A menekültek áradata Afrikából és a Közel Keletről Nyugat Európába olyan szimptómákat váltott ki, amik hasonlóak ahhoz, amit akkor tanúsítunk, amikor végzetes betegségünkről értesülünk, ahogyan azt sematikusan Elizabeth Kübler-Ross leírja a Halál és a hozzá vezető út című klasszikus tanulmányában. Először jön a tagadás: „Nem komoly, ne foglalkozzunk vele”. (Ezt már nem halljuk). Ezután jön a düh – hogy történhet ez meg velem? – ami kitör, akkor, amikor a tagadni tovább lehetetlen: „A menekültek fenyegetik életmódunkat, muszlim fundamentalisták bujkálnak közöttük, meg kell állítani őket!” Van alkudozás: „OK, egyezzünk meg kvótákban, legyenek menekült táboraik saját országaikban.” Van depresszió: „Elvesztünk, Európa Európisztán-ná válik!” Amit még nem láttunk, az Kübler Ross ötödik stádiuma, az elfogadás, ami ebben az esetben egy összeurópai tervet jelentene, ami a menekültekkel foglalkozna.

Mi a teendő? A közvélemény élesen megosztott. Baloldali liberálisok fel vannak háborodva, hogy Európa ezreket hagy a Földközi tengerbe fulladni: mondják, Európa szolidaritást kellene, hogy mutasson és az ajtait ki kellene nyitnia. Emigráns ellenes populisták azt mondják, hogy életmódunkat meg kell védenünk: a bejönni szándékozók oldják meg maguk problémáikat. Egyik megoldás sem tűnik jónak, de melyik a rosszabb? Hogy Sztálint idézzem, egyik rosszabb, mint a másik. A legnagyobb hipokriták azok, akik nyílt határokat akarnak. Tudják, hogy ez nem lesz népszerű, forradalomba ütközne, azonnal, Európa szerte. A jólelket játsszák meg, ami felsőbb rendű a valós világnál, mialatt elégedetten élnek abban. A migráns ellenes úgyszintén nagyon is jól tudja, ha magukra hagyjuk őket, Afrika és a Közel Kelet népei nem fogják a problémáikat maguk megoldani. Miért nem? Mert mi nyugat-európaiak ebben őket megakadályozzuk. A nyugati beavatkozás Líbiában volt az, ami azt az országot a káoszba fordította. Az USA támadta meg Irakot és ezzel azokat a körülményeket alapozta meg, amik az Iszlám Állam létrejöttét lehetővé tették. A Közép Afrikai Köztársaság jelen polgárháborúját a keresztény dél és a muszlim észak között nemcsak az etnikai gyűlölet kirobbanása, hanem északon az olaj felfedezése váltotta ki: Franciaország és Kína harcol ennek megszerzéséért proxyjaikon keresztül. A világ éhsége az ásványokért, ideértve coltant (fordító: columbite vagy tantalite), kobaltot, gyémántot és a rezet, volt az, ami csillapította a hadurakat a Demokratikus Kongóban, az 1990-es években és a kora 2000-esekben.

Ha tényleg meg akarjuk állítani a menekültek áradatát, akkor fontos beismernünk, hogy legtöbbjük „bukott országokból” jön, ahol a hatóságok többé kevésbé nem működnek: Szíria, Irak, Líbia, Szomália, Kongó és így tovább. Az állami hatóság szétesése nem egy helybeli tünemény, hanem a nemzetközi politikának és a globális gazdaságnak, néhány esetben a Nyugat beavatkozásának - mint Líbia és Irak - a közvetlen eredménye. (Meg kell jegyezni, hogy a Közel Kelet „bukott államai” bukásra lettek ítélve már az első világháború után, az angolok és franciák által húzott határok miatt.)

Nem lehet nem észrevenni, hogy a Közel Kelet leggazdagabb országai (Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátus, Qatar) jóval kevésbé nyitottak menekültek befogadására, mint a nem olyan gazdagok, (Törökország, Egyiptom, Irán, stb.) Szaúd-Arábia még vissza is küldött muszlim menekülteket Szomáliába. Azért lenne ez, mert Szaúd-Arábia egy vallásos teokrácia, akik idegeneket képtelenek maguk között megtűrni? Igen, de Szaúd-Arábia függősége az olaj jövedelemre őket a Nyugatba beágyazott gazdasági partnerré tette. Komoly nemzetközi nyomásnak kellene lennie a Szaudikra (és Kuvaitra és Qatarra és az Emirátusra) hogy a menekültek nagy részét átvegyék, főképpen a Szaudikra, akik különös felelősséggel tartoznak a jelen szíriai helyzetért, mivel támogatják az Asszad ellenes lázadókat.

A rabszolgaság új formája jellemző ezekre a gazdag országokra: az arab félszigeten emigráns munkások milliói meg vannak fosztva elemi polgári jogaiktól és szabadságuktól, Ázsiában milliónyi dolgozó él izzasztó műhelyekben, amiket mint koncentrációs táborokat szerveztek meg.  De vannak példák otthonunkhoz közelibbre is. 2013 december 1-jén, Pratóban, Firenze közelében, egy kínai ruhagyár leégett, hét dolgozó halt meg, akik egy papírmasé hálóterem tákolmányba szorultak be. „Senki sem mondhatja, hogy ezen meg volt lepődve” - jegyezte meg Robert Pistonina, a helybéli szakszervezet tagja, „mert éveken keresztül mindenki tudta, hogy emberek százai, ha nem ezrei élnek és dolgoznak, majdnem hogy rabszolgaként Firenze és Prato között. Több mint négyezer kínai műhely van Pratóban, és úgy mondják. kínai emigránsok ezrei élnek illegálisan a városban, napi 16 órát dolgozván a nagy árusító hálózatok műhelyeiben.

Az új rabszolgaság nemcsak Shanghai vagy Dubai vagy Qatar külterületeire szorítkozik. Köztünk van, csak nem látjuk. Az olcsó munka strukturális velejárója a mai globális kapitalizmusnak. A menekültek közül sokan részesei lesznek a növekedő kétes munkaerő forrásnak, sok esetben a helybeli munkaerő rovására, akik válaszul erre a veszélyre, az menekültellenes populizmushoz csatlakoznak.

Háború dúlta hazájukat elhagyván, a menekülteket egy álom szállja meg. A menekültek Olaszországba érkezvén nem akarnak ott maradni: sokjuk Skandináviába próbál eljutni. A menekültek ezrei Calais-ban nem elégedettek Franciaországgal, készek életüket kockáztatni, hogy az Egyesült Királyságba léphessenek be. A menekültek tízezrei a Balkánon keresztül, kétségbeesetten Németországba akarnak eljutni. Álmaikat nem vitatható jogként akarják érvényesíteni, és az európai hatóságoktól nemcsak megfelelő élelmet és orvosi ellátást, de szállítást is követelnek választott céljukhoz. Van valami rejtett utópia ebben a követelésben: mintha az európaiak kötelessége volna az ő álmuk megvalósítása – álmok, amik mellékesen a legtöbb európainak is elérhetetlenek…. (bizonyára egy jó csomó dél és kelet európai is szívesebben élne Norvégiában). Pontosan akkor, amikor az emberek szegények, bajban vannak és veszélyben – amikor elvárnánk, hogy a minimum biztonság és jólét elég kellene, hogy legyen – ez az utópia nem tűnik másnak, mint csökönyösségnek. Nos, a kemény igazság, amit a menekülteknek be kell ismerniük, hogy „nincsen Norvégia” még Norvégiában sem.

A befogadó országoknak el kell vetniük a magától érthetően rasszista vagy pro fasiszta gondolkodást, azt, ami „a mi életmódunk megvédéséről” szól. Ha nem így cselekszünk, megnyitjuk az emigráns elleni érzelmek előtt az utat, aminek a legutóbbi megnyilvánulása Svédországban van, ahol a véleménykutatás szerint az emigránsellenes Svéd Demokrata Párt megelőzte a Szociális Demokratákat, mint az ország legnépszerűbb pártja. A szabványos balliberális vonal arrogáns moralizmus, ami szerint abban a pillanatban, amikor kicsit is meg akarjuk „életmódunkat őrizni”, kompromittáljuk álláspontunkat, mivel csupán szerényebb változatát pártoljuk annak, amit az anti emigráns populisták nyíltan magukévá tettek. És valóban, ez az az óvatos elgondolás, amit manapság a centrista pártok magukévá tettek. Ezek elutasítják az emigráns ellenesek nyílt rasszizmusát, de ugyanakkor úgy tűnik, megértik az „egyszerű emberek aggodalmát”, ezáltal egy „racionálisabb” emigráció ellenes politikát vallanak.

Mindazonáltal el kell vetnünk a balliberális hozzáállást. Azok a panaszkodások, amik moralizálják a helyzetet – „Európa közömbös mások szenvedésére, stb.” – csupán az olaj az emigránsellenes brutalitásra. Mindkettőben közös az a feltételezés, ami nem nyilvánvaló, hogy a mi életmódunk nem etikus. El kell kerülnünk a liberális önvizsgálatot. „Mennyi toleranciára vagyunk képesek?” Megtűrünk olyan emigránsokat, akik megakadályozzák gyerekeik iskoláztatását, akik a nőket bizonyos öltözködésre és viselkedésre kényszerítik, akik gyerekeik házasságát maguk intézik, akik a melegek ellen diszkriminálnak? Sosem lehetünk eléggé elnézőek, avagy mindig túl elnézőek vagyunk? Az egyedüli módja e holtponton túl jutni az, hogy átlépünk az elnézésen: nemcsak tisztelnünk kell másokat, hanem annak a lehetőségét kell felajánlani, hogy csatlakozunk velük a közös harcban, mivel problémáink manapság közösek.

A menekültek az ára annak, amit fizetünk egy globális gazdaságban, abban, amiben az áruk - de nem az emberek - szabadon mozoghatnak. A lyukakkal teli határok, külföldiek áradata velejárója a globális kapitalizmusnak. Az európai migráció nem egyedülálló. Dél Afrika, több mint egy millió menekülttel a szomszédos országokból, áprilisban fellázadt, mert a helybeli szegények úgy érezték munkájukat elvesztik. Lesz még több ilyen történet, amit nem csak fegyveres konfliktusok, de gazdasági válságok, természeti katasztrófák, klímaváltozás és a többi okoznak. Volt egy perc a Fukushima atom tragédiában, amikor a japán hatóságok az egész Tokió kiürítésére készültek – több mint 20 millió ember. Ha az bekövetkezik hova mentek volna? Találtak volna helyet Japánban, vagy szétoszlottak volna a világban? Mi van akkor, ha a klímaváltozás észak Szibériát lakhatóbbá teszi és földművelésre alkalmasnak, míg a Szahara alatti Afrika túl szárazzá válik az ottani tömegek támogatására? Hogyan lesz az emberek elosztása megszervezve? Amikor a múltban ilyen dolgok történtek, a szociális transzformációk vadak és spontán voltak, amiket erőszak és rombolás kísért.

Az emberiségnek fel kellene készülnie „plasztikusabb” és nomádabb életre. Egy dolog világos. a függetlenség fogalmát radikálisan újra kell fogalmazni és a globális együttműködés és döntéshozás új módjára lesz szükség.

Elsőként és most, Európának meg kell erősítenie elkötelezettségét a menekültekkel történő méltóságteljes bánásmódban. Ne legyen itt alkudozás: a nagy vándorlások a jövőnk, és az egyetlen alternatíva ezzel az elkötelezettséggel szemben a barbarizmus felújulása, (amit mi a civilizációk összecsapásának is hívunk).

Másodszor - szükséges következménye ennek az elkötelezettségnek – hogy Európának érthető szabályokat és törvényeket kell létrehoznia. A menekült folyamat szabályozása adminisztratív hálózaton keresztül legyen betartva. Ezek az EU összes tagjait magában kell, hogy foglalják, (a Magyarországon vagy Szlovákiában előfordult helyi barbarizmust megelőzendő). A menekülteknek meg kell mondani, hogy biztonságuk biztosítva van, de azzal is tisztába kell lenniük, hogy el kell, hogy fogják azt a végcélt, amit az európai hatóságok kijelöltek számukra. Továbbá az európai törvényeket és társadalmi normákat tisztelniük kell: nem lesz tolerancia vallásos, szexista vagy faji erőszakra. Jogellenes saját vallását és életmódját másra ráerőszakolni, az egyén szabadságát tisztelni kell abban az esetben, ha valaki el akarja hagyni vallását vagy közösségét, stb. Ha egy nő arcát el akarja takarni azt tiszteletben, kell tartani. Ha úgy választ, hogy ezt nem teszi, ennek szabad akaratát garantálni kell. Ezen szabályok elfogadása a nyugat európai életet biztosítják, és ez az ára az európai befogadásnak. Ezek a szabályokat tisztán meg kell fogalmazni, ismertetni és be kell tartani, ha kell, hatóságilag erőltetni – a fundamentalistákkal – és saját rasszistáinkkal szemben - ahol az szükséges.

Harmadszor, egy újfajta nemzetközi katonai beavatkozást kell kitalálni – olyan, ami megkerüli a nem régmúlt neokolonista csapdáit. Irak, Szíria és Líbia esete mutatja, hogy a rosszfajta beavatkozás (Irak és Líbia) valamint a nem beavatkozás (Szíriában ahol a nem beavatkozás látszata alatt külső hatalmak, mint Oroszország és Szaúd-Arábia mélyen be vannak keveredve) szintén holtpontot eredményeznek.

Negyedszerre, ami a legfontosabb és a legnehezebb, szükség van egy radikális gazdasági változásra, ami megszüntetné azokat az állapotokat, amik menekülteket hoznak létre.  A világkapitalizmus működésének reformációja hiányában, a nem európai menekülteket hamarosan követni fogják bevándorlók Görögországból és az Unió más országaiból. Amikor fiatal voltam ezt a szervezett kísérletet a kapitalizmus megváltoztatására kommunizmusnak hívták. Esetleg újra fel kellene találnunk. Talán, hosszú úton, ez az egyetlen megoldás.

PS

1          Az alábbi egy fordítás, a London Review of Books (Online) hetilap 2015 szeptember 9-i számából. A szerző, Slavoj Zizek, világszerte ismert szlovén egyetemi tanár, marxista.

2          Slavoj Zizek egy kutató a London Egyetem Birkbeck Kollégiumában, és az Absolute Recoil (Az Abszolút Visszarúgás) és a Trouble in Paradise (Baj a Paradicsomban) könyvek szerzője.

3          Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

4          Az eredeti cikk itt található.