Az alábbi cikk a New York Times 2016 február 14-i, vasárnapi számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Greg Milner egy nemsokára megjelenő könyv ”Hajszálpontosság. Hogyan befolyásolja a GPS a technológiát, a kultúrát és a mi tudatunkat” szerzője.

Nem régen, a múlt hónapban Noel Santillan, egy amerikai turista Izlandon beállította bérelt kocsiján a GPS-t, hogy az őt a Keflavik Nemzetközi Repülőtér mellől egy hotelba irányítsa Reykjavík mellett. Sok óra és több mint 250 jeges mérföld elteltével végül is leállt Siglufjordurnál, ami egy halászfalu a sarkkör közelében. Santillan úr, aki egy áruházi marketező New Jerseyből, akaratlan híressége lett az izlandi médiának, ami szétkürtölte véletlen kirándulását.

Santillan urat nem szabadna hibáztatni, ő az útmutatást követte. Siglufjordnak van egy utcája amit Laugarvegurnak neveznek, ezt a szót Santillan úr hűen másolta be a hotel konfirmációból - Laugavegur helyett, ahogyan azt ott írni kellett volna, ami egy fő utcája Reykjavíknak. Az igazi rejtély az, hogy miért nem vette figyelembe az útjelző táblákat, amik azt mutatták, hogy egyre messzebb távolodik Reykjavíktól. Az újság szerint Santillan úr ezt éppenséggel úgy magyarázta, hogy „hitt a GPS-nek.”

A hit konceptusa gyakran felmerül GPS baleseteknél. „Azt mondta, hogy ezen az úton menjünk” – közölte egy japán turista Ausztráliában, aki miközben Észak Stradbroke-szigetre akart eljutni, belehajtott a Csendes-óceánba. Egy ember Nyugat-Yorkshire-ban, Angliában, aki BMW-jével letért az útról és majdnem egy szakadékba hajtott, elmondta a hatóságoknak, hogy a GPS-e „erősködött, hogy az ösvény egy út volt”.  Ami talán a legaljasabb GPS okozta malőr, az annak a nőnek az esete, aki Belgiumba megkérte a GPS-ét, hogy egy két órányira sem levő helyre vigye. Két nap múlva eljutott Horvátországba.

Ezek az események természetesen hihetetlenek tűnnek, mi több, csúfondárosnak. Miután néhány svéd hibásan követte a GPS-t Carpi városába (amikor is Caprit akarták megnézni), egy olasz turista hivatalnok szárazon megjegyezte, hogy „Capri egy sziget. De ezek még nem is csodálkoztak, hogy nem mentek át egy hídon sem, de még hajóra sem kellett szállniuk.” Egy Upper West Side blogger szerint egy férfi a „fordulj itt” utasításra felhajtott a Riverside Park lépcsőzetén, és így ezt az illetőt „a GPS és az agyament” vezetőnek titulálta.

De néhány eset tragikusan végződik, - mint annak a párnak esete, amelyik semmibe vette az „Út lezárva” jelzéseket és Indiana államban tavaly lehajtott egy hídról. Végzetes incidensek, amelyek olyan vezetőkről szólnak, akik elhagyatott utakat követnek és eredményeként a Death Valleyben, Kaliforniában eltűnnek, annyira gyakoriak, hogy a helyi park rendőrség, nevet is adott a jelenségnek: „Halál GPS segítségével”. Tavaly októberben Brazíliában agyonlőttek egy turistát, miután a GPS őt és férjét egy rossz utcába irányította, egy hírhedt kábítószer-negyed közepébe.

Ha magunkba nézünk, nem nehéz elképzelni, hogy mi is hasonló helyzetbe keveredhetünk. Mindannyian használjuk a GPS-t, mint egy mankót, amikor ismeretlen területen vezetünk. Ilyenkor mindenről megfeledkezünk és hagyjuk, hogy a sima GPS hölgy a tájékozódás piszkos munkáját helyettünk elvégezze. Az utóbbi 10 évben a GPS robbanásszerű elterjedése, jó pár tanulmány árán megerősítette azt, amit magunk is érzünk. A Cornell kutatói, akik a GPS-t használó vezetők viselkedését vizsgálták, azokat a „környezetüktől eltávolodottaknak” találták. A tanulság szerintük az, hogy: „a GPS feleslegessé teszi, azt, hogy odafigyeljünk”.

Mint eszköz, a GPS nem annyira új technológia, hanem a technológia csúcspontja. Amióta csak az autók léteznek, az emberek próbálták az automatikus navigációt kifejleszteni. A 20. század elején olyan produktumok, mint a Jones Live-Map Meter és a Chadwick Road Guide, komplex mechanikus szisztémák segítségével, amik a kocsi kilométer órájához voltak kapcsolva, próbáltak speciális utasításokat adni. Az 1960-70-es években, Japán és az US kísérletezett útmutató adók hálózatával, amik számítógépekkel voltak összekötve, és amik lehetővé tették az út vételét és az ahhoz szükséges információ átadását.

Mondhatjuk, megszállottjai voltunk annak, hogy az autókat átalakítsuk, egy szállítási eszközből, ami a világot nekünk megmutatja, azzá, ami azt helyettünk látja is.

A következmény saját „helyzetfelismerő” képességünk csökkenése, egy terminológia, amit 1948-ban, Edward Tolman, Berkeley Kalifornia pszichológus fogalmazott először. Egy úttörő tanulmányban, dr. Tolman kísérletekben analizálta patkányok viselkedését labirintusokban. Azt állította, hogy a patkányok nem csak „útitervet” voltak képesek alkotni – de úgyszintén átfogóbb térképeket, amik az egész labirintust magukba foglalták.

Lehetséges, hogy a GPS felkarolása, a helyzetfelismerésünk rovására megy? Julia Frankenstein szerint, aki egy pszichológus a Freiburg Egyetem Kognitív Ismeret Tudományok Központjában, a GPS-ben rejlő veszély az, hogy „nem kell az információra emlékeznünk, sem azt feldolgoznunk – ahogy az jelentkezik, nem kell vele törődni, avagy dönteni”. Úgy fogalmazott, hogy ámbár „az utat látjuk A-tól Z-ig, de a tájékozódási pontokat nem vesszük figyelembe.” Ilyen értelemben „e kevés információból egy kognitív térképet alkotni hasonlóan (lehetetlen) mint egypár hangjegyből az egész zeneművet megismerni akarni.” A GPS tehát megakadályozza tájékozódásunkat a környezetünkkel.

Van arra bizonyíték, hogy helyzetismeret képességünk leromolhat. A londoni taxisokról 2006-ban készült, széles körökben ismert tanulmány azt találta, hogy az agyuk szürke állománya megnövekszik, azokon a helyeken ahol a komplex helyzetismeret van feldolgozva. A nyugalmazott taxisok agyátvilágítása pedig azt állapította meg, hogy a szürke állomány ezeken a helyeken csökken, amikor ez a része az agynak már nem annyira gyakran használt. „El tudom képzelni, hogy ha olyan valakit vizsgálsz, aki GPS-re támaszkodva rengeteget navigál - feltételezte - Hugo Spiers, a taxi tanulmány egyik szerzője - hogy ott is csökkenést tapasztalsz az agyban.”

Dr. Tolman számára a helyzetfelismerés egy flexibilis metafora, számtalan alkalmazással. Ő együtt érzett patkányaival.  Mint azok, a kutató is labirintusokat fejt meg, útvonaltérképek segítségével - majd azokat átfogó térképpé formálja át – mint mondta - egyre pontosabb modelljeivé „annak a nagy, istenadta labirintusnak, ami a mi világunk.” Az agressziókényszer számtalan példáját látta ő ebben az emberi világban – „az elszegényedett déli fehéreket, akik dühüket a feketéken vezetik le, mi pszichológusok, akik más fakultásokat kritizálunk, amerikaiak, akik az oroszokat kritizálják, és oroszok, akik minket” – mi mindannyian bizonyos fokig, az alagút vízió példái vagyunk, a szemellenzős nézetnek, ami képtelen a nagy képet felismerni. „Mit tudunk tenni?” - kérdezte. „Csupán azt válaszolhatom, hogy a dolgok okairól kell beszélnünk – azaz a széleskörű ismeret fontosságáról.”

A GPS csupán egyik módja annak, hogy a világot leegyszerűsítsük, be a kocsink gubójába, miközben a labirintust járjuk. Talán hálásnak kellene lennünk, amikor alkalomadtán ebből kizökkentenek minket – még akkor is, ha hibaként. Santillan úr válasza az elkorcsosult útjára a helyes válasz volt: kiszállt kocsijából megcsodálta a tájat és elhatározta, hogy ott marad valameddig. Reykjavík meg várhatott magára, egy ideig.

PS

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az eredeti cikk itt található.