Minden blogra járónak, családjával együtt, Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet kívánok.

Felteszek két videót, amit ha van kedvetek, nézzetek meg.

1/ Az új Lufthansa Airbus A380 leszállása SF-ba. 14 perc:

2/ A város alapos bemutatója. 1 óra, nyelvtudás nem kell:

Tudom, a cím provokatív. Mielőtt írni kezdenék, le szeretném szögezni, hogy a sikeres házasság egyik titka, szerintem, hogy a felek nem számolják egymás költekezését.

Hogy az ő ruhája, fodrásza többszörösébe kerül a miénknél? Hallgass rám, ha így érzed, meg ne említsed! Nekünk is vannak költséges szórakozásaink, legyen az egy autó, ami megtetszett, ilyen olyan fúrás faragáshoz kellő (vagy nem kellő) szerszámok, drága bor és whisky és folytathatnám.

Ami a poszt írására késztetett az azonban az, hogy legalább is egy nem régi itteni kivizsgáló TV sorozat szerint, ugyanazon az áruk magasabban vannak árazva, ha azokat nőknek akarják eladni, mintha férfiaknak.

Mindannyian tudjuk, legalább is itt elfogadott, hogy a férfi hajvágás olcsóbb, mint a női, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy a nőknél ez több időt vesz igénybe.

A műsor szerint számtalan a majdnem ugyanazon termék, amit a gyártó férfi és női formában is készít/csomagol. De a női áru, ami talán rózsaszínű, míg a férfi kék, és esetleg más parfümöt használtak előállításában, 20-30 %-al lesz drágább lesz a boltok polcain! Bemutattak ráncolás elleni krémeket, újra nem használható borotvapengéket, izzadság elleni kenőcsöket, sampont, stb.-t, mindez könnyen bizonyítható.

Az árkülönbség már a játékoknál kezdődik. Ugyanazon játék a híres játékgyártótól, Fischer Price-tól, lényegében egy doboz műanyag autó, bábukkal…. kislányoknak, rózsaszínben, kislány bábukkal, drágább, mint a fiuké. Gyerek lepedő, jön kislány és fiú színben is. A kisleányoké drágább.

PS

Ha meg akarod nézni a TV programot, ami posztomhoz az ötletet adta, és angol tudásodat gyakorolni szeretnéd, kattints a videóra, itt.

Ez az írás a New York Times vélemény rovatában jelent meg, 2014 november 24.-én. A szerző Yasha Mounk, politikai teoretikus, Fellow a New America-n és ismertető írást tanít a Harvard Egyetemen.

CAMBRIDGE, Mass. – Közel egy százada, a Harvardnak volt egy nagy problémája: a túl sok zsidó. 1922-re a zsidók a gólyák 21.5%-át képviselték, felemelkedvén az 1900-bani 7 %-ról, ez jóval magasabb százalék, mint Yale-n és Princetonon. Az Ivy League egyetemei közül csupán a Columbián és a Pennsylvania Egyetemen volt a zsidók aránya ennél nagyobb.

A Harvard elnöke, A. Lawrence Lovell, figyelmeztetett, hogy a „zsidó invázió…tönkre tenné az egyetemet”. Egy 15%-os határt akart. Amikor ebben a kar tagjai megakadályozták, a felvételi módszert változtatta meg és ezt az eredményt így érte el. A kor nacionalizmusával megerősítve, ami szembetűnő emigrációs korlátozásokat is eredményezett, a Harvard felvételi bizottsága olyan megszépítő kritériumokat kezdett használni, mint a „karakter és rátermettség” amivel a zsidók számát lehatárolták. Mint szociológus, Jerome Karabel ezt dokumentálta: ezek a gyakorlatok három évtizeden keresztül lenyomták a zsidó diákok számát.

Hasonló igazságtalan gyakorlatot használnak manapság, az ázsiai származású amerikaiak ellen. Ahhoz hogy a legjobb egyetemekre bekerüljenek, ők 140 ponttal többet kell, hogy elérjenek a felvételi vizsgán, a SAT-en (Standard Admisson Test), mint fehér társaiknak. 2008-ban, több mint a fele azoknak, akik rendkívül magas SAT eredményt értek el ázsiai volt, de a felvetteknek csak a 17%-át képezték, (ma ez 20%). Az ázsiaiak a leggyorsabban növekvő csoport Amerikában, de Harvardon (a nem doktorátusi hallgatóknál) nem, az arányuk itt állandó az elmúlt két évtizedben.

Az ázsiai amerikaiak által emelt legújabb vád erős bizonyítékokat sorol fel arra, hogy a Harvard rasszista „kiegyensúlyozással” foglalkozik. A különböző fajok felvett száma meglepően ugyanaz maradt évről évre. Ami rosszabb, hogy azon ritka éveket, amikor több ázsiait vettek fel, olyan évek követik, amikor ezek közül alig engedtek be. A legismertebb védekezés az, hogy az ázsiai amerikaiak a vizsgákon jók, de nincsen nekik immateriális javaik, például eredetiség vagy vezető képesség. Már 1988-ban, Eilliam R. Fitzsimmons, a Harvard felvételi dékánja azt mondta „hogy kevésbé erősek a tananyagon kívüli kritériumokban”.

Ne beszéljünk most arról a kellemetlen dologról, ahogyan annak idején a zsidókat leírták…. mindennek igazára vajmi kevés a bizonyíték. A Kaliforniai Egyetemre (Los Angeles) 100000 jelentkezőt megvizsgáló új tanulmány nem talált jelentős korrelációt a fajok és a tananyagon kívüli tevékenységek között. Az igazság nem az, hogy az ázsiaiak kevesebb megkülönbözhető tulajdonsággal rendelkeznek, mint a fehérek, hanem az – hogy mivel az ázsiaiakat régóta úgy írják le, mint jellegtelenek, de még összecserélhetőek is – nagyobb annak a valószínűsége annak, hogy úgy tűnik: nincsen egyéniségük. (Mint egy harvardi felvételi bizottsági tag egy aktában ezt le is írta egy ázsiai amerikai jelentkezőről: „csendes és, persze, doktor akar lenni”.)

A zsidók hozzájárulása az amerikai élethez évtizedekkel azután, hogy őket nem eredetinek és lihegő karrieristának kárhozatták, magáért beszél. Semmi ok arra, hogy azt higgyük, hogy a ma ázsiai amerikaija kevesebbel fog hozzájárulni. Mindezen történelmi párhuzam ellenére, van egy nagy különbség. Lowell idejében a Harvard a protestáns elit bástyája volt. Az antiszemitizmus burjánzott. Manapság a Harvard a különféle etnikumok és vallások összefonódása, a diákok 15%-a családjukban az első, aki egyetemre jár. Hét éve tanítok Harvardon, sohasem hallottam senkit az ázsiai amerikaiakról lekicsinylően beszélni.

Szóval miért tűrik el a diszkriminációt? Először is sok akadémikus azt tételezi fel, hogy a több ázsiai amerikai felvétele az afrikai amerikaiak alacsonyabb felvételét eredményezné. A megerősítő intézkedés (affirmatíve action) ellenzői, - beleértve a Tisztességes Reprezentáció Projektet, - szeretik ezt a két dolgot összekapcsolni, dacára annak, hogy nincs közük egymáshoz. A Legfelsőbb Bíróság is elismerte, hogy az oktatás érdeke az, hogy „egy kritikus mennyiséget” vegyen fel a kisebbségi jelentkezőkből, azért hogy az oktatási intézet így részesüljön azon „előnyökben, ami egy változatos diák népességből ered”. Ez, véleményem szerint megindokol olyan felvételi követelményeket, amik előnyben részesítik az alulreprezentált csoportokat, például az afrikai amerikaiakat és a latinokat. De mindez nem magyarázhatja meg, miért van a kínai, koreai vagy indiai diáknak kevesebb esélye a felvételre.

A konzervatívok arra mutatnak rá, hogy Harvardon a felvett elsőévesek 12 %-a afrikai és 13 %-a latin, …. ugyanakkor megfeledkeznek arról, hogy a kedvezményezett itt végzettek gyerekei kb. 12%-ot tesznek ki, és a verbuvált sportolókról is, ezek aránya kb. 13%. Az igazi probléma az, hogy a meritokratikus [érdemszeri] szisztémában a fehérek kisebbségbe kerülnének, - és a Harvardnak ez nem igen tetszik.

A felvétel egy elit egyetemre – hiánycikk. Azt elhatározni, hogy ki fog bekerülni, elkerülhetetlenül egymással versengő értékek közötti kompromisszumokkal jár. A kiválóság az egyedüli kritérium -, és ha az, kiválóság miben? Tegyünk félre helyet azoknak, akik ezekből a legnagyobb hasznot fogják eredményezni? Vagy azoknak, akik közösségüknek fogják a legtöbbet visszaadni?

Nincsen csak egy megfelelő válasz. De ez nem azt jelenti, hogy nincsenek olyan válaszok, amik kétségen kívül helytelenek.

Tökéletesen igazságos a tanulmányokon kívüli tényezőket, mint fontos tényezőket figyelembe venni a felvételinél. De a jelen szisztéma annyira ködös hogy ide könnyű a diszkriminációt elrejteni, vagy a „helyes osztály elosztás” áhítást. Ezen kritériumokat használták Lowell idejében egy ambiciózus kisebbség kizárására, és ma is erre használják. Jogi és morális okokból kifolyólag a felelősség az intézményeken van, hogy a felvételi követelmények átvilágíthatóak legyenek – és nem fügefalevelek egypár diák kizárására csak azért, mert történetesen ázsiai származásúak.

PS

A teljes eredeti cikk itt található.

Köszönet blogtársunknak aki fordításomat átnézte.

Lehet már tíz éve hogy ebben az államban utaztam. Egy időben hivatalból jártam az ASHRAE (az amerikai fűtő/hűtő/légkondicinálló gépészek egyesülése) évi gyülekezetére, ami egy évben Albuquerque-ben volt. Tudom, kitöröd a nyelvedet, ha ki akarod ejteni…mond: albukörki.

Ilyen gyülekezet 3 napig tart. Utána gyakran egypár nap szabadságot vettem ki, a környéket megnézendő. Ha feleségem ráért, ő is odarepült.

Albuquerque New Mexico állam legnagyobb városa. Kb. fél milliós. Nem a megyeszékhely, az kissé északabbra van: Santa Fe a neve. Ott 80 ezer ember él. Az egész államban nem lakik több ember, mint 2 millió, csupán 7 ember jut egy négyzetkilométerre.

Mexikóval határos délen, keletre Texas, nyugatra van Arizona állama. Egész évben kellemes meleg és száraz az éghajlat. Az állam átlagos magassága 1700 méter, nagy része egy fennsík, szóval ez segít abban, hogy dacára hogy július volt, nem volt kényelmetlen meleg.

Új Mexico 1912-ben csatlakozott az US-hez, mint a 47. állam. Minden negyedik ember beszél spanyolul. A spanyol nyelvűek jelenléte (gondolom én) lehet annak az oka, hogy New Mexico az itteni „piros nyakú” azaz konzervatív államok között egy felfrissítő kivétel, demokrata szellemű! Na jó, ha nem mindig demokrata, de legalább is egy „swing state”, azaz hinta megye,…hol ez, hol az.

Időnk volt három hely megtekintésére. Láttuk természetesen magát Albuquerque-t, és bérelt kocsival elhajtottunk Santa Fe-be. Onnan egy napos túrán, Taos-t látogattuk meg.

Albuquerque

Egyszer egy évben Albuquerque nagyon híres, amikor is a forrólevegős ballon fesztivál van. Állítólag a világon a legnagyobb. Ettől eltekintve nem éppen egy muszáj turista cél. Egy időben a történelmi 66-os országút itt ment keresztül. Ez a 4000 km-es országút Chicago-t Los Angelesszel köti össze. Ma is létezik, de forgalmilag az interstate-ek (az itteni autobahnok) a régi utak fontosságát lenullázták

A 66-os út menti kis települések, ahol a cowboyok laktak/verekedtek, meg vannak kerülve, haldokolnak. Tisztelet a kivételnek, találni helyeket ahol mindennek ellenére a romantika maradványa még meg van. Itt-ott, mármint ahol megőrizték, mint pl. Albuquerque-ben. Nyugat Európa kalandosabb turistái, Chicagóba repülnek, (vagy LA-be) ahol egy Harley motorbiciklit bérelnek és le vagy fel hajtanak a Hwy 66-on. Szép út lehet, idő kell hozzá.

Elmentünk megnézni az itteni részét ennek az útnak. Van egy sétálásra is alkalmas rész. Itt találsz érdekes cowboy cuccokat áruló boltokat, jó éttermeket, amik főleg „tex-mex” stílusú ételeket ajánlanak. Ez a texasi és a mexikói kaja keveréke, az itteni konyha. Belebotlasz érdekes kocsmákba, régiség boltokba, felújított romantikus motelekbe. Italboltokba, nagy választékkal bourbon whiskyben és itteni borokban, de még pezsgőkben is. Csak sétálsz, bámészkodsz, nagyon romantikus.

Albuquerque másként egy tipikus amerikai város, olyan, ahol furcsán érzed magad, ha nincs kocsid. Ugyan van egy belváros, és van egy új villamos járat, meg egypár busz, de majdnem hogy senki sem használja. A belvárosban kevesen laknak, estefele, kivéve a történelmi Hwy 66 részt, minden üres. De még nappal is, ha elsétálsz a közeli nagyon szép kertvárosok egyikébe, egy idő múlva kissé „unheimlich”. Senki más nincs az utcán, csak te. Az az érzésed hogy az ablakok mögül néznek, mi a baja ennek? Aránylag jól van öltözve, de gyalog jár? Megbolondult? Kirúgta a felesége?

Santa Fe

Albuquerque-ből ide kocsival csak egy óra. Elhajtasz, a Los Alámos kutatóintézet mellet, ahol az atombombát kísérletezték ki. (Az igazgató Robert Oppenheimer volt). Ma is 9000 ember dolgozik itt. Egy kis része egy múzeum. Mi azonban nem tértünk le az útról.

Ugyan Albuquerque a legnagyobb város, Santa Fe, a főváros, a legszebb. És mint a legtöbb régi, spanyolok építette város, kocsikázni itt nehezebb, és sétálni élvezet. Nem leszel egyedül. Sok a turista, de a helybéliek is gyalogolnak. A város tele van művészekkel, plusz tehetősebb nyugdíjasokkal, akiket a jó klíma vonz.

A város felkapott, a hotelek nem olcsók, főleg a centrum közelében nem. Van rengeteg elsőrangú étterem is. Mi kettőbe is elmentünk, két napot, három éjszakát töltöttünk itt. Az egyik nagyon híres étteremnek volt egy furcsa figyelmeztetője, amire emlékszem: senkinek sem szabadott parfümöt magára tennie! Ha igen, ha a „szag vizsgán” lebuksz, fel is út meg le is! Fuccs a rezervációdnak! A parfümre allergiások miatt, mondá az figyelmeztetés. Van egy gyanúm hogy maga a tulaj allergiás. Minden esetre nekem ez nem volt probléma, a nejemet külön figyelmeztettem. Nagy szemeket meresztett.

A város tele van spanyol stílusú épületekkel, a főtér a nagy templommal, gyönyörű. Santa Fe mellett van egy szabadtéri színpad, ahol híresek az opera játékok. A legnevezetesebb énekesek jönnek. Kint van a hegyek alján. Volt éppen előadás, el is mentünk. A Varázsfuvolát meghallgatni. Julius 2.-a volt, nagy élmény.

Az operából hazahajtván egy mega alkohol razziába kerültünk. Este 10 lehetett. Maga az Interstate le volt zárva, vagy száz rendőrautó forgó lámpáikkal. Mindenkinek lépésben el kellet hajtani egy rendőr előtt, aki szigorúan rád nézett és kérdezte: Ivott valamit uram? Nem, - válaszoltam… ugyan (köztünk maradjon) egy pohárka bort az opera szünetében bedobtam. Gondolom jól hazudtam nem tesztelt le. Egy pohárral baj persze nem lett volna, de ebédre is ittam egy keveset. A nagy bruhaha, valószínűleg a közeli nemzeti ünnep (Július 4) előtti figyelmeztetés lehetett. Ünnepeken, mint tudjuk, isznak a népek és sok a baleset.

Taos

Taos, egy kis hely, másfél órára kocsival Santa Fe-ből. Az út szép, főképpen a Rio Grande folyó mellett hajtasz, hegymenet, mert a hegyek közé mész. A folyó gyors, ideális itt kajakozni, már azoknak, akik menők, és gumi tutajozni. Túrákra lehet menni, mint a Grand Canyonban, a Colorado folyón.

Mire megérkezel a kis faluba, kb. 5000 lakossal, ami nyaranta napi még egy ezer turistával is „felhígulhat”, más dolgod sincs, mint a kocsidat parkolni, és a falut felfedezni. Vannak Adobe stílusú templomocskák, cowboy felszerelést és bőrdolgokat áruló boltok, sok a művész, akik képeiket akarják neked jó áron eladni.

Nyáron, a folyón bárkázás, kirándulás vagy terep biciklizés népszerű, télen meg itt van messze környék elvitatatlanul legjobb sí helye. 4000 méter magas hegyekben a hó, ami máshol ritkaság, garantált.

Három, itt Észak Amerikában nagy sikert aratott TV sorozatról szeretnék írni. Nem tudom a magyar adókon adták-e őket, ha nem kár lenne, mert nagyon szórakoztatóak, amellett hogy tanulságosak.

Sopranos

Az első, a Sopranos, 1999 Januárjában került közvetítésre, az utolsó rész, 2007 Júniusában.

A sorozat témája egy New Yorkhoz közel (New Jersey államban) élő olasz-amerikai szervezett bűnöző, privát és „üzleti” élete. A főszereplőt, Tony Sopranot, James Gandolfini játszotta. Ő tragikusan nemrégen meghalt. Gandolfini és a többi szereplők nagyon híresek lettek. A sorozat magasan felülemelkedett a TV-n sokszor látható maffia vonatkozású sorozatok nívóján. Főleg azért, mert Tonyt, mint embert mutatja, akiknek családi problémái is vannak, gyerekneveléssel, feleségéhez való viszonyával kapcsolatosan.

Tony egy helyi maffia főnök, de a kívül állók előtt egy szemétgyűjtő cég tulajdonosa. A cég fedőneve alól irányítja a maffia sokágú illegális tevékenységét. Kábítószerek, korrupció az építőiparban, prostitúció, sok minden belefér ide.

Ugyanakkor Tony nemcsak az erősember, a lelkiismeretlen bűnöző. Tony mély beszélgetései és elmélkedései pszichiátere előtt, a sorozat legjobb pillanatai.

Érdekesen van az ábrázolva, hogy ámbár a család többi tagja sejti Tony igazi „elfoglaltságát”, és ez nem kevéssé zavarja őket, nem tesznek/szólnak egymás között erről semmit, feltételezhetően a jó „jövedelem” miatt.

Íme, a videó a show nyitó képeiről, a ma már híres megnyitó zenével: „Woke up this morning” (Felkeltem ma reggel), az Alabama 3 zenekartól.

Mad Men (Őrült Férfiak)

Állítólag ez a sorozat, (MO-on Reklám Őrültek cím alatt megy), is a végét járja. 2007 Júliusában kezdték sugározni. Egy New York-i reklám iroda életét mutatja be, a 60-as években. A kor hű ábrázolásáért, a magas rangú színészi teljesítményekért és a főszereplők karakterének komplex bemutatásáért, számtalan dicséretben és sok díjban részesült.

Ebben a korban, a nők egyenlősége még ismeretlen fogalom volt. A reklámirodákban szabadon csipkedték a csinosabb nők fenekét. Mint férj/apa, otthonukban ritkán jelentek meg, ha igen, fáradtan. A házasságok nem meglepően gyakran válásban végződtek.

A sorozatban több főszereplő is van, itt csak kettőt említek. Elsőként Don Draper társtulajdonost, akit (a rendkívül jóképű) Jon Hamm, játssza. Jon-t kifúrják állásából, első házassága felbomlik, de a második se működik. Egyik cigaretta után a másikra gyújt, reggeltől kezdve iszik. Kinézésre a 007-t játszó Sean Connery-re emlékeztet.

A másik fontos szerep Peggy Olson-t ábrázolja. Ő Draper titkárnőjéből emelkedett önálló reklám szerkesztői pozícióra. A szerepet Elisabeth Moss, játssza. Nagyszerűen mutatja be a nem férjezett, életét a munkájának szentelő, ambiciózus, átlagosan kinéző nő nehézségeit. Neki kétszer annyit kell dolgoznia, mintha állandóan szél ellen kellene szaladnia, csak azért mert nő. És persze kevés elismerést kap sikereiért, dacára nyilvánvaló tehetségének.

Megint csak itt egy videó a show főszereplőit bemutatandó, a megnyitó zenével. Címe „Beautiful mine” (Gyönyörűm), az RJD2 zenekartól. Zeneszerző, David Carbonara.

Masters of Sex

Ez a legújabb sorozat, egy évvel ezelőtt kezdődött. A híres szexológus párt, dr William Masters, nőgyógyászt, (színész Michel Sheen) és kutató társát, Virginia Johnson-t (Lizzy Caplan játssza a szerepet), azok munkásságát és életét mutatja be. Master és Johnson kutatása, jobbára a Washington Egyetemen, St. Louis-ban, (Missouri állam) az 50-es és 60-as években, zajlott le.

Kutatásuk tárgya az emberek közti szexuális aktus volt. Információ ilyen dolgokról ez ideig még az orvosi világban is tabu volt. Eredményeként az orvosok tájékozatlanok voltak ezen fontos területeken.

Masters és Johnson klinikájukon több száz szexuális aktust (és maszturbálást) figyeltek meg. Önkéntes jelentkezőket alkalmaztak, néha prostituáltakat.

A kutatás eredménye végül is két könyvben lett nyilvánosságra hozva. Az Emberi Szexuális Reakció 1967-ben jelent meg. Egy csapásra Masters és Johnson világhíres lett. Az Emberek Szexuális Problémái, 1970-ben lett kiadva. Jórészt Masters és Johnson munkásságának köszönhető hogy az ismert szexszel kapcsolatos problémák kezelése (korai magömlés, impotencia, hidegség, stb.), megindult.

A TV sorozat az úttörő és vitakeltő kutatással járó problémákat, a kutatók és munkatársaik magánéletét mutatja be.

Itt a második év kezdetét bemutató videó:

Mindannyian tudjuk hogy a népek imádják a botrányokat. A TV-n nézni, olvasni róluk, a munkahelyen és a kávézókban beszélni, elmélkedni róluk.

Mi a jó botrány fő alkotórésze?

Egyszerű: egy neves, hatalommal rendelkező, gazdag személy…sosem egy esztergályos…. politikus a legjobb, de sztárok, vagy ismertebb emberek is megteszik, valamin lebukott. Legjobb, ha valami szex dolgon bukott le, de csalás, ígéret megszegése, kettős mérce is megteszi

Gondoljunk az utóbbi évek nagyobb botrányaira:

Dominique Strauss Kahn, francia elnökjelölt, volt IMF elnök, nem fizetett a szobaleánynak egy blow job-ért.

NFL nem bocsájtotta el sztár focistáját, (Ray Rice, Baltimore Ravens), aki feleség veréssel volt gyanúsítva. Videó kerül a felszínre, ami egy liftben készült és a verést bizonyítja.

Bill Cosby híres fekete TV sztárt, újabban 15-20 évvel ezelőtti nemi erőszakoskodással vádolják.

Toronto polgármestere, Rob Ford, megint hülyét csinált magából, megint bocsánatot kért hasis szívásáért, amit előtte tagadott.

Justin Bieber ezt meg azt csinálta…túl sok, nem részletezem.

Az utóbbi kettő kanadai. Kezdünk felzárkózni a legjobbak közé ebben a fontos szegmenetben. És most, kapaszkodj, ezt megerősítendő, Kanadának megint van egy világhírre érdemes új botránya. Posztom hátra levő részében ezt fogom részletezni. Ha nem hallottál róla, itt az ideje.

A botrány nyáron kezdte életét és ma már teljes virágzásba tört.

A kanadai állami TV, a CBC, sztárját, a Q nevű sikeres TV sorozat neves moderátorát, Jian Ghomeshi-t, erőszakos szexuális gyakorlattal vádolják. Állásából már elbocsájtották. Ezért ő a TV társaságot 50 millió dollár értékben beperelte. Nincsen nap, amikor valami új hír ne jönne erről nyilvánosságra.

Na, mi se kell, a kanadai közönség, akiknek legtöbbször amcsi vagy francia, esetleg olasz botrányokkal kell megelégednie, nagy élvezettel csámcsogja az ízletes részleteket. Mindenki, de mindenki állást foglal. Vagy Ghomeshi mellett, vagy ellene.

Szóval a Q show, amit élő közönség előtt szerkesztettek és élőben sugároztak, hétköznap d.e. 10 órai kezdettel itt Kanadában, de az US-ben is közvetítették az állami PBS hálózaton, egy a Friderikuszéhoz hasonló műsor. Volt. Főleg művészek interjúvolására volt specializálva. A műsör vezető a 47 éves, már említett, Jian Ghomesi. Rendkívül művelt, olvasott, (Kanadában ez ritkaság), és elragadó modorú ember. Jóképű. Legényember. Jó pár díjban részesült, jó pár díjkiosztást ő maga vezetett. Talán a fő hírbemondó után és a hoki bemondóit nem számítva, a leghíresebb, legismertebb TV nevezetesség.

A nyáron Ghomeshi saját Facebook oldalán egy érdekes nyilatkozatott tett közzé. E szerint a közönség készüljön fel egy vád kampányra, amiben őt szexuális erőszakoskodással fogják vádolni. Célzott arra, hogy ő a S és M (Szado Mazochizmus)- ban kedvét leli, de partnerei ebbe mindig is előzőleg beleegyeztek. Na, mármost egy partner, aki barátnője volt, de akit ő megunt, zsarolni akarta, és most a médiához ment és a nyilvánosság előtt fogja őt vádolni. Így is történt.

Nem kellett sok idő, más hölgyek is kibújtak az ismeretlenség homályából. Mondván hogy igen, ők is szenvedtek, nem, nem egyeztek bele, és így tovább. A hajukat húzta, pofozta őket….de akkor, amikor ez történt, valahogy nem mondták neki, hagyja abba, és a rendőrséghez se mentek…de most igen. Mind igaz, Jian hazudik.

Még olyanok is előjöttek, nem kevésbé nívós lapban mint a Guardian-ban, akik szerint ugyan velük semmi erőszakoskodás nem történt, és barátnői voltak, és bár érdekes módon Jian nem feküdt le velük…ma már tudják miért! Jian erőszakoskodásra készítette fel őket, de valahogy viszonyuk megromlott, semmi sem lett …belőle, micsoda szerencse!

Ja, kérded, hogy mi az én véleményem? Ghomesi óriási rizikót vállalt magára, amikor ilyen szexben vett részt. Mert itt ő nem nyerhet. Több nő szava, ugyan megkésve, szól az ő szava ellen. Ghomeshi karrierjének vége van. Persze még írhat könyvet, erről az esetről is, ami kelendő lesz.

A New York Times vasárnapi számával jár egy különálló magazine. Ennek állandó rovata a címbeli rovat. Az olvasók által beküldött etikai kérdésekre válaszol. A rovatvezető Chuck Klosterman. Az alábbi a November 16.-i számban jelent meg.

A nyertes-nyertes szituáció

Az a sportoló, aki saját csapata – vagy saját maga - veszteségére fogad nyilvánvalóan a játszma eredményével összeférhetetlen cselekedetet követ el. De az nekem érthetetlen miért nem etikus, ha ez a sportoló a csapata – vagy saját maga – győzelmére fogad? Miért nem értem ezt? –  Graham Singer, Chicagóból.

Azóta amióta Pete Rose-t 1989 egy életre eltiltották a baseballtól – főképpen azért, mert az ő általa vezetett csapat győzelmére fogadott, a Cincinnati Red-ekre, - ez a kérdés sok embert megzavar. Arra fogadni, hogy te nyerni fogsz, az tényleges problémákkal jár – csupán nem annyira kézenfekvő, hogy miért, és nehezebb megmagyarázni.

Hogy a kérdést tisztázzam, először elmondom az egyetlen esetet, amikor saját magadra fogadni elfogadható: Etikailag OK egy sportolónak saját maga győzelmére fogadni, ha minden alkalommal magára fogad, mindig ugyanazzal az összeggel, és egy legális, engedélyezett fogadó irodán keresztül teszi. Ha mindezen három kritérium teljesítve van, akkor saját magadra fogadni nem problematikus. De ha csak egy is hiányzik a három feltétel közül, akkor ez a sportra káros hatással jár.

Itt a magyarázat: Ha a sportoló csak időnként fogad magára – avagy ha változó összeggel, attól függően, hogy ki az ellenfél – a korrupció lehetőségére ad alkalmat. Ha a többi fogadó megtudja, hogy a játékos, aki rendszeresen fogad saját győzelmére, hirtelen nem fogad egy másik csapat ellen (avagy a sportoló, aki normálisan 1000 dollárt tesz fel, most egyszerre csak 10 dollárt), a többi ezt egy jelnek fogja kezelni: Annak beismerését, hogy mint aktív résztvevő, most nem biztos az eredményben. A játszma ettől kezdve nem tekintethető egyenlő esélyűnek, ami előfeltétel a sport integritásához. A játszma nincsen megfixálva, de kompromittálva lett.

A harmadik feltétel azonban az, ahol a gonosztett legnagyobb veszélye rejlik. Az US-ben a fogadások túlnyomó többsége illegálisan megy végbe, igen gyakran szervezett bűnözőkön keresztül. Az átlagos fogadó szempontjából ennek nincsen különösebb jelentősége. De tételezzük fel hogy egy NBA kosaras nagy összegekben fogad csapatára egy illegális fogadóirodán keresztül, és csapat egy kegyetlen veszteség sorozaton megy keresztül. Ő többet veszít, mint amit fizetni képes. Hogyan tud egy játékos ebben a helyzetben az adóságától megszabadulni? Mit tud szolgáltatni a fogadó irodának az adóság elengedéséért? A válasz kézenfekvő: Belső információt saját csapatáról, kevesebb pontot, de még a meccs elvesztését is. Az alvilágban az az atléta, aki saját magára rosszul fogad nagy veszélybe hozza magát. Következményképpen a sport maga is veszélybe kerülhet.

A habos hamis

Sorban állván megszokott kávémért a Starbucksnál, a nő előttem egy sütőtök ízű lattét rendelt. A pénztáros azt mondta: „Oh, sajnálom, momentán kifogytunk ebből”. A nő erre valami mást rendelt. De a pénztáros így folytatta: „Itt van egy kupon (fordító: kárpótlásként) egy ingyen kávéra a következő alkalommal”. Amikor rám került a sor, én is sütőtök lattét rendeltem. Ez etikus volt? - Név nem közölve

Nem. Hazudtál és olcsó szélhámos vagy. És olyan közösségben élsz, ahol a sütőtök ízű italok túlságosan népszerűek.

PS

Az eredeti cikk itt található.

Köszönet blogtársunknak aki fordításomat átnézte

Már több posztot írtam idén tett Japán utunkról. De a fenti kisvárosról, amit két napra meglátogattunk, még nem. Amikor két hetes japán utunkat terveztem, a Lonely Planet turista kalauz tanácsait tanulmányoztam. Itt említették azt a vasúttal megtehető körutat, amit mi végül is választottunk, a két hétre szóló japán vasút bérletünkkel. Ezzel a bérlettel akárhova utazhatsz a Japán Állami Vasutakon. Van egypár privát vasút társaság is, azokra nem érvényes.

Mi a Tokió, Kyoto, Kanazawa, Takayama, Nagoya vissza Tokió körutat tettünk, ami kb. egy hetet vett igénybe. Japán méretben aránylag nem nagy távolságról beszélünk. Tokióról és Kyotóról már írtam. Ugorjunk most át Kanazawán, egy közel félmilliós városon a Japán tenger mellett ahol két napig voltunk. Itt most Takayamáról fogok beszélni. Ez Japán Alpokban, azaz a hegyek között van.

Kanazawából egy expressz vonattal mégy egy fél órát a tenger mellett észak keletre, majd át kell szállni. Az állomáson kérdésünkre egy mellékvágányhoz irányítottak, ahol egy kis diesel vonat várakozott. A nagy japán expressz vonatok ellentéte. Amolyan úttörő vasút szerű.

Nemsokára a vezető is megjelent (hajlongás, stb.) és elindultunk. Csak pár utas volt, köztük egy kis amerikai turistacsoport. Kb. öten lehettek, egy japán-amerikai vezetővel. Ők is oda mentek ahova mi tartottunk, Takayamába. Ez a vonat Nagoyába ment, tehát Japánt a hegyeken keresztül keresztbe átszelte. Tengertől-tengerig. A mi városkánk fél úton volt. A hegyek, nem messze, 2000 plusz méteresek. Az a vulkán, ami nemrég kitört, és amiben több kiránduló halálát lelte, a Mount Ontake, nem messze van innen. Légvonalban 50 km.

Takayama, Gifu tartományban, 500 méter magasan egy hegyi patak mellet található. Hegyekkel van körülvéve. A városka lakossága 100 ezer, de ez magába számolja a környező települések lakosságát is. Mivel sok erdő veszi körül, a 16. században asztalosairól volt híres, akik a középkorban állítólag Kyoto palotáinak építésében is rész vettek. A városka a hagyományos fa épületeiről, piacáról és a hegyekben nevelt híres Hida szarvasmarháiról nevezetes. Manapság egy turista központ, kirándulókat, télen síelőket vonz. A táj nevezetes a speciálisan épült parasztházakról is, amik a közeli falukban, pl. Shirakawa, (lásd a videót a végén) találhatóak.

A kis vonat vagy másfél órát pöfögött velünk. Jobbára egy kis folyót követvén egy völgyben, állandóan felfelé menőben, számtalan alagúttal megspékelve.  Végre bemondták városkánkat és leszálltunk. Már előzőleg a google-n kifilóztam, hogy hotelünkbe, bocsánat a ryokan-be (japán panzió), a legegyszerűbb gyalog elmenni. Koffereink nem nagyok, szépen elgurítottuk a kis utcán, majd, tanácsot kérve balra fordultunk és nem több mint 15 perc alatt, oda értünk.

A hotelbe belépés előtt a cipődet le kell venni, és az ott felsorakozó papucsok egyikét fel kell venni. Ezután a hajlongások következnek. Végül is szobánkba vezettek, ami teljesen aszkéta volt. Két lábnélküli szék, egy alacsony asztal, egy TV, egy széf, ez minden. Mondták, este egy matrac lesz kiterítve. Volt fürdőszobánk is. A legtöbb japánnak ez nem kell. Ők szeretnek a hotel közös spa-jába járni, ahol nőknek/férfiaknak külön, van fürdő, zuhany, brűgölő, hordók meleg-hideg vízzel.

Na, mármost ha itt vagy mit lehet csinálni? Hotelünk árában a japán reggeli is benne volt. Ez a reggeli vagy 15 fogás. Ez után mozogni kell. Kijöttünk, adtak egy kis térképet. Először a folyó melletti sétányra mentünk, ahol volt egy piac. A víz egy mély mederben folyik, van hely arra, hogyha megdagad, mint hegyi folyók sokszor, százszoros vízmennyiséget is kezelni tud anélkül, hogy a várost elárasztaná

A másik oldalon volt a régi város. Tele eredeti többszázéves japán faházakkal, kis utcákkal. Nagyon hangulatos. Rengeteg bolt és étterem is van. Fából készült ez az, tálcák, stb. a fő attrakciók. A helyi szaki (rizsbor) is kelendő volt. Kissé kijjebb, a városka szélén az erdő mellett van egy körsétány, jó pár japán zarándok/szent hellyel, templommal. Messze elkeveredtünk, jó időbe tellett, amíg visszagyalogoltunk a folyót követve.

A ryokan-nal ingyenes vizitáció járt egy közeli új hotel torony wellness spa-jába is. Ide is el mentünk. A spa a legfelső, 20. emeleten volt. Egy ideig egyedül voltam a férfi részben. Csupa üveg ablak, egy része egy nyitott tetőterasz, ahol a fűtött meleg uszoda volt. A meleg vízben pacskolva elláttál le a városra és a távoli havas hegyekbe. Éppen egy zivatar jött. Néztem a közeledő eső függönyt. Ha a nagy semmittevésbe belefáradsz, voltak ágyak ahol szundizhattál. A japánok keményen dolgoznak, de a kikapcsolódáshoz is nagyon értenek.

PS

Befejezésül ideteszek két youtube videót:

1/ Egy 3.45 perces, téli felvétel a közeli faluról. Neve Shirakawa. Meggyőződhetsz, nemcsak az osztrák és a svájci hegyi falvak szépek.

2/ Egy 6 perces videó lényegében a leírt sétánkat követi, Takayamában:

Az 50-es években a nagynénim elvitt nyaralni. Nagymaroson bérelt egy szobát a hegyoldalban. Alsó elemibe jártam. Emlékszem, amikor, úgy 10 fele, utunkon a Duna menti strandra, a vasúti hídon egy expressz vonat sokszor átrobogott. Nénikém mondta külföldre ment. Pozsonyba, Prágába, talán Berlinbe tarthatott. Tök üres volt. Voltak rajta színes kocsik is, akkoriban ritkaság, étkező, vagy háló… Persze Nagymaroson nem állt meg. Én sóvárogtam, bárcsak ülhetnék rajta!

Szüleim sokat meséltek utazásaikról, a nagyvilágról. Nem csoda, hogy az én fejemben a külföld, ami akkoriban elérhetetlennek tűnt, misztikus méreteket öltött.

Első alkalommal, lengyel diákokkal csináltunk csere utazást. 1961-ben. Először ők jöttek MO-ra, két hétre. Ha jól emlékszem öten voltak. Mi is öten voltunk, mindegyikünk egyet saját otthonában szállásolt el, majd mi mentünk ki. Mi Budapestet és a Balatont mutattuk be. Ők Poznanból származtak. A Mazuri tavakra vittek egy hetes evező túrára, majd a Balti tenger mellé Sopotba, pár napra. Kempingbe. Először láttam a tengert! A közeli Gdanskba is elmentünk. Sopotban nagy éjszakai élet volt. Szabadon lehetett twistet táncolni, ami akkor kezdődött. MO-n még tiltva volt, mint dekadens nyugati dolog.

Ezután barátaimmal, de egymagam is, gyakran jártam Lengyelországban. Még a nyelvet is megtanultam kissé, volt egy lengyel nyelv kurzus Budapesten. Lengyelbe vonattal mentünk, ott autóstoppal közlekedtünk. Mindig valami hiánycikket vittünk ki, kókuszdió forgácsra emlékszem, amit ott maszek cukrászoknak jó áron eladtunk és haza olyas cuccokat hoztunk, amik otthon drágák voltak, vagy amiben hiány volt, pl borostyán vagy lepedők.

Később szereztem kelet német kapcsolatokat. Ekkor már jobbára csak a meghívó levélért, ami az útlevél betétlap megszerzéséért kellett és a pénz hozzájutásáért. Az utóbbi meghívás esetében nem járt. Gyakorlott utazóvá kezdtem válni. Én adtam nekik pár ezer forintot Pesten, ők azt odaérkezésemkor márkában megadták. Egyébként magam utaztam autóstoppal. Diákszállásokon aludtam, meghívókra szükségem nem volt.

A vonattal mentem Prágán keresztül Drezdáig, majd irány az autobahn. A határokon mindig jöttek a határőrök és a vámosok: magyar, cseh, cseh, német. Fontoskodtak, sportszatyromat néha megmustrálták, de békén hagytak.

Útjaim során sok ismeretségre tettem szert. Gyakran meghívtak lakásukba ott lakni és mi több, ajánlották látogassam meg barátaikat más városban. Ide csak úgy bekopogtam. Jó fogadtatásban részesültem. Németem kezdett nagyon jó lenni, lévén hogy egész hónapos kint léteim alatt csak németül beszéltem

Berlini barátom, Helmuth, a Bornholmer Strasse-n lakott. Fél emelet. A Bornholmer Strasse átkelőhely, Nyugat Berlinbe az ablakukból látható volt. Nem volt messzebbre, mint száz méter. Esténként emlékszem sokat könyököltem ott. Néztem, majdnem nulla volt az átkelő forgalom. Nagy néha, megjelent egy-egy titokzatos kocsi. Kik lehetettek? A keletnémet őrök a kocsit alapos vizsgálat alá vették. Felemelték a motorház tetejét, tükör a kocsi alá, ki a pótkerékkel, megvizsgálták a csomagtartót, megnyomkodták az üléseket, letapizták az utasokat. Vagy 20 percig is eltartott. Aztán a kocsi, barikádok között, átment a másik oldalra. A nyugat fényáradatába. És a zümmögő távoli forgalomba, a sötét kelet berlini néma csendből.

Az S Bahn-nak is volt egy szakasza, a folyó mellett, ahol az ablakból láttad a keskeny folyót, aminek túlsó partja nyugat volt. Csak néztem a túl oldalt, milyen közel és mégis mennyire elérhetetlen volt!

Volt egy barátom Klaus, Rostockban, aki mint egyetemista a warnemündei strandon nyaranta mentő volt. A toronyban ült, nézte esetleg ki úszik túl messze, és ha kell, kimentse. Volt a vízen egy motorcsónak e célra. Minden este a nehéz motort a csónakról le kellett szerelni és a torony alatti bódéba a határőrrel, két lakattal bezárni. Azt megelőzendő, hogy valaki az éjszaka a közeli Dániába át ne ruccanjon.

Barátom megengedte, hogy a part menti mentőházban alhassak. Csak mondta, ki ne jöjjek, a part és a sétány éjszaka le van zárva. Mindenki, aki ott találtatik gyanús. Félálomban emlékszem hallottam a határőrök lépteit, ahogyan őrizték az NDK-t az imperialista kémek partraszállása ellen.

Na és akkor, 1964-ben barátommal turista útlevelet kaptunk. Vele 70 dollárt. Vonattal mentünk Bécsig, onnan autóstoppal. Hegyeshalmon átmenni nagy dolog volt. Majd leszálltunk a Westbahnhofon. Neonfények, nagy forgalom a Mariahilfer Strasse-n. Tágra nyílt szemmel jártunk. Elsőként, nem vicc, vettünk egy fűszerboltban egy nagy üveg Coca Colát. Ott helyben az utcán kinyitottuk. Be sem volt hűtve, izgalmunkban felráztuk. Mint egy pezsgő pukkant, egy része kifolyt. Ami maradt mind megittuk. Elégedetten böfögtünk. Nyugatra érkeztünk. Irány egy nudista mozi!

Pár évvel ezután megint adtak útlevelet. Ezúttal Olaszba mentem egyedül. Innsbruckból stoppoltam. A határnál, a Brenner Hágónál, kitettek. Mondták sétáljak át. Hosszú autósor kígyózott az északi oldalról. Nyár volt, osztrákok, de főleg németek, mentek nyaralni. Az olasz határőrök hessegették őket, de mégis lépésre lassult le a forgalom. Megjelenek én, gyalog, sportszatyrommal. Egy elegáns nyári fehér egyenruhába öltözött magam korabeli fiatal olasz határőr rám nézett. Úgy tűnt nekem, mint valami különleges madárra. Honnan jössz, mit akarsz, kérdezte olaszul? A kocsikból a krautok érdeklődéssel néztek. Mondom, - kicsit beszéltem olaszul, - Magyarországról. Megyek Rómába. Mutasd az útleveledet! Megmutattam. Volt vízumom, minden rendben volt. Van pénzed? - kérdezte. Van, mondom. Mennyi? Hetven dollár! Mutasd! Kihalásztam a szatyorból, és az autósor előtt leszámoltam neki. Enyhén lealázó volt. Végre átengedett.

Ahogy átgyalogoltam arra gondoltam, ideje lenne változtatnom azon, hogy egy ilyen határon koldusként kezeljenek.

Azok az emberek, akik kihagynak egypár szavazást, de elmennek kritikus alkalmakkal, a demokráciát a helyes úton tartják.

Ez az írás a New York Times „Upshot” rovatában jelent meg, 2014 november 1.-én. A szerző Sendhill Mullainathan, közgazdaság professzor a Harvard Egyetemen.

AZ ALACSONY SZAVAZÓ RÉSZVÉTEL nem jó jelenség. Jelentsük ezt ki rögvest, az elejénél.

A félidei választások most kedden lesznek, de nagyon valószínű, hogy aránylag kevés amerikai fog elmenni, szavazni. 2010-ben, az előző félidei választásnál csak 37% -a szavazott az arra jogosultak közül.

Mi több, azok, akik szavaztak, nem voltak egyenlően eloszolva: kevésbé volt valószínű, hogy a latin származásúak és a szegényebbek szavazni mentek, ami a jogmegfosztás zavaró jelensége. De még ha az alacsony részvételi arány egyenlően is lenne elosztva a gazdagsági és faji csoportok között, akkor is lehangoló lenne a jelenség. Mert ez szemben áll az alapvető demokratikus ideálunkkal: egyetemes irányítás aktív választások alapján. Elvileg azt akarjuk, hogy mindenki szavazzon, éspedig informáltan és indokoltan.

De egyfajta nem szavazó vigaszt nyújthat ebben a máskülönben lehangoló helyzetben. Ezek az emberek, akiket én szórványos szavazóknak nevezek, nem minden választást kerülnek el fásultságukban. Ezek néha nem mennek el szavazni, de máskor igenis elmennek, feltételezhetően, amikor úgy érzik, hogy a tét magas. És a fásult nem választóval szemben, akik a demokráciát aláássák, a szórványos szavazók tulajdonképpen megerősítik. Tény az, hogy egy nem régen végrehajtott viselkedés kutatás azt sugalmazza, hogy ez a csoport egy semlegességi tartálynak bizonyul, ami a demokráciát az egyenes úton segíti tartani.

Ahhoz hogy megértsük ezt a kutatást, érdemes megnézni a tankönyvekben leirt gazdasági modellt arról, hogy miért nem szavaznak az emberek. A közgazdászok számára a szavazás a potyázás problematikájának egy klasszikus példája. A szavazóhelyre elmenni időbe és energiába telik, de statisztikailag minden egyes szavazat alig számít valamit, szóval sok ember, aki értékeli a demokráciát, másokra számít, hogy a munkát helyettük elvégezze.

Két közgazdász, - Casey Mulligan, a Chicago Egyetemről és Chip Hunter, most a Charles Rover és Társai cégnél – úgy számolta, hogy egy szavazatnak az esélye hogy a parlamenti szavazások eredményét ténylegesen befolyásolja, durván egy a 89000-hez. De ha egy szavazat nem is számít sokat, az összes szavazat természetesen igen. Eredményképpen, a szavazás egy közös jó: azt akarjuk, hogy mások szavazzanak, akkor is, ha mi nem.

Az ilyesfajta nem szavazó viselkedésnek természetesen negatív következményei vannak. De másképpen is lehet erre tekinteni. Ahelyett hogy arra fokuszálnánk, miért mennek az emberek szavazni, vegyük azt figyelembe, hogy hogyan befolyásolja a szavazás az embereket.

Képzeld el, hogy valaki megkér, hogy egy nagy „Vezess óvatosan” plakátot tehessen a házad elé. Bár egyetértesz a tartalommal, nem akaródzik, hogy a tábla a házad előtt legyen, szóval nemet mondasz. Most képzeld el, hogy ahelyett hogy a tábla elhelyezésére kérnének, egy petíció aláírására kérnek, ugyanazzal a tartalommal. A kötelezettségvállalás kisebb, és esetleg igent mondasz. Nem meglepetés hogy kis kérések több pozitív választ eredményeznek. De kis kérések a nagyobbak kerekeit olajozzák, ahogyan ezt Jonathan Friedman és Scott Fraser pszichológusok az 1966-ban írt tanulmányukban kijelentették. Azt találták, hogy nagyobb lesz az esélye annak, hogy az emberek elvállalnak relatíve nagyobb feladatokat, ha már kisebbeket elvállaltak. Ami ésszerűtlennek tűnt, hirtelen lehetségessé válik, ha kisebb kérésekbe már beleegyeztünk.

Ebonya Washington, egy közgazdász Yale-n, és jómagam egy tanulmányban leellenőriztük vajon a szavazás folyamata hasonló módon megváltoztatja-e a preferenciánkat. Maga az, hogy egy adott jelöltre vagy pártra szavazunk, elméletileg ahhoz a jelölthöz csatol minket és akaratlanul valamelyest semlegességünket befolyásolja. Mostantól nagyobb az esélye hogy preferált jelöltünk hibáit jobban el tudjuk fogadni, míg az ellenfél hibáin elrágódunk. A pszichológusok ezt a jelenséget néha kognitív disszonanciának nevezik: Nem csak azt választjuk, amit szeretünk, egyre inkább szeretjük, amit választottunk. A szavazás – az aktus és gondolataink erről – képes polarizálni minket.

Ezt megvizsgálandó, összehasonlítottuk egy választásban a 19 és 20 évesek polarizációját. Mindkét korosztály szavazhatott, de a megelőző szavazásnál csupán a 20 évesek tudtak szavazni – így ezeknek alkalmuk volt magukat hivatalosan jelöltekhez és ideológiákhoz kötni.

Azt találtuk, hogy a 20 évesek erősebb és egységesebb nézettel rendelkeztek, mint a 19 évesek. Ez nem csak a korral járt: amikor több korcsoportot megvizsgáltunk, azt találtuk, hogy a 18-19 évesek (egyik sem szavazhatott az előző választásoknál) hasonló irányultságúak voltak, úgyszintén nem volt különbség a 20 és 21 évesek között, mindkettő szavazott az előző választásokban. Ez és más bizonyíték arra a következtetésre vezetett minket, hogy maga a szavazás gyakorlata hatásosan kapcsolja az embereket egy jelölthöz vagy párthoz.

Washington professzor, valamint Alan Gerber és Gregory Huber, az utóbbi kettő politikai gazdaságtan tudósok Yale-en, egy másik tanulmánya kimutatta, hogy egy pártba lépésnek hasonló a hatása. Kísérletükben emlékeztettek egy el nem kötelezett csoportot Connecticut-ban arra, hogy egy jövendő képviselő jelölésnél a szavazáshoz, be kell lépniük egy pártba. Ez az emlékeztetés megnövelte a pártokba való regisztrációt és az azt követő feltétlen támogatást. A jelölt választás és az általános szavazás között az emberek megváltoztathatják nézetüket. De a nem elkötelezett kontrol csoporthoz viszonyítva, akik nem voltak párt csatlakozásra felszólítva, azok, akiket emlékeztettek, nagyobb valószínűséggel maradtak az kezdeti politikai orientációjuk mellett.

NOS, AKKOR EZ LEHET a szavazás rejtett költsége, legalább is korunk amerikai választásainál: elkötelezve találjuk magunkat egy partizán politikai irányzathoz vagy jelölthöz. Új információt elfogultan értelmezünk. Bebetonozzuk pozíciónkat, és elkötelezettségeinket növeljük. Lényegében kevésbé leszünk semlegesek.

Hogy ezt a folyamatot rövidre zárjuk kulcsfontosságú lehet, hogy kívülállók – azok, akik semmire sem kötelezték el magukat – mindezt másképpen látják. Ők azt a kérést, hogy a házuk elé egy táblát tegyenek, annak tekintik ami: egy nagy, személyes és tolakodó szívesség kérése. Ők nem érzik magukat elkötelezettnek igennel válaszolni elmúlt viselkedésük miatt. Ha egy növekedő jelenségben ők egyszerre megjelennek, a jelenség megvalósulását megakadályozhatják.

A semlegesség és az állandó szavazás ideális kombináció lenne. De pszichológiánk bonyolult.  Ha legyőzi a szűklátó önérdekünket, és szavazáshoz vezet potyázás helyett, maga a szavazás aktusa elkötelezettebbé tehet minket. A szórványosan szavazók lehetnek az ellenméreg: Az ő el nem kötelezettségük egyensúlyozhatja az elkötelezettekét.

Van egy határ az apátia és a semlegesség között. Emberek, akik sosem szavaznak, semmi értéket nem adnak a demokratikus folyamathoz. Emberek, akik némely választásnál otthon maradnak, de kritikusaknál beugranak, fontos szerepet töltenek be, mint az el nem kötelezettek tartalékai.

PS

A teljes eredeti cikk itt található.

Köszönet blogtársunknak aki fordításomat átnézte