Az alábbi cikk a New York Times 2016. július 19-i számában jelent meg a Vélemény rovatban. A szerző Farhad Khosrokhavar, egy szociológus az École des Hautes Etudes en Sciences Sociales (EHESS) egyetemen, és legutóbb a ”Radicalisation” könyv szerzője.

PÁRIZS – Lehet, hogy Mohamed Lahouaiej Bouhlel, aki a Bastille lerombolásának ünnepe során több mint 80 embert ölt le, az Iszlám Állam ügynöke volt, vagy csak egy meghibbant egyedülálló, aki a dzsihádisták elméletét sajátjává tette…. a mészárlás felveti azt a kérdést: Miért van az, hogy Franciaországban sokkal több az ilyen méretű támadás, mint más európai országban? 

Belgiumban is előfordult nem régen, ott nem gyakori. Angliában és Spanyolországban az elmúlt 10 évben egyetlen terrorista támadás sem ölt meg több mint 10 embert. Németországban meg még eddig nem volt egy nagyobb méretű támadás sem. (Fordító: Az utóbbi országban sajnos a helyzet a cikk írása után megváltozott).

A különbség oka nem lehet a francia titkosszolgálat hibája, kommunikációs problémák egész Európában előfordulnak. A válasz máshol van: Ha a dzsihádról van szó, a franciáknál az is más. 

A francia másság részben abból az ideológiai forrásból táplálkozik, ami a francia forradalom óta jellemző a francia nemzetre, ami egy öntudatos formája a köztársasági rendszernek és nyíltan gyanakvó minden vallással szemben, kezdve történelmileg a katolicizmussal. Ez a modell nemigen változott, a gyarmatok eltűnésének, az azt követő gazdasági nehézségek évtizedeinek, a kulturális különbségek egyre növekvő jelenlétének, az új generáció buzgó egyéniességének és a terjedő globalizmus ellenére, ami mind leszűkítette az állam beavatkozásának lehetőségeit.  

Mindenekelőtt Franciaország képtelen volt a szociális és a gazdasági kirekesztés problémájával megbirkózni. A francia rendszer túlzottan védi azokat, akiknek van munkája, és nem nyitott azok előtt, akiknek nincsen, és ez bajt okoz. A fiatalok a külvárosokban elkülönülnek, kilátástalanok lesznek, magukat áldozatnak érzik. Ezek kerülnek aztán a dzsihádisták propagandájának a célkeresztjébe, legtöbbször egy kis bűntettet követő rövid börtönbüntetés után. 

Úgy Angliában, mint Németországban ez a „külvárosi” jelenség nem létezik, legalább is nem ilyen magas fokon. A német Dinslaken városrész elgettósodott, és a radikális iszlám melegágyává vált. Ugyanez megy Deewsbury-ben, Nyugat Yorkshire-ban, és Brüsszel Molenbek negyedében. De úgy tűnik Franciaország jóval több polgárát/lakosát idegeníti el, mint amennyit az Iszlám Államhoz igazában magához vonz. 

Ennek egyik oka az, hogy a francia állampolgárság fogalma, ami keményen támaszkodik néhány magasröptű politikai ideálra, időközben komolyan vesztett az értékéből. A köztársaság ideái az 1980-as évekre vergődni kezdtek: egyenlő lehetőségeket ígértek, amikor az hiánycikk lett. A Francia Kommunista Párt, amely az igazságtalanságok elleni harcban az osztályharcon keresztül régóta méltóságot hozott az elesett csoportoknak, szintén legyengült ebben az időben, jórészt a Szovjetunió bukása miatt. 

Ugyanakkor a háború utáni Németország egy jóval szerényebb és körültekintőbb jövőt követett: a gazdasági fejlődést. Manapság a német külpolitika a muszlim világgal szemben nagyon mérsékelt, és nem törekszik polgárait egyesíteni univerzális eszmék mögött. Anglia sem igyekszik a társadalom kultúráját homogenizálni. A multikulturalizmust választotta, ami eltűr többféle identitást és közösségi viselkedést. 

Franciaország viszont, megmaradt univerzialistának, és azt állítja, akarja és kényszeríti is, ha kell, hogy mindenkit befogad. Ugyanakkor ez az ambíció egyre kevésbé tükrözi a mindennapi valóságot, és ez különbség a fő oka terjedő aggálynak. 

Így aztán az erő, jobban mondva teher, nevezetesen a francia nemzeti identitás problematikussá vált. Csupán hangsúlyozza az idegen származású fiataloknak, főleg az Észak Afrikából jötteknek vagy azok leszármazottainak az elégedetlenségét, annál is inkább mert Észak Afrika gyarmatosításának a vége fájdalmas és megalázó volt, százezer halottal járt és a kollektív tudatban ma is létező sebeket okozott. A párhuzamos angol folyamat ezzel ellentétben majdhogy fájdalommentesen zajlott le. 

Az bizonyos, hogy az angolok és a németek hasonlóképpen félnek az emigrációtól és az iszlámtól. Ez magyarázza a Brexitet. A szexuális zaklatás Kölnben szilveszterkor, amiket állítólag migránsok követtek el, forró vitákat keltett Németországon belül (és kívül). De úgy a németek, mint az angolok hagynak a bevándorló kisebbségnek elegendő lehetőséget arra, hogy vallásukat és közösségi szokásaikat gyakorolni tudják. 

A franciák erősködnek - a köztársaság nevében - hogy a vallás szigorúan magánügy. Mint egy ideológiai nemzet, mindenek felett a jelképes dolgokra koncentrálnak, mint például a fejkendő viselése, avagy az imádkozás nyilvános helyen. De az ilyen gyakorlatok betiltása mélyebb sebeket okoz, mint maga a tilalom: ajtót nyit az iszlámistáknak arra, hogy a következményeket eltúlozzák, és alkalmat ad arra, hogy Franciaországot iszlamofóbiával vádolják. Tény az, hogy a franciák semmivel sem inkább iszlamofóbbak, mint szomszédjaik. Csupán inkább annak tűnnek, annak eredményeként, ahogyan a muszlim vallást kezelik nyilvános helyeken. 

A francia stílusú integrációnak voltak sikerei. Elsőként említendő a kevert házasságok gyakorisága. A francia állami iskolarendszer segíti a szegényeket és ezáltal az észak afrikai szülő gyerekét, ami szintén segíti az integrációt, (ugyan újabban ez nem tűnik hatásosnak). Talán éppen azért, mert a munkaerőpiacon megkülönböztetéssel álltak szemben, aminek munkanélküliség lett az eredménye, az emigránsok gyermekei mentsvárat találtak az állami alkalmazásban, a hadseregben és a rendőrségben, ahol névtelen vizsgák eredményei alapján alkalmaznak. 

Ugyan a franciák képesek voltak integrálni egy csomó emigránst és azok leszármazottait, de azok, akik erről lemaradtak jobban el vannak mérgesedve, mint az angol/német megfelelőik, és sokuk sértve érzi magát, azért mert ők muszlimok vagy arab származásúak. Laicité, azaz az erős francia szekularizmus annyira nem flexibilis, hogy a muszlimoknak ne tűnjön úgy, hogy, az emberi méltóságukat veszélyezteti. Hozzájárul ehhez Franciaország keménykezű külpolitikája, ami úgy tűnhet, hogy főleg muszlim államokat vesz célkeresztjébe, mint például Líbia, Szíria és Mali. 

PS 

Köszönet barátomnak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

Az cikk itt található angolul: 

http://www.nytimes.com/2016/07/20/opinion/jihad-and-the-french-exception.html?smid=fb-share 

Az eredeti francia íráshoz kattints ide: 

http://www.nytimes.com/2016/07/19/opinion/le-djihad-et-lex