Kyoto, a ma másfél milliós volt japán császári város, Japán legfontosabb turista attrakciója. Még Tokiónál is több itt a látnivaló. A fővárostól délre, kb. 500 km-re, nem sokkal több, mint két órába telik a japán expressz vonattal ide lelátogatni. Jelenleg Japán 8. legnagyobb városa, a klímája Nizzáéhoz hasonlít.

Mi négy napot töltöttünk itt. A látogatás legszebb része a séták, amiket magában Kyotóban és az ahhoz közeli dombos vidéken ajánlanak. A város, mint Buda, dombokkal van körülvéve. A Japán birodalom székhelye volt vagy ezer éven keresztül. Az uralkodó 1869-ben költözött innen Tokióba.

A sétákon gyönyörű kerteket, parkokat, pagodákat, buddhista szenthelyeket lehet látni. Patakok mellett fogsz sétálni, tehetős kertvárosokon fogsz keresztülmenni. Időd lesz, hogy magadba szállj, csodáld a természetet és az ember munkásságát. Tetejébe garantáltan el fogsz fáradni a sok sétától. Vigyél magaddal vizet és harapnivalót, ugyan mindezt a séta közben is megveheted.

A legjobb idő a sétákra május eleje, a cseresznye virágzás ideje, mert ezek a helyek tele vannak cseresznyefákkal, avagy ősz, amikor a fák levelei színesek. Mi június végén jártunk itt, kicsit meleg volt, de így is nagy élvezet.

Négy sétát szeretnék megemlíteni.

1/ Dél Higashiyama (Higashiyama az egyik dombvidék neve)

Ez volt hotelunkhoz a legközelebb, még buszra sem kellett szállni.  A séta kezdete vagy negyed órányira volt. A séta kb. 5 km, és a látnivalókkal és pihenőkkel kb. négy órát vesz igénybe. A műemlékek között csak kettőt említek, a Shoren-in-t és a Chion-in-t.

2/ Észak Higashiyama, a Filozófus sétája

A kezdethez egy városi busszal mentünk. A séta magába foglalja az ismert Filozófus Sétát, ami egy itten élő híres egyetemi tanár kedvenc sétáló/meditáló helye volt.

A filozófus sétája jobbára egy kis csatorna mellet megy, Kyoto egy nagyon szép lakónegyedében, az egyetemhez közel. Felteszek képet a Nanzen-ji buddhista templomról, és a környező házakról, hogy lásd a séta szépségét.

3/ Arashiyama Sagano környéke

Ez van legmesszebb. Ide metróval, majd egy kis magán vasúttal jössz. Ne ijesszen meg leszállás után a japán turisták tömege, beleértve a diákokat, az utóbbiak, osztálykiránduláson. Ahogy elkezdesz sétálni, a tömeg ritkul. Gyönyörű parkok, az erdők közepén elhagyatott pagodák, és a séta a híres bambusz erdőn keresztül lesz a jutalmad.

Sokszor látsz fekete testhez tapadó trikóban fiatalembereket, és ritkábban hölgyeket, turistákkal tárgyalni. Nem tudod miért? Később kiderül, ezek riksa kulik, és felbérelheted őket hogy úriasan, látnivalótól látnivalóig szállítsanak. Nem rossz ötlet, aznap sétáltuk a legtöbbet. Egy ideig, nem találván kávézót, azt hittem a séta válással fog befejeződni. Nejem nagyon elfáradt és morcos lett, mert koffein adagját nem kapta időben. Ezek a japánok inkább teáznak és képesek kávézókat egymástól messzebb telepíteni, mint ahogy az Európában vagy itt Amerikában szokásos.

4/ Daitoku-ji

Ez egy csoport Zen templom, arisztokratikus házak, kő kertek, gyönyörű parkok és műemlék japán házak, az utóbbiakban még ma is laknak. Mindez, parkszerű elrendezésben, bent Kyoto városában, ugyan hotelunktól elég távol volt, majd fél órányira, busszal.

A séta után megéheztünk. A kijáratnál volt egy szimpatikus japán étterem. Ugyan még csak du 5 óra volt, kissé korán, beültünk. Japán módra a sushi bárhoz. Rendeltünk sört. A japán sör rendkívül jó. Hozták az étlapot, a képekkel. Ráböktünk mit akarunk.

Ott szemünk előtt készítette a mester a kaját. Lenyűgöző, ahogy kezével gyúrja, sodorja a rizst, a hínárt, ahogy bele teszi a tengeri finomságokat, zöldségeket, savanyúságokat. Ezek művészek, nincs vita. A színeknek és ízeknek, plusz a tálnak is harmonikusnak kell lenniük. Ilyen-olyan ősrégi faformákba nyomogatja, míg végül a művészi és ízletes produktum felvágásra majd felszolgálásra kész. Nagyon finom!

PS.

Ne felejtsd el megnézni az alábbi videót ami Kyotót mutatja be:

A következő írás eredetije, a múlt vasárnapi New York Times-ban található, lásd a linket a bejegyzés végén. A szerző Steven Erlanger a New York Times londoni irodájának vezetője.

Az Egyesült Királyság a pszichológus díványán fekszik. Az ország váratlanul elveszítette identitását, nem biztos önmagában, abban hogy hova tartozik ebben a világban, ahogy a közeli családtagjaihoz és szomszédjaihoz való viszonya is tisztázatlan.

Bizarr pillanat ez egy ősrégi intézmény történetében, amit szövetségesei, főleg az óceán másik oldalán nem értenek teljes mélységében. Anglia bizonyos értelemben idegösszeroppanáson megy keresztül, és barátai nem tudják, hogy mondjanak-e valamit vagy diszkréten nézzenek félre.

Sok brit kérdezi: szeret minket Skócia? Maradni fognak vagy válni? És ugyan az Európai Uniót nem szeretjük, tényleg ott akarjuk őket hagyni? És ha ott hagyjuk őket, Amerika továbbra is „speciális viszonyban” akar majd velünk maradni, vagy lassan inkább mások fele fogja magát elkötelezni, mint Peking és Berlin?

Az angolok kezdenek elgondolkozni azon, megengedhetik-e maguknak, hogy a legjobb helyeket foglalják el a nemzetközi asztaloknál. És, ha meg is tartják a drága atomfegyvereiket, elegendő, ha hadseregük létszáma még a Waterloo idején mozgósíthatónál is alacsonyabb legyen?

Katonai beavatkozások az amerikaiak oldalán, Tony Blair, Irak és Afganisztán után, ez kissé körülményesebb manapság, elannyira, hogy amikor a konzervatív miniszterelnök, David Cameron Szíria bombázására tett javaslatot a Parlamentben, és a szavazást elvesztette, nem is gondolt arra, hogy lemondjon.

II. Erzsébet királynő nagyszerű öreg harcos, amint fukszia színű ruháiban, ahhoz illő kalapjaiban és kényelmes cipőiben kötelességtudóan masíroz. De, ha III. Károly király jön? Elvált, türelmetlen, zavaros, egyesek szerint jobb lenne átugrani ezt a generációt és rögvest ahhoz a szimpatikus, fiatal Vilmoshoz kellene menni a csinos feleséggel és tökéletes babával.

És akkor ott van az a fura koalíciós kormány, az első évtizedek óta, és a párt vezetői, akik jelentéktelenek. Mindennek tetejébe, itt az érzelmileg túlfűtött vita a kelet európai emigránsokról, hogy a muszlimokról szó se essék. Cameront kritizálták, mert erősködött, hogy Nagy Britannia keresztény fog maradni. A BBC botránnyal küszködik, de még a híres angol bulvárlapoknak is óvatosan kell lépkedniük, ezekben a telefon lehallgatásokkal kapcsolatos tárgyalások utáni időkben. És nem akarom felhozni Anglia megalázó szereplését a Foci VB-n…

A nemzeti érzés, az Anglikán Egyházzal együtt, szemünk előtt hígul, mondja sok honpolgár. Cameron szerint itt az ideje, hogy visszaállítsák az „angol értékeket”, csak kevesen tudják mi is értendő ezalatt.

A minap is Cameron a Magna Chartáról beszélt, ami mellesleg jövőre lesz 800 éves, és arról mennyire szeretné, ha minden diák szembesülne annak a polgárságra és a parlamenti rendszerre vonatkozó gondolataival az iskolai oktatás során. Csakhogy két évvel ezelőtt még ő maga sem tudta elmagyarázni David Letterman műsorában, hogy mi is az a Magna Charta. Manapság azt szajkózza, hogy nem szabad szégyenlősnek lenni eredményeink elismerésében, avagy félénknek lenni brit voltunk elismerésében, amit ő a „szabadságba vetett hittel, mások iránti tanúsított toleranciával, az egyéni és társadalmi felelősség felkarolásával és a törvény tiszteletével” azonosított, és ugyanolyan brit jelképnek nevezett, mint „a zászló, a foci és a fish and chips”.

Persze az említettek francia és német értékek is, ha leszámítjuk a zászlót és a rántott halat a sültkrumplival. A növekvő számú emigránsok langyos viszonya a nemzeti szimbólumokkal és a politikai elképzelésekkel a monarchiától kezdve a katonaság szerepéig, beleértve a bajban lévő BBC-t, a baloldalon is visszhangra találtak, ahogy az hagyományosan lenni szokott.

Egy mostanában készített felmérés arról, hogy mit jelent „igazán angol”-nak lenni, különösen érdekes eredményt hozott. 2003-ban 86%-a a megkérdezetteknek gondolta, hogy angolul tudni nagyon fontos, ma 95%-a. És míg 2003-ban 69% gondolta, hogy fontos, hogy „életed jórészét” Angliában töltötted, ma 77%-a gondolkozik így.

„Utoljára akkor jártunk ilyen nehéz úton, amikor a ti fajtátok elhagyott minket” - mondta Martin Woollacott, a Guardian egyik szerzője az Egyesült Államokra utalva.

A Skót referendum szeptemberben, a jövő májusban tartandó választások, és Cameron ígérete miszerint referendum lesz az EU tagsággal kapcsolatosan is „masszívan befolyásolja majd jövőnket” – mondta. „Az ország felbomolhat és országunk elhagyhatja az EU-t”.

Woollacot szerint függetlenül attól, hogy mi történik Skóciával, „a brit politika újraindításáról beszélünk”. Ha Skócia leválik, az eddigi Nagy-Britannia négy tagországának elölről kell kezdenie, ha nem, további föderációnak nézünk elébe.

Mindez nagy változás ahhoz a jóval szegényebb és kevésbé kozmopolita Nagy Britanniához képest, amellyel én 30 évvel ezelőtt megismerkedtem, amikor idehelyeztek, mint újságírót. Akkoriban Margaret Thatcher, éppen győzedelmeskedett a Falkland szigeteken, és állandóan úgy hivatkoztak rá, mint Boadicea, a kelta királynő, aki a rómaiak ellen harcolt, avagy „a főnöknő”, avagy még máskor, mint Tina. Nos, az utóbbira nincsen magyarázat. Külön szót kreáltak a stílusára - ő „handbagged” (letámadt) intézményeket, de még saját kabinetének tagjait is. Ezek egyike, John Nott tetejébe még szerelmes is lett bele.

Ami fontosabb, Thatchernek volt elképzelése. Belülről megváltoztatta Britanniát, függetlenül attól, hogy ez nem volt mindenki kedvére. Megtörte a militáns szakszervezeteket, a Munkáspártot megújulásra kényszerítette. Nemzetközi szinten is voltak csodálói, Reagan Fehér Házától a Kremlig. Thatcher volt, aki látta Mihail Gorbacsovban a jövőt, és ezért meghívta Londonba, 1984 decemberében, négy hónappal azelőtt hogy a Központi Bizottság elnökévé választották volna meg.

Akkoriban Nagy Britannia elismerten jóval a súlya fölötti szerepet játszott. Tanácsát sokan keresték, ha nem is mindig örömmel. Reagan is és utódja George Bush, akit Thatcher azután, hogy Sadam Hussein elfoglalta Kuvaitot, így ostorozott: „most nincs idő morfondírozni”.

Anglia manapság jóval gazdagabb és fejlettebb. London egy majdnem hihetetlenül drága világvárossá vált, ami a pénz és a hatalom, a kultúra és a művészetek központja. Csakhogy Londont külön országnak lehet tekinteni. Birodalom, amely elszívja a munkaerőt és a pénzt nemcsak a világ minden tájáról, de magából Angliából is, ahol az élet továbbra is a régi hagyományok szerint és szerényebb keretek között zajlik, és ahol az emberek nem annyira boldogok mindazzal, ami körülöttük történik.

Simon Jenkins, egy itteni politikai elemző és történész azt gondolja, annak ellenére, hogy az ország zavaros perióduson megy keresztül, mégis magabiztosabb hely, mint a 70-es években volt. „Akkor Britannia komoly bajban volt” - mondta, utalva azokra az időkre, mielőtt Thatcher elkezdte volna a politikai képet megváltoztatni. Akkoriban gyakoriak voltak a klisék az „angol betegségről” és arról, hogy Anglia „Európa beteg országa”. Mindez megszűnt.

Amikor a nemzeti neurózis diagnózisát szóbahoztam egy befolyásos angol csoport előtt, mintha megkönnyebbülést éreztem volna részükről. David Howell, ma már Gilford bárója, valamikori konzervatív miniszter, így válaszolt a Nemzetközi Viszonyok Királyi Intézményének „The World Today” nevű folyóiratában:

„Egy amerikai londoni tudósító azt mondja, hogy Anglia identitászavarban szenved. Igaz, nem igaz? De nem ám! Bosszantó? Nagyon! De benne van az irritáló igazság egy kis magja. Valamilyen módon, az állandóan váltózó világszínpadon, az angol történet úgy tűnik zavarosabbá vált.”

PS Köszönet egy NOLBlog társunknak, aki fordításomat átfésülte. Kattints erre a linkre az eredeti cikkhez.

Mivel hogy nagyon meleg és fülledt nyári idő jár erre fele, felteszek egy posztot egy kanadai kisvárosról, ami ilyenkor, lévén hogy az Atlanti óceán partján van, egy nagyon látogatott hely.

Na, nem azért mert olyan hű de jó strandok vannak a közelében, hanem azért mert egy bájos kis történelmi város. Tele van műemlék faházakkal, és középületekkel. Sokja ma panzió. A városka méretéhez képest sok a templom, ezek szintén fából épültek.

Az idelátogatók általában, privát szobákban (reggelivel), vagy a műemlék panziók egyikében szállnak meg, és a napot a városka bejárásával töltik. Nem szabad elmulasztani az alkalmat egy jó tengeri ebéd vagy vacsora elfogyasztására, egy itteni étteremben.

A városka arról is híres, hogy a történelmi fa vitorlás replikája, a Blue Nose II, itt van lehorgonyozva.

A települést az 1600-as évek végén alapították az angolok. Ezen a környéken sok harc folyt az angol és francia gyarmatosítók között. Ugyan az angolok győztek, és sok franciát kitelepítettek, (a mostani Luisiana állam környékére), sok francia maradt, akiket Acadiens-eknek hívnak. A francia nyelv használata ebben a megyében (Nova Scotia) gyakori.

A városka 1995-ben World Heritage státuszt nyert el.

Eleget beszéltem, felteszek egypár képet.

Fiam kérdezte, akarok-e vele bemenni a városba. Hongkongba. Kell mennie, az öltönyének második próbájára.

Köztudott, Hongkong híres a szabóiról. Vannak negyedek, ahol ha turistának nézel ki, hát az utcán le is szólítanak. Akarsz egy öltönyt csináltatni? Állítólag, ezek pár nap alatt elkészülnek és nem is drágák. A leszólítók, mind indiainak néznek ki, ez az ipar jó része azok kezében van.

De fiam szabója nem ilyen volt. Ausztrál származású, ő a divatos Soho/Hollywood Road negyedben dolgozik. Oda mentünk. Ott volt egy kis üzlete, neve Moustache, (Bajusz), az Aberdeen utcában.

Amikor be lettem mutatva, apja Kanadából, stb., a szabó kérdezte nem akarok-e egy új öltönyt? Kedvemért két hét alatt megcsinálná! De mondtam köszönöm nem. Pedig ahol én élek, csináltatott öltönyök nagyon ritkák, mert drágák.

Eszembe jutott, hogy nekem is volt csináltatott öltönyöm. Kb. 1963-ban kész öltönyök áruházakban még nem igen léteztek. Első öltönyömet egy, az akkori a fiatalok körében divatos szabó csinálta. Losonczynak hívták. A Múzeum körúton volt a kis üzlete, majdhogy a Nemzeti Múzeummal szemben. Világos szürke öltöny volt, háromgombos zakóval. A nadrág is tökéletesen volt szabva, azokat nem könnyű jól megcsinálni. Öltönyöm nagy siker volt.

Fiam az ezer tűvel megjelölt félig kész öltönyben állt és a szabóval a fontos részleteket beszélte meg. Hosszasan. Hogy milyen is legyen a nadrág és zakó zsebeinek szöge? Hol legyen a zsebkendő zseb helye? És a bélés? Az utóbbira volt vagy száz selyem minta választék egy kis könyvben. Még tanácsot is adtam.

De főleg pihentem, az előző nap érkeztünk messze földről. A boltot mustráltam. Nem volt nagy. Volt benne egypár kínai antik szobor, tudod Buddhával, meg oroszlánnal. Fiatal emberek és divatos hölgyek, mert női ruhát is szab, kukkantottak be. Csak csevegni, késő délután volt, egy péntek. Voltak más divatcikkek is, például kézzel csinált egyedi nyakkendők, táskák és nadrágszíjak, de még turistakalauz is, amit szerzője, egy itten élő disztingvált Hongkongi, látogatóknak írt. Látta nézem, adott egy példányt ingyen.

Azt akarom mondani, hogy egy hangulatos hely volt, a régi világból idepottyant érzést keltette bennem.

Aberdeen egy kis meredek utca, a bolt egy része fél alagsorban volt. Ott ültem. Ahogy kinéztem a kirakaton, csak az utcán sétáló emberek lábait láttam, térdig. Meg a lassan erre hajtó kocsik kerekeit. Így is lehet tudni milyen a kocsi, ott a jelzés a kerekek közepén. Lám itt egy Lexus, az egy BMW és meglepődnél a közel egy óra alatt néhány Rolls Royce is elhajtott!

Megfigyeltem, a jelzés a Rolls kerekén úgy van konstruálva, hogy (gondolom csak lassú sebességnél) az RR embléma nem forog! A kocsi megy, az RR a tengely közepén egyenes marad!

Sayonara egyike a három szónak, tudom nem sok, amit japánul tudok. Konnichiwa, az szervusz. Hai, az az igennel egyenlő. Sayonara, az viszlát. Ezt ugyan már tudtam, emlékeztem egy régi slágerből.

Eljött az ideje hogy távozzunk. Holnap. Az utolsó két éjszakát Tokió Meguro részében töltjük, amolyan Lipótváros hangulata van.

Ez a poszt, befejező gondolataim. Egypár képet is felteszek. Két hét kevés, de láttunk sok szép várost és tájat. Sokat lehet a japánoktól tanulni.

Turista aránylag kevés van. Persze messze van és talán a fura írással kapcsolatos nehézségek sokat elriasztanak. Ténylegesen, ha egy japcsi térképet a kezedbe veszel, megérted a dilemmát. Még a városneveket sem tudod olvasni, nemhogy az utcákat vagy az országutak jelzését. Ugyanakkor egy fejlett, gazdag országban jársz és lépten, nyomon ősi kultúrával találkozol. Amellett teljesen biztonságos itt utazni, senki sem fog becsapni. Nem úgy, mint sok, itt most nem megnevezett országban.

És most, egypár befejező megfigyelés.

Busz és taxi vezetők

Ezek rendesen egyenruhában dolgoznak, tiszta, aznap mosott fehér ingben. Legtöbbször nyakkendővel, fehér kesztyűben.

Pár nappal ezelőtt Kyotóban, a buszon ülve tanúi voltunk egy vezető váltásnak. A busz egy nagyobb állomásba húzott be. A távozó vezető levette sárga névtábláját az ülése mögül. Igen, ott lóg a nevük, japánul persze. Az utasok felé fordult és meghajolt. Lent már várt és jött az új vezető. Elhelyezte saját névtábláját, majd szintén az utasok felé fordult és meghajolt. Ezután leült, felvette fehér kesztyűjét. Beindította a motort és már mentünk is.

Tájékozódásról

Kicsit bosszantó, hogy nemritkán még turisták által látogatott helyeken is az angol felírások a japánhoz viszonyítva nem elegendőek, avagy valósan nem léteznek.

És bizisten, nem tudom, hogyan tájékozódsz itt, ha nem tudsz angolul. Még angollal sem könnyű. Az angol tanítása Japán iskolákban kötelező. De hasonlóan más országokhoz, az eredmény önmagában nem elég ahhoz, hogy az átlag polgár kellő beszélő képességgel rendelkezzen. A szokásos történet: Tanulták, nem gyakorolták, tudták valamikor esetleg, de elfelejtették.

Igen sokszor azonban, azok a japánok, akik tényleg meg akarnak tanulni angolul, vagy tudásukat nem akarják elveszteni, keresik az alkalmat az angol gyakorlására. Sok helyen, mint önkéntes turista vezetők. Szolgálataikat a helyi turista hivatalon keresztül ingyen ajánlják. Mi Tokióban és Kanazawában is éltünk ezzel a lehetőséggel és mindkét helyen fél-fél napot japánok társaságában töltöttük.

Úgyszintén nagyon gyakran, például ha valahol a térképünket tanulmányoztuk, kérés nélkül megálltak és kérdezték, segíthetnek-e? Fontosabb helyeken pedig, mint például vasútállomásokon, mindig van alkalmazott, aki tud tájékoztatást adni.

A vonatokról

Két hetes vonatbérletet vettünk. Mivel magában Tokióban is sok HÉV járat a Japán Vasút Társaság tulajdona, ez a bérlet az ottani közlekedésre is sokszor alkalmas. A vonatok Japánban elsőrangúak, pontosak, az állomásokat a vonaton, de a földalattin és buszokon is, angolul is bemondják.

A shinkanzen, azaz a japán szuper expressz, egy élmény. A japán vonat a nyugat európaival ad minimum egyenlő, talán jobb is. Rengeteg ember használja, tiszták, időre indulnak, érkeznek, öröm utazni rajtuk.

Az emberekről

Japán egy nagyon homogén ország. Itt nem úgy, mint É. Amerikában, avagy manapság már Nyugat Európában is, Japánban nincsenek más nációk. Majdhogynem nulla a bevándorlók száma. Van hallom egypár koreai, és vannak, akik ide jönnek egy időre angolt tanítani, plusz a szokásos hivatalos ügyben erre járók, ez minden.

A japán gazdaság már jó ideje stagnál, a népesség öregszik. Sokat kell kevésnek eltartani már most is, és ez csak rosszabb lesz idővel. Megy fel az áfa. Ez a problémája egy általam jól ismert jóval kisebb ismerős országnak is, nemde? Amelyik ráadásul nem is olyan gazdag.

Beszéltünk Japánokkal. Sokjuk szerint illene ezen változtatni. Az emigránsok ezt a nem kívánatos jelenséget esetleg megváltoztatnák.

A japán szállodákról

Két napot kivéve a szállodák ahol tartózkodtunk olyanok voltak mit akárhol máshol. De ajánlják, menjél el egy igazi japán stílusú fogadóba is. Ezeknek neve, ryokan. Takayama kisvárosában, a Japán Alpokban, egy ilyenben szálltunk meg. Takayama, amolyan japán Zakopane. 3000 méteres havas hegyek vannak tőle nem messze.

A ryokanok abban büszkélkednek, hogy az idővel alig változtak, és fenntartják a régi japán útszéli fogadók tradícióit. Mit jelent ez?

A ryokanba belépés előtt papucsot kell felvenni. Szobádba, mezítláb lépsz be. Szobád bútorzata minimális. Nem más, mint egy alacsony asztal, 2 lábnélküli szék. A padló finom bambuszból készült. Legtöbb ryokanban nincsen saját fürdőszobád, ugyan manapság drágábbakban ez megtalálható.

A lényeg azonban az, hogy a ryokan egy panzió és egy spa kombinációja. Minden ryokanban van egy férfi és női rész, ahol meleg források által táplált medencék vannak. Plusz itt zuhanyozhatsz, tisztíthatod magad, mint egy sport klubban.

Ryokanokban, a japán reggeli benne van az árban. Ez hihetetlen bőséges, van vagy 10 fogás, még ebédnek is beillik. Szokásos nagy vacsorákat is rendelni, amit a szobádban szolgálnak fel, ahol ilyen alkalomkor királyként kiszolgálnak.

Este vékony matracokat terítenek ki, azokon alszol. Igen romantikus. Az élmény, a kempingelés és a luxushotel egy furcsa keveréke.

Nem tudom ti hogyan gondolkoztok erről a kissé kényes témáról, de nekem az a véleményem hogy a WC-k tisztasága és azok állapota sokat mond el az utazónak az illető országról. Sok országban majdnem lehetetlen nyilvános WC-t találni. Be kell somfordálni kávéházakba, Mc Donaldokba. Ezekben sok népszerű, turisták által látogatott helyek esetében, muszáj valamit venni, csakhogy könnyíteni tudjál magadon. Bevallom Észak Amerika ide sorolható. Próbálj pisilni a Greenwich Village-ben.

Történetesen Japán ezen a téren az egyik leghaladóbb ország. A nyilvános WC-k gyakorisága, tisztasága, és hangsúlyozom, ingyenessége imponáló. És ha már ennél a témánál tartok hagy fejtegessem tovább. 

Köztudott hogy Japán sok területen vezető helyet foglal el. Például a fényképezőgépek és a szórakoztató elektronika egyes ágaiban. De van egy terület, ahol vezető pozíciója vitathatatlan, mégis alig ismert. Uraim és hölgyeim. Tudjátok miről beszélek? A modern WC-k gyártásáról.

A domináló cég neve TOTO. Totó WC-i automatizáltak és Japánon kívül is ismertek. Jobb körökben. Tavalyi látogatásunk alkalmával, svájci barátaink házában volt egy. Büszkék voltak rá, említették mit tud, de mivel mi a vendégszobában voltunk elszállásolva, ahol normális WC volt, Totóval nem volt alkalmunk megismerkedni. EU-ban és É. Amerikában ezeket a WC-ket luxusnak tekintik és kevesebb van, mint Ferrari sportkocsi. Na meg az angolszászok kissé prüdek is…. Itt Japánban azonban nagyon gyakoriak és népszerűek. Eddig minden hotel szobánkban ilyen klotyoval találkoztunk és jobb éttermekben is csak ilyenek vannak. Be kell vallanom, megszerettem őket.

Miről van szó? Ezeknek a WC-knek számos automata funkciója van: Autó fedélnyitás közelítésedre. Ülés melegítő. Autó lehúzás, amikor felállsz. Mosó és bidé. Nem, a kettő nem ugyanaz. A vízsugár szöge más az utóbbinál. Az előbbinél, hogy is mondjam, a célra irányul és több ereje van a vízsugárnak. Érzem, kezdesz figyelni. A mosó egy gombnyomásra indul be. Ha felállsz, leáll. Kézhasználat nem kell. Igen, oda irányit pontosan ahova kell. Mondanom sem kell, hogy a víz melegített, melegsége és nyomása kedv szerint változtatható. Miután leállítod, ha akarod hát szárit is. Tetejébe hallom egyes WC-k zenét is produkálnak, a székeléssel kapcsolatos indiszkrét zajokat elnyomandó. És szagtalanító funkciót is lehet rendelni.  

Bizisten, annyi az automatika rajtuk hogy, mint egyes TV-k irányítása, előszöri használatnál kicsit megzavarja a halandót. Mit is kell megnyomni? Főleg mert itt sokszor japánul van a gombokra ráírva, hogy mi mi. Ugyan a japán alatt vannak jelek is, a japánul nem tudóaknak, nehéz megérteni ezeket előszörre. Még ha jó a szemed is. 

Na mármost, kérdezheted, milyen érzés egy ilyen WC-be pottyantani, és a vízsugár eljáráson átmenni? Nagyon kellemes. Hatásos. Egy szó, mint száz, itt Japánban nincsen okod barna foltos alsógatyában parádézni.

Mindezt lásd az alábbi mellékelt videón:

Azt hittem tudok valamit a japán étkezésről és éttermekről. Miután sikerült ide ellátogatni rájöttem, hogy eddigi tudásom a minimálisat sem üti meg. Leírok egy pár tapasztalatot.

Az olcsó étterem

Kyotóban történt. Beléptünk egy bejzlibe, mert sokan ültek már bent, és árai jók voltak. Leültünk, vártunk. Adtak egy képekkel teli étlapot, angol szöveg nélkül. Választottunk. Eldöntöttük mit fogunk enni, én valamit, ami rizses pacalnak nézett ki. A nejem, kis salátás tálat. Volt rajta ami tükörtojásnak nézett ki, és mellette hal. Elhatároztuk sört is fogunk inni.

De a rendelést csak nem vették. Egy idő múlva jön a pincérlány egy a külföldieknek erre a célra készített nagy nyomtatott írással, ami három nyelven mondja, menjél ki az utcára, nyomd be a választott rendelést az automatába, a pénzzel együtt, kapsz jegyet, azzal gyere vissza. Kimegyek, fogalmam sincs, hogyan kell ezt csinálni, de egy fiatal japán kisegített. A masinán is képek voltak, arra kellett bökni, a pénzt bedugni, a végén jegyet ad és a váltópénzt vissza adja. A jeggyel vissza jöttem. Minden rendben tűnt, de a fiatal japán pincérnő kérdezett még valamit japánul. Mit is akarhat? Kiderült, segítséggel, hogy azt kérdezte most akarjuk a sört vagy a kajával hozza? Hozza most!

 Jött a rendelésünk. Az enyém nem pacal volt, hanem zúza. A nejemé problematikus volt. Nem tükörtojás jött, hanem nyers sárgája külön tálkán. Nem tudtuk mit csináljon vele? Mondtam tegye rá a salátájára, a képen azt mutatta. De így nem tudott a pálcikával enni, mert túl sikamlós lett a saláta és minden. Villa nyicsta. De sebaj, ugyanis kapott egy kanalat. Én nem. Az erre a célra kellett hogy legyen, hogy a salátáját megehesse. Ha nem, mindegy, így megette. Nem volt meggyőződve. A füstölt hal, füstölt makrel volt, az jó volt. Plusz mindkettőnk kapott miso levest. Az minden rendeléssel jár, úgyszintén rizs. Erre figyelmeztetendő, a tulaj oda is jött. Megint nem tudtam mit akar, de felálltam és követtem. Azt akarta mutatni hol van a rizses bödön, ha extra rizst akarunk. Volt mellette tea is, ingyen. Jól laktunk, fizetni nem kellett, azt az elején az automatánál tetted, borravaló itt nincsen. Mindez kevesebb, mint húsz dolcsi.

A sukiyaki és a fagylalt

Ez egy kis bogrács húslevessel, ami alatt kis égő van, és te teszed bele a nyers marhahúst, és zöldségeket, ami mind egy fatálcán gusztusosan mellette számodra már elő van készítve.

Megint csak jött egy nyers tojás. Azt neked egy tálkába kell beletörni, összeverni, és a főtt dolgokat abba meríteni mielőtt a szádba teszed. Ezt is egy a külföldieknek készített háromnyelvű tábláról tudod meg. Mondja, ha a nyers tojást nem szereted, tegyed bele a fortyogó bográcsba.

Előtte volt saláta, majd sasimi, azaz nyers hal, és a végén a fagylalttal fejeződött be. Az étlap azt írta, hogy a fagylaltnak szezon íze lesz! Zöld volt, a nejem fintorgott. Nekem ízlett. De miből készülhetett? Kicsit édes volt. Egy idő múlva rájöttem. Nagyon büszke vagyok. Sóskából készült, az otthon gyerekkoromba evett, édeskés sóskaleves izére emlékeztetett.

A drága étterem

Tokióban egy szombaton asztalt foglaltunk egy ilyenben. Jobban mondva a pultnál két helyet. Michelin csillagos hely volt. Tokióban több Michelin csillagos étterem van, mint Párizsban. A japánok az evést még a franciáknál is komolyabban veszik. És, meglepően, a franciák nem vitatják.

Mielőtt belekezdenék, egy kis ismertető. Ellentétben más országokkal, a legjobb éttermek Japánban nagyon kis helyek. A miénk pultjánál csak hét embernek volt hely. Volt egy magánszoba egy asztallal, ott volt még tíz hely. De azért külön kell fizetni.

Ilyen hely tipikusan családi üzlet, saját alapanyag ellátókkal. Csupán a legjobb húst, a legfrissebb halat és idény béli zöldséget szolgálnak fel. A bab például, Japán egy olyan tájáról jön ahol az a legjobb, a tofu, a répa, rizs, dinnye, stb., ditto. A marhahús külön story. Ezeknek a marháknak napi masszázs jár, és sör. Ezt a húst Wagyunak hívják és méreg drága.

Tetejébe a séf segédje hetente kimegy a közeli erdőkbe. Ehető növényt, mohát és gombát szed. Általában a séf szülei, nagyszülei, stb. is séfek voltak. A savanyúságok receptje családi titok. Tengeri hínárt, is szolgálnak. Isteni. Saláták mesébe illőek.

Foglalást külföldinek csak a hotelen keresztül lehet elintézni. És ha nem jelensz meg, akkor is kell valamit fizetni. A mi esetünkben mondták, van három választék. Az első, "csak" 12 fogás, nagyon drága, a másik 18, még drágább, a harmadik 24, nagyon, de nagyon drága. Az elsőt választottuk. Ha japán vagy megbeszélheted velük mit szeretsz mit nem.

Az ilyen éttermek nincsenek rendesen jelezve. Eldugott helyeken vannak. Nincsen étlap se kint se nem bent az étteremben. Nem könnyű megtalálni őket. A mi éttermünk neve Ichimonji, azaz japánul " 一文字 " volt. Egy szép negyedben található, egy sétáló utca, mellék sikátorának, mellék sikátorában. Csak a japán felirat, lásd előbb, volt kiírva a bejáratra. Amit mi nem tudunk olvasni. De, hála az Istennek, az ajtón a szokásos kis étteremre utaló függöny, az volt az egyedüli jel.

Mindenesetre mi időben megjelentünk. Már ketten voltak, később még egy pár jött. Mind japánok. A különteremben is lehettek kuncsaftok. Cipődet a bejáratnál hagyod. Először rendelsz italt. Én sört, a nejem saki-t. A pulton szolgálnak, mögötte a fiatal séf segéd, aki a hideg fogásokat készíti a szemed előtt, pl. a szusit, sasimit. Bent a konyhában a fő séf, gondolom a tulaj. Ő kezeli a grillt és a sütőt. Párszor kijön, megy a hajlongás.

A kaját, piát a legdrágább porcelán és majolika edényekben szolgálják fel. A sört, a szusit, japán kristály pohárokban. Alles was gut und teuer.

Az ételek íze, a prezentáció, a kiszolgálás tökéletes. A fiatal séf alig beszélt angolul. A Japán vendégek hosszasan megtárgyalták vele az étkek alkatrészeit. Vagy mit tudom én mit. Nem a foci világbajnokságot, az tuti. 12 fogás volt, kis, de tökéletes adagok. A háromnegyede tengeri herkentyűk és halak, sok nyersen szolgálva. A séf próbálta magyarázni nekünk, mi mi, kevés sikerrel. A trakta végén ízesített rizst szolgáltak fel egy agyag bödönből. Japánban így szokták, azért, hogy ne töltsed magad meg idejekorán rizzsel.

Édesség nincs. A vacsora görögdinnyével fejeződött be. Mondta honnan való, ki a termelő. Tudniillik, dinnye szezon van.

PS

Nézd meg hogyan készítik a rántottát, japán módra. Kattints az alábbi videóra.

Ma vasárnap volt. A harmadik napunk itt Tokióban. A világ legnagyobb városa, 35 millió emberrel, vasárnap se sokkal csendesebb. Tömeggel találkozol rendesen majdnem mindenütt. Jobb, ha megszokod a nyüzsgést, a zajt.

Pont ezért szerencsénk volt, Yanaka városrészbe mentünk sétálni. A sétát a turista guide könyvünk ajánlotta, a Lonely Planet. Ez egy régi városrész, tele keskeny utcákkal, régi házacskákkal és Buddhista templomokkal. Van egy nagy régi temető, és árnyék. Kell az, mert meleg van. Tényleg ez a része Tokiónak nagyon kedves. Túlélte a nagy földrengést, az amerikai bombázást és egyike annak a résznek, ami az öreg Tokióra állítólag emlékeztet.

Ebédre egy kis francia kávézóba ültünk be, jeges kávéztunk és egy sütit ettünk. Sétánk egy a Városligetnek megfelelő részben fejeződött be.  Volt itt állatkert, múzeumok, tó. A tömeg az nagyobb. Innen a hévvel mentünk haza.

Megemlítendő itt egypár megfigyelésem. Sok helyen, az utcán se lehet dohányozni. Vannak elkerített részek, dohányzóknak. Az utcák neve legtöbbször csak japánul van kiírva.

Nehéz tájékozódni. Saccolásom szerint csupán az emberek 10 % a beszél elfogadhatóan angolul. De sebaj, legtöbbje útbaigazít az okos telefon GPS segítségével. Mármint a fiatalok.

A tömegközlekedés nagyon jó benyomást kelt. Csúcsforgalomba még nem utaztunk. Az a tömeg is sok nekünk, ami normálisan van. A földalattik, földfelettik, helybeli hévek sokasága, egyedülálló.

Hazaérvén a hotelszobánkban pihentünk. Vettem egy boltban két sört. Jól esett.  Az állandó járás fárasztó. Este kimentünk egy a könyvünkben ajánlott közeli, tempura stílusú étterembe. A pultnál ülsz, szemben a szakácsok, mind sürög, forog. Látsz mindent, ahogy a friss halakat, rákokat, kagylókat a jégszekrényből kiveszik, majd a tempura csirizbe mártják, és forró olajban kisütik. Zöldségek ditto ugyanabban az eljárásban részesülnek. Nagyon fincsi. A melletted ülő segít milyen mártás mihez való, az egész nagy élmény.

Vacsora után még sétáltunk egy kicsit. Ámbár vasárnap este 8 óra volt, a nagy áruházak még mind nyitva voltak. A tömeg, az éttermek és elektronikus boltok utcai ordibálói... gyere be, itt ilyen meg olyan olcsón kapsz ezt, azt.... nekünk nagyon zavaró. Látszólag sosem szűnik meg.

Na persze túlzok, de Kanada és az US egymás mellett éléséről akarok írni. 
Kanadában élek 44 éve. Közel az US határhoz. Rendben van, majdnem mindenki ehhez a határhoz él közel, Kanada déli része a legsűrűbben lakott terület.

Számtalanszor jártam az USA-ban hivatalosan, de családostól is vakációkra, fiúnkat meglátogatandó tanulmánya közben és most hogy San Franciscóba telepedett le. Szóval van tárgyi tapasztalat, amit írok persze elsősorban személyes megfigyelések.  
 
Ugyan területileg Kanada valamivel nagyobb, de népessége eltörpül, csupán az US tizede. Durván 35 millió vs 320 millió. Kalifornia népessége kb. egyenlő Kanadáéval. 

 
Tízszer annyi ember, durván tízszeres GDP, majdnem azonos GDP per fő. A két ország egymás iránti export-importja mindegyik országban az első helyen áll és kb. egyenlő. Kanada kissé többet exportált, 324 billió dollárt, 2012-ben. Ez az összes exportunk 75%-a volt tehát az USA magasan a legfontosabb kereskedelmi partnerünk. Értheted hogy az US jóléte, azok gazdagsága nagyon érződik adoptált országomon. Ha az elefánt nem jól aludt, gazdasági válsága lett, mi itt azt érezzük. Éppen ezért, és más okok miatt is, mi mindent tudunk arról hogy mi történik ott lenn délen az US -ban, míg ők…nos ők látszólag semmit sem tudnak rólunk. Azon kívül hogy itt hidegebb van. Ez magában egy irritáció a kanadaiak szemében. 

 
Közbeszúrok egy kis elemi történelmet. Mindkét ország mint gyarmat alakult. Mindkettőben volt francia befolyás is de csupán Kanadában maradt ez permanens. A kanadai francia jobbára Québec megyében él, itt ma a hivatalos nyelv francia.  A francia kanadaiak kb. 20%-a Kanada népességének.
Az US 1776-ban kijelentette függetlenségét Nagy Britanniától és saját alkotmányt fogadott el 1787-ben. A Függetlenségi Háború során (1775-83) a “loyalist”, azok akik hűek akartak a brit koronához maradni, Kanada területére jöttek. A franciák nem csatlakoztak a függetlenségi mozgalomhoz és szintén Kanadában maradtak. 1812 az Amerikaiak megtámadták az akkor még gyarmat Kanadát, de nem nyertek teret. Kanada domínium lett 1867-ben de saját alkotmányát csupán 1982-ben honosította meg. Az amerikai történelemben nem szabad az ültetvényeken alkalmazott feketék történetéről megfeledkezni. 
 
Mi kanadaiak szeretjük azt képzelni hogy mi haj de milyen mások vagyunk (sokszor értsd ezalatt, jobbak) az amerikaiaktól. Köztünk legyen mondva ennek nincsen sok alapja. 
Igaz a mi államformánk a brit hagyományokon alapult és még ma is nagyon hasonló az angolhoz, míg az amerikaiaké egészen más. De ettől eltekintve nekem az a tapasztalatom hogy az emberek, azok gondolkodása, és a népesség összetétele nagyon hasonló. Ezt az itteniek nem szeretik hallani de így igaz. Miről is beszélek? Kezdettől fogva mindkét országban jelentős a fehér angolszász protestáns befolyás, annak kultúrája és értékrendszere. Úgyszintén mindkét országban domináns a pionír kultúra mert a népesség keletről nyugatra terjeszkedett és hasonló akadályokkal/körülményekkel kellet anno küszködniük. Mindkét ország új ország, nyitva áll az emigránsok előtt. Ezek kultúrája, befolyása tagadhatatlan, és szerves részévé vált a nemzeti ethosznak. Nincsenek arisztokraták, az egyháznak nem volt jelentős birtoka, csupán a pénz az ami megkülönböztet. Ez nekem bevallom imponál.

 
A mai modern világban a televízió és más média befolyása ezt a hasonlóságot csak még jobban alátámasztja. A kanadaiak mindenütt készen kapják az amerikai televíziós csatornákat, az US nemigen törődik a kevés kanadai csatornával. Hollywood befolyása, persze az egész világon lényeges, itt Kanadában domináló. A kanadai kulturális iparnak, ezt az állam ugyan támogatja, nehéz dolga van az amerikaival versenyezni. Igazi siker kanadaitól azonnal az US-ben lesz megméretve. A nagyobb pénz miatt tehetségesebb művészeink, de technikai és más nagyjaink is elkerülhetetlenül délre költöznek ahol (ezen a fokon) jóval kecsegtetőbbek a fizetések és a lehetőségek. Ez ellen kár is harcolni, alig van kivétel. 
 
Ha áthajtasz a Kanada US határon, nagyon hasonló országba lépsz be. Az üzletekben ugyanazok az áruk. OK nincsen rajtuk francia felirat. A televízióban ugyanazok a programok, a slágerek ugyanazok, a kajában sincsen semmi változás. Majdnem hogy nulla a kulturális “shock” nem úgy mint amikor az itteniek Európába vagy Ázsiába látogatnak. 
 
Mivel az US nagyhatalom, mivel hadseregüket a történelemben sokszor döntő hatásossággal használták, a polgáraik külföldön fogadása nem mindig egyértelműen pozitív mint a Kanadaiaké, akik (valljuk be) ugyanazon csatákban résztvettek (Vietnam, Iraq kivételével). Úgyszintén az US sokkal inkább van a terroristák célkeresztjében, és ezért oda beutazni nehezebb.  Több kérdésre kell válaszolnod, szűkebb a szűrő. Kanadaiakat kivéve ujjlenyomatokat is kérnek a látogatóktól. Az emigrációs és a beengedési kritériumok a két országban mások. Az US szerint a kanadaiak kevésbé nézik meg kit engednek be. Eredménye hogy az US hatóságok kanadai polgárokban (főleg új állampolgárokban, olyanokban akik nem Kanadában születtek) nem annyira bíznak. Előfordult hogy kettős állampolgársággal rendelkező kanadaiakat, nem engedtek be és ami még rosszabb ezeket néha az eredeti országukba küldték vissza, ahonnan eredetileg elmenekültek, nem vissza Kanadába. 

 
A hidegháború idején az első kérdés a határátlépésnél az volt hogy hol születtél? A válasz, Magyarországon, további kérdésekre adott alkalmat. Manapság, a politikai korrektség miatt a negyedik kérdés az hogy hol születtél, de ugyanolyan fontos. A Magyarországon válasz már nem kelt bizalmatlanságot. De ha valaki netán “Arábiában” vagy Pakisztánban született, nos más a helyzet. 

Most hogy itt a nyár, lehet friss kukoricát kapni, javaslom azoknak akik szeretik a “más ízeket” a következő receptet. A recept azt hiszem eredetileg mexikói. Most vasárnap csináltam, nagy siker volt. 

Hozzávalók, 4 személyre: 
6 friss normál méretű édes kukorica, 
1 fej összevágott hagyma, 
1 gerezd fokhagyma, 
1 közepes méretű (Ella) krumpli, meghámozva összevágva, 
Kis olíva olaj, vagy vaj,
Tejszín vagy tejfel ha akarod, ez nem muszáj.

Kis összevágott snidling, (vagy bazsalikom), összevágott friss piros paprika (erejét kivágod először). 

Éles késsel hántsad le a kukoricaszemeket egy mély tányérba. Egy csészényit külön tegyél félre. 

A megmaradt torzsákat tegyed forró vízbe hogy ellepje, annyiba amennyinek a leves mennyiségét akarod a 4 személynek. Lassú lángon forrald 30 percig. 
Dobd ki a torzsákat. 

Közben egy másik lábosban kis olíva olajban (vagy vajban) dinszteld a hagymát és a fokhagymát. Max. 5 percig, vigyázz ne égjen oda…majd tedd bele a krumpli darabokat és a lehámozott kukoricát (kivéve az egy csészényit amit félre tettél). Öntsd rá a torzsalevet, tegyél bele megfelelő mennyiségű Knorr tyúkleves port, (vagy hasonlót). Ha nem szereted ízesítsd meg sóval. Lassú lángon főzzed, nem tovább mint 30 perc. 

Szűrd le a levet, tedd félre, és kézi turmixal, (vagy mással) őröld fel ami maradt hogy a leves krémes legyen. Keverd megint össze a kukorica lével. Kóstold meg, ízesíts sóval ha kell. (Keverj bele tejszínt vagy tejfelt, ha szereted.) 

Utolsóként főzd meg a félretett kukorica szemeket, külön kis sós vízben. Épphogy, 5 perc is túl sok ha friss kukoricáról beszélünk. 
Találd a tányérokba, kanalazz bele mindenkinek a frissen főtt kukoricából, és díszítsed a snidlinggel és paprikával.

Ha meleg van nem kell forrón enni, szobahőmérsékleten is jó. 

Jó étvágyat!