TEL AVIV – A Haaretz egy izraeli újság. Sok külföldi és kevés Izraeli csodálja, sokan utálják, főként izraeliek. Kevesen olvassák, sokan elítélik. Nagyon ideológiai, nagyon nívós lap. Fennállásától kezdve független. Ismert arról, hogy Izrael hibáit és félrelépéseit számon tartja. Arról ismert, hogy Izrael idegeire megy.
Mégis, nem más, mint egy újság. Az „nép vs. Haaretz” története, a lap csökkenő népszerűsége csupán azért méltó arra, hogy elmondják, mert magáról Izraelről árul valamit el. Azt, hogy az ország baloldala egy valamikori jelentős politikai pozícióból a sarokba szorította magát, és azt, hogy a jobboldali többség egyelőre éretlen és bizonytalan.
Tekintsünk egy áprilisi eseményre. A Haaretz egy cikket közölt az egyik rovatírójának tollából. Ez nem túl meggyőzően azt állította, hogy a vallásos cionisták veszélyesebbek Izraelre, mint a Hezbollah terroristái. Na, a reakció kataklizmatikus volt. A miniszterelnök, a hadügyminiszter, az igazságügyi miniszter mind elítélte úgy a cikket, mint a lapot. Még maga Izrael elnöke is. A középen álló Yesh Atid Párt vezetője a véleményt „antiszemitának” titulálta. Az ettől ballra álló Munkáspárt gyűlöletkeltőnek nevezte. Az egész ország egyesül az elítélésben.
Na persze azért nem mindenki. A balszélen akadtak hangok, akik egyetértettek a cikkel és a lappal. Akadtak olyanok, akik azt állították, hogy lényegében a cikk az igazat írta. Mások szerint eltekintve attól, hogy a cikk helytálló vagy sem, a túlreagálás a Haaretz ellen nem más, mint egy cinikus kísérlet a baloldal további gyengítésére.
Amennyiben ez igaz lenne, nem úgy tűnik, hogy hatásos. A nem régi Izraeli Megemlékezés Ünnepén a Haaretz megint vétkezett. Egy rovatvezető úgy nyilatkozott, hogy (szégyenében) képtelen (a házára) kitenni Izrael zászlóját. Egy másik cikk látszólag polgárháborút kívánt. Ezek nem kivételek, ezek mindennapos írások ettől az újságtól, ami az utóbbi években egyre inkább a provokációkra kezd támaszkodni.
A provokációk a lap ideológiájának szolgálatában állnak. A Haaretz és olvasói keményen ellenzik Ciszjordánia elfoglalását, a telepesek hivatalos támogatását és a kormány kísérleteit a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatására, az államvallás behozását és más konzervatív törekvéseket.
Négy tényezőnek köszönhető hogy a Haaretz egyre jobban zavarja a népet. Először is miközben az ország jobbra hajlik, a baloldal programja egyre inkább elfogadhatatlan. Másodszor is Izrael úgy érzi, hogy ki van téve egy egyre inkább álszent és meg nem érdemelt nemzetközi kritikának, és így egyre kevésbé hajlandó eltűrni azokat, akik muníciót szolgáltatnak Izrael bírálóinak. Nemrégen a „baloldaliak” azok között voltak említve, akik a legkevesebbet járultak Izrael sikeréhez. Harmadszor az izraeli baloldal nagyon kicsi, és önmaga magát ostrom alatt állónak érzi. Negyedszer, a baloldal frusztrációja azt keserűvé és antagonisztikussá tette. Mindezért a baloldal hajlamos a nép türelmét próbára tenni az ország/a vezetők/és a (különböző) csoportok kemény kritizálásával.
Ez az egyre inkább provokatív diskurzus legtöbbször szánalmas, olykor nevetséges és alkalmanként aggasztó. A Haaretz bosszantja a többséget azzal, hogy abszurd jelzőkkel illeti Izrael cselekedeteit („fasiszta” „apartheid”), és a vezetők nem mulasztják el a csalit arra, hogy fel ne háborodjanak. Ez egy gyerekes játék, és hosszú távon maga Izrael a vesztes. A minőségi újság, ami szükséges egy többségi társadalomban, gyermeteg ellentmondóvá vált. A baloldali ellenzék, aminek a Haaretz a szócsöve, az antagonizmussal lett egyenlő, a társadalmi vita otrombábbá vált, a nép dühös és kevésbé tűri az ellentmondást.
A „Nép vs. Haaretz” története, nem egy ország története, ami nem tűr el vitát, még ha annak is tűnik. Inkább egy Izraelben létező csoportról szól, akik nem képesek a többiekkel kommunikálni és ezáltal képtelen a jövőt befolyásolni. Egy Izraelben létező csoport, amelyik abban éli ki magát, hogy a másokat provokál, addig, amíg a többség felháborodik.
Tíz éven keresztül dolgoztam a Haaretznél, mint szerkesztő, a hírszolgáltatás vezetője és három éven keresztül, mint az amerikai rovat vezetője. Szereplésem Washingtonban ért véget 2008-ban, amikor elbocsájtottak. De ennek ellenére mindig is értékeltem a dogmamentességet a Haaretznél és a szakmai tökéletességét, dacára, hogy nem értettem egyet az ideológiájával. Az hogy ma már nem tekintem egy olyan lapnak, amit muszáj olvasnom, annak tulajdonítható, amit a legtöbb Izraeli kifogásol: a Haaretz ma is jó újságírókkal dolgozik, egyes dolgokban ezek alapos/fontos tárgyakkal foglalkoznak, amit tényekkel támasztanak alá. De az elmúlt időkben a Haaretz-et olvasni egyenlő a pesszimizmussal.
A lap jól festi le ezeket a helyzeteket, de magát Izrael történetét nem jól fogja fel. Elitélő képet ábrázol Izrael tevékenységéről, és eltúlozza ezek következményeit, amik nem következnek be. Nem veszi észre hogy manapság Izrael egy katonailag/gazdaságilag és kulturálisan hatalmasabb országgá vált, mint amikor a lap és hű olvasóköre azt kezdte magyarázni, hogy Izrael a rossz irányba megy.
És esetleg emiatt frusztrált a Haaretz. Nem azért mert Izrael nem olvassa. Hanem azért mert nem olvassa, de mégis sikeres.
PS
1 A fenti egy cikk fordítása, a New York Times 2017 május 11-i számából. A szerző, Samuel Rosner, a Jewish Journal politikai szerkesztője, állandó tagja a Jewish People Policy-nek, és olykor ír a NYT-nak.
2 Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.
3 Az eredeti cikk itt található:
