MIT, a Massachusett Instutute of Technology közismert rövidítése. Az USA leghíresebb műszaki egyeteme. De, míg Harvardról mindenki tud, sok ember Európában semmit sem hallott az „emájtíí”-ról. Pedig testvér egyetemek. Mindketten egymás mellett, a Károly folyó bal partján, Cambridge városában vannak. Ami ugyan külön város, de szervesen Bostonhoz tartozik úgy, mint Buda Pesthez.

Idősebbik fiam szerencsés volt, az Ottawai egyetem el végeztével, ösztöndíjat nyert ide. Öt évet itt töltött. Kanadába vissza nem jött, most San Franciscóban él. Nagydoktorátust szerzett szerves kémiából. Öt éven keresztül, évente kétszer lehajtottunk Bostonba, egy 8 órás út, őt meglátogatni.

Az MIT diploma sok ajtót kinyit. Az állás lehetőségek jóval jobbak, fejvadászok próbálják a végzősöket elcsábítani.

Fiam 2002-ben kapta doktorátusát. Elmentünk a diploma osztásra, amit itt „commencement”-nek hívnak. Május végén volt, egy szép tavaszi napon. Ezen a napon kapja minden hallgató, aki abban az évben végez, mérnököket/doktoráltakat beléértve. Eltart órákig, nevüket szólítják egyenként, a szülők büszkén nézik csemetéiket, akik fekete palástban, és a furcsa fejfedővel itt felsorakoznak. Az egyetem elnöke mindenkivel kezet ráz. Előtte ünnepség, beszéd. Abban évben a világbank elnöke beszélt, James Wolfenshon, ausztrál származású közgazdász/jogász.

Megjegyzem a végzők több mint fele színes volt. Műszaki dolgokban az ázsiaiak nagyon jók. Plusz a diákok tíz százaléka nem amerikai.

Az első évben a doktorátusért tanuló ösztöndíjasok feladata a gólyák (freshmen) segítése tanulmányaikban. A második évtől egy professzor mellé rendelik őket. Az elkövetkező négy éven keresztül azokat fogják kutatásaikban segíteni. Ezért kapják az ösztöndíjat, ami megélhetésüket biztosítja. Lesz pénzük enni és egy lakást, harmad/negyed magukkal, a városban bérelni. Másra nem futja. Mindezért dolgozniuk kell, napi 10-12 órát, beleértve a hétvége egyik napját is. Magyarul, látástól vakulásig.

MIT és hasonló nagynevű egyetemek köztudottan a legrátermettebbeket veszik csak fel. Van felvételi vizsga, megnézik a fiatalok eddigi iskolai/egyetemi eredményét és magán tevékenységeit. Ajánlás kell az iskolából/egyetemről két professzortól. MIT kb. 10 jelentkező közül csak egyet vesz fel. Fiam esetében segített, hogy megyei ifjúsági sakkbajnok volt, nyaranta az egyetemen a kémia professzorának segített kutatásaiban és hogy sakk és matematikából itt Ottawában korrepetált más fiatalokat. MIT előszeretetben részesíti azokat a fiatalokat, akiket itt „nerd”-ként csúfolnak. A „stréber” nem megfelelő fordítása ennek a szónak, de jobbat nem tudok.

És mégis, legalábbis a mérnöki karon köztudott hogy az első év végén a hallgatóknak 11 tárgyból egy B+ átlagot kell elérniük. Ha nem, eltanácsolják őket. Elképzelheted az embertelen igyekvést, mert senki sem akar ezek közé tartozni. Az első év után a helyzet valamelyest normalizálódik, de a kemény és állandó tanulás szükségessége nem változik. Ez nem egy olyan egyetem ahol sok időd marad randizni, bulizni, részegeskedni. Sajnos öngyilkosság is előfordult, mert nagy ritkán egy fiatal úgy érezi, hogy saját (és szülei) elvárásának nem felel meg.

A tandíj (ezeken az egyetemeken mindenütt) rendkívül magas. Évi 40 ezer dollár tandíjról beszélünk. Ehhez jön a megélhetés, szállás és könyvek, stb. ami még egy évi 40 ezer dollár. Szóval egy mérnöki diploma, ami négy év, 320 ezer dolcsiba kerül itt. Nem aprópénz. Ha családod bizonyítottan nem tudja fizetni, van alacsony kamatlábú kölcsön, és a kisebbségeknek és a rászorultaknak ingyenes segély is. Az itteni családok érthetően a gyerekek óvodás kora óta gyűjtenek az egyetemi oktatás magas költségeire.

Végül is egy néhány további adat/ismertető az MIT-ról:

1861-ben létesült, válaszaként az US-ban lezajló ipari forradalomra. (Harvard-ot 1638-ban alapították). Tudományokra, közgazdaságtanra van specializálva és építészet/mérnök karai is világhíresek. Orvosi, jogi kara, és irodalom/szépművészet nincsen, ugyan 1950-ben megnyílt a Humanitás Kar és a Sloan Igazgatás kar, (MBA).

Mint Harvard, és sok más a legjobb egyetemek közül, MIT magán egyetem. Évente körülbelül 1100 diák diplomázik alapfokon. Ezekhez kell adni a kb. évi 1500 kisdoktoráltat (Master degree, ez plusz két év) és 500 nagydoktoráltat (PhD, ez plusz öt év). MIT tőkéje, amit egyetem esetében „endowment”-nek hívnak, 11 milliárd dollár. Az egyetem színei: bordó és szürke.

Az itt végzett híres emberek nagyon számosak. Csupán a ma is élő ismertebbek közül az egynéhányat engedtessék felsorolnom: Kofi Annan, (az ENSZ volt fő titkára), Bern Bernake (FED elnöke), Buzz Aldrin, (űrhajós), Benjamin Netanyahu, EM Pei, (építész), Paul Krugman, (közgazdász).

A felvilágosult Noam Chomsky, MIT nyelvész professzor és világhíres filozófus, itt tanít.

81 Nobel díjas végzett falai között.

Az alábbi írás a múlt vasárnap jelent meg New York Times véleményrovatában. A szerzők Abbas Milani és Israel Waismel-Manor. Előbbi az Iráni tanulmányok tanszék feje a Stanford Egyetemen és a Hoover Institution Iráni Demokrácia Projektjének egyik vezetője, utóbbi a Haifa Egyetem professzora és vendégprofesszor a Stanford Egyetem politikatudományi karán.

Ugyan az izraeli és iráni kormány évtizedek óta szó szerint harcban áll egymással, a két országban mégis sok a közös.

Mindkettő a föld legrégebbi civilizációinak otthona, és mindkettő jobbára arab területen található, nem arab állam. Az ötvenes években a Ben Gurion vezette Izrael és Mohamed Reza Pahlavi sah Iránja a szekuláris nacionalizmus bástyái voltak. A sah diktatórikus módszereivel a modernizációt erőltette, míg Ben Gurion a nem vallásos cionizmushoz kötődött. Irán szekuláris politikáját csupán az 1979-es iszlám forradalom után szorították háttérbe a radikális iszlám nézetek. Izraelben a szekuláris politika jóval tovább kitartott, de jelenleg veszélyben van.

Most Irán és Izrael is kritikus stádiumhoz értek, ami a külfölddel, főképp az Egyesült Államokkal való viszonyukat illeti. Az elmúlt hét évben az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatai szankciókat vetettek ki Iránra azzal a céllal, hogy leállítsák nukleáris programjukat. Mahmud Ahmadinejad, Irán volt elnöke éveken át a „Nagy Sátán” ellen szónokolt. De bár Irán legfelsőbb vezetője, Ali Khamenei ajatollah még ma is reformellenes, úgy tűnik, hogy néhány iráni politikus végre felismerte, hogy a további meg nem alkuvás és harciasság csupán újabb szankciókhoz vezet, katasztrofális gazdasági következményekkel.

Míg Iránt lassan megérinti a változás szele, azalatt Izraelben a vallási és jobboldali szélsőségesek kezdenek megerősödni a szekuláris demokratákkal szemben, és már nem félnek nyíltan támadni az Egyesült Államokat, Izrael legfőbb szövetségesét sem. Az elmúlt hónapokban Izrael hadügyminisztere, Moshe Yaalon „megszállott messiásmániásnak” nevezte, míg Natali Bennett, izraeli gazdasági miniszter az Izraelt bojkottálni akaró antiszemiták szócsövének titulálta John Kerry amerikai külügyminisztert.

Izrael szekuláris demokratái egyre jobban aggódnak, hogy Izrael jövője kellemetlenül hasonlíthat majd Irán nem túl régi múltjára.

Irán olajgazdagsága több mint három évtizeden keresztül lehetővé tette a vallásos vezetők hatalmon maradását. De a szankciók komoly gazdasági áldozatokkal jártak, lesújtó következményekkel az iráni népre nézve. A nép, megunva Ahmadinejad fellengős és drága retorikáját, lecserélte őt Hassan Rouhanira, egy pragmatikus emberre, aki azt ígérte, javítani fog a gazdasági helyzeten és visszaállítja a normális kapcsolatokat a Nyugattal.

Rouhani felemelkedése valójában egy kritikus kulturális és demokratikus változás eredménye: elfordulás a papságtól és az állandó külső konfrontációtól, a modernizáció és gyakorlatiasság felé. A közelmúlt feszültségei Oroszország és az USA között ugyan felbátorítottak néhány iráni radikálist, de a kormány egésze továbbra is folytatni kívánja a nukleáris tárgyalásokat.

Irán ellentétekkel teli ország. Az uralkodó osztály aránytalanul nagy része az öregedő muszlim papságból való férfi, míg az ország tudósainak és mérnökeinek 64%-a nő. A kormány különböző intézkedéseinek ellenére, melyekkel a nőket próbálják hátrányos helyzetbe hozni, egyre több nő válik elismertté a filmek, a lapkiadás és a cégvezetés területén.

Sok neves értelmiségi és művész, aki évtizedekkel ezelőtt a vallásos kormányt támogatta, ma a nép függetlenségéért harcol, és nyíltan vitatja a rezsim vezetőinek avitt nézeteit, miszerint az emberi jogok és a vallási tolerancia a Nyugat kreálmányai és összeegyeztethetetlenek az iszlámmal. Irán népességének több mint 60%-a 30 év alatti, és ezek a fiatalok túlnyomóan az egyén szabadságában hisznek. Nem csoda, hogy egy hónapja Khamenei ajatollah aggodalmát fejezte ki a vezető papság előtt az ország „iszlám-ellenes kulturális inváziójával” kapcsolatban.

Míg a mérsékelt irániak és az ország néhány vezetője óvatosan a gyakorlatiasság és a Nyugat felé húzódnak, úgy tűnik, jó pár izraeli inkább távolodik ezektől a nézetektől. 66 év alatt Izrael többször váltott békésből harcias magatartásra. Ezeket a természetes változásokat főként az ország biztonsága és a béke lehetősége hajtotta.

De a mostani változást gyorsítja a vallás és a népesség, ezért alapjaiban más, mint az előzők. Ugyan az ortodox zsidó pártok jelenleg nem tagjai a kormánynak, Bennet Jewish Home nevű, jobboldali vallásos pártjával együtt a Knesset mintegy 25 százalékával rendelkeznek. Az ortodox pártok vallásos teokráciává akarják változtatni Izraelt. És mivel az ortodox zsidó családokba átlagosan 6,5 gyerek születik (míg a többi zsidó család átlaga 2,6), belátható időn belül elérhetik a céljukat.

Iránban ezzel szemben csökken a születések száma, egyértelműen jelezve a szekularizmus erősödését, ami nyugtalanítja Khamenei ajatollah-t.

Véleményünk szerint ezek a demográfiai trendek elég erősek ahhoz, hogy hosszú távon felülírják Irán jelenlegi meg nem alkuvását, és jelentősebbek lesznek, mint Izrael liberalizmusának futó győzelmei.

Izrael nem kizárólag vallási értelemben közeledik az ortodoxokhoz. Mivel az ortodox zsidók túlnyomó többsége ellenez mindennemű egyezkedést a palesztinokkal, a béke lehetősége napról napra egyre távolabbra kerül. Ezen kívül az idő sem kedvez a demokratikus Izrael támogatóinak.

Amennyiben Izrael a továbbiakban is folytatja a települések bővítését, és a béketárgyalások csupán a status quo megtartására irányulnak, az igazi veszélyt Izraelre nézve nem Irán nukleáris programja, hanem a növekvő gazdasági szankciók jelentik.

Ami néhány éve, egyéni meggyőződésből a nyugati bevásárlóközpontokban árult izraeli narancs és humusz elleni bojkottként indult, mára nemzetközi kampánnyá fejlődött, mely az izraeli cégek és intézmények bojkottjára, a befektetések kivonására és további szankciókra szólít fel.

Attól kezdve, hogy az amerikai egyetemi kampuszokon bojkottra és a befektetések kivonására szólítanak fel, egészen addig, hogy az európai pénzügyi intézmények egyre kevésbé hajlandóak olyan izraeli cégekbe és bankokba befektetni, illetve azokkal társulni, melyek együttműködnek a West Bankkal (tehát Ciszjordániában is üzletelnek); a „BDS” (boycott, divest, sanction, azaz bojkott, befektetés-kivonás, szankciók) mozgalomnak egyre több támogatója van. Benjamin Netanyahu miniszterelnök nemrég „modern jelmezbe bújt klasszikus antiszemitáknak” nevezte a BDS mozgalom támogatóit.

A múltban Izrael számíthatott a Nyugat, legfőképpen az Egyesült Államok segítségére ezeknek a kezdeményezéseknek a megakadályozásában. De ahogy Izrael népessége változik, és a nyugati zsidók egyre kevésbé vallásosak és egyre kritikusabbak Izraellel szemben, Izrael, az „anyaállam” ösztönös támogatása attól függetlenül, hogy ott mi történik, egyre csökken.

Mi több, ahogyan a nyugati országok egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az emberi jogokra, Ciszjordánia elfoglalása egyre inkább a nyugati liberális normák megszegésének minősül. Az amerikai zsidók új generációja sarkalatos ellentmondást lát saját liberális gondolkodása és Izrael számtalan cselekedete között.

Ez a tény, valamint az idősebb generáció eltűnése és a zsidók és nem zsidók közötti házasságok magas száma azt fogja jelenteni, hogy az Izrael-párti lobbi nem lesz többé olyan nagy és összetartó, mint a múltban. Míg az amerikai elnökök Lyndon B. Johnsontól Barack Obamáig mind kijelentették, hogy stratégiai és ideológiai okokból is támogatják Izraelt, néhány generáció múlva ebből csupán a stratégiai aspektus maradhat.

Az Amerikában élő irániak között épp ellentétes folyamat figyelhető meg. Az iráni diaszpóra mintegy 5-7 millióra tehető. Az ő gazdasági, műszaki, tudományos és kulturális eredményeik jól ismertek az Egyesült Államokban, köszönhetően az olyan embereknek, mint Pierre Omidyar, az eBay alapítója. Ezek az emberek a demokratikus Irán egyre erősebb pártolói, és egyre fontosabbnak tartják a jó kapcsolat kialakítását az USA és Irán között. Ahogy az egyesült zsidó diaszpóra annak idején segített az újonnan megalakult Izraelnek, hogy felzárkózzon a gazdag iparosodott államokhoz, egy napon az iráni diaszpóra hasonló szerepet tölthetne be a poszt-teokratikus Irán esetében.

Izrael egyik legnépszerűbb énekese, az iráni születésű Rita Jahanforuz új albumán így panaszkodik: „Egyedül és elhagyatottan vagyok ezen a világon, mint a vad fű a sivatag közepén.”

Ha az iráni mérsékelteknek nem sikerül az országot reformra kényszeríteni, és a szekuláris izraeliek nem tudják megállítani az ország demokráciából teokráciává válását, akkor mindkét ország lakói rá fognak jönni, hogy Ritának igaza van.

PS Köszönet egy NOLBlog társunknak, aki fordításomat átfésülte. Kattints erre a linkre az eredeti cikkhez.

Nem tudom hogy vagy vele, de én nagyon élvezem az ezeken uralkodó atmoszférát. Főleg persze induláskor. Érkezéskor a legfontosabb dolgunk hogy a formaságokon, ha vannak, mielőbb átkerüljünk, és úti célunkhoz eljussunk.

De induláskor ugye időt kell hagyni, a pontatlanság nagy kárral járhat. Ha lekésed vonatodat vagy a gépedet pénzbe kerülhet.

Már apám is viccelt családjáról, akik kiskorában, a húszas években, állítólag a Pécsről Budapestre menő vonathoz, órákkal előbb mentek ki, mert édesanyja (nagymamám) félt, hogy lekésik a vonatot.

Mint kisgyerek Balatonra menvén, mi is jóval korábban ott voltunk. A Délinél elmaradhatatlan volt, hogy a mozdonyhoz el ne sétáljunk, hogy azt én meg tudjam csodálni. Ebben az időben mozdonyvezető szerettem volna lenni.

Még mindig élvezem a nagy vasút állomásokat, ugyan itt Észak Amerikában a vasúton utazás nem olyan népszerű. De az állomásaik, főleg azok, amik a vasutak fénykorában (1900-as évek eleje) épültek nagyon szépek. Másfajták, mint Európában. Itt a vágányokhoz nem mehetsz, azok és a vonatok nem láthatóak. Még jeggyel is csak az indulás előtt kb. 15 perccel, amikor is az indulásra várakozóakat fel (vagy le) terelik a vágányhoz, beszállásra. De a nagy csarnok ahol a jegy adás-vevés történik, ezek látványos, hatalmas, díszes termek.

Sokja építészetileg gyönyörűen renoválva van, gondolok most a Toronto Union Station-ra, a New Yorki Grand Central Stationra és a Washingtonira, az utóbbinak szintén Union Station a neve.

Európai utazásaim alatt sok más pályaudvaron is jártam. Nekünk, magyaroknak minkét pesti pályaudvarunk nagyon szép. Talán a Nyugati kissé jobban tetszik, de a Keleti se kutya. És itt és más európai pályaudvaron benne lehetsz, még ha nem is utazol, a sűrűjében. Vannak jó éttermek. Szeretem a Keleti bal oldalán levőt. A Nyugatié sajnálatosan, ha jól emlékszem egy Mc Donald, oda én be nem teszem a lábamat, dacára hogy a terem nagyon szép.

Megemlítem itt Párizs pályaudvarait, és ha már előbb éttermeket említettem ajánlom, kukkants be a leghíresebbe, a fényűző Le Train Bleu étterembe, ami a Gare de Lyonhoz tartozik. Milánó pályaudvara, a Prágai, Drezdáé és Lipcséé (ha jól emlékszem) mind csodálatos alkotások. És ki ne hagyjuk a Londoniakat, köztük a Waterloo Station, ahonnan manapság az EURO STAR indul és Paddington-t, ahova a Heathrow Express (a gyors a reptérről) érkezik.

Most kicsit röviden a repülőterekről. A legtöbb ország jó benyomást akar tenni az oda érkezőkre és ezért nem sajnálja a pénzt a repülőterekre.

Persze a repülőterek értékelésénél az esztétika nem a legfontosabb kritérium, hanem az is hogy mennyire egyszerűen tudsz oda (vagy onnan) a városból/ba ki/be kerülni? Milyen hatékonyak az indulások pontosságában és más megfontolások (pl. sor a vámnál) szintén fontos tényezők.

Egy biztos, hogy induláskor (hacsak nem egy szoros csatlakozásról beszélünk), manapság van időd bőven, mert jóval előbb kell megjelenni a biztonsági hercehurcák miatt.

De ha mindezen túl vagy hát általában bőven van időd a vámmentes boltok között barangolni, avagy egy bárszékre felülni és valamit rendelni. Vagy csupán az üvegablakon keresztül a világ távoli részeibe induló gépeket és azokra várakozó utasokat bámulni. És néha látod a légi járatok személyzeteit liba sorban jönni, a kapitány elől, a többiek mögöttük, mindenki egyenruhában. Találgathatod honnan valóak? Lassan elkezdődik a beszállás, először a gyerekesek, az idősek, a gyakori utazók, majd te, ülésszám szerint.

Megemlítek egypár repülőteret, amik jó benyomást keltettek bennem: Chicago O’Hare (rendkívül jól igazgatott és épített, direkt metró a városba). Torontó, (új, de nincsen jó közlekedés a belvárosba). Zürich, Frankfurt, München. Párizs de Gaulle és London Heathrow nem kedvenceim. A távol keleti repülőterek is említésre méltóak, Hong Kong-t és Bangkok-t ismerem.

Befejezésül sokszor érzi az ember a kanadai útlevél előnyeit. Heathrow-nál érkezéskor, általában reggel, (hajnal észak amerikai időszámítás szerint), hosszú folyosókon terelik a népet az útlevél vizsgálathoz és a vámhoz. A nagy teremben tengernyi az érkező és talán van 30 útlevél ellenőrző. A frissen érkezőek nem kis része egzotikus arab/afrikai/ázsiai országból származik. Ennek megfelelően gyakran furán vannak öltözve. Sokuk nem beszél angolul. Nejeik gyakran burkában, arcukból semmi sem látható. Temérdek cuccal, ajándékkal, sok-gyerekestől. Látogatóba jönnek. Neked is itt kell várni. Az ellenőrző pont közelében hallod a tisztviselők részletes kérdéseit. Miért jött? Kit látogat? Meddig marad? Hol a levél az illetőtől? Mi a cím? Mi a telefonszám? Mit hozott ajándékba? Mennyi pénze van? Egészségügyi kérdések…Csak sajnálni lehet az alanyokat.

És akkor oda érek. A világon mindenütt. Kanadai útlevél. Rád néz. Esetleg egy két kérdés. Egy pecsét. Legyint a kezével. Menjél. Megérkeztem.

Ezt a kis munkát cégünk, ahol akkoriban dolgoztam, Torontóban, egy nagyobb banktól kapta.

A cégünk fő specializáltsága a kórházak épületgépészeti berendezéseinek tervezése volt. De foglalkoztak vásárló központokkal és irodaházakkal is. Lényegében mindennel, ami a kezükbe került. Nem voltak válogatósak, mert ha több a munka az jobb, mintha nincsen. Mert ha kevés a munka, akkor hogyan/miből fizetik az alkalmazottaikat? Egy mérnöki tervező iroda költségvetése nagyon egyszerű. Amíg vannak megbízások, tudják fizetni az alkalmazottakat, és van nyereség. Ahogy ezek megszűnnek, vagy kevesebb mint ami kellene, el kell valakit bocsájtani. Elbocsájtani nem szeretnek. Képzett begyakorlott emberekről beszélünk, újra ilyeneket találni, amikor jobbak az idők, nem könnyű.

Visszatérve, ez egy relatíve nagyon kis megbízás volt. Mondták, Steve neked van erőmű tapasztalatod, fuss vele. Tudták, hogy még Magyarországon rész vettem egy vegyi kombinát gőzkazántelepeinek tervezésében. A Nitro Kémia volt, Fűzfőben. Ahol turbinák is voltak. Isten tudja, saját szemmel láttam, ahogy a szenny ment semlegesítés/tisztítás nélkül a Balatonba. De eltérek….

A feladat egy másik mérnöki vállalat leellenőrzése volt, akik ettől a banktól hitelért folyamodtak. Érdemes ezekben megbízni és a kb. 15 millió dollár hitelt nekik folyamatosítani?

A levizsgálandó cég kicsi volt, csupán 20 alkalmazott. Távoli automata mini vízerőművek építésére és azok üzemeltetésére specializálódott. A 3 tulaj társ sokáig dolgozott az óriás megyei elektromos műveknek, és amikor azt privatizálták és felaprózták, állásukat elvesztették. Egy idő múlva megalakították cégüket.

A cég kifejlesztett egy olyan kis mini vízi erőmű prototípust, ami teljesen automatikusan dolgozott, és a cég távirányítással kapott jelzéseket, ha hiba történt. Ez ritkán volt és évi egyszer helikopterrel tartották karban. Mert sokszor még odavezető út sem volt. Ezek telepítésével foglalkoztak.

Kanada egy óriási ország, sok része (a közepén és északra) lakatlan. Hatalmas erdők, majd sarki semmiség uralja. Víz és eső van bőven. Részletes műhold és meteorológiai adatokból szakértők képesek olyan neve nincsen patakokat találni ahol a víz még a kemény télben is csak rövid időre fagy be (mert sebesen folyik), tehát az év nagy részében egy turbina képes villamos energiát fejleszteni. Ha ilyen helyet találtak és az aránylag közel volt egy elektromos távvezetékhez, megsaccolták a költségeket és a jövő jövedelmet. Dokumentálták szándékukat és az előzetes tervet, és kölcsönért folyamodtak. A kölcsönnel a kezükben a kis erőművet megtervezték, a berendezéseket megrendelték és megépítették. A termelt áramért kapott pénzzel fizették a majdnem 100%-os kölcsön részleteit.

Munkám során ellátogattam a vidéki városban levő irodájukba és egypár távoli erőművüket is megnéztem. Tudásuk, gyakorlatuk nem volt kétséges. Nyugodt szívvel tudtam ajánlani a banknak, hogy a kölcsön szakemberekhez fog menni és olyanokhoz ahol a kudarc esélye minimális.

Az idén déli utunk első állomása Savannah volt. Történelmi város szép épületekkel, és tavasszal nagyon jó klímával. Ilyenkor érdemes ide látogatni. Nyáron túl (nedves) meleg, hasonlóképpen a tőle délre levő Florida államhoz. Télen az idő amolyan mediterrán, nagy ritkán van fagy, néha hó is.

Késő délután érkeztünk. A virágzó látványos fő utcák már a kezdetben pozitív benyomást keltettek. Egy kis lakást béreltünk a régi negyedben. Mindenhova gyalog tudtunk sétálni. Élveztük a meleg időt, a virágzó fákat és a szép utcákat. A lakásban volt konyhánk is és egy szép udvar.

A város 1733-ban alakult, az akkori angol gyarmat megye székvárosa volt. Kissé később egy fontos hadikikötője a délieknek a polgárháborúban. A ma látható minőségi épületek és belvárosi házak többsége ebben a korban épült. Látható, mert a házaknak nincsen garázsa, emberek lovakon, vagy ló húzta kocsikon közlekedtek ebben az időben. Majdnem minden épület műemlék.

A régi belváros, necc alakzatban elrendezett utcákkal és 22 gyönyörű térrel rendelkezik. Nagyon bájosak. A terek közepén szobrok, öreg fák, padok. A négyszögletű tereket egy templom és szépen felújított lakóházak, néha középületek szegélyzik.

Mellesleg a fákon egy érdekes itteni növény található, ami a délre nagyon jellemző. A Spanish Moss-ról beszélek, magyarul talán a Spanyol Moha? Ez a növény a levegőből él, tehát nem a fákon élősködő. Ilyen helyeken fürtökben lóg a fákról, de még a villamos vezetékekről is. Olyan misztikus benyomást kelt.

Maga Savannah közel van a tengerhez. Ezzel a Savannah folyó köti össze, amolyan Duna szélességű. Látnivalók még a történelmi temető ahol polgárháborús halottak vannak eltemetve, tábornokok és köztük fekete rabszolgák. És van egy szép park, neve Forsyth Park, közepén nagy szökőkúttal.

SCAD, (Savannah College of Art and Design) egy jó nevű egyetem, építészeti és ipar és szépművészeti tagozatokkal. A város lakóssága 150 ezer.

Egész közelben található a Tybee szigete. 15 perc kocsival. Ez már az Atlanti Óceánban van, de egy rövid hídon rá tudsz hajtani. A régi nyaralókat érdemes megtekinteni. Kissé álmos, lassú a hangulat.

Kissé messzebb, 45 percre, vannak a ma már nevesebb Hilton Head szigetek. Ez már Dél Karolina államban van, nem Georgiában. Egy aránylag új mega nyaraló település. A szigeteket a spanyol Cordillo fedezte fel 1521-ben. Sokáig szórványos ültetvények voltak, itt ott. Mocsaras volt még mindig van néhány alligátor, régen volt szúnyog bőven. Rossz nyelvek szerint a legnagyobbik ültetvényes elkártyázta ingatlanát és így a szigetek jó része a pénzes emberek kezébe került. Ezek az ötvenes években elhatározták, hogy egy turista hellyé fogják átváltoztatni.

Hidakat építettek. A beruházásokkal a sziget régi karakterét mára már tökéletesen megváltoztatták. Ugyan minden ízléses, nívós, nem szembeugró, mert az eredeti növényzetet és fákat ahol lehetett megtartották. Tele van teniszpályákkal, villákkal, éttermekkel és kis boltokkal a „jobb” turistáknak.  És persze golfozhatsz is. Ideális biciklistáknak, mert lapos és mindenhova aránylag könnyen eljutsz bicikli/gyalog ösvényeken. Évente tartanak egy híres tenisz tornamentet.

Egyszóval egy jómódú nyaralóhely hálózat, ugyan szépen és ízlésesen fejlesztve, de mégis valahogy nekünk mesterségesnek tűnt. Szúnyogok már nincsenek.

Na ne gondoljatok a klasszikus utazási történetekre, Homérosz írta Odüsszeiára, avagy a sokkal későbbi „Az úton”-ra, Jack Kerouac-tól. Se a nagy filmekre: Easy Rider és Thelma and Louise-ra.

De tegnap érkeztünk vissza egy két hetes Georgia/Florida kiruccanásból, és gondoltam ezt a címet adom posztomnak.

Mert vagy 2000 kilométeres távolságról beszélünk, oda is vissza is ez két-két napot vesz igénybe. Ülsz a kocsiban jócskán. Plusz én el is felejtettem, hogy visszafele Floridából indultunk, ami még 280 km adott a távolsághoz. Úgyhogy (mivel oda és visszafele menet is ugyanazon a városkában szálltunk meg), ez a visszajövet az első napját még nagyobb távolsággá tette. Az nap 1200 km-t hajtottunk, kb. 12 órát, nálunk ez egy rekord!

A mai világban nem a romantikus országutakon hajtasz, hanem az autó bahnok itteni megfelelőjén, az „Interstate” országutakon. Ezek megkerülik a nagyvárosokat. Amikor eszel, iszol, az ország út melletti helyeken teszed. A kaja itt a gyors-konyha fajta. Mc Donald majdnem minden leágazásnál ott büszkélkedik, hason szőrű társaival. És a motelek szintén karakter nélküliek, végtelen sora a Day’s Inn, Sleep Inn, Motel 6, stb-nek.

Szóval az út innen először elmegy a Szent Lőrinc folyóig, (100km), majd a mellett hajtasz nyugatra még egy 100 km-t. Itt át mégy a Kanada-US hátáron és az I 81 S-en (Interstate 81 Dél-en) mégy majdhogy Washington-ig. Ez kb. 800 km. Itt megaludtunk egy Frederick (Maryland állam) nevű kis városka mellett.

Ez a vidék történelmileg híres. A táj dimbes-dombos, nagyon szép. A Gettysburg nevű polgárháborús csatahely közelében vagy. 1863-ban az uniós (északiak) hadak megverték a szövetségeseket (déliek) és a polgárháború kimeneteléhez szükséges döntő győzelmet arattak. A három napos csatában 50 ezren estek el.

Innen Washingtont kerültük meg a hírhedt I 495 gyűrű úton. Szombat reggel volt, esett az eső. Ez a szakasz mindig forgalmas. Az autók által felcsapott víztől alig lehetett látni. Csak a szemedet meregeted, a I 95 S-ra táblát kell keresni a millió más irányt jelző táblák között. Amikor látod, a megfelelő sávba át kell állni.

Innen, az I 95-on, Savannah városa, (első állomásunk, Georgia államban), kb. 800 km.

Megemlítendő persze hogy, mivel délre mégy, a hőmérséklet állandóan emelkedik. A kezdeti kanadai nulla fokból a végen 25 fokba érkezel. A kocsi hőmérőjén látod, de vannak más jelek is. Először a hó tűnik el, majd a fű kezd zöldülni, majd másnap, Washington közelében már a fák is virágoznak. És persze úti célunknál, pálmafák vártak.

Sok ember, főleg nyugdíjasok, egész télre mennek Floridába, a kanadai betegbiztosítás fél évi tartózkodásig érvényes az USA-ban. Van is egy kifejezés erre a viselkedésre, snow birds, azaz „hó madarak”.

A snow birds ebben az időben már visszafele jövőben vannak. Sokan lakókocsikat vezetnek, vagy lakó buszokat, az utóbbiak után sokan kocsijukat is húzzák.

A Savannában és a St. Augustin-ban (Florida északi részén levő kisváros), töltött napokról külön posztokban fogok írni.

Ezt a gyalog utat svájci tartózkodásunk alatt tettem, tavaly júniusban. Ticino-i tartózkodásunk utolsó napján. Ticino egy kis falu Svájc olasz részében, közel a Gárda tóhoz. A tó északi csücskénél levő Locarnótól kb. 60 kilométerre, északra. Havas hegyek vannak nem messze. Manapság, tavasztól kezdve a vidék tele van kirándulókkal, turistákkal.

A faluk, köztük Ticino is, egy völgyben, a kis patakot követő, magasan fekvő a hegyoldalba kapaszkodó keskeny út mellett épültek. Az út vészesen kanyarog, sokszor nem elég széles. Dudálni kell a kanyarokban, és a magamfajta könnyen tengeri betegséget is kaphat az autóban.

A séta svájci vendéglátóink ötlete volt. Hogy mi férfiak magukra hagyjuk a hölgyeket, ők így a család vendégházat eredményesebben tudják majd kitisztítani. Mi meg ezalatt lesétálunk a hegyi patak mellett levő ösvényen a közeli városkába. Ott egy kocsmában találkozunk, a leányok a kocsival oda jönnek, és onnan megyünk a család másik vityillójába, ami vagy 200 km-re keletre volt, egy St. Moritz melletti faluban.

Gyönyörű nem túl nagy erőfeszítést igénylő sétának bizonyult, jobbára állandóan enyhén lefele kellett menni. A képeket ezen a sétán készítettem. Először elballagtunk Ticino kertjei alatt a hegyi patakhoz. Régi falusi házak, kertek, öreg gyümölcsfák és szőlők között. Ide kocsival be nem lehet jönni még ma sem. Évszázadokon keresztül éltek itt emberek. Akkoriban gondolom szűkös körülmények között, mert a környezet nem ideális gazdálkodásra.

Kis idő múlva átmentünk egy gyalogos függőhídon és a patak folyását követő ösvényen mentünk. Néha a másik oldalon itt is lehet házakat látni, és érdekes módon egy pár primitív kábel kosár szállító berendezést is, ami a kb. 500 méternyire levő kocsiútról ideszállítja a dolgokat. Elmentünk egy Szűz Mária kápolna és több út menti kereszt mellett is. Olasz Svájcban a katolicizmus megmaradt.

Barátom mutatta, volt egy fiatalokat rehabilitáló iskola is, a drogról le szokni akarók szolgálatában, mondta.

Körülbelül másfél óra múlva, magasról ráláttunk a cél falura, és egy sor lépcsőn oda leértünk. Átsétáltunk a falun, egy tipikusan képeslapra való svájci falu, a nevét elfelejtettem.

Beültünk a megegyezett kocsmába, ugyan kocsma nem túl jó szó, egy jobb étterem volt, de ennek az utcára néző része megmaradt egy kocsmának. Bentről az étteremből nagyszerű a kilátás volt délre, a völgyre.

A tornácon már ültek más kirándulók, söröztek és ebédeltek. Jól lehetett látni a helybeli vonat állomását, ami a Domodossola–Locarno keskeny vágányú járatot szolgálta. Ezt a járatot Centovalli-nak, a “száz völgy” vonatának is hívják. Nagyon látványos úton Olaszországba megy, Domodossola városába.

Sok turista a kis helyi vonattal megy vissza a kirándulás után.

https://www.youtube.com/watch?v=oZWwSuouGE8

Mindannyian tudjuk, ha valamiből hiány van az többe fog kerülni. Amiből meg túl sok van, pláne ha úgy néz ki hogy eladhatatlan lesz, hát még önköltségen alul is megkaphatóak.

Ennek legegyszerűbb példája a repülőjegyek ára. Köztudottan, nyáron, Karácsony táján, stb. ugyanaz az út többe kerül, mint máskor. Az ár attól is függ, mikor veszed. Bonyolult ez. Az utolsó pillanatban, ha van hely, hihetetlen olcsón lehet jegyet venni. Persze a repülő társaságok az üres helyeket minimalizálni próbálják és tanult emberek dolgoznak azon, hogy ez ne forduljon elő.

A fenti gondolkozást manapság nemcsak repülő jegyek esetében, hanem hotelek foglalásánál is alkalmazzák. Ez persze mindig is volt. A durva formája például tapasztalható a Grand Prix autóverseny idején, amikor is köztudottan a legmagasabbak a szoba árak Budapesten. Ma már a hoteleknél is alkalmaznak komputer software-t, ami tudja mikor mennyi a megjósolt kereslet és annak megfelelően pillanatok alatt kiszámítja az árat.

Aki tanult modern közgazdaságtant az tudja, hogy többféle árazás van. Az egyik az a termék elő állítási költségéhez tesz egy százalékot. Egyrészt hogy fix költségeit fedezze, másrészt a profitért. Ha túl magas az ára a hasonlóakhoz viszonyítva, keveset fog eladni, tönkre is mehet. Ebbe a kategóriába tartoznak olyan termékek, amiket nehéz egymástól megkülönböztetni. Kristály cukor, cement, stb.

Sok ár magától „piactól” is függhet. Ha kora télen túl hideg van Floridában vagy Kaliforniában, a fagy miatt kevesebb narancs és citrom fog teremni. Következésképpen ezeknek ára magasabb lesz, sokszor az egész világon, mert a hiányt más termelőktől akarják bepótolni és az összes termelő az árát meg fogja emelni, mert hiány van.

De előfordul, hogy maga az áru önköltsége jóval alacsonyabb, mint az ára. A forgalmazók ilyenkor arra törekednek, hogy az áru a magas ár ellenére is kívánatos legyen. Ezen célból komoly pénzeket költenek, hogy a produktumot megfelelő hirdetéssel és más tevékenykedéssel támogassák. Így idővel kialakítanak egy kedvező képet az áruról, és tehetősebb vásárlók hajlandóak lesznek a magasabb árat megfizetni, mert, egy ilyen gyártmány tulajdona presztízs. Ebbe a kategóriába tartoznak a luxuscikkek, pl. a Rolex óra, az Armani zakó, a kölnik és parfümök.

Függően az ár megszabásától, a cégeknek bizonyos számú cikket el kell adniuk ahhoz, hogy fix költségeiket fedezzék. Elméletileg ez után már minden áru eladása hozzájárul a nyereségéhez.

Mindezen (sokak által már ismert) „bölcsességek” után be szeretnék mutatni két új árazási formát amivel nemrégen találkoztam. Idő fogja megmondani, hogy népszerűek lesznek-e, vagy sem.

Kereslet árazás a taxi iparban.

A taxiknak a legtöbb helyen megszabott ára van. OK, éjszaka vagy hegymenetben a ráta magasabb, de tisztában vagy mi történik. Ez a díj nem változik, akkor sem amikor magas a kereslet, például, ítélet időben (pl. hóviharban), munka után, vagy szilveszterkor. Sok városban ilyenkor reménytelen taxit kapni. Sokan fizetnének többet, mert fontos lenne hogy céljukhoz érjenek, de hiába. Várniuk kell ki tudja meddig.

Nos erre épül az aránylag új vállalkozás, ami Észak Amerika városaiban terjedni kezd. A vállalat neve Uber, a német über szóból lett véve. Uber egy okos telefon applikációval működik. A bérautóst magával a vevővel hozza össze. Tehát nem a telefonon hívod, hanem a netten, nincsen diszpécser és nem tudod őket a sarkon se leinteni. Uber autók nincsenek a taxiállomásokon. Uber, a vállalat, magától a bér kocsitulajtól kap egy fix összeget, minden utas után. A díj többi része a sofőré. A sofőröknek muszáj Uber előírásának megfelelő kocsit hajtani és legfontosabban, muszáj Uber software-ét használni a díj szabásánál.

Nincsen borravaló, a pénz sem cserél kezet, az okos telefonon keresztül fizetsz. Uber kocsijai luxus nívón vannak. Az alapár magasabb mint a normál taxisé. Mivel a software tudja mi a kereslet az adott időben, ha csúcsforgalom van magasabb árat szab. Hóviharban és szilveszterkor még magasabbat. Következésképpen ilyenkor több Uber sofőr lesz az utcán. Azaz a magasabb ár a sofőröket munkára pezsdíti. Ugyanakkor, érthetően, a magasabb ár, ami nem titok, egyre több kuncsaftot elbátortalanít. Az eredmény, lesz taxid, várás nélkül akkor, amikor normál taxira nincsen remény. De esetleg tízszer annyit kell majd fizetned.

Fizess, ahogy vezetsz, az autó biztosításnál.

Eddig is sok tényező megfontolása után ajánlották a biztosító cégek azt az összeget, amit ha elfogadtál arra az évre biztosítottnak tekinthetted magadat. Ezek között voltak a kocsid értéke és típusa, a korod, a múltad (volt-e baleset, ittas vezetés, vagy gyorshajtás büntetés, stb.), évente mennyit hajtod a kocsit, ki mások vezetik a kocsidat, lakhelyed (nagyváros/kisváros) és hasonló tényezők.

Az új szisztéma, amit még csak kevés biztosító ajánlj, figyelembe veszi ezeket az adatokat, de tovább megy. Azt is mérik, hogyan vezeted az autódat. Ha egy ilyen a vállalatnál biztosítod kocsidat, egy transzpondert kell a kocsidba telepítened. A transzponder el fogja küldeni a biztosító vállalatnak hogyan hajtasz, mennyit és hol? Ebbe bele tartozik, és ez ne lepjen meg, a gyorsulás/lassulás profilod! És ezen az alapon fogja az évi díjat módosítani.

Ha alig hajtasz és nem vadul, hát kevesebbet fogsz fizetni, azaz pénzt küldenek vissza.

Találkozás a Pápával

Ha Romában vagy, minden szerdán kaphatsz pápai áldást. Ehhez szerda előtt jegyet kell szerezni a kis hivatalban, ami a bazilika előtti Szent Péter tér jobb oldalán van, ha a bazilikával szemben állsz. A belépés ingyenes. Persze ez nem egy privát audiencia/áldás lesz, hanem több ezer emberrel együtt kapod. A téren. Ezen a napon a Szent Péter tér egy része el van különítve. Át kell menned egy reptérszerű biztonsági vizsgálaton, és leülsz a több száz székek egyikére, az ott várakozó tömeg közé. Amolyan foci stadionszerű a hangulat, persze huligánok nélkül. Sokan jelszavakat ordítoznak (több nyelven) bemelegítésnek, mint meccseken.

Pontosan 10:30-kor a bazilika legalább 3 emelet magas nagy kapuja kinyílik, és kimasírozik a Svájci Gárda. Ezután maga a Pápa, fehérbe öltözve, egy elektromos „pope mobil”-on, és elkezdi a néppel való „keveredését”. Ezalatt azt értsed, hogy a tömeg között meghagyott sávokon ide oda hajt, kezével integet. Néha leáll és a szerencsések közelebb mehetnek. Óriási a hangzavar, a taps, az emberek a székükön állva üdvözlik a Pápát. Ő a sztár. Végül is felhajt, vissza a lépcsökre fektetett úton. A napi evangélium következik, majd saját nyelvükön üdvözli a különböző csoportokat, azokat, akik jelen vannak. A csoportok nevüket hallván nagy ordítással válaszolnak. Ez a gimi Ausztráliából, azon falu küldöttsége Németországból, Brazilból, stb. Eltart jó húsz percig. A végén a Pápa megáldja a tömeget, ezt úgy hívják, Urbi et Orbi.

fent Perugia látképe

Bologna

Húsvét után elhagytuk Romát. Vonattal Perugiába mentünk és ott két éjszakát töltöttünk. Perugia egy domb tetejére épült szép város, olyan Veszprém szerű. Híres az egyeteme és valahol jó csokoládét is gyártanak. Egy napra a közeli Assisibe is el kirándultunk, busszal, és megnéztük a Szent Ferenc építette bazilikát és magát a gyönyörű városkát.

fent Assisi városka

Ezután megint vonattal tovább északra utaztunk. Firenzén keresztül, három éjszakára Bolognába mentünk. 40 évvel ezelőtt autóstoppal itt átutaztam, és megfogadtam, hogy egyszer majd vissza látogatok. Egy nagyszerű város, tele fiatalokkal. Olaszország egyik leghíresebb egyeteme van itt. Talán az első európai egyetem, közel 1000 éve alapították. A város 300 ezer lakossal rendelkezik. Mivel nincsenek első ligás templomok vagy múzeumok, mint például Romában, Firenzében vagy Velencében, a turista buszok itt nemigen állnak meg… de szerintem, hogy Michelin kifejezését használjam, megér egy utat.

Bolognát maguk az olaszok „la grassa”-nak hívják, azaz „a kövér”-nek. Mert jómódú, és a kaja elsőrangú.

Ha nem hiszed, csak menj el egyikébe a sok delikatesz boltoknak, és egyet fogsz velem érteni.

Úgyszintén Bolognára jellemző a sok kilométernyi boltíves ház, az árkádok alatti járdák és a vörös téglás épületek tömege.

fent Bologna látképe

Délután 5-kor, a hotelunkba bejelentkezés után, szokás szerint lementem egyedül hogy bort vásároljak. Nem messze találtam is egy enoteca-t, ami az olasz bor bár és bor árusító helyek neve. Igen mély benyomást keltett bennem. Kb. 20 üveg nyitva volt, egy nagy kosárban elhelyezve, a fehérek jégen ülve. Potom pénzért megkóstolhattad őket. A polcokon mind olasz borok, régiók szerint elhelyezve, óriási választék. Ugyan volt egypár francia bor az egyik sarokban, nem volt egyetlen bor sem az új világból, pl. Ausztráliából, US-ból, vagy Chile/Argentínából. Végül is vettem egy helybéli vöröset Emília Romagna-ból, 10 Eu-ért, ami az átlagárnál magasabb volt. Barolot is árultak, 30 Eu-ért, ami nagyon jó ár, nálunk egy üveg könnyen száz dolcsiba is kerülhet.

A boron felbuzdulva kimentünk és elsétáltunk a negyedórára levő főtérre. Hogy a szokásos proseccot valahol elfogyasszuk. A dóm mögötti téren, a Piázza Galvanin volt az a hely ahova e célból látszólag a jobb emberek gyülekeztek. A kávéház neve Zanarini. Kint a téren az asztalok többsége már foglalt volt. Mi több sokan parkoló helyet sem találtak, pedig Porsche-el jöttek. Bent, szembe találtad magadat a hatalmas és fényes espresso masinák ütegével, mint az angolok annak idején Navaronál az ágyúkkal. Ezeken a barriszták tüsténkednek. És az üveg hűtött vitrinek tele voltak szexi sütikkel, szendvicsekkel. A cukrász summa cum laude diplomás kellet hogy legyen!

Az étterem

Illő hogy olasz beszámolómat egy éttermi kalanddal bejezzem be, Bolognából. A Diana előtt, a hotelunkból a főtérre menvén mindig elsétáltunk. Nem volt semmilyen listán ajánlva, de úgy éreztem meg kell próbálni.

Diana egy régimódi olasz étterem, ahogy belépsz, a főpincér üdvözöl. Itt, nem úgy mint általában Amerikában, a pincéreknek különféle rangja van. Vannak tanoncok és negyven évvel rendelkező veteránok. Egyik sem fog úgy üdvözölni ahogyan nálunk szokásos: „Háj én Rocco vagyok, én leszek ma a pincéred!”. Nem. Le leszel ültetve. Jön a kenyeres tál, az ásványvíz. Van menü angolul is, de sok helyen, ott ahol turisták ritkán jönnek, csak a választék felét fordítják le, mert azt hiszik, (ők tudják miért), egyes dolgokat a turisták nem szeretnek. Persze ha én ezt látom, kérem, hogy fordítsanak. És ha látom, van pl. vese, hát még azt is megkérdem, hogyan van elkészítve? Szóval a pincér itt a Dianában nem beszélt túl jól angolul. A vesére azt mondta „meg van főzve”, ami fácánnak (vagy galambnak?) bizonyult azt mondta „olyan csirkefajta”. Na, mindegy, vesét rendeltem, (Rognoncino di vitello trifolato). Isteni volt.

Most pedig kis lecke olasz evészetben azoknak, akik nem tudnák. Az ebéd olaszban 1 órakor kezdődik, (vacsora este 8-kor). Van sok kurzus. 4 kurzust szokásos enni: előétel, azaz antipasti, első fogás, azaz prími, (ez paszta vagy rizottó), második fogás, azaz secondi (hús vagy hal) és ehhez köretet kell rendelni, amit controni-nak hívnak, azaz krumpli, és zöldségek. Ezután jön a desszert, amit itt dolci -nak hívnak. Vagy ehelyett sajt, ha akarsz.

Hallgass rám, öreg rókára. Ha csak lehet, ne ugorj át egy fogáson sem. Ha nem vagy egyedül ez lehetséges. Mivel a négy fogás túl sok kaja, okos emberek osztozkodnak. Mi az antipastiból és a prímiből csak egy adagot rendelünk, és azt elfelezzük. A secondi általában nem nagy adag, azokat külön rendeljük. Majd a dolci-ból is csak egyet, és azt is elosztjuk.

Ebben az étteremben akkoriban szolgáltak „bollito”-t is. Mi ez? Ha ezt rendelsz, egy kövér pincér jelenik meg egy tolható asztallal, amire mindenféle főtt hús és zöldség van halmozva. Te mutatod, mit akarsz és ő ad. Jószívű ember, ad bőven. Egy idősebb olasz úr ült a mellettünk levő asztalnál, egyedül de szépen kiöltözve, és bollito-t evett. Fogadtunk nejemmel képtelen lesz elfogyasztani, de tévedtünk. Mi több, utána friss epreket rendelt, tejszínnel és hogy jobban csússzon grappával öblítette le.

A fenti édességek Zanarinitől valók

Ebéd a Dianában egy minimum két órás dolog. Nincsen két turnus. Ha a hely megtelt, nos, mehetsz máshova, mert 3 után rendelést nem vesznek. Vacsoráig bezárnak.

PS

Befejezésül két videó Bolognáról, nyelvtudás nem szükséges:

Első nap

Nyolc órába telik, míg Torontóból Rómába érsz. Éjszaka repülsz, keletre menvén lerövidül az éjszaka.

Virágvasárnap reggel volt, déli 11 óra. Rászálltunk a reptéri vonatra, ami bevitt a Termini pályaudvarhoz.

Itt vettünk egy egész hétre érvényes közlekedés bérletet és a 86-os busszal elmentünk a bérlakáshoz, amit az interneten 10 napra foglaltam. Egy nagyobb lakást béreltem, mert Húsvétra fiam és felesége is át ugrott Londonból, velünk találkozandó.

Találkoztunk a tulajjal, elmagyarázta a tudnivalókat. A lakás 10 percnyire volt a Borghese parktól, Róma Margitszigetje. Egy jómódú negyedben amit Parioli-nak hívnak. A Kanadai követség történetesen 5 perc séta volt. Egy csodálatos ingatlan, nagy kert, szép palazzo. A következő életemben nagykövet szeretnék lenni.

Pontosan 39 éve volt, hogy Rómában jártunk. Most tavasz volt. Roma számos utcáját narancsfák szegélyezik, és ezek pont tavasszal gyümölcsöt hoznak. Furcsa volt a kanadai télből narancsokkal roskadozó fákat látni. A hőmérséklet napközben olyan 15 fok volt. Kanadában ilyen melegben, tavasszal, az emberek rövid ujjú ingben járnának, de itt az olaszok még mindig téliesen öltözködtek. Ez nekik még mindig hideg, és mint mondták éjjelre még 6 fokra is lemehet!

Séta a lakásunk közelében

Este 6-kor rendszerint egy sétára mentünk a lakásunkból. A séta vége fele elkerülhetetlen volt, hogy egy barátságos kávézóba vagy borozóba, a járda melletti asztalhoz le ne üljünk. „Due prosecci”-t rendeltünk, két pohár habzóbort. Ez az, amit a helybéliek csinálnak, mi csak imitáltuk őket. Ilyenkor szokás barátoddal, kedveseddel leülni és csevegni. Kis falatokat, mogyorót majszolni, ez a pia rendeléssel jön, automatikusan.

Ahogy sétálsz, látod a kis üzleteket. Ilyenkor az élelmiszer boltok voltak a legforgalmasabbak. Az itt lakók úgy tűnt a közeli boltokban vásárolnak és nem nagy mennyiségben. A tipikus élelmiszer bolt nem nagy. Ahogy belépsz, balra vannak a borok, és sörök, meg az ásványvíz, esetleg a kólák. Ezután jöttek a zöldségek. Ezek mind helybéliek és nem messze földről berepítettek. Az articsóka és a spárga volt szezonban. Úgyszintén a vérnarancs és eprek. Ezzel szemben levő polcon voltak a felvágottak és a halak. Ez volt az egyedüli hűtött polc, fagyasztót bevallom nem láttam. Előre elkészített és fagyasztott kajára látszólag nem igen van igény. Jobb oldalon voltak a tejtermékek, kenyerek és végül is a tisztító szerek.

A kis üzlet fogalom nem csak élelmiszerre terjed, de a divat üzletekre, a bútor üzletekre, és másra is. Ezek az üzletek, legalább is a környékünkön, nagyon ízlésesek voltak. A ruhák, cipők, bútorok, csillárok nagyon egyénieknek tűntek, ha összehasonlítom azzal ami itt Kanadába kapható. Kanadában a legtöbb ember a mega üzletekben vásárol, mint például IKEA és Gap. Az olasz dizájn áradata meleg érzéssel töltött el.

A koncert

Róma új hangversenytermét Auditóriumnak hívják (vagy Parco della Musica). Az épület komplexusnak legalább három ága van. Három terem, 2800, 1200 és 700 embert befogadó képességgel. Van egy szabadtéri rész is. Helyileg a centrumtól kijjebb épült, közel ahol az 1960-as Olimpia sok eseményét tartották. 2002-ben nyitották meg. Az építész a híres Renzo Piano. Kinézésre vita keltő, mint valami három óriás repülő csésze-alj, amik itt landoltak. Belül szépen kidolgozva, tükör medencék, kis vízesések. Van persze hely eszegetni és prosecco-t inni és akkoriban volt egy jó lemezbolt is. A hangversenyterem fa panelekkel van burkolva, nagyszerű az akusztika. A mi jegyünk egy Csajkovszkij és Schumann koncertre szólt, a Római Szimfonikus Zenekar játszott. Érdekes hogy olasz szokás szerint a tűzoltók bent ülnek a teremben, díszesen olasz módra kiöltözve.

A turista tömeg.

Említettem 39 év szünete után látogattuk újra Rómát. Én úgy emlékeztem, hogy annak idején, még nyáron is, aránylag könnyen be tudtál jutni Róma múzeumaiba. A két legfontosabb látnivaló, a Vatikáni Múzeum és a Villa Borghese. Az utóbbi látogatásához ma már előzetes rezerválás kell. Az elsőhöz, a Vatikán Múzeumhoz, ajánlatos. Hacsak nem akarsz óránkon keresztül sorba állni. Még ahhoz is sorba kell állni, hogy a Szent Péter Bazilikába bekerülhessél. Nekünk egy órába tellett.

Mindkét múzeumba volt foglalásunk. Mivel a villa Borghese közel volt ide elsőként elsétáltunk. Előttünk egy ruszki csoport volt a pénztárnál, ahol a rezervációjukat készpénzben fizették. A vezető egy euro paksamétát nyomott a pénztáros kezébe. A pénztáros nyugisan előtte leszámolta, minden bank jegyet a lámpán át megnézte, és fejét csóválva a felét vissza adta. Mondván azok hamisak, adjanak rendes pénzt. Na, volt fejek összedugása és a végén jó pénz váltott kezet.

A Vatikán Múzeumba, véleményem szerint a világ legszebb múzeuma, volt rezervációnk, így simán bekerültünk. Amint bent vagy látod a változást. A régi világban stikában csatlakozhattál egy angolul/németül beszélő csoporthoz és ingyen hallgathattad a vezető szavait. De ma már… rádió kapcsolatban van a csoport. A vezető halkan beszél, és rádión irányítja csoportját amint a múzeumon átrohannak, mert ugye a „lásd Európát egy hét alatt” túrán még itt sem marad elegendő idő. Fickók bedekkerrel a kezükben, mint például jó magam, nagyon passé-k.

Kb. három órába tellett, míg át mentünk a kiállításokon. Csodálatos volt. Igen, Laocoon még mindig birkózik az óriáskígyóval, és a festmények (Rafael) még mindig ott vannak. És a folyosókon itt ott nyitva hagyott ablakokon keresztül még mindig rá tudsz pillantani a pápa csodás kertjére. Micsoda folyosók! Szóval csak kövesd a nyilat ami mutatja az irányt a Sistine Kápolnához. Az a végén van. És akkor egy kis ajtón, majd kis szobán keresztül ahol a biztonsági őrök mondják, ne beszéljél hangosan, ne egyél, tilos fényképezni, tilos leülni… belépsz…és kb. ezer ember között találod magadat. Mint egy nagy szardínia dobozban. Az emberek nyaka furcsa pozícióban, a plafont nézik… Michelangelo csodás freskóit. Ez az ember tömeg kissé lerontja az élvezetet, hívjál elitesnek. És persze hangosan beszélnek, fényképeznek, és az őrök képtelenek fegyelmet tartani. Amióta erre jártam a freskókat megtisztították. A látvány felejthetetlen.

Az alábbi videó Róma Trans Tevere negyedét mutatja be, angolul.

http://video.nationalgeographic.com/video/travel-source/italy_trastevere?source=searchvideo