissza István halála után. Egy zárda főnöknőjeként élte élete hátralevő részét.

Régi szép város. Két másik folyó, az Inn és az Ilz itt torkollik a Dunába. Van sok templom, jó éttermek/cukrászdák. Másnap, fel a bringákra, át Passau-n a Duna bal oldalára és irány Bécs! A Donau Schlingen Schlögen-nél az első állomás. Kb. 35 km, így ez a legrövidebb szakasz. A másik parton van, így a hotelünk egy kis komppal vitt át. Nevezetes és festői hely, mert itt Duna egy komoly S kanyart csinál. Nincs más, mint erdők és a hotel. A hotel udvara tele volt leparkolt biciklikkel. Nekem még volt energiám és a közeli erdős dombot megmásztam, és fényképeztem.

Másnap kicsit többet kellett bringázni, mert célunk az 53 kilométerre levő Linz volt. Az út megint látványos, a Duna partja mindkét oldalon hegyes, a folyó mellett kis idilli faluk. Elmész egy erőmű mellett is. Feleségem Linzbe érvén kissé elfáradt és egy trükkös bicikli aluljáró lejtőjénél elesett. Említettem, a kontrás fék nekünk szokatlan. Térdét megkarcolta, a bringa villája elgörbült. De becsületére legyen mondva, lelkesedése nem hűlt le. Csupán innentől kezdve a lejtőkön lefele nagyon lassan ment.

A sebet kitisztítottuk, bekötöttük, a bringát megjavítattuk és estére jót vacsoráztunk. Linz, 250 ezer lakossal. aránylag nagy város. Másnap eltartott egy ideig, míg kikecmeregtünk. Úti célunk egy romantikus kisváros volt, Grein, 65 km-re. De mert a bicikli utat javították, a táv hosszabb lett, és egy dombtetőn levő faluba, Wallsee-be is elkeveredtünk. Nagyon szép, de a biciklit tolni kellett.

Grein-ben reggel egy kis komppal kellett átmenni a másik oldalra. A kompra várván, megkértem az ott várakozó egyik biciklistát hadd próbáljam ki az elektromosan asszisztált biciklijét. Ilyent is lehetett volna bérelni, több pénzért persze. Hihetetlen az érzés. Mintha valaki tolná a biciklit mögötted. Apád, amikor tanultál. Vicc nélkül, nagy segítség. Idősebbeknek, mint mi, jól jön, főleg hegyre fel. Itt Észak Amerikában csak nagyon kevés ilyen bicikli látható, pedig nagyszerű ötlet.

A következő állomás Melk városa volt, 51 km. Melk-et egy dombra épített bencés katedrális, és gimnázium koronázza.

Másnap reggel irány Krems, csupán 45 km. A táj kezd váltani az erdőkből a szőlőkbe. Az itten termő borok híresek, a grüner veltinger különösen. Van borkóstoló bőven. A lankás Duna partot már az ősember is értékelte. Elbiciklizel Willendorf falucska mellett ahol a kis kövér (és begyes) meztelen Vénusz szobrocskát találták. Lenn a Duna, a távolban várromok, említettem a borkóstolókat, kezded tényleg élvezni az utat. Krems, a Bécs előtti utolsó megszállás, tele van élettel, borozókkal és jó éttermekkel. Ide illően, van egy boraszati egyetem is.

A következő nap Bécs, ezzel az ut véget ért. Nejem kikötötte, hogy csak egy elővárosba menjünk és onnan a vonattal, mert félt a bécsi forgalomtól. Így a szükséges 85 km biciklizésből (leghosszabb szakasz) csak 40 km lett. Bevallom én se bántam, 85 km egy nap, az sok. Tulnn városától a Ferenc József pályaudvarig vonattal mentünk. Bécsbe kb. du 3-ra értünk. Még el kellett biciklizni a nem messze levő hotelunkhoz, amitől nejem nagyon tartott. Forgalom! De kiderült, volt bicikli sáv, meg a Donau Kanál mellet ment az út, végül is nagyon szép volt.

Másnap, egy vasárnap, villamossal a Grinzingbe mentünk. Sétáltunk, utána boroztunk és ettünk egy Heuriger-ben. Grüner Veltinger-t rendeltem. Magyarul, Zöldveltelinit.

Volt egy idő, nem is olyan régen, amikor munkám révén sokat utaztam. Egy építész/gépész/elektromos tervező irodának dolgoztam.

Az én feladatom volt a már megtervezett és épülőfélben levő projektek dajkázása, majd azok üzembe helyezése. Minden projekten általában kéthetente vannak magas fokú találkozók, ahol a tulaj, (vagy annak képviselője), a vállalkozó embere, (aki az építkezésért felelős), és a tervező (a mi cégünk) képviselője van jelen. A találkozó előtt az építkezést illett végig járnom. Később a dolgokat megbeszéltük. Az értekezlet menete sablonos, végigmegyünk a múlt találkozó jegyzőkönyvének pontjain. Ki mit intézett azok közül, ami rá volt bízva? Ez után jön a „new business” azaz újabb ügyek/problémák. Néha vannak meghívott vendégek, például a tűzoltóságtól, a várostól, gyártóktól, stb.

Elég stresszes, nem kell mondanom, hogy mindenkinek, megvan a saját érdeke: a tulaj nem akar többlet költséget és a befejezést határidőre akarja, a vállalkozó minél több extra munkát akar, amiért külön számlázna. Ez-az szerinte nem volt mutatva (vagy nem jól volt mutatva) a mi terveinken, nekem meg azt kellett bebizonyítanom, ha lehet, hogy igenis jól/tisztán volt mutatva a rajzokon és a dokumentációban. Sokszor ezt nem lehet, hibáztunk. Kell, hogy ha ez az eset ne vegyed magadra, ilyesmi előfordul.

Ugyan munkánk jó része Torontóban volt, ott ahol laktam, egypár projekt távol volt. Ide jobb esetben autóval, de legtöbbször repülővel kellett menni. Így eljutottam Kanada sok sarkába és sokszor az US-ba is. Volt idő, amikor minden 2 héten kellett repülnöm. Ezek az utak fárasztóak, néha van időkülönbség is. Kanada nagy ország. Átlagosan két éjszakát kellett a helyszínen tölteni, beindításkor többet.

Hozzá tartozott, hogy érkezés után beköszöntsek a tulajhoz, és meghívjam a megbízottját ebédre/vacsorára, dolgokat megbeszélendő és az üzleti kapcsolatot ápolandó.

Meglepődnél hányan akarnak olyan helyekre menni ahova én nemigen járok, például sztriptíz bárokba. Igen, ezek ebédidőben is működnek. Na, nem azért mert félrelépni akarnak, csak (gondolom) ez a fajta szórakozás az ami nekik tetszik. Sok kliens szeretett inni is. Mondanom se kell hogy a koszt ilyen helyeken pocsék. Mivel a kliens választ, még ha étterembe is akart menni, kis helyeken mindig ugyanazon bejzlibe kellett menni, más nem igen volt, és azt a kosztot enni. Kanada nem Európa, vidéken a kaja (tisztelet a kivételnek) csapnivaló.

Ha rajtam múlott, vagy ha nem kellet a klienst szórakoztatni, egy, már előre lekutatott jó helyen ettem. Ha volt olyan. Szabadidőmben pedig (bérelt) kocsival bejártam a látnivalókat és a város szép részét.

Befejezésül, egy egzotikusabb ut, ízelítőül.

Az Attawapiskat kórházat mi terveztük és üzembe kellett tenni. Ez a hely egy indián rezerváció, a Hudson Bay (Öböl) mellett. Vagy 2000 indián él itt, az Attawapiskat törzs egy része. A világ végén van. Út ide nincsen. Jobban mondva a hosszú télen, amikor a víz és a mocsarak megfagynak, csinálnak ideiglenes utat a jégen. Nagyobb dolgokat ilyenkor szállítanak.

Először egy észak ontarioi kisvárosba Timmings-be repülsz. Emlékszem a repülőtér itt tele volt turistákkal, amerikai vadliba vadászokkal. Rendesen beöltözve katona terepszínekbe. Ősz volt, vadászat szezon. Innen őket privát géppel repítik ide-oda a vadonba, ahol „dug- out” (les-helyek) vannak. Tele piával és a férfiember vadászhat, piálhat és kaját is kap bőven. De eltérek.

Nekünk egy kis kb. 10 személyes gépre kellett átszállni, és vagy egy órát még északabbra repülni. A táj lent lapos, számtalan nevenincs tó és mocsár alattad, majd egy füves rétre szállsz le, akkoriban még beton sem volt. Innen bevisznek a településre.

Itt az indiánok kis Honda terepjárókon furikáznak. Fogalmam sincs mit csinálnak, mert ugye régen vadásztak és halásztak, de manapság ez nem muszáj. Van bolt (minden jó drága) és a kormánytól kapnak valami pénzt. Étterem nincsen, piát nem árulnak. A munkásszálláson alszol és eszel.

A kis korház vagy 10 millió dolcsiba került a megye (Ontario) adófizetőinek. Volt vagy 30 ágy, röntgen, nőgyógyászat, stb. Csak éppen orvost (szakorvost felejtsd el) nem lehetett szerezni ide. Mert senki sem akar ide jönni, élni. Erről a megye elfelejtkezett. A korház az uralmon levő párt választási ígérete volt. Az orvosok a fent említett kisvárosból repültek fel, hetente egyszer. De még műszaki embereket sem lehetett szerezni, a helybéliek nem elég iskolázottak. A berendezéseket (kazán, stb.) az idősebb apáca ápolónők kezelték, akik itt a főnővérek voltak és „mindenesek”.

Ezek az apácák, egy kihaló fajta, csak ketten voltak. A többi ápolónőt európai „nővérvásárokon” szerződtették, ahol fiatal ápolónőket próbálnak jó pénzért két éves szerződésre ilyen helyekre elcsábítani. Mondták sok a fiatal ápolónők közül, belegógyizik és félidőben otthagyja őket. Mert ezen a helyen abszolút semmi szórakozás vagy társaság számukra nem létezik.

Mondják neked, ha ott vagy, ne igen kódorogj el a településtől helybeli vezető nélkül. Mert ha igen, könnyen eltévedsz, és vissza nem találsz. A táj monoton, fák sincsenek, nincsen templomtorony, útjelzés…. semmi. Ha elvesztél magadra maradsz, meghalhatsz egy idő múlva.

Olaszország harmadik legnagyobb városában közel egy millióan élnek. Ha a külterületeit is beleszámolod négy millió a lakosság. Egy település itt már a görögök alatt is létezett, később fontos római város lett. Még később királyság, majd a franciákhoz tartozott.

Amikor az Árpád ház fiú ágon kihalt, elődeink Robert Károlyt hívták, aki az Anjou házból való és itt született. 1861 - től Nápoly Olaszországhoz tartozik. A legmegbombázottabb olasz város volt a második világháborúban

Bevallom jó ideje nem jártam Nápolyban. Egyszer még el szeretnék oda menni. De ha nem is, eleget tettem az olasz mondásnak: „vedi Napoli e poi mori”, ha Nápolyt láttad, utána (nyugodtan) meghalhatsz.

1968-ban egymagam ellátogattam ide autóstoppal és a következő évben, a kanadai vízumra várva, frissen házasodván, még egyszer.

Mindkét alkalommal a diák szálláson aludtunk, ami ebben az időben Pozzuoli (a tenger a hátad mögött, balra) irányában volt, egy gyönyörű villában, egy félszigeten. Kissé elhanyagolt állapotban, mert a tulaj nem tudta karban tartani és az államra hagyta. Fiúk és leányok külön aludtak. Ha be akartál menni a városba, volt busz. Gyalog, közel negyven perc séta. A sétányt a tenger mellett a hegyes part a leggyönyörűbb villákkal szegélyezte, a tenger azúr kék, a távoli Vezúv-t is lehetett látni. Mesés.

Azóta talán négyszer is voltunk Olaszországban, de Rómától délre sose jutottunk.

Nápolyt sokan ócsárolják, ugyan UNESCO Világ Heritage által listázott város. Mondják sok a becsapás, állandóan sztrájkolnak, a szemét mindenütt, sok a maffiózó. De szépségét egzotikusságát kár tagadni. Itt ettem először pizzát és kagylót. Nem volt egy drága város. Egy részét „dzsungel”-nak hívtuk

Itt az utcák keskenyek és hihetetlen sűrűn éltek a szegényebbek. A nagy nyári melegben, légkondícionálás akkoriban itt ismeretlen volt, az itteniek a nap nagy részét az utcán töltötték. Itt varrt nagymama és itt fegyelmezte gyerekeit a mama. A férfiak a kocsmák körül gyülekeztek, kártyáztak, ha nem focit néztek. Az utcák keskenyek, a bérházak düledezőek voltak, és a Veszpások életveszélyesen sebesen kanyarogtak.

Nápolynak komoly múzeumai is vannak, pl. a Nemzeti Régészeti Múzeum, és szép templomai.

Ideálisan jó pár környékbeli érdekességet lehet látogatni. Capri szigetét, és Sorrentót. Pompei romjait. Ha kalandos vagy a Vezúv kráterjához is felmászhatsz, ugyan van egy felvonó is ide. Elmehetsz az Amalfi tengerpartot megnézni, látványos (és drága) kisvárosait útba ejtve, például Positánot.

Nem is írok többet, beszéljenek a képek.

De bezáróul, egy személyes történet. Mondom nejemnek menjünk el, nézzük meg az Akváriumot. Hogy őt az nem érdekli, majd itt a mellette levő park padján megvár. Az Akvárium a város jó részében van, mondjuk Duna parti Korzónak megfelelő helyen. Így is lett, bementem megnéztem a halakat, majd egy óra múlva kijöttem, fiatal feleségemmel találkoztam.

Mondja, nem hiszed el mi történt? Mondom mi? Aszongya, minden harmadik autó lelassított. Kérdezték nem akar kocsikázni, menni? Hiába mondta nem. Próbált egy könyvet olvasni, de az sem segített. Az olaszok nem akarnak egy futó kalandnak tűnő alkalmat elmulasztani, talán még ma sem.