Észak és Dél Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandban, az európaiak bevándorlása az ott élő népek kiszorítását jelentette.

Itt Kanadában az őslakók mára csupán a lakósság 4.3%-t képviselik. Amerikába az első emberek 16 500 évvel ezelőtt érkeztek, a Bering szoroson keresztül, Ázsiából.

Indián kisfiú népviseletben:

Az amerikai és más kontinensek gyarmatosítása, ami a francia/angol/spanyol/stb. felfedezőket/kalandorokat követte, történelmi idők voltak. Kissé naiv képet kaptunk mi gyerekkorunkban erről, jobbára May Károly könyveiből. Nem emlékszem, hogy Magyarországon az iskoláinkban különösebben sok időt szántak volna erre a tárgyra.

Kanadában bennszülöttnek az indiánokat (Native People/First Nation), az eszkimókat (Inuit) és a Metis népeket hívják. Az utóbbi az indián és az első európai első telepesek, korai keveréke. A zárójelekben használatos megnevezések a politikailag korrektek. A mai 1.4 millió kanadai bennszülöttből 852 ezer indián, 452 ezer metis és kb. 60 ezer eszkimó.

Az évek során a fehér bevándorlók viszonya az itt élő „első nép”-hez sok változáson ment át. Ugyan mára a megkülönböztetés, és az itteni indiánok jogi helyzete sokat javult, az alapvető probléma korántsem tűnt el. A problémát én úgy fogalmaznám meg, hogy hogyan lehet a rezervációkon élő indiánok jólétét és oktatását olyan nívóra emelni, hogy ők ott vagy másutt önellátók lennének?

 Indián totem oszlop:

Kanadában az első, ma is érvényes törvény az Indián Akt (1867) többek között leszögezte azt, hogy ki lehet „státusz indián”. Kritikusok szerint a törvény leereszkedő, mert célja az, hogy az indiánokat „kiemelje” jelen állapotukból és az „igazi” állampolgársághoz kellő eszközökkel őket ellássa. A cél hasonló ahhoz, amit én az előbbi paragrafusban a problémát definiáltam, nemde?

A probléma klasszikus. A rezervációkon élő indián (státusz indián) anyagi előjogokkal rendelkezik. Példaképpen a rezervátumról eredő jövedelme, ha van ilyen, adómentes. Iskolavégzésnél, állás keresésnél is jóval több kedvezményt kap, mint az átlagpolgár. De, ámbár vannak indán rezervátumok jó helyeken, ahol a föld természeti kincsekben gazdag, avagy van turisztikai jelentősége, egy jelentős részük Kanada távoli sarkaiban van. Távol mindentől. Így nehéz munkát találni, vagy kreálni. Olyan helyeken, ahol nehéz még az elemi orvosi ellátást és oktatást is biztosítani. A középiskola elvégzéséhez pedig a fiataloknak el kell költözniük messzi városokba. Eredményeképpen sokan nem iskolázottak, sokuk az iskolát idejekorán abbahagyja és otthon vagy a városokban tengődik, nem ritkán prostitúcióra/bűnözésre kényszeredvén.

 Modern eszkimó település:

A tradicionális nomád életmód, a halászat és vadászat, ami anno nélkülözhetetlen volt megélhetésükhöz, értelmetlennek tűnik a mai világban. Az állam pénzt ad, az élelmet a boltokban megvehetik. Az eredmény tétlenség, alul foglalkozottság, és gyakori demoralizálódás.

Azok a rezervátumok ahol nincsen megélhetőségi lehetőség, nem szűnnek meg, mint egy hasonló helyzetben levő más település.  A rezervátumok állami támogatásra jogosultak. A vízellátást állami beruházás biztosítja, de az ott élőek sokszor még a berendezések karban tartását sem képesek ellátni. Miért? Mert iskolázatlanok. Gyakori az eset, amikor a berendezés elromlik, a víz ihatatlanná válik, a közösség megbetegszik. És ilyenkor ki a hibás? A kormány. A helyzet hasonló az ingyenes lakóházak esetében, amiket sokszor elhanyagolnak és folytathatnám.

De ha az itt lakóak a rezervátumokról elköltöznek, nemcsak a juttatásainak egy része szűnik meg, de saját kultúrájuk is. Míg más emigránsnak illik előbb utóbb beolvadnia a környezetébe a választott nagyvárosban vagy faluban, az indiánok esetében ez nem cél és nem is egy elvárás.

 Eszkimó kőjelzés:                                                                                           

Az indián közösség és a kanadai állam viszonya, mint említettem évek során sokat fejlődött, de még most is a róka fogta csuka, csuka fogta róka meséjére emlékeztet.

A kormány legtöbb intézkedése, ami az indiánok segítésére irányul, nem sikeres. Próbálták őket a múltban erőszakkal okítani, a veszélyben levő rezervátumokról őket jobbakba áttelepíteni, önkormányzást adtak nekik, mind rosszul végződött.

 Indián gyerekek a tömeges oktatásban:

 Az oktatás embertelen volt, mert a gyerekeket a családoktól a szülők beleegyezése nélkül elszakították. A bent lakó kollégiumokban a fegyelem brutális volt és tetejébe a gyakori szexuális visszaéléseket a hatóságok nem büntették, eltussolták. Az új településeket az ott lakók nem tartották magukénak, így elhanyagolták. Az önkormányozás eredménye gyakran az lett, hogy az indán vezetők az állami pénz jó részét nem osztották demokratikusan szét a tagok között, és folytathatnám. Ha a kormány beavatkozik, az rosszul végződik….ha meg nem, az is.

 Eszkimó család:

Mindennek eredményeként az átlag kanadai polgárnak sajnos sokszor nagyon sötét képe van a bennszülött kisebbségről. Megerősíti ezt az, hogy a nagyvárosok „rossz” negyedeiben lófráló szerencsétlen alkoholisták és prostituáltak sorai között túl vannak reprezentálva, úgyszintén a bűnözési statisztikákban, és a médiák a sztereo típust akaratlanul is megerősítik.

Olyan sokáig éltünk a jövedelemkülönbség növekedésének korszakában, hogy a jelenség elkerülhetetlennek tűnik. Nem újság ma már az sem, hogy a felső tízezer jobban járt mindenki másnál úgy a 80-as és 90-es évek gazdasági fellendülésében, miként az új század válságos első éveiben is. A gazdagok hamarabb léptek túl a pénzügyi válság romain, mint a többiek.

A 2014-ben megjelent sarkalatos könyvében (Tőke a 21. században) Thomas Piketty azt állítja, hogy ez a jelenség nem csak a mi korunkra jellemző. A szerző, aki a közgazdaságtan professzor a Párizsi Közgazdasági Egyetemen (Paris School of Economy), azt írja, hogy az egyenlőtlenség növekedése az egész modern történelemre jellemző, a háborúk, gazdasági válságok és azokat követő korszakok kivételével, amikor mindenkinek elölről kellett kezdeni nagyjából azonos alapokról. Szerinte a vagyon szakadék továbbra is növekedni fog, végül is egy olyan társadalmat eredményezvén, ahol a gazdagok mindenki mástól elkülönülnek, egyik generáció a másikra hagyja vagyonát, mint az arisztokraták és a nemesség tette a múlt századokban.

Ez a jövő nagyon lehangoló, de nem szükségszerű, hogy bekövetkezzen. Nem is olyan régen a gazdagok tulajdonában a javak kisebb százaléka volt. Még fontosabb, hogy a jelenség nemcsak Amerikában tapasztalható, ugyan másutt a folyamat jóval lassúbb. Más fejlett országok nem azért nem követik az USA példáját, mert nekik nem voltak siker történeteik, mint pl. Amerikában Warren Buffet, avagy kevesebb bankár stb. létezik soraikban. Más országok középosztályának jövedelme gyorsabban emelkedett, mint az USA-ban, abban az időben amikor gazdaságuk az USA gazdaságával egyenlő arányban nőtt. A kiegyenlítettebb társadalom nem szükségképpen kevésbé dinamikus.

Thomas Piketty francia közgazdász:

Szóval miért gazdagodnak a gazdagok gyorsabban, mint mások? Piketty a következő képen magyarázza. Képzeljünk el egy falut ahol sem a népesség, sem annak gazdagsága nem növekszik. Ez volt mellesleg a realitás a felvilágosodás előtt. A 15 század parasztjai nem voltak gazdagabbak, mint a rómaiak korában. De még ebben a nem növekvő társadalomban is azoknak a dolgoknak, amik a termelést elősegítették, nevezetesen a szerszámoknak, vagy más néven a tőkének, volt értéke. „A tőke - mondta Piketty – mindaz, ami hasznos szerszám. Például a kő a prehisztorikus időkben. Mindaz, ami növeli a termelékenységet.”

A mi hipotetikus falunkban az egyik farmer 10 ezer dollárt szüretelt évente, ezer dollár profittal, míg a másik, kisebb földön csak ezres szüretet ért el, és száz dollár profitot. Ha mind a kettő, a nagy farmer és a kicsi is a profitot mind elkölti, a helyzet ugyanúgy marad, örökké. Azaz az egyenlőtlenség aránya nem változna.

De a nagyobb jövedelem előnye, hogy tulajdonosának nem kell az egészet elköltenie, és abból, amit félretesz, új tőkét vehet, amivel még több jövedelemre tesz szert. Megvásárolhat szomszédos, eladósodott farmokat, ezzel tovább növelheti profitját, és még több és több profitot halmozhat fel. Ez az a történet, ami évszázadokon keresztül ismétlődött.

Piketty professzor első törvénye, az „Egyenlőtlenség törvénye”. A gazdagok megengedhetik maguknak, hogy jövedelmük egy részét befektessék, míg ezt más ember jövedelme nem teszi lehetővé. És egy befektetés, legyen az kő, föld, részvény vagy iskolázottság, általában pozitív eredménnyel jár.

Piketty szerint a tőkéből eredő profit növekedése, magasabb lesz, mint az ország gazdagságának átlagos növekedése. Piketty megjegyzi, hogy vannak dolgok, amik ezt a helyzetet felboríthatják. Ilyen a háború, a gazdasági válság, amikor a gazdag farmer sincsen sokkal jobb sorsban, mint a szegényebb. És amikor a gazdagokat jobban adóztatjuk. Nem véletlen, hogy a 2. világháború után, amikor a középosztály jövedelme jobban emelkedett, mint a felsőosztályé, a legfelső jövedelmi réteg adókulcsa az USA-ban nagyon magas volt. Az 50-es években éppenséggel 90%. Ma ugyanez 37%. (Obama elnök felemelte 35%-ról 39-7 %-ra majd Trump elnök megint lehozta 37%-ra.)

Piketty fokozatosan magasabb vagyonadót javasol, kezdve 1.4 millió dolláros vagyonnál. Érdekes ötlet, de az égvilágon semmi esélye annak, hogy a mai összetételű törvényhozásban (republikánus többség) ezt az USA-ban megszavazzák.

Az adó (és veszteségek) utáni profit % vs a GDP % növekedése:

De Piketty egy másik, politikailag életképesebbnek tűnő ötletet is ajánl: az oktatást. Ha egy társadalom jobban iskolázott, annak tagjai fontos tőkéhez jutottak, a tudáshoz. A tudás nagyon jövedelmező. A szegényeink tanult gyermekei gazdagabbak lesznek, mint szüleik.

Az Egyesült Államokban a szegények és a középosztály jövedelmének növekedése a 20-ik század közepén és végén egybeesik azzal a korral, amikor a középiskola elvégzése kötelezővé vált. A képzettség még ma is jövedelmező, dacára a sok rémtörténetnek. Az egyetemet végzettek és a többiek közötti fizetés különbség ma a legnagyobb. Kanada és Svédország, ahol szintén befektettek az oktatásba, hasonlóan széles bázisú jövedelemnövekedésen ment keresztül.

A max. jövedelemi határadó kulcs különböző országokban az évek során:

Mégis, az oktatásról és a jövedelemkülönbségről szóló viták még nem kapcsolódtak össze. A liberális gondolkozóaknak nem akaródzik ezt feszegetni, mert félnek attól, hogy a közép és alsó osztályt iskolázatlansággal vádolják. Helyette inkább a jövedelem kiegyenlítésére koncentrálnak. A konzervatívok pedig attól félnek, hogy egyenlőbb oktatás nagyobb államapparátust eredményez. Mindennek az az eredménye, hogy mára az USA valamikori előnye az oktatásban elpárolgott, és a jövedelembeli egyenlőtlenség szabadon nő.

Ugyan van egy kevés ok optimizmusra, hiszen az egyetemet végzettek száma újra nő, de ez még korántsem elég ahhoz, hogy a jövedelmi szakadék növekedését megakadályozza. Arra lenne szükség, hogy a vagyon/jövedelem megadóztatása elegendő legyen az oktatási intézmények finanszírozására. Szükség lenne az oktatás eredményességének felmérésére, és arra, hogy miként tudjunk megszabadulni az államaparátusban található pazarlástól (pl. egészségügy), hogyan hozhatnánk létre több információs hálózatot. Ezek azok a területek, ahol azok az országok, akik az Egyesült Államoknál jobb eredményeket tudnak felmutatni a középosztály jövedelemnövekedésében kitűnnek.

PS

A fenti írás egy New York Times cikkre alapul. A cikk szerzője, David Leonhardt. A cikk a francia közgazdász híresség, Thomas Piketty bestseller könyvét tárgyalja, amelynek címe „A tőke a 21. Században”. Kattints az eredeti cikkhez ide.

A menekültek áradata Afrikából és a Közel Keletről Nyugat Európába olyan szimptómákat váltott ki, amik hasonlóak ahhoz, amit akkor tanúsítunk, amikor végzetes betegségünkről értesülünk, ahogyan azt sematikusan Elizabeth Kübler-Ross leírja a Halál és a hozzá vezető út című klasszikus tanulmányában. Először jön a tagadás: „Nem komoly, ne foglalkozzunk vele”. (Ezt már nem halljuk). Ezután jön a düh – hogy történhet ez meg velem? – ami kitör, akkor, amikor a tagadni tovább lehetetlen: „A menekültek fenyegetik életmódunkat, muszlim fundamentalisták bujkálnak közöttük, meg kell állítani őket!” Van alkudozás: „OK, egyezzünk meg kvótákban, legyenek menekült táboraik saját országaikban.” Van depresszió: „Elvesztünk, Európa Európisztán-ná válik!” Amit még nem láttunk, az Kübler Ross ötödik stádiuma, az elfogadás, ami ebben az esetben egy összeurópai tervet jelentene, ami a menekültekkel foglalkozna.

Mi a teendő? A közvélemény élesen megosztott. Baloldali liberálisok fel vannak háborodva, hogy Európa ezreket hagy a Földközi tengerbe fulladni: mondják, Európa szolidaritást kellene, hogy mutasson és az ajtait ki kellene nyitnia. Emigráns ellenes populisták azt mondják, hogy életmódunkat meg kell védenünk: a bejönni szándékozók oldják meg maguk problémáikat. Egyik megoldás sem tűnik jónak, de melyik a rosszabb? Hogy Sztálint idézzem, egyik rosszabb, mint a másik. A legnagyobb hipokriták azok, akik nyílt határokat akarnak. Tudják, hogy ez nem lesz népszerű, forradalomba ütközne, azonnal, Európa szerte. A jólelket játsszák meg, ami felsőbb rendű a valós világnál, mialatt elégedetten élnek abban. A migráns ellenes úgyszintén nagyon is jól tudja, ha magukra hagyjuk őket, Afrika és a Közel Kelet népei nem fogják a problémáikat maguk megoldani. Miért nem? Mert mi nyugat-európaiak ebben őket megakadályozzuk. A nyugati beavatkozás Líbiában volt az, ami azt az országot a káoszba fordította. Az USA támadta meg Irakot és ezzel azokat a körülményeket alapozta meg, amik az Iszlám Állam létrejöttét lehetővé tették. A Közép Afrikai Köztársaság jelen polgárháborúját a keresztény dél és a muszlim észak között nemcsak az etnikai gyűlölet kirobbanása, hanem északon az olaj felfedezése váltotta ki: Franciaország és Kína harcol ennek megszerzéséért proxyjaikon keresztül. A világ éhsége az ásványokért, ideértve coltant (fordító: columbite vagy tantalite), kobaltot, gyémántot és a rezet, volt az, ami csillapította a hadurakat a Demokratikus Kongóban, az 1990-es években és a kora 2000-esekben.

Ha tényleg meg akarjuk állítani a menekültek áradatát, akkor fontos beismernünk, hogy legtöbbjük „bukott országokból” jön, ahol a hatóságok többé kevésbé nem működnek: Szíria, Irak, Líbia, Szomália, Kongó és így tovább. Az állami hatóság szétesése nem egy helybeli tünemény, hanem a nemzetközi politikának és a globális gazdaságnak, néhány esetben a Nyugat beavatkozásának - mint Líbia és Irak - a közvetlen eredménye. (Meg kell jegyezni, hogy a Közel Kelet „bukott államai” bukásra lettek ítélve már az első világháború után, az angolok és franciák által húzott határok miatt.)

Nem lehet nem észrevenni, hogy a Közel Kelet leggazdagabb országai (Szaúd-Arábia, Kuvait, az Emirátus, Qatar) jóval kevésbé nyitottak menekültek befogadására, mint a nem olyan gazdagok, (Törökország, Egyiptom, Irán, stb.) Szaúd-Arábia még vissza is küldött muszlim menekülteket Szomáliába. Azért lenne ez, mert Szaúd-Arábia egy vallásos teokrácia, akik idegeneket képtelenek maguk között megtűrni? Igen, de Szaúd-Arábia függősége az olaj jövedelemre őket a Nyugatba beágyazott gazdasági partnerré tette. Komoly nemzetközi nyomásnak kellene lennie a Szaudikra (és Kuvaitra és Qatarra és az Emirátusra) hogy a menekültek nagy részét átvegyék, főképpen a Szaudikra, akik különös felelősséggel tartoznak a jelen szíriai helyzetért, mivel támogatják az Asszad ellenes lázadókat.

A rabszolgaság új formája jellemző ezekre a gazdag országokra: az arab félszigeten emigráns munkások milliói meg vannak fosztva elemi polgári jogaiktól és szabadságuktól, Ázsiában milliónyi dolgozó él izzasztó műhelyekben, amiket mint koncentrációs táborokat szerveztek meg.  De vannak példák otthonunkhoz közelibbre is. 2013 december 1-jén, Pratóban, Firenze közelében, egy kínai ruhagyár leégett, hét dolgozó halt meg, akik egy papírmasé hálóterem tákolmányba szorultak be. „Senki sem mondhatja, hogy ezen meg volt lepődve” - jegyezte meg Robert Pistonina, a helybéli szakszervezet tagja, „mert éveken keresztül mindenki tudta, hogy emberek százai, ha nem ezrei élnek és dolgoznak, majdnem hogy rabszolgaként Firenze és Prato között. Több mint négyezer kínai műhely van Pratóban, és úgy mondják. kínai emigránsok ezrei élnek illegálisan a városban, napi 16 órát dolgozván a nagy árusító hálózatok műhelyeiben.

Az új rabszolgaság nemcsak Shanghai vagy Dubai vagy Qatar külterületeire szorítkozik. Köztünk van, csak nem látjuk. Az olcsó munka strukturális velejárója a mai globális kapitalizmusnak. A menekültek közül sokan részesei lesznek a növekedő kétes munkaerő forrásnak, sok esetben a helybeli munkaerő rovására, akik válaszul erre a veszélyre, az menekültellenes populizmushoz csatlakoznak.

Háború dúlta hazájukat elhagyván, a menekülteket egy álom szállja meg. A menekültek Olaszországba érkezvén nem akarnak ott maradni: sokjuk Skandináviába próbál eljutni. A menekültek ezrei Calais-ban nem elégedettek Franciaországgal, készek életüket kockáztatni, hogy az Egyesült Királyságba léphessenek be. A menekültek tízezrei a Balkánon keresztül, kétségbeesetten Németországba akarnak eljutni. Álmaikat nem vitatható jogként akarják érvényesíteni, és az európai hatóságoktól nemcsak megfelelő élelmet és orvosi ellátást, de szállítást is követelnek választott céljukhoz. Van valami rejtett utópia ebben a követelésben: mintha az európaiak kötelessége volna az ő álmuk megvalósítása – álmok, amik mellékesen a legtöbb európainak is elérhetetlenek…. (bizonyára egy jó csomó dél és kelet európai is szívesebben élne Norvégiában). Pontosan akkor, amikor az emberek szegények, bajban vannak és veszélyben – amikor elvárnánk, hogy a minimum biztonság és jólét elég kellene, hogy legyen – ez az utópia nem tűnik másnak, mint csökönyösségnek. Nos, a kemény igazság, amit a menekülteknek be kell ismerniük, hogy „nincsen Norvégia” még Norvégiában sem.

A befogadó országoknak el kell vetniük a magától érthetően rasszista vagy pro fasiszta gondolkodást, azt, ami „a mi életmódunk megvédéséről” szól. Ha nem így cselekszünk, megnyitjuk az emigráns elleni érzelmek előtt az utat, aminek a legutóbbi megnyilvánulása Svédországban van, ahol a véleménykutatás szerint az emigránsellenes Svéd Demokrata Párt megelőzte a Szociális Demokratákat, mint az ország legnépszerűbb pártja. A szabványos balliberális vonal arrogáns moralizmus, ami szerint abban a pillanatban, amikor kicsit is meg akarjuk „életmódunkat őrizni”, kompromittáljuk álláspontunkat, mivel csupán szerényebb változatát pártoljuk annak, amit az anti emigráns populisták nyíltan magukévá tettek. És valóban, ez az az óvatos elgondolás, amit manapság a centrista pártok magukévá tettek. Ezek elutasítják az emigráns ellenesek nyílt rasszizmusát, de ugyanakkor úgy tűnik, megértik az „egyszerű emberek aggodalmát”, ezáltal egy „racionálisabb” emigráció ellenes politikát vallanak.

Mindazonáltal el kell vetnünk a balliberális hozzáállást. Azok a panaszkodások, amik moralizálják a helyzetet – „Európa közömbös mások szenvedésére, stb.” – csupán az olaj az emigránsellenes brutalitásra. Mindkettőben közös az a feltételezés, ami nem nyilvánvaló, hogy a mi életmódunk nem etikus. El kell kerülnünk a liberális önvizsgálatot. „Mennyi toleranciára vagyunk képesek?” Megtűrünk olyan emigránsokat, akik megakadályozzák gyerekeik iskoláztatását, akik a nőket bizonyos öltözködésre és viselkedésre kényszerítik, akik gyerekeik házasságát maguk intézik, akik a melegek ellen diszkriminálnak? Sosem lehetünk eléggé elnézőek, avagy mindig túl elnézőek vagyunk? Az egyedüli módja e holtponton túl jutni az, hogy átlépünk az elnézésen: nemcsak tisztelnünk kell másokat, hanem annak a lehetőségét kell felajánlani, hogy csatlakozunk velük a közös harcban, mivel problémáink manapság közösek.

A menekültek az ára annak, amit fizetünk egy globális gazdaságban, abban, amiben az áruk - de nem az emberek - szabadon mozoghatnak. A lyukakkal teli határok, külföldiek áradata velejárója a globális kapitalizmusnak. Az európai migráció nem egyedülálló. Dél Afrika, több mint egy millió menekülttel a szomszédos országokból, áprilisban fellázadt, mert a helybeli szegények úgy érezték munkájukat elvesztik. Lesz még több ilyen történet, amit nem csak fegyveres konfliktusok, de gazdasági válságok, természeti katasztrófák, klímaváltozás és a többi okoznak. Volt egy perc a Fukushima atom tragédiában, amikor a japán hatóságok az egész Tokió kiürítésére készültek – több mint 20 millió ember. Ha az bekövetkezik hova mentek volna? Találtak volna helyet Japánban, vagy szétoszlottak volna a világban? Mi van akkor, ha a klímaváltozás észak Szibériát lakhatóbbá teszi és földművelésre alkalmasnak, míg a Szahara alatti Afrika túl szárazzá válik az ottani tömegek támogatására? Hogyan lesz az emberek elosztása megszervezve? Amikor a múltban ilyen dolgok történtek, a szociális transzformációk vadak és spontán voltak, amiket erőszak és rombolás kísért.

Az emberiségnek fel kellene készülnie „plasztikusabb” és nomádabb életre. Egy dolog világos. a függetlenség fogalmát radikálisan újra kell fogalmazni és a globális együttműködés és döntéshozás új módjára lesz szükség.

Elsőként és most, Európának meg kell erősítenie elkötelezettségét a menekültekkel történő méltóságteljes bánásmódban. Ne legyen itt alkudozás: a nagy vándorlások a jövőnk, és az egyetlen alternatíva ezzel az elkötelezettséggel szemben a barbarizmus felújulása, (amit mi a civilizációk összecsapásának is hívunk).

Másodszor - szükséges következménye ennek az elkötelezettségnek – hogy Európának érthető szabályokat és törvényeket kell létrehoznia. A menekült folyamat szabályozása adminisztratív hálózaton keresztül legyen betartva. Ezek az EU összes tagjait magában kell, hogy foglalják, (a Magyarországon vagy Szlovákiában előfordult helyi barbarizmust megelőzendő). A menekülteknek meg kell mondani, hogy biztonságuk biztosítva van, de azzal is tisztába kell lenniük, hogy el kell, hogy fogják azt a végcélt, amit az európai hatóságok kijelöltek számukra. Továbbá az európai törvényeket és társadalmi normákat tisztelniük kell: nem lesz tolerancia vallásos, szexista vagy faji erőszakra. Jogellenes saját vallását és életmódját másra ráerőszakolni, az egyén szabadságát tisztelni kell abban az esetben, ha valaki el akarja hagyni vallását vagy közösségét, stb. Ha egy nő arcát el akarja takarni azt tiszteletben, kell tartani. Ha úgy választ, hogy ezt nem teszi, ennek szabad akaratát garantálni kell. Ezen szabályok elfogadása a nyugat európai életet biztosítják, és ez az ára az európai befogadásnak. Ezek a szabályokat tisztán meg kell fogalmazni, ismertetni és be kell tartani, ha kell, hatóságilag erőltetni – a fundamentalistákkal – és saját rasszistáinkkal szemben - ahol az szükséges.

Harmadszor, egy újfajta nemzetközi katonai beavatkozást kell kitalálni – olyan, ami megkerüli a nem régmúlt neokolonista csapdáit. Irak, Szíria és Líbia esete mutatja, hogy a rosszfajta beavatkozás (Irak és Líbia) valamint a nem beavatkozás (Szíriában ahol a nem beavatkozás látszata alatt külső hatalmak, mint Oroszország és Szaúd-Arábia mélyen be vannak keveredve) szintén holtpontot eredményeznek.

Negyedszerre, ami a legfontosabb és a legnehezebb, szükség van egy radikális gazdasági változásra, ami megszüntetné azokat az állapotokat, amik menekülteket hoznak létre.  A világkapitalizmus működésének reformációja hiányában, a nem európai menekülteket hamarosan követni fogják bevándorlók Görögországból és az Unió más országaiból. Amikor fiatal voltam ezt a szervezett kísérletet a kapitalizmus megváltoztatására kommunizmusnak hívták. Esetleg újra fel kellene találnunk. Talán, hosszú úton, ez az egyetlen megoldás.

PS

1          Az alábbi egy fordítás, a London Review of Books (Online) hetilap 2015 szeptember 9-i számából. A szerző, Slavoj Zizek, világszerte ismert szlovén egyetemi tanár, marxista.

2          Slavoj Zizek egy kutató a London Egyetem Birkbeck Kollégiumában, és az Absolute Recoil (Az Abszolút Visszarúgás) és a Trouble in Paradise (Baj a Paradicsomban) könyvek szerzője.

3          Köszönet blogtársunknak, aki a fordításom magyarságát átfésülte.

4          Az eredeti cikk itt található. 

Már jó ideje annak, hogy New Mexico államban utaztam. Egy időben hivatalból jártam az ASHRAE (Amerikai Fűtés/Hűtés/Légkondicionálás Egyesülése) évi gyülekezetére, ami egy évben Albuquerque-ben volt. Tudom, kitöröd a nyelvedet, ha ki akarod ejteni…mond: albukörki. Ez Új Mexikó államban van.

 Új Mexikó térképe:

Ilyen gyülekezet 3 napig tart. Utána gyakran egypár nap szabadságot vettem ki, a környéket megnézendő. Ha feleségem ráért, ő is odarepült.

Albuquerque New Mexikó állam legnagyobb városa. Kb. fél milliós. Nem a fővárosa az államnak, az kissé északabbra van és Santa Fe a neve. Ott 80 ezer ember él. Az egész államban nem laknak többen, mint 2 millióan, csupán 7 ember jut egy négyzetkilométerre.

Mexikóval határos délen, keletre Texas van, nyugatra Arizona állama. Egész évben kellemes meleg és száraz az éghajlat. Az állam átlagos magassága 1700 méter, nagy része egy fennsík, szóval ez segített abban, hogy dacára hogy július volt, nem volt kényelmetlen meleg.

 A nevezetes 66-os országút

Új Mexikó 1912-ben csatlakozott az US-hez, mint a 47. állam. Minden negyedik ember beszél spanyolul. A spanyol nyelvűek jelenléte (gondolom én) lehet annak az oka, hogy New Mexikó az itteni „piros nyakú” azaz konzervatív államok között egy frissítő kivétel, demokrata szellemű! Na jó, nem mindig demokrata, de legalább is egy „swing state”, azaz hinta állam,…hol ez, hol az. Az állam a legutóbb Hillary Clintonhoz ment, ugyan ez őt nem segítette.

A konferencia után volt időnk három hely megtekintésére. Láttuk természetesen magát Albuquerque-t, majd bérelt kocsival elhajtottunk Santa Fe-be. Onnan egy egynapos túrán, Taos-t látogattuk meg.

 Meleg ballon fesztivál:

Albuquerque

Egyszer egy évben Albuquerque nagyon híres, amikor is a forrólevegős ballon fesztivál van. Állítólag a világon a legnagyobb. Ettől eltekintve nem éppen egy muszáj turista cél. A valamikor történelmi 66-os országút itt ment keresztül. Ez a 4000 km hosszú országút Chicago-t Los Angeles-el köti össze. Ma is létezik, de forgalmilag az Interstate-ek (az itteni autobahnok) a régi utak fontosságát lenullázták.

 Étterem Santa Fe:

A 66-os út menti kis települések, ahol a cowboyok laktak/verekedtek, manapság elvesztették jelentőségüket és haldokolnak. Tisztelet a kivételnek. Még ma is lehet találni helyeket, ahol létezik a romantika maradványa. Itt-ott, mármint ahol megőrizték, mint pl. Albuquerque-ben. Nyugat Európa kalandosabb turistái, Chicagóba repülnek, (vagy LA-be) ahol egy Harley motorbiciklit bérelnek és le vagy fel hajtanak a Hwy 66-on. Szép út lehet, idő kell hozzá.

Elmentünk megnézni az itteni részét ennek az útnak. Van egy sétálásra is alkalmas rész. Itt találsz érdekes cowboy cuccokat áruló boltokat, elfogadható éttermeket, amik főleg „tex-mex” stílusú ételeket ajánlanak. Ez a texasi és a mexikói konyha keveréke. Belebotlasz érdekes bárokba, régiség boltokba, felújított romantikus motelekbe. Érdemes bekukkantani az italboltokba, nagy a választék a bourbon whiskyben és itteni borokban, de még pezsgőkben is.

Albuquerque egy tipikus amerikai város, olyan, ahol furcsán érzed magad, ha nincsen kocsid. Ugyan van egy belváros, és van egy új villamos járat meg egypár busz, de majdnem hogy senki sem használja. A belvárosban kevesen laknak, estefele, kivéve a történelmi Hwy 66 részt, minden üres. De még nappal is, ha elsétálsz a közeli nagyon szép kertvárosok egyikébe, egy idő múlva kissé „unheimlich”. Senki más nincs az utcán, csak te. Az az érzésed hogy az ablakok mögül néznek, mi a baja ennek? Aránylag jól van öltözve, de gyalog jár? Megbolondult? Kirúgta a felesége?

 Santa Fe, Főtér:

Santa Fe

Albuquerque-ből ide érsz kocsival egy óra alatt. Elhajtasz, a Los Alámos kutatóintézet mellet, ahol az atombombát kísérletezték ki. (Az igazgató Robert Oppenheimer volt). Ma is 9000 ember dolgozik itt. Egy kis része egy múzeum. Mi azonban nem tértünk le az útról.

Ugyan Albuquerque a legnagyobb város, a főváros, Santa Fe a legszebb. És mint a legtöbb régi, spanyolok építette város, autóval itt közlekedni nehezebb. Sétálni viszont élvezet. Nem leszel egyedül. Sok a turista, de a helybéliek is gyalogolnak. A város tele van művészekkel, plusz tehetősebb nyugdíjasokkal, akiket a jó klíma vonz.

 Szabadtéri Operajátékok, Santa Fe mellett:

A város felkapott, a hotelek nem olcsóak, főleg a centrum közelében nem. Van rengeteg elsőrangú étterem is. Mi kettőbe is elmentünk, két napot, három éjszakát töltöttünk itt. Az egyik nagyon híres étteremnek volt egy furcsa figyelmeztetője, amire emlékszem: senkinek sem szabadott parfümöt magára tennie! Ha igen, ha a „szag vizsgán” lebuksz, fel is út meg le is! Fuccs a rezervációdnak! A parfüm betiltása az allergiások miatt van, mondá a figyelmeztetés. Van egy gyanúm hogy maga a tulaj allergiás. Minden esetre nekem ez nem volt probléma, a nejemet meg külön figyelmeztettem. Nagy szemeket meresztett.

A város tele van spanyol stílusú épületekkel. A főtér a nagy templommal, gyönyörű. Santa Fe mellett nem messze van egy szabadtéri színpad, ahol híresek az opera játékok. A legnevezetesebb énekesek jönnek. Kint van a hegyek alján. Volt éppen előadás, el is mentünk a Varázsfuvolát meghallgatni. Julius 2.-a volt, nagy élmény.

 Adobe stílusu templon, Taos:

Az operából hazahajtván egy mega alkohol razziába kerültünk. Este 10 lehetett. Maga az Interstate le volt zárva, vagy száz rendőrautó nyüzsgött forgó lámpáikkal. Mindenkinek lépésben el kellet hajtani egy rendőr előtt, aki szigorúan rád nézett és kérdezte: Ivott valamit uram? Nem, - válaszoltam… ugyan (köztünk maradjon) egy pohárka bort az opera szünetében bedobtam. Gondolom jól hazudtam, nem tesztelt le. Egy pohárral baj persze nem lett volna, de ebédre is ittam egy keveset. A nagy bruhaha, valószínűleg a közeli nemzeti ünnep (Július 4) előtti figyelmeztetés lehetett. Ünnepeken, mint tudjuk, isznak a népek és több a baleset.

 Hegyes táj Taos-hoz közel:

Taos

Taos, egy kis hely, másfél órányira kocsival Santa Fe-ből. Az út szép, főképpen a Rio Grande folyó mellett hajtasz, hegymenet, mert a hegyek közé mész. A folyó gyors, ideális itt kajakozni, már azoknak, akik menők, és gumi tutajozni. Túrákra lehet menni, mint a Grand Canyonban, a Colorado folyón.

Mire megérkezel a kis faluba, kb. 5000 lakossal, ami nyaranta napi még egy ezer turistával is „felhígulhat”, más dolgod sincs, mint a kocsidat parkolni, és a falut felfedezni. Vannak Adobe stílusú templomocskák, cowboy felszerelést és bőrdolgokat áruló boltok, művészek, akik képeiket akarják neked jó áron eladni.

Nyáron, a folyón megy a bárkázás, kirándulás és terep biciklizés, télen meg itt van messze környék elvitatatlanul legjobb sí helye. A 4000 méter magas hegyekben a hó, ami máshol ritkaság, garantált.

Ki hitte volna, hogy ez ilyen fontos lesz? 

Apám és anyám is három nyelven beszélt (német, francia és angol). Módos polgári családokban, a második világháború elött ez nem volt ritka.
Nem mintha ez őket az « ostrom után » valamennyire is segítette volna. Ahol nyelvtudás kellett azok többnyire tanári vagy bizalmi állások voltak. Apám könyvelő beosztottként dolgozott, anyám, mint varrónő Angyalföldön. 

Nekem, mint egyetlen gyereknek azonban már a legkorábban kellett menni nyelvet tanulni. 1950-és évek elejéről beszélünk. Még épphogy az általános iskolába kezdtem járni, de kétszer egy héten muszáj volt az utcai foci helyett privát “németre” menni a « Tante »-hoz. Egy nyugalmazott valamikor apáca tanárnőhöz, aki a Pasaréti templom közelében lakott egy albérletben. Kb. 20 forintba kerülhetett egy óra. Nagyon nem szerettem. A Tante egy idős, feketébe öltözött hölgy volt, komor és igen szigorú. Ha a leckémet nem tudtam úgy ahogy ő azt elvárta, bizony vonalzóval a körmömre is csapott. Panaszkodtam is a szüleimnek. Ha a köröm csapás nem is zavarta őket, látták a problémát: az egészet szívből utáltam. Összeült a szülői tanács, menjen a fiú angolt tanulni, ez volt a határozat. Talán az jobban fog tetszeni neki.

“Enter” Babi (néni), aki tökéletes ellenkezője volt a Tanténak. Egy egykori diplomata özvegye, világlátott, jó kedélyű középkorú szőke hölgy, egy Duna parti szép lakásban lakott, ahol ma a Duna Korzó található. Itt adta leckéit a 4. emeleten. Sokat nevetett, még bele is szerethettem talán….de tény, hogy a tanulási kedvem nagyot javult. Szóval mondjuk 7 éves koromtól egészen az érettségiig privát angolra jártam, a Babi néni után jött az “Alizka” a Házmán utcában, hasonló múlttal. A tandíj persze emelkedett, ahogy minden más.

Az eredmény az lett, hogy tízen koromra, aránylag jól beszéltem angolul. Kevesen voltak ilyenek. Tudásom előnyökkel járt. Le tudtam fordítani a rock and roll énekeket. Leveleztem egypár külföldi levelezőtárssal, azok befizettek nekem az akkori sláger zene lapokra: New Musical Express, Melody Maker, Billboard. Ezek jóvoltából kevesen voltak Budapesten nálam informáltabbak arról, hogy mi megy az angol és amcsi sláger ranglisták élén. Tudtam a pletykákat Elvisről, Paul Ankáról. Ismertek a ”belvárosi” fiúk, a Békaember Clubban, a Zoránéknál és az Illéséknél a várban “fontos” emberek is kérték tanácsomat.

Röviden a többi nyelvről. Oroszt persze mindenki tanult. Mint tantárgyat utáltam, de visszanézve nem ártott volna a 10 év alatt rendesen megtanulni ezt a nyelvet. Nem segített, hogy ahelyett hogy azt tanították volna, ami kell egy orosszal való beszélgetéshez, lépten-nyomon politikát vontak bele a tanításba: “nyemeckije fasisztü zánnyáli gyerévnya na ukrajnye”, .... kortársak ismerik a folytatást. Szása Filippovról van szó. Latint is tanultam négy évig, először (két évig) Pannonhalmán, ahol ezt igen komolyan vették, utána átjöttem a Rákócziba ahol, nos, a latin tanár egy jópofa agglegény volt, de nem szigorú.

Ezenközben külön tárgyként újra felvettem a németet is. Nyaranta többször is jártam egyedül autóstoppal Kelet Németországban, “meghívásos” betétlappal. Hivatalosan ezzel nem adtak pénzt. Keletnémeteket akik MO-ra akartak jönni, én “meghívtam” (és stikában az itt levésre pénzt adtam nekik), ők nekem ott vissza adták azt márkában. Nemsokára németül sem volt problémám. A pénz átvétele után függetlenül utaztunk, a meghívás csak a betétlap megszerzéséhez kellett.

Eljött az az idő (hatvanas évek) amikor minden dolog, ami lengyel volt nagyon népszerű lett. A filmjeik: Polanski filmje: A kés a vízben, Cybulszki, Andzsej Vajda, stb. Nem egy film témája a hatóságok elleni harc volt. Barátaimmal együtt eljutottunk a budapesti Lengyel Házba is, ahol egy karizmatikus tanár volt…hipp hopp alacsony fokon már lengyelül is tudtam dumcsizni, az orosz alap sokat segített. Ez hasznos volt Lengyelben, mert az angol akkor még nem volt népszerű és németül nem szerettek ott beszélni, ha esetleg tudtak is. Végül is mielőtt piros útlevéllel Olaszba mentem, (1968, megint csak autóstoppal), az Olasz Intézetben egy évig olaszt is tanultam. Itt a latin segített… 

Észak Amerikában az angol tudás jól jött. Eredményeként az érkezés utáni harmadik napon állást kaptam. Az összes többi nyelvtudást nemigen tudtam azóta sem érdemlegesen használni. Ha nem használod…. lassan elfelejted. Itt csak az angol számít, legtöbb ember nem tanul más nyelvet, ugyan az iskolákban, nálunk Kanadában megy a francia. Amcsiban meg a spanyol. De mint anno az orosznál, nemigen eredményesen tanítják. A több nyelvet beszélőek igazán kuriózumba mennek. A Demokrata Párt egykori elnökjelöltjét John Kerry-t ellenfelei még gyanúsnak is minősítették….tud franciául! 

Gyerekeink is, mikor őket az anyanyelv tanulására kiskorukban ösztökéltük mindig ezt válaszolták: “Daddy minek….mindenki beszél angolul”. Nem sokra mentünk. Fiatalabb fiam mára már megbánta, de késő. Képzeld minket “vádol”, hogy mi nem voltunk kellően szigorúak!

A nyelvtanulás hiánya szerintem hozzájárul sok itteni ember relatív tudatlanságához. Nem tudják hogyan élnek máshol, sokan azt hiszik, hogy mindenütt olyan az élet, mint itt. És ha nem….hát olyannak kellene lennie! Hiányzik belőlük az a másodlagos műveltség, ami nyelvtanulással, mint bónusz jön: hogyan beszélnek egymással a németek/franciák (nincsen tegeződés), hogyan/mikor ünneplik máshol a karácsonyt (Jézuska/Szenteste), mit esznek húsvétkor, mi történt a történelmükben? Igen igaz, akárhova mennek az ő nyelvük, az angol, lesz az első amit az ottaniak megértenek, de ők maguk valahogy kevesebbet tudnak azokról az emberekről.

Kiből lehet jó vezető? Közdudott, hogy pályázatok eldöntésénél nem annyira a szaktudást akarják leellenőrizni, annak megfelelőnek kell lennie, az alapállás.  Azt akarják tudni ki ez a jelentkező úgy igazában? Mit hozna a céghez, amitől a cég prosperálna, és hogyan illene be ez a valaki a cég kultúrájába?  

Posztom azzal is foglalkozik, hogy vajon ismerjük-e magunkat? Milyen ember típus vagy? Szereted munkádat? Mindannyian tudjuk, az a legjobb alkalmazott, aki munkáját szereti.  

Sokszor a magas állások megszerzésénél az összeköttetések, a létező bizalom, a protekció és más hasonló tényező az, ami számít. De mik azok a tulajdonságok, amikre egy hatásos vezetőnek ténylegesen szüksége van?  

Felsorolok egy párat, amit az idetartozó szakirodalom fontosnak tart: 

1        Becsületes  
2        Képes delegálni, nem mindent maga akar csinálni/ellenőrizni  
3        Jó kommunikátor  
4        Dedikált  
5        Pozitív hozzáállás  
6        Kreatív  
7        Jövőbelátó  
8        Magabiztos  
9        Inspiráló  
10      Van humorérzéke  

De nézzük tovább. Ideálisan, ha vezető pozícióról beszélünk a jelölt kutatás kezdete előtt a cég igazgató tanácsának el kell döntenie, hogy mi legyen az új vezető fő feladata? Új piacokat kell meghódítani? A nyereséget/profitot növelni? Új iparágba belemenni? Több pénzes támogatót (befektetőket) szerezni? A döntésnél a feladathoz megfelelő embert kell választani. Olyat, akinek már valahol sikere volt, vagy akinek érdemi elgondolásai vannak. 

Nem szorosan a posztom témája, de el kell dönteni milyen/mekkora legyen az új vezető fizetése? Mennyiben legyen az az eredményekhez kötve és hogyan?  

Van jelölt a cégen belül, avagy új vérre/gondolkodásra van szükség? Ha külső jelölteket is meg akarnak közelíteni, le kell ellenőrizni kik lehetnek potenciálisan ezek és hogyan lehetne őket megközelíteni? Igen gyakran a vállalatok specialista konzultánsokat szerződtetnek, akik ebben a kritikus választásban segítenek. Tanácsot adnak és elkészítik a hajlandó jelöltek rövid listáját.

A jelentkezőknek néha még pszichológiai alkalmassági teszten is részt kell venniük. Manapság ez ritkább és egy gyakorlott személyzetis vagy szakember az interjúk alapján próbálja az illetők alkalmasságát meghatározni.  

Befejezésül megemlítem a szakmában még ma is alkalmazott sok egyéniség teszt legnépszerűbbét. Mellesleg szerintem ezen teszt eredményét fontos tudni a fiataloknak is. Segítheti őket a pályaválasztásban. Mutatja, hogy milyen pályára alkalmas az illető. A Myers Briggs módszerről beszélek. Ha nem hallottál róla menj a következő linkre (találtam egyet magyarul a sok angol között) és olvasd el. Ajánlom, végezd el azt ott adott tesztek egyikét. Az eredeti teszt 93 választási kérdéssel rendelkezik és megadott időben egy profi jelenlétében végezendő el. Fontos hogy a kérdésekre sok gondolkodás nélkül, kapásból válaszoljál. Az ingyenes teszt általában ugyanazt az eredményt hozza, mint a profi.  

A tesztet a második világháború körüli időkben fejlesztették ki, az USA-ban. A kutatók neve, Katharine Cook Briggs és leánya, Isabel Briggs Myers. Elméletük Carl Jung svájci pszichológus munkájára van alapozva. A háború végén tömegesen hazatérő és munkát kereső katonák (G.I.s) támogatására használták. A teszt eredménye a Myers Briggs Test Indikátor, röviden az  MBTI index. A teszt 16 lehetséges csoport egyikébe helyez. Típusod négy betűvel lesz megjelölve. Nyolc betű áll rendelkezésre: T gondolkodó, F érző, E extrovertált, I introvertált, S érzékelő, N intuitíve, J megítélő és P észlelő. Pl. megtudod, hogy a te indexed ENTJ, abba a kategóriába tartozol. Kategóriádnak megfelelően, az elmélet szerint, egyes foglalkozás, pozíció jobban passzol hozzád.

Köztudott hogy a hagyományos kutatás, ebben (és más) tárgyban, a véletlenszerűen kiválasztott kérdőívekre adott válaszokra és telefon interjúkra alapul. Gyakran, és különösen, amikor a szexről van szó, az emberek nem mindig az igazat mondják.

Ez bizonyítható. Példaképen, amikor a szex gyakoriságát kérdezték az US-ben és azt, hogy azok hány százalékát követték el óvszer használatával, a férfiak válasza évi 1.9 milliárd volt, míg a nőké 1.1 milliárd. Szóval hol az igazság? Sehol. Nielsen szerint évi 600 millió óvszert adnak el az US-ben.

Nőtlen férfiak azt mondják, átlagosan évente 29 óvszert használnak. Ez, beszorozva a férfiak számával, több, mint amit évente eladnak az US-ben, házasoknak és nem házasoknak együttesen.

A szex gyakoriságát, úgy az egyedülállók, mint a házasok el szeretik túlozni.

Szóval mit lehet a Google kereső adataiból kifésülni?

A leggyakoribb panasz a keresőben a „sexless marriage”, azaz hogy házasságban nincsen szex. Ez irányú kérdés három és félszer annyiszor szerepel, mint a boldogtalan házasságra vonatkozó kérdések, és nyolcszorosa a szerelem nélküli házasságra vonatkozó kérdéseknek. 16-szor annyian a panaszkodnak arról, hogy a házastársuk nem hajlandó közösülni, mint arról, hogy nem akarnak társalogni! 

A Google kutatások gyakoriságában, a szex nélküli viszony szoros második a sértegető viszonyokra utaló kérdések után. A nők gyakrabban panaszkodnak arról, hogy a barátjuk nem akar szexet, mint a férfiak hogy barátnőjük nem akar!

Tudjuk a szex nagyon élvezetes, szóval miért ez a sok panaszkodás? A szerző szerint a fő ok saját aggályaink, aminek jó része felesleges. 

Kezdjük a férfiaknál. Keresés ami „My penis”-el kezdődik messze túlhaladja a  férfiaknál akármilyen más orgánumokkal (szív, tüdő, stb.-vel) kapcsolatos kérdéseket. A hímvessző méretére vonatkozó kérdések dominálnak, ezek között leggyakoribb, hogy kisebb lesz-e, ahogy öregszünk?

Érdekli a nőket a penis mérete? Jóval kevésbé. Férfiak 170-szer gyakrabban érdeklődnek erről, mint a nők.

A férfiak második leggyakoribb aggodalma a korai magömlés. A második leggyakrabban feltett kérdés az, hogy hogyan hosszabbítsák meg az aktust?

És a nőknél ez a kérdés? Nem játszik ilyen fontos szerepet. A hosszabb aktus kívánó kérdések száma a nőknél durván egyenlő azokkal, akiknek rövidebb kellene.

Úgy tudjuk, hogy a férfiak sokkal kevésbé hiúak. Talán ez sem teljesen igaz. A szépségre és az alakra vonatkozó kérdések 42%-a férfiaktól ered, a fogyásról 33%, kozmetikai sebészetre vonatkozó kérdések 39%-a ered a férfiaktól.

Mit mondanak az adatok a nők bizonytalanságairól? Talán nem meglepő a válasz, a mell méreteivel kapcsolatosak. Minden évben hét millió kérdés hangzik el a mell nagyobbítással kapcsolatosan. Minden évben kb. 300 ezer nő megy át ezen az operáción.

A nők második aggodalma a fenekük mérete. Ugyan a szokásos aggodalom a túlságosan nagy méret, újabban, főleg a feketék között, a túl kis méret is aggodalmat okozhat.

A nők úgy, mint a férfiak, sokat kérdeznek nemi szerveikről. A legtöbb kérdés azonban az egészség ügyre vonatkozó. De a kérdések legalább 30%-a: borotválják-e, hogyan lehetne szorosabbá tenni, és...hogyismondjam...illatosabbá? Ez utóbbi jól korrelál a férfiaknak a vaginával kapcsolatos leggyakoribb kérdésével, ami azt akarná megtudni, hogyan mondhatják meg párjuknak ezt anélkül, hogy azokat megsértenék?

A Google -ból kapott adatok alapján azt mondhatjuk, kevesebb az okunk az aggodalmakra. A legtöbb aggályunk arra vonatkozólag, hogy partnereink minket hogyan látnak, alaptalan. Egyedül, a komputereik mellett, hazudozásra nem motiváltan, partnereink nem felületesek és megbocsájtónak bizonyulnak. Az az igazság, hogy saját problémáikkal vannak inkább elfoglalva, mintsem a mieinkkel.

Szóval, ha kevesebbet aggódnánk a szexszel kapcsolatosan, talán gyakrabban élvezhetnénk.

PS

1          A fenti írás egy pár éve a New York Times-ban megjelent cikkre alapult. Gondoltam most, hogy Valentin napja közeledik, a téma időszerű. A szerző, Seth Stephens Davidowitz, egy közgazdász. Ugyan a tárgyban nem szakértő, de nagy gyakorlata van olyan kutatásokban, amelyek a Google internet keresőben feltett kérdések gyakorisága és milyensége alapján próbálják megmagyarázni az emberek gondolkozását és viselkedését.

2          A teljes eredeti cikk, érdekes adatok és grafikonok, itt találhatóak.

Kiskoromban, mint mondták, válogatós voltam. A rakott kelkáposzta volt a kedvencem, a sárgarépa főzeléket viszont utáltam.

Rakott kel:

Az 50-es évek nehéz idők voltak, de egyszer egy évben, születésnapomkor, anyám mindig elvitt az Apostol Sörözőbe vacsorázni. Nagy érvágás volt, nem volt sok pénzünk. Apám nem jött, ő kissé magának való ember volt, inkább olvasott otthon. Még ma is emlékszem anyám szokásos bölcs tanácsára az étteremben, bennem maradt a hosszú évek után is, „azt rendeljél, amit otthon nem kapsz”. Akkoriban ez vesevelőt, resztelt májat, szalontüdőt, halakat jelentett. 

Diákkoromban a Műegyetemre hallgatója voltam. A menza borzasztó volt. De nem messze, át a Szabadság hídon, a Közgáznak viszont volt egy önkiszolgáló, nagyon jó étkezdéje. Felfedeztünk egypár jó és olcsó éttermet is. Ilyen volt pl. a Góbé a József körúton ahol bárányt és főleg birkát lehetett enni. A Berlin Sörözőben meg tatár bifszteket.

Szalontüdő:

Nyaranta sokat utaztam.  Autóstoppal. Lengyelben volt pacal leves (flacski), Kelet Németben imádtam a városok főterén levő Rhatskellerekben a virslit vagy a heringet a jó sörhöz.

És akkor eljutottam nyugatra. Turista útlevéllel semmi pénzem nem maradt jó evésre, de maga az a kenyér és sajt, amit olcsón Franciaországban adtak ráébresztett arra, amit kissé több pénzzel élvezhettem volna. Olasz utam alatt Milánóban, egy cseh autóstoppos társaságában, bementünk egy állóbüfébe a Dóm téren, és csak úgy vaktában én egy lasagna-t rendeltem! Ah, az élvezet új világot nyitott bennem! 

Lasagne:

Sok év telt el, elértem, hogy ma azt és ott eszem amit/ahol akarok. Új világ tárult ki. A japán sushi, a vietnámi pho, a francia cassulet, a skandináv, a brazil, a kínai konyhát mind megpróbáltam. Itt Észak Amerikában az emigránsok jóvoltából mindenfajta ételt megkóstolhatsz. Akarsz indonézt...talán belgát...netán perui cevichét? Az utóbbi nyers tengeri herkentyűk citromlében marinírozva. Isteni.

Cerviche

Mivel magam is főzök, otthon is re- kreálok egypárat. Jön húsvét, már örülök a jó báránysültnek, a sonkának kemény tojással. A legsikeresebb főztem a francia halleves, a bouillabaisse. Ezt karácsonyeste produkálom. Nem egyszerű étel.

Sült báránycomb:
Befejezem ódámat az egyik legegyszerűbb, de szerintem legnemesebb fogással, az osztrigával. 
Kanadának nagyszerű osztrigái vannak, a Prince Edward szigetről. Ez az Atlanti Óceánnál van. Van osztriga a Csendes Óceánból is, ezek nagyobbak, húsosabbak. Fehér borral, ne-adj Isten pezsgővel ajánlom. A kagylókat fortélyos kinyitni, de megéri. Kis citromot facsarsz rá és be vele. Az íze az óceán sós ízére emlékeztet. Hogy lehet azt nem szeretni? 

Osztrigák:

Manapság sokat beszélünk az emigrációról. A migráns krízis Európában, a Brexit, Trump elnök megválasztása az USA-ban….és folytathatnám. Mi is történik? Mi a helyzet az emigrációval? Jó az vagy nem jó?

Mielőtt írásomat elkezdeném tisztázni kell, hogy a migrációs folyamatnak többféle formája van.

1 Legális emigráció.     

Sok fejlett országba, adoptált hazámba, Kanadába is lehet betelepedést kérvényezni. Sok ország befogad évente egy bizonyos számú emigránst. A bevándorlási kérelmet külföldről szokás beadni, az illetők egy szűrésen fognak átmenni és rangsorolva lesznek. Egy bizonyos számú kérvényező beutazási engedélyt fog kapni. Vannak esetek, például az illető országban tanuló diákok esetében, amikor magából a cél országból is lehet ezt a kérvényt beadni.

Azokat, akiket elfogadtak itt Kanadában „landed immigrant” - nak hívják és jogaik ugyanazok, mint az itteni állampolgárnak kivéve, hogy nem szavazhatnak, katonának nem mehetnek és állami állást el nem fogadhatnak.

Az Egyesült Államokban a helyzet hasonló, ott a bevándorlók az úgynevezett „green card”-ot kapják, (zöld kártya), hasonló jogokkal.

 Korabeli kép, Ellis Island, NY.:

Idetartoznak azok, akik menekült jogot kapnak, mert anyaországukban üldözésnek voltak kitéve, vagy háborús menekültnek bizonyultak.

Az USA-ba egy millió migránst fogadnak be évente, Kanadába 250 ezret.

2 Illegális emigránsok.

Az illegálisan betelepülők problematikusabbak. Ezek azok, akik ellen az új amerikai elnök most fel akar lépni, hosszú évek után, ami alatt ez a probléma egyszerűen el lett tussolva. Nem lesz könnyű dolga.

Idetartozik a több mint 11 millió ember, ezek közül 6 millió, akik a Mexikó - US határon az elmúlt évtizedekben átszöktek, és az Egyesült Államokban letelepedtek. Legtöbbször alacsony bérért illegálisan dolgoznak, adót nem fizetnek. Gyerekeik azonban, ha az US-ban születtek, állampolgárnak minősülnek, és ettől kezdve szüleik esetleges hazatelepítése majdnem, hogy lehetetlen. Ide tartoznak azok is, akik egy látogatás után „itt felejtkeznek” és engedély nélkül munkát szereznek.

Az Európába beözönlő menekültek és az azok közé keveredő jobb életet kereső fiatalok, szintén eleinte illegális emigránsok, addig ameddig valamelyik ország be nem fogadja őket. Mivel a menekültek és a jobb életet keresőek jóval többen vannak, mint amennyit a fejlett EU országok befogadni hajlandóak, sokan kényszerből nagy gyűjtő táborokba szorulnak ahol siralmas és kilátástalan körülmények között élnek, sorsuk/jövőjük bizonytalan.

***

Nem szabad elfelejtenünk, mi emberek mindig is migránsok voltunk. A tudomány azt tartja, hogy Afrikából indultunk el többszázezer évvel ezelőtt, Északra, majd jobbra-balra vándoroltunk, míg eljutottunk ezen a földön majdnem mindenhova. De nem álltunk meg. Genetikai vizsgálatok kimutatják, hogy mennyire keveredtünk. Mi magyarok csak nagyon kis százalékban vagyunk rokonságban azokkal, akik az Ural mellől elindultak, több bennünk a germán, szláv, zsidó, latin vér.

A migráció célja mindig a jobb megélhetés, amit a kalandvágy és persze a menekülés háborúk és inváziók elől, hajt.

A 18-20. század során a tradicionális cél az „Új Világ” (Észak és Dél Amerika, Ausztrália és Új Zéland) volt. Ezek a gyarmatosítás kezdetéig el voltak szigetelve, aránylag ritkán voltak benépesülve. A felfedezésük és gyarmatosításuk eredményeképpen egy majdnem hogy teljes lakosságcsere történt. Az eredeti népből alig maradt. A beáramlók megtizedelték őket, akik ezt túlélték, azokkal a behozott járványok végeztek.

A létrejövő „új világ” terv szerint mindig is nagymennyiségű emigránst fogadott be. Míg régebben az emigránsok többsége európai országokból érkezett, manapság ennek ellenkezője az igaz. Az újonnan jöttek a harmadik világból jönnek, főképpen Ázsiából, de Afrikából is.

Az emigráció az azokat befogadó országokra nagy hatással van. A népesség növekedése, a dolgozni alacsonyabb bérért hajlandó és vágyó emberek sokasága, a képzettek érkezése, az ebből eredő áru kereslet és adó jövedelem vitatatlanul pozitív hatással van egy ország gazdaságára.

Az érkező emigráns magával hozza szokásait, vallását és ezek idővel rányomják jegyüket a befogadó országra. A betelepültek, főleg az első generáció, igyekszik egymás között élni és saját megszokott életmódjukat folytatni, dacára hogy nem egy szokásuk (nőkkel való bánásmód, gyerekek testi fenyítése, stb.) új hazájukban ma törvényellenes.

Hindu, buddhista és muszlim templomok épülnek, fiaink és leányaink össze házasodnak és vele kultúránk és a mi utódaink egy változáson mennek keresztül. 2036-ra, 19 év múlva, egy nem régi kutatás szerint (1) Kanada lakosságának 40% lesz „látható kisebbség” ez az arány 2011-ben 19% volt. Nagyvárosokban, mint például Torontóban ezek a számok már be is következtek, 2011-ben 47% Torontónak színes volt, 2036-ra 68% lesz az, a többség.

Fontos, hogy a változás, ami elkerülhetetlen, ne történjen túl gyorsan. Fontos, hogy a lakosság ne érezze azt, hogy értékrendszere fel lenne borítva. Ez könnyebb feladat itt Amerikában, mert itt mindenki majdnem egytől egyig emigránsoktól származik. Amerika legalább is eddig jóval nagyobb számú bevándorlót volt képes befogadni. Itt attól a perctől kezdve, hogy az állampolgárságot elnyerted, egy aránylag egyszerű vizsga és eskü eredményeként (Kanadában 4 év az USA-ban 5 év után), mindenki elfogad. Kétlem, hogy Európában ez ilyen egyszerű lenne.

Posztom bezárásaként mellékelek egy Wikipedia linket https://en.wikipedia.org/wiki/List_of_countries_by_net_migration_rate

ami a világ országainak 1000 főre eső migráns rátáját mutatja. A táblázat a legális és illegális migránsokat egybefoglalja. Pozitív % migránsokat befogadó ország, negatív, ahonnan a migránsok jönnek.

 (1) http://www.theglobeandmail.com/news/national/immigrant-nation-newcomers-will-comprise-a-growing-share-of-canadas-population/article33755105/?post_id=10153383297429758_10155062656534758#_=_

Valparaíso, Chile második legnagyobb városa, közel 300 ezer lakossal. Fontos kikötő. A város a Csendes Óceán partjánál, a fővárostól Santiagótól északnyugatra fekszik, 110 kilométerre. Több dombra, illetve egy hegyoldalba épült.

 Kilátás a hotelunk teraszáról:

A spanyolok 1536-ban jelentek meg, de a kikötő építése csupán 1810 - ben kezdődött. Chile függetlensége után, azaz 1818-től máig, Valparaíso a haditengerészet központja lett és idővel négy egyetem székhelye. A látványos város 2003 - ban UNESCO Word Heritage státuszt nyert. Azóta nem kis pénzt fordítottak felújítására és karbantartására.

Izelítő Valparaísoból:

Ugyan a Panama csatorna megnyitása után a kikötő fontossága csökkent, még manapság is Chile második legforgalmasabb kikötője és újabban a luxus cruise hajók egyik váltópontja. Ezek a hajók Rio de Janeiro, Valparaíso és Miami között cirkulálnak és sokjuk ellátogat az Antarktiszre és a Falkland szigetekre is.

 Valparaíso, sikló, kikötő:

Most januárban, ami itt a nyár, négy napot töltöttünk itt. Nagy volt a nyüzsgés. Nem volt hiány turistákban, a legtehetősebbektől a hátizsákos diákokig.

 Ha nem szeretsz lépcsőket mászni, ide ne gyere:

A fiatalok, nem egy a nyári egyetemek nemzetközi diákja, a város terein és a kocsmák járdákra telepített asztalainál este 8-tól kora reggelig mulatoztak. Nappal a városka girbe-gurba/fel-le utcácskáin turisták nyüzsögtek.

Szobakínálat lépten nyomon:

 Kilátás a temető dombjáról:

Fényképezték a színesre festett korabeli házakat, az azokra festett merész freskókat és a lépten-nyomon rád köszönő csodálatos kilátást. Gitárosok, akrobaták próbáltak pénzt keresni, látszólag jóllakott kóbor kutyák pihentek az árnyékban vagy követték a turistacsoportokat, nem tudni mi okból. Gondolom falkának nézték őket és csatlakoztak.

 Esti kilátás a teraszunkról:

Mi busszal érkeztünk majd taxival mentünk kis hotelunkba a város egyik leglátványosabb dombjára, a Cerro Concepcion-ra. (Cerro dombot jelent.) Egy felújított korabeli ház volt, nem több mint 10 szobával. A szobánk egy közös teraszra nyílott, fantasztikus kilátással a környező dombokra. A lámpák éjszaka, mint megannyi csillag mesebeli látványt nyújtottak.

 Ez a lépcső zongorabillentyűnek lett átfestve:

Nem egy dombra siklóval lehet felmenni. Van vagy 10 sikló. Nagyon romantikusak és alig 50 centbe kerülnek.

 Készül egy freskó:

A város régi temetőjét is érdemes meglátogatni. Mire másra, mint egy dombtetőre épült, és tele van régi kő mauzóleumokkal, lombos fákkal, plusz, ami ebben a városban látszólag hiánycikk, nyugalommal. A sok fából épült templom azonban mind be van zárva, gondolom biztonsági okokból.

 Strand, Vina del Mar:

Egy HÉV-vel könnyen el lehet menni a városhoz északról csatlakozó Vina del Mar nyaralóhelyre, amolyan itteni Miami South Beach. Nagy homok tengerpart köszönt, körülötte magas épületek, hotelek, a part nyaraló családokkal van tele. A víz hideg a Humboldt (hideg) áramlat miatt.

 Fáradt turisták, kóbor kutyák és az elmaradhatatlan gitáros:

Nem írok többet, beszéljenek a képek. Nagy részét saját magam készítettem. Úgyszintén ideteszek egy linket, egy 3 perces youtube videót, a chilei emberekről.: https://www.youtube.com/watch?v=MYB_gs81900

Igen, Valparaíso-ban készült.